Vizekről szóló versek


 

Kányádi Sándor: A tenger


Nagy ember a tenger,
nagyon nagy.
Minden gondolat
súlya, mélye,
súlyosan mélyül
hozzá mérve.

Emberként él, emberként érez,
nincsen fogható erejéhez.
Láttam, hajnalban a napot
égre emelte:
izzott az óriás kerék,
szinte sisteregve
hányta tüzét a hullámokra,
s ő, a tenger-ember, higgadtan
a horizontra paszította.
Aztán, mint egy nagyapó,
fecsegett, magyarázott,
mikor ölébe hulltak a hálás,
ujjongó sirálysikoltások.
Van derűje, van humora.
Hangja némelykor nagydob,
máskor fuvola.

Nyugalma is emberi,
szelíd nyugtalanság.
Bőszült ember,
hogyha felbosszantják.
Ó, mennyire ember!
Nem békül,
csak a maga szabta renddel.
A partja,
amilyennek ő akarja. -
Nem a hajókért van,
a hajók születtek érte,
s belevész, ki másképpen remélte.
 

Várnai Zseni: Balatoni alkony


Az ég a vízre ráhajol
a láthatáron valahol...
az ég a vízzel összeér,
az ég, a víz
gyöngyházfehér.

Így látom én fektemben itt
a táj elnyugvó fényeit,
miközben percem elrepül...
az ég, a tó
elszenderül.

Oly nyugodalmas most a táj,
boldog vagyok...semmi se fáj...
tükörsima a Balaton,
sellők énekét
hallgatom.

 

Lenau: Reggel a tengeren


Friss hajnal, jó szél, tűz a nap
perzselve, tündökölve:
a víz, mint ék előtt, hasad:
hogy rohanunk előre!

Zúdulnak elénk a habok,
de dühük háboroghat,
nem állítják meg a hajót,
akárhogy acsarognak:

feltartóztathatatlanul,
viszi az úti láza
s győzelmesen egyre nyomul
a zengő tengerárba,

míg a hullámpermet, arany
sugárkéz-szőtte csipke,
szivárványként és boldogan
libeg-lobog mögötte.

Ameddig látok, mindenütt
víz mozog, parttalan, tág,
a tenger: s íme, szíven üt
valami nyugtalan vágy.

Soká lesz, hogy látlak megint,
hegy s rét virága, bokra! -
S a kajütből egy gyermek int,
jó reggelt mosolyogva.

A hideg zajban, idegen
ég s fény alatt haladva
csöndes melegével milyen
öröm egy ember arca!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

 

Tyutcsev: Tengerem, te


Tengerem, te, röpke hullám,
gyors szeszélyek árja, te,
ha megfutsz, ha vágyva hullsz rám:
mily élettel vagy tele!

Ha nevetve, friss tükörfény,
ringatod a kék eget,
vagy ha tombolsz, lázas örvény,
a viharzó mély felett:

énnekem halk susogásod
éppúgy édes szerelem,
ahogy - szórhat ajkad átkot! -
haragod sem idegen.

Csak azt kérem, légy nyugodt bár
vagy kavarjon szörnyű vágy,
azt, hogy amit elraboltál,
óvja azúr-éjszakád!

Mert amit hullámaidba
dobtam, nem kincs, nem gyűrű,
nem gyémánt volt, drága-ritka
násfa, régi s gyönyörű:

nem! - mikor az álma-gazdag
végzet perce vitt feléd,
lelkem, élő lelkem, azt, azt,
azt tettem én beléd!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

 


Jammes: A zöld víz partján


A zöld víz partján ezer szöcske szökken,
mászik, vagy árva
kínban kapaszkodik, föl, föl a gyönge
répavirágra.

A langyos vízben fehér halcsapat
húz a fekete
fák alján: fény s árny az esti patak
remegő vize.

Két szarka csörren és indul, sebes
szárnyára kapva,
és leszáll, messze, egy virághímes
szénakazalra.

Három paraszt ül, lapot olvas, őrzi
teheneit,
gereblyéik nyelét rég lesikálták
érdes tenyereik.

A víz felett szúnyogok tánca száll
helyben maradva:
mind föl-le cikáz, ki-be, jobbra-balra,
s a raj csak áll.

Én meg a rétet vesszőzöm, tűnődve,
s ki tudja: miért:
és repül a pitypang pelyhe, amerre
viszi a szél.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

 

Tyutcsev: Tavaszi vizek


A mezőn még fehér a hó,
de már zúgnak az új vizek,
rohannak: "Ébredj, part, hahó!"
Rohannak, hívnak, fénylenek.

Hangjuk százfele hirdeti:
"Jön a tavasz, jön a tavasz!
Mi vagyunk a hírnökei,
jön a zengő, a sugaras!"

Jön a tavasz, jön a tavasz...
És májusi napok vidám,
piros körtánca árad az
örvénylő, kék vizek után.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

 

Csuka Zoltán: Szent Anna-tó


A hegyperemről láttam meg először:
a fák között sötétkék sejtelem,
tündéri tó, rejtelmesen kísért már,
gyermekkoromtól együtt jött velem.

Titokzatos dal, s benne annyi bánat
és annyi szépség, tiszta, szent öröm,
gyermekkorom János vitéze volt tán
és jött velem át sok-sok évkörön.

Döngött a föld, ahogy feléd haladtam
sok kidőlt fenyő s büszke bükkön át,
tűnt ezredévek tompa, síri hangja
verte most vissza múlt idők szavát.

A kihűlt krátert lombok koszorúzzák,
örvényes mélyén örök nyugalom,
s a körbefutó hegyek évről évre
friss éltet fakaszt a levélalom.

Tűz volt itt egykor, forró, parázsló láva?
Most végtelen csend, titkos szerelem.
Dallama fönt az égen s lenn a tóban
visszhangzik s zengőn eggyé forr velem.

 

Eduard Mörike: Folyón


Ó, reggeli, fényes folyó,
fogadj be, nézd, tusakszom,
nézd, testem is mily lángoló,
csókold a mellem, arcom!
- Csiklandva nyúl föl mellemig,
borzongva hűt, lágyan hevít
s ujjong dalol, viharzón.

Csöppekbe hull a napsugár,
aranylik és melenget,
elnyúlok a hullámra már
s hintáz, becézve lenget.
Karom kitártam boldogan,
a nyargaló víz rám rohan,
megfog, megint elenged.

Mormolsz, folyóm, jársz szerteszét.
Talán hozod a régi
időkből a csodás mesét
s el akarod mesélni?
Futsz mostan ott és mostan itt,
keresni látszol valakit,
hogy elbeszéld te néki.

Az ég, a kék, a gyermeteg,
hol a habok dalolnak,
az tükrözi a lelkedet:
hadd, hogy beléhatoljak!
Belémerülök, szállanék,
De fönn a mély, a tiszta kék
mindegyre visszatol csak.

Micsoda oly mély, mint az ég?
Csakis a szív szerelme.
Az is saját lángjában ég,
nincs módja, hogy betelne.
Emelj folyóm magasba hát!
Borzongva zúdulj rajtam át!
Itt vedd az életem te!

Hímes partodra löksz puhán
és hízelegve, kedves.
Vidd boldogságodat csupán
s hullámodon rezegtess
lágy holdat és tündér napot
s ha végre megtalálhatod,
térj vissza kútfejedhez!

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

 

Charles Baudelaire: Az ember és a tenger


Mindig szeretted a vad óceánt,
ember, te vad, vad mint a zivatar.
A tengeren vihar ekéje szánt,
és lelked is örvényes és fanyar.

Leszállsz kevély, tajtékos mélyibe
és csókolod arcát ölelkezőn,
gyakran szíved zajától futsz ide,
s felejtesz a bőgő, szilaj mezőn.

Nagy mélyetek titokzatos sötét
ember, szíved se méri fel az ón.
Tenger, ki látta kincsed özönét?
Örök titok pecsétje áll azon.

Hiába múlnak új s új századok,
ma is dühöngtök, mert a harc örök,
halálra, vérre szomjas lázadók,
őrült testvérek, szörnyű küszködők!

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

 

Apollinaire: Loreley


Élt Bacharachban egykoron egy szőke szép boszorka
A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba

Pörbe idézteté s alighogy látta volt
Nagy szépsége előtt a püspök meghajolt

A szemed csupa drákakő gyönyörű Loreley
Miféle mágustól ered varázslatod felelj

Az életet meguntam a szemem átkozott
Püspök ki belenézett mind elkárhozott

A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakővel
A lángra csak a lángra a férfibűvölővel

A lángjaidban égek gyönyörű Loreley
Megbűvöltél most téged már más ítéljen el

Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szűznek
Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tűznek

Kedvesem itt hagyott már elment messzire
A halált szeretem s nem vágyom semmire

Szívem úgy fáj úgy fáj már meg kell halni nékem
Magamra nézek és bele kell halnom érzem

Szívem úgy fáj úgy fáj mióta nincs velem
Hogy elment szívem is gonosz lett hirtelen

Rábízta őt a püspök úr három lovas lándzsás vitézre
Az őrült nőt e három a klsatromig kísérte

Szemed remeg bolondos Loreley menj tehát
Fekete és fehér lesz kolostori ruhád

És úgy mennek tovább az úton mind a négyen
Könyörgött nekik Loreley szeme mint csillagfény az égen

A sziklafalra hadd másszak föl lovagok
Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog

A tükröm hadd legyen megint a folyam árja
Aztán megyek az özvegyek szüzek kolostorába

A szélben odafönt kibomló haja szállt
Loreley Loreley három lovag kiált

A Rajnán odalenn egy csónakot az ár hoz
Szeretőm benne ül meglátott hív magához

Szívem megédesül lent szeretőm suhan
Előrehajlik és a Rajnába zuhan


Mert látta a szép Loreleyt a folyó habjain
A haj mint a nap ragyog a szeme Rajna-szín

/Ford.: Vas István/

 

Szabó Lőrinc: Tenger


Egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva meztelen
omlásban, mintha testtelen
hangok érkeznek süppeteg
s oly földöntúli szerelem
lelkével lüktetik tele
a levegőt, hogy a zene
megszületik a semmiben,

egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva mindig új
vágyban, mely lankadtan borul
új s új szomjakkal telített
ölelkezéseinkbe, hol
ezer mozdulat egyesül
s kielégíthetetlenül
szétválik s újra egybefoly,

egymás alatt s egymás felett
nyitódva és csukódva szent
törvény szerint, mert messze bent,
bent is kitárják testüket,
úgy ringva-úszva kívül és
belül, hogy minden tétova
mozdulatuk csók és csupa
egymáson átbújt ölelés:

hullám alatt s hullám felett
örök-sóváron a meztelen
hullámok úsznak, testtelen
gondolatok, szerelmesek,
forrón, buján, reménytelen,
hullámok végtelen sora,
boldogtalan hullámok a
szerelmes tengeren.

 

Juhász Gyula: A Tiszánál


Te még enyém vagy, és enyém maradsz.
A földemet elvették, de vizem még
- Vér és könny úszik benned s annyi emlék -
Híven kitartasz, mint gyász s panasz.

Te még enyém vagy, és velem haladsz...
A házamat elvették, drága társam
A búcsúzásban és bujdosásban,
Velem maradsz te, és magyar maradsz!

Te még enyém vagy, és testvér velem.
Az emberek oly messze, messze estek.
Az emberek ma nem minket keresnek,
Mi dúdoljunk, s haljunk meg csendesen!

 

Baranyi Ferenc: A kecskekörmök regéje


Szép és gőgős volt a királylány,
rettegték és csodálták,
Balatonparton, Tihanynak táján
őrizte mindig a nyáját.
Kecskéinek sugarat felidéző
aranyból volt a gyapja,
ám ő rideg volt, mint az ékkő
s hold hűse terült el rajta.
Nem bírta szóra sem ember, se kecske,
hallgatott éjszaka s nappal,
nem méltatott senkit feleletre -
furakodott a szavakkal.
Hullámkirályfi lelke morajlott
érte a kínteli vágytól,
egyre fülelte a partról a hangot,
bízva, hogy egyszer a lány szól.
Ám a lány ajka néma maradt,
szorosra zárta a gőgje,
a Hullámkirályfinak szíve szakadt,
bánata lassan megölte.
Haragra lobbant Hullámkirály
s fiáért bosszút állott,
vad áradatát nyögte a táj,
dúlta a parti világot.
Mélybe ragadta a nyájat a víz,
eltűnt, el a sok csudakecske,
ámde a körmüket azóta is
kiszórja a tó a fövenyre.
S a gőgteli pásztor sorsa se másabb:
magába zárta egy sziklaüreg
s szajkózza azt, amit rákiabálnak
azok, akiknek egy szót sem vetett.
Szép és gőgős volt a királylány:
nagy nyája adta a rangját,
Balatonparton, Tihanynak táján
hallani most is a hangját.

 

James Reeves: Csónakázás


Lágyan sodorta sajkánk
a folyó árama
zengve, zengve, zengve
nádas, szelíd dalát,
míg suhantunk tova:
és álló napon át
a csónakban hevertünk
ringva, ringva, ringva,
s füzek ringtak felettünk.

Este hogy lefeküdtem,
úgy tűnt csónak az ágy,
mely lágyan ringva, ringva
ringat álomba, s én
csak lebegtem tovább.
Fűzlomb borul fölém,
sírt, suttogott a csendben,
s a folyó zengve, zengve
zengett tovább a fejemben.

 

Tompa Mihály: Tornácomon


Tünődve nézek a tájon végig-végig:
Távol halmok s hegyek láncolatja kéklik,
S innen rajta zölden,
A szép Sajó völgye nyájas nyílt arcával
Tárul ki előttem.

Folydogál a Sajó, folydogál árkában,
Zaj nélkül, mint aki nem mer járni bátran,
Olyan lassú s fáradt...
Igaz, hogy már vértől s könnyhullatástól
Eleget megáradt.

Hová lett innen a vérfolt s a patkónyom,
Mely a setét idők küzdelmeiről szóljon?
Eltörlék az évek...
Hej ha a szívből is fájdalmat, emléket
Így kitörlenének!

- De tisztán süt a nap, meleg délután van.
Dologban az ember, s a rétek hosszában
Hemzseg, mint a hangya:
A dolgos nép után hosszú sorral támad
Rudas és kalangya.

Sűrű cseppekben foly arcán a veríték,
De a nehéz munkát, hogy megédesítsék:
Zengenek meleg dalok:
Feltörik a tenyér, de a szív édesen
Mulat s elandalog.

És elgondolkodom e népen, e dalon...
Mi szólal meg abban: öröm vagy fájdalom,
Húrján a kebelnek?
S látom, hogy a virágmagvak még a sírnak
Halmán is kikelnek.

Azonban este lesz, elcsendesül a dal,
Hűvös szellő támad az est homályival:
S ködpalástot öltvén,
Elvész a táj képe, a rét nyájas arca
A szép Sajó völgyén.

És akkor ha átaljön Péter vagy Pál úr,
Sokat beszélünk az élet mivoltárul...
S tárgyat keres elménk:
Borongó kedélyünk mely felderítené
S melyen megpihennénk!

Végtére elborul s nyomasztó nagy éj lesz:
A levert lélek egy sötét vágyat érez:
Nem élni! nem élni!
De egy-egy csillag gyúl a felhőkben távol:
Remélni! remélni!

 

Pálos Rozita: Ma este


ma este oly tiszta a kis Bakonyér
megmosom benne álmaimat

mennyei lassan járnak a felhők
a vén vízimalom örli a múltat
holtak hordják hátukon a lejárt időt

esőszagú szélre vágynak a fűzfák
nem látod őket
mélyen vagy bennem
mélyebben mint fecske szárnyában
az ösztön és az emlékezés
melyeket tengernyi távol se mos ki
s fészkére visszatalál

vízum nélkül
lépheted át szerelmem határát:
csak annyit monj
" messzebbről jövök önmagamnál"

 

Győry Dezső: Zöldár a Vágmentén


Az égen víz, a földön víz, kiloccsant
a nagy mindenség tán minden vize,
úgy áll a falu, mint hogyha lepottyant
volna valami tenger szélire,
csuromvizes rongy, kit gazdája messze
magától undorodva elhajít,
halálborzongás hánytorgatja egyre,
s az égre nyújtja tornyos karjait.

A malomalj, a szántók és a kertek
eltűnnek mind a lompos ár alatt,
s akik irányról annyit kerepeltek,
maguk se látják már az utakat,
tavaly még, úgy ám, munka volt a nyárra,
gátolni s verni a cövekeket,
de az ifjúság fittyet hányt a gátra,
csak hűsölt rajta és szeretkezett.

Nézd csak, bár ráfér száz csillagvilág is,
tükörtérképén kész halál a szél,
s így jár minden nép és minden irány is,
ha ifjúsága mindig csak beszél,
s nem kap kapát, ha gátverés szaka
van, és bevárja, míg nyakán a kés:
mert mennél tovább henyél éjszaka,
annál borzasztóbb lesz az ébredés.

 

József Attila: Megfáradt ember


A földeken néhány komoly paraszt
hazafelé indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.

A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher,
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.

A békességet szétosztja az este
meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.

 

Ölvedi László: Este a Duna-parton


Fényben fürdik a Duna-korzó,
Budapest mulat, Budapest nevet,
S a vén Lánchíd dalolni hall
Új éneket.

És zsongva jár a forró forgatag,
Észbontó vállak bársonya vakít.
Úgy érzem, hogy nem találtam
Itt valakit.

Láttam sokszor, szemébe néztem,
Lehet, mosolygott ő is keveset.
Mégis ma, hogy nem volt itten,
Oly jól esett.

Cicomás nagy vásáros bódé,
Veri a dobot a bohócsereg.
Heje-huja - és a könnyem
Mégis pereg.

Ki ad többet? Te, vagy ez, amaz?
Csengő sárarany,kegyetlen nagyúr,
Felül eddig te maradtál -
És én alul.

Szóljak? Mégse, kinek beszélnék?
Még porba nyűgöz gúny, kor, hatalom.
Fog hallani más dalt a Lánchíd
Egy szép napon.

 

Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke


Be jó is volt,
míg jég födött:
csend jég alatt
és jég fölött,
nagy hallgatás volt
mindenütt -
Ma minden kis nesz
szíven üt.

Hó- és jégtakarta
volt a part
és engem is
nagy jég takart,
vastag, páncélos,
szürke jég,
közömbös, mint a
téli ég.

Nem bántott semmi
bántalom,
nem ártott semmi
ártalom:
A szél a jégen
elszaladt,
nem borzolt fel
a jég alatt.

A kő a jégen
fennakadt,
nem ütött meg
a jég alatt.
Áldott, kit ily
nagy csend födött,
csend jég alatt
és jég fölött.

Elment a jég,
jaj, mindenütt,
s ma minden kis zaj
szíven üt -
vagyok mezítlen
kék elem,
és testem-lelkem
védtelen.

Belémtekint
a cipruság,
borzol a szél,
szomorúság,
a nap is bennem
sistereg,
kővel dobál
a kisgyerek.

Ma minden bennem
él, mulat,
a pillanat,
a hangulat,
s akár hiszik,
vagy nem hiszik,
minden madár
belémiszik.

Fáj az eső,
a szép idő,
a surranó
szitakötő,
minden zavar
és fölkavar,
és minden csupa
zűrzavar.

Ha csillagoktól
csillogok,
vagy elbújtak
a csillagok,
egyszerre fáj már
estetájt
minden, mi sok-sok
este fájt.

Ó, emberek,
nem alhatok!
Fájdalmam a
fájdalmatok,
itt tükrözik
keresztetek,
és borzadok
és reszketek.


 

Szép Ernő: Sötét lesz a Duna háta


A hat hidat el kell zárni
Be kell a Dunát deszkázni
Vagy dróthálót kell rá tenni
Ne lehessen nekimenni

Jönnek jönnek a szegények
Látjátok már nem is félnek
Holnap mind a hídon lesznek
A halálba bukfenceznek

Süthet a nap a Dunára
Kacsinthat a felhő rája
Sötét lesz a Duna háta
Akár a papok kabátja

Ez a folyó meg fog állni
Halott hangon fog kántálni
A hala majd mind elhagyja
Vagy ott szorul megrothadva

 

Szép Ernő: Hová mégy ákác levél?


Hová mégy ákác levél
Kit patakra fútt a szél?

Én úgy nézem hamarosan
Ott úszik majd a Maroson

Se Maroson se Kőrösön
Nem passzióz örökösön

Siet a Tisza, felveszi,
A Duna tőle elveszi

Oly könnyű mint a lehelet
Vinni egy ákác levelet

És hajnalban hajnal előtt
letenni a tengerre őt

Tenger fölött fölkél a nap
Lenn boldog lángok ringatnak

És ringva ringatják Kelet
Nyugat között a levelet

Ni most ezüst, ni most arany
De mese fényes dolga van

Haltól hajótól sose fél
Se jéghegytől, egy falevél!

Csak élvez és csudálkozik,
Ég meg tenger hogy változik

Habon habozva merre reng
Milyen piros parton mereng

Míg hontalan s oly gondtalan
Ott foszladozhat nyomtalan

Az óceán örök színén...
Szeretnék így elmúlni én.

 

Szép Ernő: Tiszapart


Ült egy szegény halász ember
Kettesben a néma csenddel,
Ott ül füst nélkül pipázva,
A tolvaj hálót vigyázza.

Kezdi a hálót emelni,
Halat nem tud benne lelni,
Póklábak megint leszállnak,
Kút kazal fa alva állnak.

Áll a nap fenn, áll a felhő,
Nem jön fecske, nincs egy szellő,
A víz nem látszik hogy folyna,
Isten mintha bóbiskolna.

Talán el is felejtette,
Hogy a Földet teremtette
A Tiszát is beletette,
A halászt is leültette.
 

Váci Mihály: Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?


Levél feleségemhez, Leningrádba, 1961. júl.


Mondd, Kedvesem, milyen
milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet,
ölet sosem lel.
Milyen a part, hol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány:
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e,ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőttszárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!

 

Nemes Nagy Ágnes: A patak


Én Istenem, te szép, híves patak,
Hová futottál, szökdeltél előlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg néked eltünőben?
Zegzugos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.
*
Három vadkacsa úszik a vízen,
A part hosszát a király fia járja.
A feketékre céloz - úgy hiszem,
Már itt a szél - s a fehéret találja.
A víz egyetlen vadkacsát viszen,
- Már itt a szél! - habszínfehér a szárnya.
De iszonyúbb - itt a szél, úgy hiszem -
Ha néhanap a feketét találja.
*
Legalább biztosan repülj, golyó!
Húszezer éve szoktatunk a rendre.
- A takaró szegélyén indigó -
Színű betűkkel állt nyomtatva: "elme".
És indigó-színben foltosodó
Az elmeosztály rácsa közt a gyenge
Vénájú kar, különben, mint a hó,
Ha olvad, - és szétolvadt. Ez a rendje.
*
Ne vígy kórházba, ne engedj oda!
Iszonyú szag búvik az ételekben.
De jobb talán a rendőrszoba?
Szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen,
Vagy jobb az broncs-bontó éjszaka,
Hol szétárad az elkerülhetetlen,
S az ember csak füleli, tétova:
Hogy bugyborog a szív a rettenetben.
*
Hová futottál, szép, híves patak?
A deli szarvas képe hol a habban?
A hab vadkacsát úsztatón dagad,
Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan,
Freccsen a vér, a rémület fakad,
Az éjszakai abroncs szertepattan -
Hogy csillapítsam buzgó szomjamat,
S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?

 

Ady Endre: A Duna vallomása


Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről talán sohase álmodott
Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa.

Megloptam a vén Iszter titkait,
Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott ő búsabb csodákat
De akkor pletyka-kedve támadt.

Vallott nekem, nem is tudom , mikor:
Tavasz volt és ő csacska-részeg.
Táncolt, dalolt , kurjongatott, mesélt,
Budapestre fitymálva nézett
S gúnyos nótákat fütyörészett.

Talán Szent Margit híres szigetén
Állott velem részegen szóba.
(Ma is félve kalimpál a szívem
S hajh, már régen késik e nóta.
Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.
Torkán hűlt vad tavaszi kedve.
Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen egyre.

"No, vén korhely, láttál egy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,
Mely az öreg árnyakat hozza.
Gyónjál nékem, vén falurossza."

"Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?"

S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.

A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.

"Sohse lesz másként, így rendeltetett",
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyújtózott a vén mihaszna.
És elrohant tőlem kacagva.
 

Szemlér Ferenc: Tengerfenék

Tengerfenéken éltél, mint a búvár,
rákok, szörnyek, hajóromok között,
eged a víz sötét közege volt már,
tested a víz legébe ütközött,
ha vont a felszín, tudat: elméd sóvár
kívánatához nincs is már közöd.

Megszoktad lenn a földöntúli csöndet,
a suhanó halak elektromos
fényfoltjait, egy másképpen teremtett
világ új rendjét, s lassan otthonos
lett füledben a gyors dobszavú zönget
a nyomástól, mi testeden tapos.

A szintet csak a kígyótestű tömlő
kapcsolta hozzád, és az enyhe lég
gumiszaggal keverten beözönlő
áradata volt számodra a lét -
s egyben a gúzs is, visszatartván lengő
lábadat, hogyha szabadabban lép.

Rég volt ez is. Most lépsz, amerre tetszik,
sisakodon nincs már köldökzsinór,
féltél pedig, mi lesz, ha eleresztik
ott fenn, s a sós víz testedig hatol...
úgy lőn, s a sós víz nem hatol a testig,
élsz, s életed a méllyel egybeforrt.

Ha voltál más: feledd el! Renyhe emlék
ne zavarja meg mélyi életed!
Tengerfenéken élsz, már nem mint vendég,
de honos! a mély így egész, veled!
Körülölel a bársony-végtelenség,
szörnyek között magad is szörnyeteg!
 

Tamkó Sirató Károly: Dal a tóról


Ez a tó, ha enyim lenne
minden nap fürödnék benne.

A Forró Nyár Ünnepére
leúsznék a fenekére.

Cirógatnám sok szép halát,
bíztatnám a békák karát.

Cimboráznék a csiborral
kínálgatnám mézzel, borral.

Fésülném a habok fodrát
ugratnám a vízibolhát.

Hínár-karosszékben ülvén
rák ollóját köszörülném.

A sás között, ahogy lóg ott,
bámulnám a vízipókot.

Ha ez a tó enyim lenne
nap, hold szebben menne benne!

Kék hajnalon, opál estén
a titkait mind kilesném

Dédelgetném én naphosszat:
- boldog lenne minden moszat!

 

Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán


Feljött a hold aTiszára.
Csend borult a fűre, fára,
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.

Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában:
ül magában, s furulyál:
furulyál az éjszakában.

A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan:
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.

Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben,
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.

Koporsója arany,ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.

 

Ady Endre: Megáradt a Tisza



Megáradt a rest, magyar Tisza,
Víze Lajtától Oltig szalad.
Ujjongnak a ludak, a gémek
S azok a rabló, azok az ősi
Griff-madarak.

Ár, szürkeség,víz-gőz, pocsolya
S a nagy magyar Alföld felett
Fészketlenül, kiverve röpdös
Riadt szívekkel egy szép énekű
Madár-sereg.

Sebten kiválik, ím, gőgösen
Egy fény-tollú sármány-madár,
Bús dalba kezd.Lenéz az árra.
Föld int Nyugatról s a sármány-madár
Nyugatra száll.


 

Áprily Lajos: Csorgó


Az ér fűzfáin hogy virít a zöld szín!
Esett, de már egy kis folton derül.
Eső-gyöngyös, finom, fehér kökörcsin
s tüdőfű leng a forrásom körül.

Egy nyáron csákányozva felkutattam,
hogy merre nő s tágul az ér-torok,
és csőbe fogva kő közé rakattam
s a víz azóta kő-szájon csorog.

Én felszívódom földben és időben,
a versemből egy rím-szó sem marad,
de él az ösvény s csorgóm ontja bőven
a völgy felé a kristály-sugarat.

S mint most, derűs napokban arra csalja
a meg-meglankadt szőlőművelőt,
vagy gyúlt arccal leánya száll az aljba
és ő iszik csorgomból új erőt.

A drága hűst sokáig érzi szája,
testében is forrásom frisse van,
s fenn megpendül szőlőnyitó kapája:
új sorba vág dalolva és vígan.

 

Áprily Lajos: Tavaszi vizek


Zsong a szigetcsúcs barna berke,
a harkály részegen nevet,
Az ifjú nap: Dávid leverte,
a lomha Góliát-telet.

Állok a vadvizes tavaszban,
bódít a szagja, mint a bor,
kedvemben egy füttyös kamasz van,
aki voltam valamikor.

Vizek futnak, jegek ropognak,
dudorászom, kurjongatok -
Lelkemben patakok zuhognak,
patakok, patakok, patakok.

 

Alphonse De Lamartine: A tó


Így tehát, mindig új partok felé csatázván,
mert éjünk örök, és út nincs visszafele,
Horgonyt nem vethetünk az idő óceánján
egyetlen napra se?

Ah tó! Milyen messze már az alig elsuhant év!
Hűs vízed hasztalan várja a drága nőt:
nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még
mellettem láttad őt!

Így verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,
így törték partodat porló hullámaid,
és a szél akkor is így szórta be haboddal
imádott lábait.

Emlékszel? - szótlanul ringtunk az esti csendben,
sehol semmi nesz a vízen s az ég alatt,
csak a két evező verte édes ütemben
zengő kristályodat.

S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem
hallott a part, s melyet a visszhang visszasírt,
a hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem,
ily fájó szókra nyílt:

"Állj meg szárnyas idő! órák, gyönyörű percek,
ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
legjobb napunk adott!

Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok
sorsa terheivel:
vigyétek napjai sok kínját: aki boldog
azt felejtsétek el.

Még! Még! Csak percekért könyörgök, de tovább száll
a szökevény idő:
"ne siess", mondom az éjnek: s az egyre hátrál
a kelő nap előtt.

Szeress hát! röppen az óra, csak bús kaland jut,
szeress, míg itt vagyunk!
Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut:
elfut, s mi meghalunk!"

Irígy idő lehet, hogy amit üdve meghint
a szerelemnek, a boldogság isteni
pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint
a balsors napjai?

Úristen! legalább a nyomukat, ha szöknek!
Hogyan? Hát oda mind? és örökre oda?
Ki adta, az idő, s aki elmossa, őket
nem ismétli soha?

Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok,
mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?
Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt,
ha így elsöpritek?

Ah tó! zord rengeteg!, barlang, száz néma kőszirt,
mit az idő kímél vagy új élettel áld,
őrizd meg ezt az éjt, ó szép természet, őrizd
emlékét legalább!

Hogy mindig itt legyen, nyugtodban, viharodban,
szép tó, itt, a derűs dombok képiben,
a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant
sziklákban: itt legyen!

A zefírben, amely zokog és tovaszárnyal,
morajodban, melyet két partod visszazeng,
az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával
szép tükrödön mereng!

Hadd mondja majd a nád susogó szeleidben,
hadd mondja lebegő balzsamlehelleted,
hadd mondja, hang, szín és lélek, hadd mondja minden,
hogy:"Szívünk szeretett!"

/ Ford.: Szabó Lőrinc/

 

Petőfi Sándor: A Dunán


Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!

S a seb mi hosszú és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.

Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:
A seb begyógyul, s minden újra jó.

S az emberszív, ha egyszer megreped:
Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.

 

Petőfi Sándor: A Tisza


Nyári napnak alkonyulatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarjú-rendek,
Mint könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza túlsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztük csak egy a nyílás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők úsztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zúgása
Csak olyan volt, mint szúnyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját míg telemerítette,
Rám nézett át: aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna a lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, Oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.-

Késő éjjel értem a tanyára
Friss gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla.
S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap múlva fél szendergésemből
Félrevert harang zúgása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

 

Juhász Gyula: A nyári Tiszánál


Az öreg Tisza szörnyen zavaros.
Keserves kedvvel ostromolja partját.
Szilaj bánatát küldi benne
A nyugtalan Maros
S a távoli, koldus Máramaros.

Én hallgatom e hosszú zokogást,
Én értem e messze üzenetet,
Máramaros zagyva, fájó zenéjét,
Hol bújdokoltam,
S a Marosét, hová majd most megyek.

Öreg Tiszám, te régi, jó rokon,
Be egy a kedvünk, sorsunk és dalunk.
Találkozunk, búcsúzunk százszor,
És végre végtelen
Idegen ágy ölén csak elhalunk!

 

Ion Pillat: Pogány tenger


Vihar vijjog, vadul a tenger,
mint a vágtató paripa.
Hullám nyerít, hívón felel fel
a szél szilaj szavaira.

Futok a partra, hol kopáran
mered a szikla: két karom
végtelen ölelésre tártan
remeg a hányódó habon.

Reátámadok, reám támad.
Megrándul a hó-hab-sörény:
megfutamítom - visszaárad,
s a semmibe markolok én.

Hívnám becsületes birokra,
hogy legyűrjem: de hasztalan:
hűs láncait testemre fonja,
s egy perc múltán már messze van.

Elönt a hullám és megingat-
meg is adom magam? De ő
gyöngédre vált , anyaként ringat,
s én tűröm, mint egy csecsemő.

Meztelen mellemen, pillámon,
orcámon elhúzza kezét:
cirogató, akár az álom,
végtelen kék, akár az ég.

S elszunnyadok. Ringat a tenger,
mint a kikötőben a hajót,
- mely - immár örök szerelemmel-
vízein kóborolni fog.

Puha estébe burkolózva
alszunk: a hullámok meg én,
s szirmait egy csillag kibontja
megbékélt, lelkemnyi egén.

/Ford.: Szilágyi Domokos/


 

Mihai Eminescu: A tó


Erdőn sárga vízirózsák
nyílnak kék vízén a tónak,
fehér fényű gyűrűzések
sűrűjében ring a csónak.

Őrá várok itt a parton,
érzem nyughatatlanul:
jönni fog, nádból kibukkan,
s lágyan keblemre hull.

Ott beugrunk csónakunkba,
melyhez halk habok simulnak.
Kormányunk kihull a kézből,
evezőink is kihullnak.

Siklunk drága bűvöletben,
hold süt, ránk szitál a fénye,
szellő suttog benn a nádban,
s cseng a hullámok zenéje.

Ó, de nem jön...Fáj a szívem,
s csak sóhajtok ,árva lélek ,
partján sárga vízirózsás,
csodakék tavam vízének.

/Ford.: Áprily Lajos/

 

Juhász Gyula: A régi víz felett


A telehold, az ősi telehold
Áll fönn az égen, mint nyájas herold,
Áll mosolyogva a vén Tiszánk felett,
Mint visszarérő tavasz-izenet.

A vén Tiszán át húznak madarak,
Mint egykoron nyílak a nap alatt,
Kelet felől Nyugatra mennek ők,
És ők is boldog tavasz-hirdetők.

S a parton állok, mint a jegenyék,
Öreg fa, én, ki negyven éve, rég,
Kinőtt e földből, s vész és gyász felett
Fiatal nedvvel tavaszt hirdetett!

 

Pavel Matev: Fáradt folyók


Fáradt folyók az ősz alatt
igérnek tán késői boldogságot.
Taposták nők a partjukat,
szeszélyek, tébolygások.
A csillagok már mind kihűlve délen,
süketnéma a fűz, mert lombtalan,
de érzéseim újra élem,
de lábam nyoma nem fakul,
húsz évem nem lett nyomtalan.
Sárgán a víz előre lendül,
tán vonzza ismeretlen gyűlölet?
Te gúnyt űzöl a szerelemből,
későn, akár egy tréfát, neveted.
Jártam én mű-nap alatt fény-úton
és esküvésem eregettem szélnek,
de az erőtlen szívek, én tudom,
fabatkát érnek,
akár a hamis pénzek.
Boldogság?
Megbocsátok már neked,
nemesen megitéllek.
Az emberek, ha bánatot nem érnek,
szegények, mint a meddő özvegyek.

/Ford.: Nagy László/

 

Dragomir Petrov: A tenger okozta bánat


Ma illatod fanyar-édesnek érzem,
a téli éjben, álmában mindeneknek.
A hó alatt beteljesült az ábránd,
mesél a bor, akár egy bölcs az elmúlt,
az erjedésben féktelen ifjúságról.
Idáig csattog a hullámok beszéde
átcsap a törmelékes várakon, akár
egy lármás vízió. Emlékezem a fekvő,
arany-meleg dűnékre, árnyukban hűvös kincsre.
Görög nők: méltóságuk a mozgásban kereklő,
a léptük, mint vízen az evezőké.
De végtelen, de sóvár sivatagok közt engem
nagyon is idegennek szerelmed lefokoz.
Hegyekről, erdőkről a krónikák
mesélnek.Titkos hágóikon az orvul
beáradó bandákat, hadakat
szétverték őseim. Nyergeltek , hadakoztak,
megőszültek a fákkal a sasokkal.
Tornácaik a tengervíznek háttal
a szárazföldre néztek, ahol érik
a gabona, csődörök zihálnak.
A zöld erdőről szóltak dalaik.
De álmukba télen a harci zaj betört.
Ó, locsogó tenger szülőföldem
álmában! A vérünk riadalmában is.
Ma illatod fanyar-édesnek érzem.
Az ezredéves álmodozásban forró
becézésedtől tűzvészt, arany dohányt,
hajduska-éneket szült ez a föld.

/Ford.: Nagy László/


 

Veikko Antero Koskenniemi: Esti dal a tenger partján


Követtem sok-sok csillag büszke s bágyadt
fényét- vágytam sok kikötő után-
éreztem, ó, a végnélküli vágyat
s a boldogságot- álmomban csupán.
Szálltam: körül hideg tájékú tenger,
bolyongtam: rám zúdult a ködcsapat...
Hiába: minden csillag megcsal egyszer,
és egyszer minden tenger kiapad.
Szemem a víz sötét méhébe mélyed,
az árny sörényét rázva rámrivall.
Mit várjak még?-Vezérlő fényt reméljek?
Röpíts vak ár, s te tomboló vihar!
Körül a tenger dördül, sistereg,
küszködik bennem kín és szenvedély-
Ó, csillag, ki a békét ismered,
mikor gyújt már fejem fölé az éj?

/Ford.: Képes Géza/

 

Leopoldo Lugones: A tenger


A tenger csupa mohó hími éhség,
csípőd körül, mint szarvasbika bőg,
s mint roppant kar, óvón ölel a föld
sötét szegélye. Bús, opálos fény ég

szemed hártyáján, hajadon- s e tört
csillámok közt, mint csillagos fehérség
őrzöd a haló esték fényességét,
mely soká ring a víztükör fölött.

Akár a melled, lüktető ütemmel
duzzad egyetlen hullámmá a tenger,
magához ránt egy párductáncú forgón

s morgó, garázda szavakkal becéz,
s hogy finom combjaid közé hatoljon,
hegyesre mered habja, mint a kés.

/Ford.: Timár György /

 

Csuka Zoltán: A hévízi tónál


Ne hagyj el engem, ifjúság
mosolygó kék világa
borulj rám, mint a napsugár
e szelíd pannon tájra.

Ölelj át, mint egy gyöngyszínű
kerek kis tó , szelíden,
s tündérrózsáid nyíljanak
szívemben, mint e vízen.

Köröskörül e tó körül
csak ifjú arcot látok,
ó élet, hintsd el bennem is
örök megújulásod.

Nincs, nincs öregség, alkonyat,
s ha egyszer el kell menni,
arcomon tudjam akkor is
e bölcs derűt viselni.

A sírban sincs más, csak a lét
piros, kerengő násza,
hiába zúg fel olykor itt
Berzsenyi bóreásza.


 

Kosztolányi Dezső: Az ember és a tenger


A tengert, Ember, mindig kedveléd!
A tükröd az s ha rajt' vihar kavar,
habzajlatán vészkedved zúg feléd,
mert lelked is örvényes és fanyar.

Leszállsz sötét, habos örvényeidbe,
és csókolod arcát ölelkezőn.
Gyakran szíved zajától futsz ide
s felejtesz a bőgő, szilaj mezőn.

Nagy lényetek titokzatos, sötét.
Ember, szíved se méri fel az ón!
Tenger, ki mérte fel kincsed körét?
Örök titok pecsétje áll azon.

S bár olvasatlan múltak századok,
ma is tusáztok bősz öröm között,
mert lelketek vérszomjú, lázadott-
őrült fivérek, szörnyű küszködők.

 

Vas István: Búcsú a tengertől


Október közepe volt. Este volt.
A gyorsvonat fölfelé zakatolt.
Az ablakon egyszerre melegebb
Levegő szállt be. Pálmalevelek,
Babérfák- amint futó ablakok
Fényszórója egy percre kicsapott
Sötétségükre- csöndesen jelezték,
Hogy mögöttük fűszerezi az estét
A Dél, a tenger, s rajtuk fújja át
Simogató, fájdító búcsúját.
A fák, a cserjék sora megszakadt,
Kéklőn, sötéten lent a hegy alatt
Az Adria puhán, váratlanul
A messzeségbe, éjszakába nyúlt.
Kihajoltunk.Izgatottan kerested
A mélyben Miramarét, fent Triestet,
Mindazt, amin a fény idejövet
Szemet bűvölő szikrákat vetett,
A tenger mellett kígyózó útat,
Fehér villákat, pálmás kapukat.
De csak meleg sötét volt odalenn,
A tenger volt, kéken, sejtelmesen.
Hullám csobbant vagy csak a képzelet?
Még azt sem mondhattuk :" Isten veled!"
Hirtelen csattogó kanyarulat:
Magasabb fák közt futott a vonat.
A tenger eltűnt, és emlékszel-e,
Hogy csapott be a Karszt hideg szele?
Az ablakot felhúztuk, kimeredtél.
Emlékszel? pálmák, sósszagú, meleg szél.
 

Kosztolányi Dezső : Rózsaszüret


Királylánynak kötök ma csokrot,
piros, fehér és sárga rózsát,
haldoklik a bús rózsaerdő,
elvérzik a gallyon a jóság,
piros, fehér és sárga rózsák.

Pufók, vigyorgó hold kacag fenn,
halotti árnyékok osonnak,
sápadt az éj, sápadt az arcom,
hideg szelek fújják a holdat.
Halotti árnyékok osonnak.

Haragvó rózsákkal verekszem
és vérrel áztat száz hazugság,
alattomos, gonosz cicuskák,
és vérrel áztat száz hazugság.

Csurog a holdfény és a vérem,
a földre vág egy gúnyos ördög,
eltépi lebegő ruhámat,
karmolnak égő rózsakörmök,
a földre vág egy gúnyos ördög.

Csupa piros seb már az arcom,
megyek előre zúzva, marva
belém hasít a tearózsa,
akár a tigris szörnyű karma,
megyek előre zúzva, marva.

Mezítelen mellel földre fekszem
s kacagva talpra ugrom újra,
egy gőgös ár reám viharzik ,
s szegény, szegény szemem kiszúrja.
Kacagva talpra ugrom újra.

Töröm a csokrot, éji kertész,
vérezve és vakon tusakszom,
sebes mellem vérszínű rózsa,
halvány kamélia az arcom.
Vérezve és vakon tusakszom.

Temetkezik a csillag is fenn.
De te ne félj, aludj csak édes -
fehér ágyban fehérlő rózsa!-
A te csokrod hajnalra kész lesz.
Ne félj, ne félj, aludj csak édes.

Reggelre majd ajtódba botlom,
vakon, bénán és haloványon,
véres virágokkal borítlak ,
és a te rózsalelked áldom
vakon, bénán és haloványon.

 

Juhász Gyula: Megint a Tiszánál


Egy nyaram elmúlt, fénye elapadt,
És téged, szent folyóm, nem láttalak.

Talán azért is voltam oly beteg,
Mert nem ringattad fáradt képemet.

Hisz habod párna, szőke, lágy selyem ,
Melyen hold nyugszik, és álom terem.

Ó, ez a hold és ez az éjszaka,
A csöndesség és békesség maga.

A csöndesség, mely mégis halk zene,
Azúr világok víg üzenete.

S e béke úgy legyinti lelkemet,
Mikéntha gyöngyvirággal verne meg .

Ó, Tisza-parti holdas éj, te mély,
Szívembe csöndet és békét zenélj.

Szödd át ezüsttel rajta a borút,
Feledjen el világot s háborút!
 

Váci Mihály: Balatoni félrevezető


Tanulság-iskoláskönyvekbe.

1.
A Balaton az egy kéklő
nagy víz.
Van körötte hegy,ménkő
nagy,vagy tíz!
A Balaton a vízből áll
meg partból.
A part a vízből kiáll
és attól-
kezdve van a magyar tenger.
Átlábolhatod száraz sereggel.
2.

Milyen magas hullám dördül!
Ezt úgy hoztuk be-külföldről!
Tengerparti országokból,valutáért.
Mit meg nem tesz magyar ember a hazáért!
Exportálunk délibábot,libamájat,
eredeti kávét,zsuppot- szalmalángnak,
s tengeri sót,keserű sót importálunk,
s virágport,mert nincsen elég hímpor nálunk!
S tengerhabot,tajtékot és legmodernebb
hullámát a nagy nyugati tengereknek.
Látják- itt ez a hullám ni!nyugatnémet!
Angliából hozattuk be a mélységet:
francia a hab s a felszín locsogása.
Színmagyar a káka és tövén- a kácsa !
3.

Itt kék az ég,ha nincsen felhő!
Minálunk fából áll az erdő!
Lentről felfelé nő a búza,
a kocsit a ló elől húzza.
A kerék kerek,- nem mint másutt,
a vermet mi a földbe ássuk!
Fehér a táj itt,hogyha hó van,
s ha nem apad- víz van a tóban.
Kétfelé áll a tehén szarva,
nálunk a fekete-fehér- az tarka!
s a róka után megy a farka!

Ez meg itt ama világhíres
magyar tenger!- Nincs sehol,mint ez
ilyen szép! Hasonlíthatatlan!
Lavor, teknő, vályú, katlan!
A Földön nincs ily panoráma.
Jöjjön még ma Pannoniába!
A létforma univerzális.
Autóbusz, szekér, vicinális,
hozza, röpíti, viszi máris.
Üzleti gondját abbahagyja
Mister,ha látja Akarattya
füzesei közt tengerünket,
melynek szélén a béka ümget.

Bazaltból rakott alacsony
ravatal: ez a Badacsony.
A tó végén ott várja Keszthely,
ajánljuk,ne kerülje ezt el.
Nincs különösen benne semmi,
de azt legalább észrevenni.
S ha útja majd arrafelé visz,
forrón szeretve várja Hévíz.
Itt gyógyul meg reumája,
s- megsúgjuk- szolid a rum ára.
4.

Itt van bunda kifelé szőrrel,
és csárda- igazi ökörrel,
hét szivafa is kutyabőrrel,
és marha:-lába közt a tőggyel!
Paprikás betyár a bográcsba,
csikós aprítva a gulyásba,
a Balatonból fogunk csuszát,
a hegytetőn mutatunk pusztát,
vízimalmot,mely halat őröl,
menyecskét metszünk Önnek- tőről.
Ajándékba a legszebb emlék
pár eredeti teringettét!
S szegre akasztott karikás ostor
szedte- vedte rézangyalostól
s egy cserdítés még!- Kizárólag
külföldieknek!- abból folyólag,
hogy nálunk ez úri kiváltság!
Ennyit hagyott ránk a királyság!

 

Váci Mihály: A tenger


A tengerről kél fel a nap,
a tengerről kél fel a szél,
a tenger adja a földnek a fényt,
a tenger küld a földre esőt.

A tenger ad húst a kenyérhez,
a tenger ad kezedbe kenyeret,
a tenger adja az édes esőt,
ő mosdatja a kopár hegyeket.

A tenger fénylik a nők szemében,
a férfiak ajkán a tenger íze.
A tenger ritmusa a nőkben,
a tenger hívja a férfiakat.

A tengeren dobol a vad tüzü Nap,
a tengert veri,tépi a szél,
a tenger tanítja a népdalokat,
a tenger íze,mint a vér.

A tenger hozta hajónkat,
a tenger hozta a harcosokat,
a tenger pártolta először ügyünket,
a tenger,a hegyek,meg a Nap.

A tenger viszi messze hajónkat,
a tenger messze viszi a harcosokat,
csak a tenger pártolja ügyünket
a tenger a tenger a tenger.

 

Vajda János: Nádas tavon


Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.

Mint az árnyék,olyan halkan,
Észrevétlen,mondhatatlan
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj,mily talányok
Mind,amit körültem látok.

Nap alattam,nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás ,tündéri.

Mi megyünk-e,vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved
Kék űrén a semmiségnek.
Földi élet,hol a réved?

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek,megjelennek,
Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...
Múlt,jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik...és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem,halálom
Csak mese,csalódás,álom?...

 

Juhász Gyula: A kis Tisza hídján


A kis Tiszán át karcsú híd vezet,
Borongva állok a zöld víz felett,
Mely szilaj ifjúsággal boldogan,
A mármarosi bércről most rohan.

Előtte az út hosszú és szabad,
Új tájon várja az új pillanat,
Kitárul előtte a végtelen,
Öleli büszkén és szerelmesen.

A hídon bús, kaftános raj mozog,
Ünnepi estén itt imádkozók,
Monoton dallam zsong a víz felett,
Kopottan, fázón ünnepel Kelet!

Ifjú Tisza, vad vággyal törtető,
Te fiatalság, szépség és erő,
Elnézem elmélázva a habot
Mely tiszta zöld, acélos és ragyog.

S a másik Tisza jut eszembe már,
Mely Szeged táján oly merengve jár,
Iszapos, álmos, csöndes ott szegény,
És rozsdás emlékek a fenekén.

És ahogy állok e zöld víz felett,
Valami nagy nyugalmat érzek:
Tisza! Vár ránk a tenger, a halál,
De ifjúságunk itten újra vár!

 

Tu Fu: Kedves a tóban


Ha a Hao-Cseng hullámába leng,
s fölötte rózsás tavasz mereng,
alabástrom-testén a vér dereng,
majd úgy repül ki ő a lanyha vízből,
mint lenge tündér, kit két szárnya visz föl.
(Ford.: Kosztolányi Dezső)

 

Vesna Parun: A túlsó part


Gyújtsd meg a lámpát,
gyújtsd meg zöld folyó.
Mondj valamit: vissza-
térnek-e az árnyak?
akik eltűntek,
el se köszöntek,
ahogy a megtört
gondolat elhagy.
Mit súgnál a csillag-
kévék alatt, höld víz?
Mintha a holnapi
napot letagadnád?
Valaki az időt
karddal szelte ketté
tegnapra és mára,
nyárra,
hidegre.
Gyújtsd meg a lámpát,
gyújtsd meg zöld folyó.
Mondj valamit vissza-
térnek-e az árnyak?
Szomorú az Isten,
az ember gonosz.
Feneketlen templom,
csillapodj le már.
Egyszer mindenki
szólítja folyóját -
De a víz folyik csak.
Marad az ember
maga.
(Ford.: Nagy László)

 

Lehoczky János: A vizek fohásza


Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével
vigyázz reám!
Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben,
én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után.
Csobogásom nyugtatja zaklatott lelkedet,
habjaim tánca bűvöli tekintetedet.
Poros gúnyádat tisztítom,
egészséged őrzöm.
Szépítelek, gyógyítalak,
üdítelek, vidítalak.
Erőmmel hajtod gépedet, malmodat.
Tartom csónakodat, hordozom hajódat.
Általam sarjad vetésed,
én küldök termékeny esőt
szikkadt kertjeidre.
Ott búvom édes gyümölcseidben,
a nádasok illatában rejtezem,
barlangok mélyén, erdők rejtekén,
sziklák között, csúcsok fölött,
posványban, sodrásban,
rám találsz.
Az élet bárkáit ringatom.
Otthonaként velem érez megannyi lény,
úszó, lebegő állat, lengedező növény.
Kusza hínár, tündérlő virág,
meglepő, eleven vízivilág.
Remélő ikra, játszi poronty,
leső harcsa, óvatos nyurga ponty.
Bölcső vagyok,
folytonos születés csöndes színpada.
Kezdet vagyok, a földi élet ősanyja.
Változás vagyok, végzet vagyok, a pillanat méhe.
Állandóság vagyok, szüntelen harcok békévé összegződő reménye.
Szelíd forrásként becézhetsz,
érként, patakként kedvelhetsz,
folyamként köszönthetsz.
Megmosolyogsz tavaszi pocsolyákban,
üdvözölsz berekben, limányban,
lidérces lápon, keserű mocsárban.
Csepp vagyok és óceán.
Tomboló vihar és szivárvány,
búvópatak és szökőár,
felhő és kút.
Ismersz, mint szigorú jéghegy, zord jégvilág,
mint lenge hópehely, tréfás jégvirág,
illanó pára, gomolygó zivatar.
Vízesés robaja, hullám moraja,
cseppkő csöppenése, veder csobbanása,
eső koppanása, véred dobbanása.
Kék vagyok, mint a tenger,
fénylő, mint a csermely,
szőke, mint a folyó,
zöld, mint a tó,
fehér, mint a hó.
Feszítő gőz vagyok, tanulj meg tisztelni!
Csikorgó fagy vagyok, tanulj meg kibírni!
Aranyhíd vagyok, tanulj meg csodálni!
Örvény vagyok, tanulj meg vigyázni!
Buborék vagyok, tajték vagyok,
szeretned kell!
Hűsítő korsó vagyok,
heves zuhany vagyok,
élvezned kell!
Tükör vagyok, arcod vagyok.
Hullám és híd, part és a víz.
Erő és báj, folyó és táj,
úszás és merülés,
áldás és könyörgés,
értened kell!
Víz vagyok.
Őrizned kell!

 

Petőfi Sándor: A Tisza


Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. ?

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

(Pest, 1847. február.)

 

Orbán Ottó: A víz


A Nap a tűz,
a Föld az üst,
a pára, a gőz,
olvadt ezüst.

De hogyha kihűl,
tóvű kerekül,
földrészek viselik
ékszerül.

 

Kányádi Sándor: Elnémult a kis patak

Elnémult a kis patak,
elakadt a hangja,
jég födte be s a jeget
öles hó takarja.

Azt se tudnád, hol lehet,
merre volt a medre,
partja közét a nagy hó
színültig befedte.

De a füzek, az öreg
girbe-gurba strázsák,
az elnémult patakot
télen is vigyázzák.

Ösvény is fut rajta friss,
naponta-vert ösvény,
hogyha volna korcsolyám,
magam is felkötném.

Beállnék a gyermekek
vidám seregébe,
s tavaszt-hozó verseket
karcolnék a jégre.

 

Názim Hikmet Rán: Vágyakozás

Hazamenni hív a tenger!
Dagadó kék tükreivel,
mélyét mérni hív a tenger!
Hazamenni hív a tenger!
Hajók futnak, hajók, a ragyogó láthatárig!
Nem bánattól repesnek a vitorláik.
Amíg élek, suhogásuk egyre csábít,
és mert a vég egy nap úgyis csak beállít,
vízbefúló napsugárként tükreibe
temetkezni hív a tenger!
Hazamenni hív a tenger!
Hazamenni hív a tenger!

(Ford.:Szabó Lőrinc)

 

Apollon Majkov: A mocsár


Soká merengtem a mocsár felett.
Látsz itt bajuszfűt, kefeként meredtet;
ott szétömlő tavacskát, zöldeset;
békát: vízmosta facsonkra kepesztet,
s megáll fenn, színpad neki a világ,
szundít, sütkérez, ahogy kedve szottyan...
Amott fehér-pihés apró virág,
tipoly kereng fölötte nagy rajokban.
A nefelejcs csillogó türkize
ellágyultan szemedbe néz íme:
e mostoha mocsári tájba röpke
reményt csak a fehér pillangók röpte,
valami színt a kék szitakötők,
a száraz nádszálak közt sürögők.
Ó, sivárság! mennyi szépség van ebben!...
Hajdan-időn nem ejtett rabul engem,
csak a hegyek felhőnyi magasa,
az egek ünnepi áhitata,
fehér villák és kolostorok ormán
körül futó, örökös zöld borostyán...
Vagy som-oszlopok, földredőlt falak,
és fölöttük sejtelmes holdú éjjel;
hegyről lezúdoló ezüst-patak...
Ha a termésezt szólt hars zengzetével,
s belévegyült a hullám döreje;
merültem akkor sose-hitt világba,
volt lelkemnek izzása, vacogása,
ám egyszercsak boldogsággal tele,
embert éreztem! a moraj hiába:
jött, jött, málhás lovacskák menete,
a rossz hegyi ösvényeken alábbra.
Most olyan káprázat játszik velem,
mint hajdan-elmúlt, lázas álmaimban.
A csábító titoktól részegen
megütve érzem, hogy valaki itt van.
(Ford.: Kormos István)


 

Theodor Storm: Tengerpart


Öböl felett sirály száll
és félhomály oson:
alkonyfény tükröződik
a nedves zátonyon.

Rebbennek szürke szárnyak
a partszegélyeken;
ködben szigetek, mint álmok
hevernek a tengeren.

Titokzatosan súg-suttog
a forrongó iszap,
hívó madár rokoltoz -
öröktől, napra nap.

Még egyszer halkan borzong,
és elnémul a szél;
kibomlanak a hangok
a mélység felszínén.
(Ford.: Weöres Sándor)
 

Szergej Jeszenyin: Mocsár sóhajt


Mocsár sóhajt párát,
halvány köd-gomolyt.
Sárga gyeplőszárát
elejti a hold.

Partot ér csobogva
könnyű csónakom.
Réten asszu boglya -
tömzsi kis torony.

Szittyós partok mellett
békesség terem,
fajdoknak felelget
most a végtelen.

Vetkőző vidéket
rejt a kék sötét...
Imádkozom érted,
árva sorsodért.
(Ford.: Rab Zsuzsa)

 

Heinrich Heine: Szürke éj a tengeren


Szürke éj a tengeren; fény
gyúl az apró csillagokban.
Néha elbődül a hullám,
zengve hosszan, vontatottan.

Észak öreg szele és a
vizek tánca sose fárad:
mint orgona sípja, ugrál,
mint orgona sípja, árad.

Félpogány és félkeresztény
ez a játék, ez az ének,
fel-felcsap az égig: örvend
a csillagok örömének.

És a csillagözön egyre
növekedve és kövéren
nap-seregként vad gyönyörben
rajzik-izzik a nagy égen.

Őrült dalaik a lenti
zeneörvénybe karvarják:
nap-csalogányok köröznek:
zeng a tündöklő magasság.

S tenger és ég csattog és zúg,
együtt viharzik a széllel,
s érzem, szívem hogy telik meg
óriások gyönyörével.
(Ford.: Szabó Lőrinc)

 

Fenyő László: Fekete-tenger

Fekete-tenger,
te folyékony üvegkoporsó
melybe fáradt Dunánk halni tér szüntelen,
koszorút ejtek rád, de nem gyászkoszorút,
szemem szineiből ejtem e koszorút,
magad is színjátszó - be nem tellve nézem
csendesen fonódó alakzataid
merő érc majd tajték változásait
s kékséged, mily árnyalatos
és érzelmesség benne semmi sincs...

Izleltem én a föld termékeit,
egyszerű s különös gyümölcsöket,
pár ritka táj nyüzsgését és magányát,
néhány elmúlhatatlan csillogást;
Luba, bolgár leány, nap-feketített
bőröd szagoltam oly közelről, mint midőn
valaki egy vadrózsa-ágra ráhajol...
És most a tenger is... Megadatott!
Hogy könnyebb legyen majd az elmulás,
mert elmondhatom ím:
ízleltem és láttam imitt-amott,
ami e földön ízlelni s látnivaló.

Nos itt vagyok.
Legyen ennyi elég.

Talán belém-áll nagy lélegzeted
s aprózott, táncos reszketéseid
ismétli és megőrzi életem...

(St. Konstantin, Fekete-tenger, augusztus)

 

John Keats: A tenger


Morog a puszta part alatt, amint
erős dagállyal tölt be húszezer
barlangot, melyet éjjel visszanyer
Hekate s árnyas hangjuk zeng megint.
Gyakorta meg szelíd kedélye ring
s a csöpp kagyló is éppen ott hever,
ahol lehullott, mert hullám se ver,
s lekötve most a menny viharja mind.
Ha szemgolyód a nínoktól sötét,
legelje hát a tenger távolát;
ha füled durva zajjal megtelik
s únja az élet súlyos dallamát:
egy vén barlang mellett merengj, amíg
meghallod majd a nimfák énekét.
(Ford.: Vas István)

 

Goethe: Szélcsend a tengeren


Néma csöndben áll a tenger,
fodra, ránca mind megállt,
s a hajós szorongva nézi
a tükörsík láthatárt.

Semmi nyoma semmi szélnek!
Csönd, halálos rémület!
Az iszonyú messzeséget
egy hullám se töri meg.
(Ford.: Szabó Lőrinc)

 

 

Fel