Virágokról szóló versek...

 

Robert Burns: Egy százszorszéphez
melyet a költő 1786 áprilisában kiszántott


Te kicsike piros virágszál,
bizony, rossz órában fakadtál,
hogy így ekém alá jutottál,
s kitéptelek:
most már hiába gyógyítgatnám
kis testedet.

Mitől most szárad meghajolt,
jaj, nem a hű pacsirta volt,
szép hajnali látogatód,
ki felfelé
lendült rólad, úgy csattogott
a nap felé.

Hogy fútt, harapott a hideg szél,
be zord is volt, amikor születtél,
s te mily vidáman tekingettél
ide-oda,
védte törékeny száradat még
a földanya.

Bezzeg, a büszke díszvirágok
fában, falban védőt találnak!
Neked nem jutott se rög se támasz,
se kődarab,
ott nősz a tarlón, meg se látnak,
olyan magad.

Be igénytelen öltözéked!
Szirmaiddal a napot nézed,
csak tartod szelíd fejecskédet,
és úgy figyelsz:
lám, most az ekevas kitépett,
sárban heversz.

E vég vár az ártatlan lányra,
az árva, falusi virágra,
ki tört szívvel marad magára,
ha rászedik,
aztán veti a sors a sárba,
mint téged itt.

A költőt is ez a vég várja:
zúg életének óceánja,
fülel a bölcs tanok szavára,
s nem jegyzi meg,
aztán orkán, hab sújt reája,
és elsüllyed.

E vég a szenvedőnek vége,
kit megrokkant kínja, reménye,
s eljut a romlás peremére,
ártatlanul,
aztán nem vágyik, csak az égbe,
s a mélybe hull.

Ki könnyet ontasz e virágra,
rád is e vég vár nemsokára,
a Pusztulás ekevasára
kerülsz hamar:
aztán rád omlik a barázda
és eltakar.

/Ford.:Szabó Magda/

 

Simon István: Mécsvirág


Szőlőhegyen
a kaszálón
bőven terem
a virágom.

Nem is virág
talán mégse,
inkább a fák
örökmécse.

Zöldfehéren
szemlehúnyva
olyan délben
mint egy urna.

Zárt födéllel
olyan ősi -
még az éjjel
hamvát őrzi.

Vagy mintha így
takargatná
lángját, amíg
süt a nap rá.

Bólog, alszik,
milyen kedves,
idehajlik
a kezemhez.

Darázs is dong,
száll körüle,
keresi, hogy
hol a füle.

Tán azt hiszi,
halványzöldre
mázolt kicsi
parasztbögre,

nappal szirma
a fedője,
csillag ihat
csak belőle.

 

Bartalis János: Hajh, rózsafa


Hajh, rózsafa.
Kis kertembe hova nőttél?
Hova nőttél? Hova lettél?
Hajh, rózsafa.


Hajh, rózsafa.
Be bús virág nőt az ágon.
Elszáradtál tövis-ágyon.
Hajh, rózsafa.

Hajh, rózsafa.
Nagyra nőttél, illatoztál.
Legényeknek szemet szúrtál.
Hajh, rózsafa.

Hajh, rózsafa.
Letört ágod hova hajtod?
Síró ágod hova hajtod?
Hajh, rózsafa.

 

Sárközi György: Őszirózsa


Szép voltál kinn a kertben
sokszirmú őszirózsa,
földedben megfogózva,
kényesen ringatózva,
büszkén és letöretlen.

Fejed borzongva, fázva
s illattal lebeg, de
színed a szem szerette,
s elmélázott felette,
hogy már az ősz csatáz a


lombszaggató szelekkel,
de te, mint hősi nyáron,
föltartod mindenáron
fejed a gyenge száron,
amíg le nem tör egyszer

egy kéz...S mostan letörve
haldokolsz a pohárban,
fonnyadtan és ziláltan,
mind sápadtabbra váltan
és szárad is már görbe,

mint egy piciny púposnak
gerince és zörögnek,
fakultan pöndörödnek
leveleid s letörnek
egy érintésre, poshadt

és bűzös a pohár víz,
amelyben állsz, a romlás
kikezdett, néma bomlás
pusztít, halk összeomlás
borzong föl koponyádig.

Jaj rózsa, rózsa, rózsa,
ne hullj le még, ne múlj ki,
romjaidból virulj ki,
gyilkos ősz, tavaszulj ki,
halálnak hírhozója!

 

Csukás István: Virágmondóka


Hérics,
hunyor,
iringó,
tavasz vizén elringó,
szellőt űző sarkantyú,
hó-ködmönön karmantyú,
sárga, kék, zöld villanás:
évszakok szemaforjele,
moccanatlan utazás.

Könnyű égnek nekivág,
éren át és réten át,
száll a bürökgémorr, sőt,
hasítja a levegőt,
lentről nézi őt:
lándzsás útifű,
borzas turbolya,
folyondárszulák,
s a bús májmoha.
Repül, de hova?
Repül, de hova?

Hömpölygő zöld folyamon,
málló talajon,
hasal a nyár ingó békatutajon.
Földi tömjén füstje száll,
csavarodik,
kavarodik,
mintha volna illatos szakáll.

Totyog,
lépked,
ide kipp,
oda kopp,
fehér libatopp.

Erdő mélyén szimatol
nehézszagú gólyaorr,
tudatáig nem hatol:
rajta kívül senki sincs
se közel, se távol,
hiába is szimatol.

Üröm,
pimpó,
rókasás,
kellemetlen útitárs,
üröm: keserű,
pimpó: tikkasztó,
rókasás: kezet-lábat elvágó.

Kapaszkodik pap palástba,
nadrágszárba,
szamár gubanc bundájába,
villog sárgán, rémesen,
a vajszínű ördögszem.
Bár nincs neki diplomája,
mégis nagy a tudománya,
ha itt fáj és ha ott fáj,
meggyógyít a varjúháj.

Lélegzik a tüdőfű,
közben mereng ő,
lélegzéshez legjobb a
hegyilevegő!

Kígyószisz felsziszeg:
ó gegek, ó vizek!
Kornistárnics recseg-ropog:
hol vannak a bombardonok?
Hallgat mélyen, mint a kuka
macskafarkú veronika.

Bokormélyi remete,
szól a pemete:
elsüllyed az új ladik,
ha nincs feneke!
Monilia,
imola,
a nap
estbe
fordula.

Vizenyős félelem,
őszi oroszlánfog,
megretten a nyúlárnyék,
didereg, vacog.
Az ég szürke lesz,
bizony szürke lesz,
s fehér lesz majd a rét.
Esengjünk erősen
újabb tavaszért.

 


Várnai Zseni: Rózsa

Rózsa vagyok, rózsa,
szerelem virága,
vadrózsából lettem
kertek rózsaszála,
sziromruhám, kelyhem
illatárját szórja,
de tüskés az ágam,
le ne téphess róla,
le ne téphess róla!

Rózsa ha nem volna,
talán nyár se volna,
pille nem csapongna,
madár se dalolna!

Égő piros rózsa,
rózsaszínű rózsa,
hófehér, halovány,
sárga tearózsa.
Ahányféle rózsa,
mind a világ szépe,
annyifélék vagyunk,
mint a világ népe,
mint a világ népe!

Rózsa ha nem volna,
talán nyár se volna,
pille nem csapongna,
madár se dalolna.

 

Várnai Zseni: Orgona


Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán ezért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!

Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,
már csak éppen május elsejére várok,
s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
s orgonaillatom a világra ontom...

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és lebegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le már engem,
s légy boldog te világ!
Légy boldog te világ!

 

Varga Imre: Őszi csillagvirág


Őszi csillagvirág
mészkősziklán -
levelek nélkül
ragyog tisztán.

Törékeny lila
királylány,
széktámlája
szivárvány.
 

Varga Imre: Mezei katáng


Nyári hajnalon
ébred a rét.
Kéken a katáng
nyitja a szemét.

Nyári hajnalon
ébred az ég.
Kitárul kéken
a messzeség.
 

Pákolitz István: Babarózsa


Zöldcsütörtök hajnal óta
Bimbózik a gyöngyharmatos babarózsa.

Mielőtt a nap feljönne
Rózsababa-menyasszonyka lesz belőle.

Énfelőlem gondolkodik
Éjjel-nappal két karomba kívánkozik

A szívem tízezer éve
Alél áldó égi-földi szerelmében

Nem futhatok ő se szökhet
Rabja vagyok - és a foglyom mindörökre

Rózsababa virágozzál
Holtomiglan-holtodiglan csókolgassál

 

Kiss Dénes: Tulipiros


Tűzpiros
a tulipán.
Ám nem terem
tuli-fán.
Tűzparázsban
sem terem.
Színe tűz csak,
heve nem!

 

Simai Mihály: Anyám csevegő kertje


Anyám csevegő kertje
köszön rám reggelente...

Szól a sárga peremizs:
- Kérlek, törődj velem is!

Gyúl a piros tulipán:
- Mint a szívem, légy vidám!

Kéken nevet a csenkesz:
- Mosollyal megmelengess!

Súg a fehér madárhúr:
- Beszélj hozzám madárul.

Hahó- kiált a hérics -,
tavaszhírt hozok én is!

Kacsingatnak a hunyorok:
- Legyen virágos humorod!

Ordibál a szamárkenyér:
- De nagyra vagy, szamár legény!

Károgja a varjúháj:
- Ügyelj, nehogy pórul járj!

Tátika némán tátogat:
- Ugye, megőrzöd titkomat?

...Anyám csevegő kertje
beleszürkül az estbe.

Sötétben csak az estikék
illatozzák szeretetét.

 

Mátyás Ferenc: Vadvirágcsokor


A vadvirág megterem
úton, mezőn, réteken,
hegyek közt már, aki járt
érezhette illatát,
annyi szín, szag, forma vonz,
ha házadból kiosonsz -
járd be a szabad vadont,
hogy mivel vár, megtudod.

Hóvirág

Hagymaházából kibújva néz miránk,
fehér csokrát mutatva a hóvirág,
levelére, mintha hat lepke szállna,
korán fürdik fürtje a napsugárba,
hajolj hozzá, bemutatkozik máris
szép latin nevén: Galanthus nivalis.

Gólyahír

Jön a gólya, végre tavasz van,
béka retteg a mocsarakban,
tócsás gyepen még a hó virít,
s látod már a sárga gólyahírt,
beborítja a rétet, mezőt,
Galtha palustris - jegyezd meg őt!

Kankalin

Kurta tőn látod meg a kankalint,
mosolyából már meleg tavasz int,
hosszú száron virágzik pompázva,
öltözete haragos kénsárga,
méhek röpdösnek fel szirmairól,
latinul: Primula elatior.

Libapimpó

Ezüstös levélszárnyon lebegve
aranysárgán nevet a szemedbe
a libapimpó, nem tart a hőtől,
vidám kedvvel nyílik a mezőkön,
tudós nevét gágogja a liba,
szagos Potentilla anserina.

Kökörcsin

Karcsú termetével a kökörcsint
gusztálhatod, jelzi az örök csínt,
tündököl csipkés lila ruhában
a tavaszi rét nagy udvarában,
s ne csak népi nevén nevezd már, hisz
ismered: Pulsatilla vulgaris.

Zsálya

Mint az ég, azúrkék szép virága,
neve parasztosan hangzik: zsálya,
napimádó pogány, sok mézet ád,
ha megtetszik, kösd csokorba , ne szánd,
nyári virág, vázádban legyen dísz,
úri neve: Salvia prantensis.

Bojtorján

Bíborvörös ruhában s száz úton jár,
szellős szárnyán, ha kinyíl a bojtorján,
árkon-bokron át szalad a veszélybe,
állat szőrén, füvek hátán lesz vége -
bogáncs lehetett ő tán valamikor,
latin nevén úgy hívják: Lappa minor.

Pipacs

Mintha gyűrött párnádról ébrednél,
olyan a pártája a pipacsnak,
árokparton, búzában nevetgél,
s vérpirosan hull le, ha aratnak -
illata bódít, elaltat,
kelyhe, magja méreggel van tele:
Papaver rhoeas a latin neve.

Kikerics

Őszidőben nyílik a kikerics,
ha csokorba szeded, szappant keríts,
rózsaszín virága, szára mérgez,
otthonodban egy-két szál elég lesz -
szirma esőben, este nem virul,
Colchicum autumnale latinul.

Levendula

Kék színű virága kellemet ád,
könyvekbe is zárják jó illatát,
anyánk, ha szagolja, szíve dobban,
csöpp bokrát megleled a vadonban -
úgy él, mint az ibolya, szerényen:
Lavandula vera latin néven.
 

Robert Herrick: A százszorszépekhez


Korán van még, ne húnyjatok,
Az este bús szeme
Ott fenn a búcsúzó napot
Se börtönözte be.

Nem nyílnak még az estikék,
Nem nő az árny hada,
Nem tündöklik mint násfa még
A pásztor csillaga.

Ha majd behunyja Júliám
Is éltető szemét,
Választ a föld, hogy mit kíván:
Halni vagy élni még.

/Ford.: Vas István/

 

Thomas Hardy: Az utolsó krizantém


Miért csak most bontja ki még
Rezgő tollazatát?
A vörösbegy most sírja énekét,
S meghal minden virág.

E nap már minden levelet
És bimbót szólított,
Hogy virágokért többet nem tehet -
Mért nem akkor nyitott?

Lázas volt s mégse sietett
A sürgetés szerint,
Csak most, mikor levéltetemek
Hullanak, s a nedv nem kering?

Elkésett szépség, maga van,
A tündöklés oda.
Mi várja? didergeti zordonan
Az ősz vad vihara.

Vagy késlekedni volt oka,
Az ostoba remény,
Hogy ily gyöngéd-víg virághoz a
Tél sem lehet kemény?

- Úgy szólok, mintha szirmait
Ész hajtaná, pedig ez
Csak egy maszk a sok közül, amit
A Nagy Arc magára vesz.

/Ford.: Vas István/

 

Szabó Lőrinc: Szamártövis


Lilabóbitás útszéli gyom,
árokpart árva éke,
talpig fegyverbe öltözöl,
pedig lelked csupa béke.
Neved gúnyolva mondja: szamár!
s gyűlölve mondja: tövis!
Pedig te csak élni akarsz, ha hazád
mostoha is.

Porban s napban sorvadva virulsz
torzonborz vértezetedben:
sok kín szerezte neked e jó
páncélt a sebek ellen!
Ne bánts! - jajdul fel a kéz, amely
megbántott - Jaj ne bánts!
(Ő bánt, és bűnös, ugye, te vagy,
szegény bogáncs?)

Nekem szép vagy, dacos virág,
sivatag utak éke:
hol az élet mást megöl, te megállsz,
talpig fegyverben a béke:
s mintha tudnál valamit,
barátságtalan, bús virág,
amit nem tudnak, csak sasok
és katonák.

Mozdulatlan katona vagy:
befelé őr, őre magadnak!
Őrt állsz és szárnyas gyermekeid
a messze jövőbe szaladnak:
és állsz még, állsz még akkor is,
mikor az ősz maró
esőiben megrothad a rét
és jön a hó.

Mint múzeumban holt lovagot
páncélja idéz kevélyen,
szuronyos csontvázad úgy zörög
december jég szelében:
de mint holt őr, helyeden maradsz
egészen az új tavaszig,
melynek, a nyár halálakor,
üzentél valamit.
 

Kosztolányi Dezső: A napraforgó, mint az őrült


A napraforgó, mint az őrült
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó - fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg, s izzik, mint a réz.
Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.

 

Anette von Droste-Hülshoff: Gyerekjáték


Mily zöldek az ujjaim,
pár szál virágot téptem:
halálba hulltak ím,
kik élni vágytak értem.
Félénk és szűzi pillaként
lágyan arcomba verődtek,
elmerengve nem ügyeltem én,
magamhoz húztam őket,
s a gyenge-lenge főket
letörtem gondtalan.
Vérük kifolyt alant,
és minden ujjam zöld lett.
Nem sírtak ők, nem nyögtek ők,
meghaltak szótlanul,
csak arcuk lett sötét előbb,
mint mikor alkonyul.
Ha meg tudtam volna kímélni,
bizonnyal megteszik:
kezdek magamtól félni:
kábán mit tettem itt?
Ó, balga gyermekjáték,
vérontás, bűntelenül!
Az élet nem megy másképp,
szemembe félelem ül,
mert ami megtörtént, megtörtént,
és a jövő sötét örvény.

/Ford.: Sárközi György/

 

Devecseri Gábor: Őszibarackvirág


Őszibarackvirág
püspökszínű szirma
mintha álmaimra
szentbeszédet írna,
földi szentbeszédet,
eget nem hazudva,
sem égre, sem földre,
csak azt mondva újra
szép kenetes hangon,
hogy ami van, az van,
legyek áhítatos
minden pillanatban,
tiszteljem a létet,
élvezzem a szépet,
érezzek már minden
szóban szentbeszédet
s az eső zajában,
s a fűben, s a fában,
madarak tavaszi
barbár imájában
és az ő ünnepi
szirom-lilájában.

 

Tóth Árpád: Harangvirág


Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.

Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.

Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.

Fagyott virág, majd állasz a tetőn
Az özvegy erdő barna bánatában
A hideg felhők alatt reszketőn,
Sírnál, de hangod nem talál utánam.

 

Oscar Wilde: A kert


Hervadt a liliom kelyhe már,
Töve körül arany a por:
S a bükk-erdőben haldokol
Az utolsó búgó madár.

A napraforgó bús fejét
Aszott szárára hajtja le:
S a kerti út vándor lelke
Holt lombokat szór szerteszét.

Halvány szirmok hullonganak,
Míg kész a tejszín hólepel:
S egy rózsa fekszik a gyepen,
Mint karmazsin selyemdarab.

/Ford.: Gyóni Géza/

 

Gulyás Pál: Egy ibolyáról


Egy ibolyát vittem haza
s most is itt él az illata.
Belepréseltem egy füzetbe,
hideg lapjára dideregve
lehullt a kis kerti virág,
siratva teste hajnalát.
Arcának bársony hamva vissza -
repült az égbe, mint a rab...

De könnyét a papír beitta,
égi illata itt maradt!
S most ez az illat a világom,
két karom esdve ráborul,
ő felé vonz az esti álom,
őt látom láthatatlanul.

 

Johann Wolfgang Goethe: Talált kincs


Jártam az erdőt,
csak így magam,
könnyű bolyongás
vitt céltalan.

Egy kis virág nyílt
az útfelen,
mint csillag égett,
mint drága szem.

Már nyúltam érte,
de suttogott:
Ha leszakítasz,
elhervadok!

Erre tövestől
kivettem őt,
virulj kertemben
házam előtt!

Ott jól beástam
gyökereit:
egész bokor már
és úgy virít!

 

Heinrich Heine: Holdezüstös hársvirágok


Holdezüstös hársvirágok
részeg illatot lehelnek,
fenn a légben és a lomb közt
fülemilék énekelnek.

Ugye, kedves, milyen jó a
hársak alján ülni, hogyha
lombjukat a telehold-fény
sugarasan átragyogja.

Nézd csak jól meg: szív alakja
van ennek a hárslevélnek,
hársfa alá a szeretők
oly szívesen azért ülnek.

De mondd, kedves, mért mosolyogsz
messze álmok rabja képpen,
mint akinek rejtett vágyak
ébredeznek már szívében.

Ó, bevallom neked, édes,
mire vágyom: azt kívánom,
hogy bundába burkolózva
üljünk, tarka, könnyű szánon,

szélkavarta hóviharban,
hangos csengők hangja szálljon,
úgy suhanjunk, úgy repüljünk
át a réten, át a tájon.

/Ford: Lator László/

 

Heinrich Heine: A lótuszvirág menekülne


A lótuszvirág menekülne
a nap pompája elől,
feje várakozva lecsuklik,
álmodva az éj fele dől.

A hold az udvarlója,
fényével keltegeti:
s ő ájtatos virágarcát
bízón kitakarja neki.

Virul, izzik és virágít,
s némán a magasba mered:
szerelemtől, gyötrő vágytól
sír, illatozik, remeg.

/Ford: Tandori Dezső/

 

Juhász Gyula: Az áloévirág


A kert ölén sötétlik, mint a bánat,
Az áloé, a száz évben nyitó.
Rejtelmesen csobog a kerti tó,
Tükrén az első csillag fénye bágyad.

Sötét, magas apáca árnya lebben,
Az angelusztól megcsendül a táj,
A jázminok dús illata fáj,
Porladó álmok nyílnak ki a kertben.

S a bús klarissza, ráboruló éjben
Elmélázgat az áloélevélen,
Melynek virágát látta még a gyermek.

S mely egykor - ó, de neki soha, soha! -
Szirmát is bontja, illatát is ontja
Jövendő ifjúságnak, szerelemnek.

 

Juhász Gyula: Dal a rózsákról


Most siratom az én ifjúságom,
Mikor minden virul a határon,
Mikor nyílik boldogan, mosolyogva
Nyári rózsa, piros nyári rózsa.

Tizenhat év fényével szívemben
A mosolygó őszről énekeltem,
De akkor még nekem is nyílt volna
Nyári rózsa, piros nyári rózsa.

Beköszöntött már a lelkem ősze,
A bú néki régi ismerőse,
Ahol járok, mintha hervadozna
Nyári rózsa, piros nyári rózsa.

De azért csak megleszek én szépen,
Rózsám is lesz nemsokára nékem,
Hűen, némán borulsz majd síromra,
Őszirózsa, fehér őszirózsa!

 

Juhász Gyula: Vidéki napraforgó


Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan,
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt,
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt.

 

Ady Endre: A fehér lótuszok

Vén, bűnös, mély lelkemből néha
Csodálatos forróság buzog,
Mint bús mátkák éjjel sírt könnye
S íme, kinyílnak hirtelen
Csúf tükrén a fehér lótuszok.

Mese-madarak arany-szárnnyal
Verik meg a tajtékos vizet
S én érzem, hogy lelkem virágzik,
Hogy nagy, áldott gyermek vagyok,
Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.

Láp-lelkem, mintha kristály volna,
Naiv, szép gyermek-mesék hona
Kacsalábon forgó kastéllyal
És benne minden hófehér,
Tündér-varázs, édes babona.

Fehér gondolatok, virágok
Terülnek el. A sáros habok
Mintha olvadt ezüst lennének
S én pedig forrón, lihegőn
Kedves, szent, tiszta élet vagyok.

Fehér lótuszok tündökölve
Hajbókolnak a nyári Hold előtt.
Ilyenkor alkony van s fürödnek
Lelkemben a pillanatok,
Szépségek, tervek, fény-testű nők.

S végigborzol egy utca- szélvész
S én mindent megint látok, tudok.
Csikorog a láp fagyos mélye.
Voltak és ismét nincsenek
Virágaim, a fehér lótuszok.

 

Szép Ernő: Pitypang


Nótába nem írnak
Gomblyukba nem tűznek
Nem tesz kirakatba
A virágos üzlet
Mert te nem vagy ritka
Mert te nem vagy drága
Csak az árokpartról
Nézel a világba
Mintha kis nap sütne
Orcád oly szép sárga
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Az urak, a dámák
Ugye rád se néznek
Tán le is tagadnák
Az ismeretséget
Pedig hogy meggyúrtunk
Hogy agyontépáztunk
Te kezes, te kedves
Falusi pajtásunk
Hófehér lelkedet
Szétfújtuk a nyárba
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Ezennel én tőled
Bocsánatot kérek
Köszönöm azt a kis
Könnyű gyermekséget
Köszönöm hogy itt vagy
Lehajlok utánad
Gyere bemutatlak
A kaméliának
Csak nevess rá bátran
Mezítlábos árva
Te pitypang,
Te pitypang virágja


 

Ady Endre: Dal a rózsáról


A szép leány a búcsúzáskor
Egy rózsát tűzött fel nekem.
Piros volt lágyan feslő szirma,
Jelképed, égő szerelem!
Könnyű csókot lehelt reája
S mint álomkép már messze szálla
S én fájó szívvel, könnyes szemmel
Sokáig néztem még utána.

Elhervadt már a rózsabimbó,
Amit a szép leány adott.
Hervadtan őrzöm, hisz' a múltból
A sors csupán ennyit hagyott...
Pedig a lányka könnyű csókját
Könnyeim már régen lemosták,
De most tudom, hogy ez csók volt
Sejtelmes, végső "Isten hozzád!"

A szép leány a rózsabimbót
Most más legénynek tépi le,
Most más legényért dobog, lángol
Szerelmes, forró, kis szíve:
Más csókolja kicsiny - kacsóját,
De megőrzöm a hervadt rózsát:
Én kaptam annak a kislánynak
Legelső, tiszta, szűzi csókját!

 

William Wordswort: The Daffodils


I wander'd lonely as a cloud
That floats on high o'er vales and hills,
When all once I saw a crowd,
A host, of golden daffodils:
Beside the lake, beneath the trees,
Fluttering and dancing in the breeze.

Continuous as the stars that shine
And twinkle on the Milky Way,
They stretched in never-ending line
Along the margin of a bay:
Ten thousand saw I at a glance,
Tossing their heads in sprightly dance.

The waves beside them danced, but they
Out-did the sparkling waves in glee:
A poet could not but be gay,
In such a jocund company:
I gazed - and gazed - but little thought
What wealth the show to me had brought:

For oft, when on my couch I lie
In vacant or in pensive mood,
They flash upon that inward eye
Which is the bliss of solitude:
And then my heart with pleasure fills,
And dances with the daffodils.

 


Csokonai Vitéz Mihály: Egy rózsához


Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
Mint te, olyan rózsaszál:
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
Csak te ott virítanál.

Rózsaszínnel játszadoznak
Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
Csókra termett ajkaid.

Látta kellemid Citére,
Látta és irigykedett,
Hogy pirosló lába-vére
Képeden büszkélkedett.

Hófehér tekintetednek
hajnalán nyílásba jött
Rózsaszálacskák fehérednek
Tiszta téjhabok között.

Szűz mellyed fehér ölére
Ők is úgy mosolyognak,
Mint mikor rózsák tövére
Gyöngyvirágot raktanak. -

Rózsa vagy te, rózsa lészel,
Rózsa még a selymed is:
Jaj, de bezzeg kínra tészel,
Hogyha van tövisked is.

Rózsa, engedd, hadd heverjek
Éltető bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
Fészket én, rideg madár.
 


Ady Endre: Őszi, forró virág-halmon


Forró virág-halmon,
Déli Nap-özönben
Hallgatom, hallgatom
A virág-tereferét.

Röhögő pirosak,
Epés violásak,
Csillogó fehérek
Viszik harsányan a szót.

Filozófus kékek,
Haragos zöld mályvák,
Gunyoros vörösek
El-elszólják magukat.

Csak egy virág hallgat,
Szinte-szinte ölnyi,
Sárga, őszi rózsa,
Büszkén lógatja fejét.

Virág-gyötrelemnek,
Virág-gondolatnak
Átkos hordozója,
Bánatos, szép, nagy fejű.

 

Sértő Kálmán: Rozmaring


Rozmaring volt édesapám virága,
Nem is tudott mást hagyni fiára.

Én ugyan itt Pesten keveset látok,
Kövér rózsák a divatos virágok.

A rozmaring a kis faluk virága.
Nem virág, de akkor is virága.

Zöld bozontja inog, remeg a szélben,
Legényszívkulcs forró lányok kezében.

Rozmaringot visznek a kis templomba,
Szagolgatják, ráteszik a zsoltárra.

Lakodalomban a legény kalapja
Rozmaringos, pántlika is van rajta.

Elültetik temető avarába,
Megálltszívű rokonoknak sírjára.

A rozmaring nem magyaros, de magyar,
Illatos kis szomorúfűz, növénydal.

Növénysóhaj, növény-ének, imádság,
Szeretik, de még sincs benne vidámság.

Hajlik, mint az öregedő emberek,
Titkát későn értik meg a gyermekek.

Rozmaring volt édesapám virága,
Búval együtt ráhagyta a fiára.

 

Illyés Gyula: Napraforgók


Nap hasonmásai, Nap fiai,
nagy aranypillás napraforgók,
vége bókolni, körbe hajlani!
Lenyakazódtok.

Lényakazódtatok. Még jár a nap.
Fejeteket az őszi fénybe
most rakják száradni: a nagy
Atya elébe.

Nincs több hajlongás, forgás, bókolás.
Mindegyőtök egy nagy meredt szem.
Nézhettek föl már. Nincs vígasztalás.
Nincs felelet sem.

 

Káldi János:Hóvirág


Itt-ott látsz még hóruhát,
S már nyílik a hóvirág.

Csoda-fehér, egyszerű,
Szárra nőtt kis csengettyű.

Szinte már a hó alól,
Szüntelen a szava szól.

Mit csilingel? Mit csörög?
Búcsúzót a tél fölött.

 

Zelk Zoltán: Hóvirág


Jó, hogy látlak hóvirág
Megkérdezem tőled
Mi hírt hoztál? Mit üzensz
erdőnek, mezőnek?

Szedd a szárnyad szaporán
vidd a hírt madárka
Útra kelt már a tavasz
itt lesz nemsokára.

 

Osváth Erzsébet: Nyújtózik a hóvirág


Nap kergeti
a telet.
Hancúroznak
friss szelek.
Nyelvecskéjével
a fű

tavaszt kóstol
-Jóízű!
Bimbót bont a
barka már.
A hóvirág?

Ő sem vár.
Hosszú volt a
tél nagyon.
Jót nyújtózik
a napon.

 

Szép Ernő: Virágok

Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom.
Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom.
És szeretem én a fákat,
amennyit csak szemem láthat.
Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is oly szépek, szépek.
Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok.

 

Gyökössy Endre: Virágok virága


Virágok virága,
Akácfa virága,
Nekem mindig kedves,
Nekem mindig drága.
Borulj friss-fehéren
Az egész világra!

Szórd be illatoddal!
A sok magyar házat,
Honnan az örömet
Elúzte a bánat,
Hol már a tűrésben
Fáradt az alázat.

Nevesd tele hittel
Szomorú szívünket,
Hadd érezzük újra,
Hogy az élet lüktet...
S boldog magyarokká
Gyógyíts meg bennünket!

 


Juhász Gyula: Erdélyi ibolyák


A kolozsvári kikelet szülötte
E pár szál gyöngéd, kora ibolya.
Szűz szirmukon
szelíden eltünődve
A magyar Mona Lisa mosolya.


Erdélyünk szent rögének ibolyái,
A fájó tájról méla üzenet,
Virágnyelven beszéltek, ó parányi,
De drága kincsek, hervadt kedvesek!


Kék szemetekben az erdélyi égnek
Régi derűje integet felém
És sötét szirmotokban érzem én


Az új fájdalmat. Míg vágyódva nézlek
Bús ibolyák, gyötör egy néma vád
És rátok hintem könnyem harmatát!

 

Szalay Fruzina: Havasi gyopár


Bércek szabad, magános ormán,
Mely a magas egekbe vág,
Örök hó bársony leplét hordván,
Nyit egy csodás fehér virág.

Feléje halk szellők se járnak
És hozzá el nem hat soha
Arany heve a forró nyárnak,
Sem a tavasznak mosolya.

Körötte kristálytiszta minden,
Csendes, fehér, mint ő maga:
Büszkén nyit hervadatlan színben,
A bércek hószín csillaga.

A völgy ölén, lombon, virágon
A tavasz édes csókja van -
Fenn a nemes virág magában
Áll egyedül, tavasztalan.

 

Zelk Zoltán: Csilingel a gyöngyvirág


Csilingel a kis gyöngyvirág.
fehér a ruhája
meghívja a virágokat
tavaszesti bálra.

Öltözködik az orgona,
lila a ruhája,
kivirít a kankalin,a
szegfű és a mályva.

A vadrózsa rájuk nevet,
bolondos a kedve,
a rigó is füttyent egyet:
hej, mi lesz itt este!

Táncra perdül a sok virág,
illat száll a légben,
őrt állnak a gesztenyefák,
illemtudón, szépen.

A szellő is megfürdik a
virágillatárban,
s arra ébredünk fel reggel:
napsugaras nyár van.

 

Pósa Lajos: Labdarózsa


Labdázik az esti szellő,
Rózsa a labdája,
Szépen szól a fülemile,
Csattog a nótája.

Holdas estén száll az ének
Hegyen-völgyön átal...
Labdázik az esti szellő
A labdarózsával.

 

Majthényi Flóra: Szegfű


Ismét érzem a virág illatát,
Mely kiskertünkben nyílott egykoron.
Ah, nem az már, csak annak rokona,
De az illat még az a szirmokon.

S míg érzem: ismét gondolok reád,
Még most is hallom halk rezgő szavad...
- Ki hinné el, hogy ilyen kis virág
Egy egész múltat visszaad!

 

Áprily Lajos: Leánykökörcsin


Az est becsuk s egy fényes kéz kinyit,
mikor a nap a felhőtlen égre hág.
Becézem kelyhed érző bolyhait,
s tünődve kérdem: Lélek vagy, virág?

 

Guilleume Apollinaire: Virágszüret


Kedves, virágokat szedni jöttünk a kertbe,
Tudod, mennyi virág, hány tearózsa, mely
Hajad díszíti, hány szerelmes rózsa kelyhe
Pusztul nyaranta el?

Szél támad, szárukat vadul tépi-cibálja.
A rózsák szirma az utak sarába hull.
Ó kedves, szedd le mind, hisz álmaink virága
Holnapra megfakul.

És tedd vázába mind: az ajtókat bezárjuk,
S gyászolva holt napunk, bágyadt-kegyetlenül
Nézzük majd kínjukat, míg szerelmi haláluk
Lassan beteljesül.

Szép önzőm, lám, a kert kopár, díszét leszedték.
Elszállt a pilleraj, más virágok után,
S ezután a szomorú kertbe éjjeli lepkék
Látogatnak csupán.

S profán szobánk ölén a sok virág kiszenved.
Rózsáink szirmukat elejtik csendesen.
Ó sírj!...Minden virág, amely elhervad, egy-egy
Elhaló szerelem!

/Ford.: Rónay György/

 

Juhász Gyula: Vidéki napraforgó

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan,
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Feléfordulni úgy akart,
De hasztalan.Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...

 

Váci Mihály : Bodza


Virágodat a méh kerülte,
nem tépték, mint az orgonát:
kalapjához senki se tűzte,
s nem szívta senki illatát:
mert május-esten, mikor sírnak
a holdfény-húrú hegedűk,
ki is kötözné bús csokornak
lelked , a fürtös-keserűt?

Míg tavasszal körüllobog
a Föld övén virágok lángja,
és bűnbe hullott angyalok
vér-ajkával suttog a mályva,
ökölnyi tűz-parázs a rózsa,
a pipacs ég, mint könnyű seb:
- kertek alól zokogva hozza
a szél tömjénes ihleted.

Ó, te földben megfogant átok!
Milyen sors ültetett, milyen
kín facsar ágadra virágot,
mit nem vesz észre senki sem.
Virágba borulni-bomolni,
csak magadnak, mert úgy sem lát más!
Nem a hervadás tud gyilkolni,
de ez a hasztalan virágzás!

Fűnek, gaznak te magas voltál.
Te már tudtad, hogy mi a Nap.
Kiket taposnak, kikre por száll,
felsziszegtek rád:- Te fa vagy!
S nem voltál elég magas fának,
mert nem érted el az eget.
Ágaidra sasok nem szálltak,
így hívtak:- Ó, csak bodza ez!

Erdőkbe vágytál, ligetekbe,
hervadt kertekbe legalább,
vagy csak oda, hol útkeresztre
szórod fürtöd virágporát:
hegyek felé húzó fasorban
estek patkónyomát követni,
a csillagokkal egy csokorba
kötözve - lelked ellehelni:

a lehunyódó ég szemét be-
pillázni, mint a jegenyék,
elzokogni ezüstbe égve
porlepte füvek énekét:
lángjegenyék kivont-kard lelkét
vágytad, kik utak elején
megnyíló egekbe vezették
a tájat a tavasz szelén.

De megmaradtál egyedül,
átkok, panaszok görcsös bokra,
aki csak térdelve feszül
árkok partján a viharokba.
Botladozó, tördelt zarándok,
árnyak nagy kazlai alatt,
keserűn áldod a világot,
s szórod rá csillagaidat.

 

Tóth Árpád: Bazsalikom


Asztalomon paraszti csokor,
Bazsalikom, viola, szarkaláb,
Szemet vidító, kedves, egyszerű
Mezei tarkaság.

Már három napja itt áll a csokor,
De csak ma vettem észre a szelíd
Virágok tiszta, jó lehelletét
És boldog színeit.

A bazsalikom csipkés levelét
Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm ,
Mint parasztnéne szokta, ha belép
A templomküszöbön.

Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
A hűvös templom fehérre meszelt
Tornácában, mikor már odabenn
A kántor énekelt.

Lehajtom tenyerembe a fejem.
Be régen is volt! Hej, azóta hány
Istennek s hány ördögnek jártam én
Tornácos ajtaján.

Jó a virágnak. A bazsalikom,
Míg el nem hull, mind csak virág marad,
De jaj, az ember mennyi rosszat ér
Rossz élete miatt!

Voltam én is, mint más, bolond király,
S bolondabb koldus, - voltam gyilkos és
Áldozat, kinek szívébe szaladt
Tövig s megállt a kés.

És lettem fáradt, fás lélek, akit,
Ha elé teszik se hat meg virág,
Három napig, akkor meg hirtelen
Másik végletbe vág,

És zokog egy felhorzsolt illaton,
Mert vesztett édent éreztet vele
Az egyszerű parasztbazsalikom
Semmi kis levele.

 


Borisz Paszternak: Gyöngyvirág


Reggeltől hőség van. De csak
hajtsd szét a bokrot: sűrűjén túl,
mint gyémánt karcától, hasad
a súlyos dél, nagy tömbje széthull.

Szilánkokká zúzik, remeg
éles fénycserepekre törve,
mintha egy láda üveget
zuhint az izzadt váll a földre.

Arcát az éj íve alatt
itt szénnel festi a fehérség.
Olyan újdonatúj a nap,
a tavasz itt olyan mesés-szép.

Az erdőszélről ide nem
ér el, taglóz le a hőség.
A nyíresbe térsz, s hirtelen
látod, a sűrűből előlép.

De te érzed: valaki még
van itt, az aljból les tirátok:
eső a nyirkos szakadék
mélyén- harmatos gyöngyvirágok.

Pipiskedik, kiválik egy,
rezgetve néhány fürtnyi cseppet:
lenn a tövénél másfelet,
levele közt kettőt növesztett.

Halk selyem-sustorgás, glaszé
tapad minden virágkocsányra,
míg összefog és kesztyűvé
bontja ki mind a berek árnya.

/Ford.: Lator László/

 

William Blake: A liliom


A szerény rózsa tüskét nyújtogat,
A jámbor juh ijesztő szarvakat:
A tündöklő-szép liliom be boldog:
Ijesztés, tüske nem ejt rajta foltot.

/Ford.: Képes Géza/

 

Gazdag Erzsi: Könyörgés a füvekhez


Köszöntelek ezerjófű,
légy hozzám ezerszer hű!
keserű véred leve
gyomromat csitítsa le!

Cickafark, üröm, áldott virág,
támadt rám tenger nyomorúság.
Nővéreteken segítsetek,
hogy ispotályba ne vigyenek!

Lábamba kések pengéje mar,
botlok, botozok, vonom magam.
Zsálya, tippan-fű, lapulevél
gyógyító orvosom most te legyél!

Egyenként szólítlak benneteket,
felmondom ismerős neveteket:
Aggófű, értem is aggódhatnál,
libatop, ágyamnál toporogjál!

Jöjjetek körém most kedveseim,
irgalmas rokonok, testvéreim!
Füvek és virágok gyógyítsatok,
Hangtalan szavakkal szólítsatok!


 

William Blake: Én kedves rózsafám


Virág, felém ágaskodóban,
Május-szépe kínálta magát:
"Van egy kedves rózsafám", szóltam
S nem kellett a drága virág.

Akkor kedves Fácskámhoz mentem:
Őrzöm napon, éjjelen is:
De a féltékeny elfordult menten,
S gyönyörűm ma csupán a tövis.

/Ford.: Gergely Ágnes/

 

Devecseri gábor: Epervirág


Mintha kis mécsesek
világítanának,
úgy néz fényes szeme
száz epervirágnak.

Szem tekint a szemre,
gyermek az eperre,
farkasszemet néznek,
azután egyszerre

kitör a nevetés
gyerekből, virágból,
a száz epervirág
harmattal világol.

Az epervirágnak
friss harmat a hangja,
azzal szól, ha szárnyas
dalodat meghallja.

A tavaszi kertben
együtt énekeltek,
eper a gyermeknek,
gyermek az epernek,

együtt a friss kertnek,
örömnek, békének,
örömötök őre
legyen ez az ének.


 

Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben



Búza, búzakalász!
véle szél hadonász:
hajlik, lengedezik,
amíg cseperedik.
Búza, búzakalász.

Színe még nem arany:
mint a fű, csak olyan.
Szerte búzamező
zöld színben repeső,
- színe még nem arany.

Amíg érik a mag,
lassan, jó nap alatt,
- könnyű kis pipacsok
szirma, lángja lobog,
amíg érik a mag.

Messze virítanak.
Lenge szirmaikat
rázva vérpirosan,
mag felett magasan,
messze virítanak.

Tőlük piros a táj!
_"Ime itt van a nyár!"
Őket nézegetik,
szép csokorba szedik.
Tőlük piros a táj.

A zöld búzamezők,
észrevétlenek ők!
De lehull a pipacs,
s felragyognak a nagy
érett búzamezők!

 

Theodor Storm: Jácintok


Ott zene zúg: az éj itt nesztelen,
a virágokból álom-illat száll fel:
én mindig, mindig rád emlékezem,
aludni vágynék, de neked a tánc kell.

S a zene őrjöng, csepp nyugtot se hagy,
a gyertyák égnek, és a vonók sírnak,
táncos körök csukódnak össze és nyílnak,
mindenki lángol: sápadt csak te vagy.

S neked a tánc kell. Nyúlnak már utánad
karok, szíved felé: s te engeded!
Látom fehér , ellibbenő ruhádat,
és lepke-könnyű, gyöngéd termeted.

És árad éji illat édesen,
virágkelyhekből álmodóbban száll fel.
Én mindig, mindig rád emlékezem,
aludni vágynék, de neked a tánc kell.

/Ford.: Eörsi István/

 

Heine: Lótuszvirág


No, mi vagyunk csak aztán
az igazi furcsa pár,
a nőt elfújja a szellő,
s a legény soha talpra nem áll.

Nyavalyás cicuska a hölgy és
lovagja beteg kutya,
s úgy sejtem, egyik se szörnyen
egészséges koponya.

A lány lótuszvirágnak
álmodja néha magát,
s úgy véli a férfi, a sápadt
hogy ő a holdvilág.

Kelyhét kitárja a lótusz
a holdra, kitárja szegény,
de nem élet hull ölébe,
csupán egy költemény.

/Ford.: Szabó Lőrinc/


 

Heine: Mint egy virág, olyan vagy


Mint egy virág, olyan vagy,
oly tiszta, szép, szelíd.
Elnézlek, és szívemhez
a bánat közelít.

Kezem véd könyörögve,
meghallgat tán az ég:
ilyen maradj örökre,
ily kedves, tiszta, szép.

/Ford.: Képes Géza/


 

Blake: A vadvirág éneke


Amint jártam az erdőt,
Hol zöldül az ág,
Hallottam, dalt dúdol
Egy vadvirág:

"Sötétben háltam,
Siket éjbe hulltan,
Mormoltam: félek
S gyönyörbe fúltam.

Reggel nekivágtam
Színében a láznak,
Hogy új Öröm érjen,
De csak megaláztak."

/Ford.: Gergely Ágnes/

 

Petőfi Sándor: Az utósó virágok


Őszi idő a javából,
A természet homlokáról
Minden szépet leragad.
Nincsen a mezőkön semmi,
Még a kertben is keresni
Kell már a virágokat.

Kis Juliskám összeszedte
És bokrétává kötötte
A maradék szálakat.
Jól tevéd, kis feleségem,
Kedvet szerzesz evvel nékem
S tán velök sem tész rosszat.

Már, ha úgyis halniok kell,
Haljanak hát legalább el
Itt, hol látják szemeink:
Könnyebb lesz tán halálok,
Hogyha azok néznek rájok,
Akik őket szeretik.

 

Petőfi Sándor: A virágok


Ki a mezőre ballagok,
Hol a fű között virág terem,
Virágok, szép virágaim,
Be kedvesek vagytok nekem!
Ha látom, mintha lyányt látnék,
Szívem reszket, keblem dagad.-
Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

Leülök a virág mellé.
És elbeszélgetek vele,
Szerelmet is vallok neki,
S megkérdem: engem szeret-e?
Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért.
Hogy érti jól szavaimat.-
Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

S ki tudja: az illat vajon
Nem a virág beszéde-e?
Csakhogy nem értjük, nem hat át,
Testünkön lelkünk fülibe:
Szagolja csak s nem hallja meg
A test e szellemhangokat.-
Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

Igen, az illat a virág
Beszéde, annak dala ez,
S ha lényem durvább része a
Sírban rólam lefejledez:
Nem szagolom többé, hanem
Hallom majd e szép dalokat.-
Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

Virágillat, virág dala,
Te lész majd ott bölcsődalom,
Melynek lágy zengedelminél
Tavaszonként elaluszom,
S következendő tavaszig
Lelkem szép álmakkal mulat.-
Síromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.

 

Juliusz Slowacki: Százszorszépek


Édes tépdesni a százszorszép szirmán
Rózsafüzérként szerelmes igéket,
Édes volt egyszer megvallani nyilván
S magunk közt százszor, hogy szeretlek tégedet.

Bolygani és hársfaágak enyhén,
Virággal kézben és lesütött szemmel,
Tépett virágok levelén üzenvén:
Szeretsz...és engem- őrült szerelemmel.

Ifjú tüzünkben, mikor összetűztünk,
S békülésünkhöz tanuk nem kellettek,
Üzengetősdit a virággal űztünk...
Nem- szólt az egyik, s a másik: egy cseppet.

Ma elhagyottan, hívságos remények
Nélkül, bérceken búsan kóboroltam,
S megláttam ott egy testvér százszorszépet,
Éppolyan volt, mint azok a fasorban.

Letéptem...szálltak a kék égre írva
Szavaik, és lent eltűntek a tóban.
S tudod, mit mondott az utolsó szirma?
Hogy szeretsz, kedves, életednél jobban.

/Ford.: Végh György/

 

Devecseri Gábor: Őszibarackvirág


Őszibarackvirág
püspökszínű szirma
mintha álmaimra
szentbeszédet írna,
eget nem hazudva
sem égre, sem földre,
csak azt mondva újra
szép kenetes hangon,
hogy ami van, az van,
legyek áhitatos
minden pillanatban,
tiszteljem a létet,
élvezzem a szépet,
érezzek már minden
szóban szentbeszédet
s az eső zajában,
s a fűben, s a fában,
madarak tavaszi
barbár imájában
és az ő ünnepi
szirom-lilájában.


 

Garai Gábor: Dáliák


Dáliák, tépett fürtű szép,
szilaj medúzafők,
szín-tárcsák, sárgát nyugtalan
vörösbe sűrítők,

dáliák, fanyar illatú
lángnyelv-centrifúgák,
forgassátok ifjúkorom
aranyát, bíborát:

míg egyszer kertem, dzsungelem
ölébe szédülök...
Dáliák, hosszan égjetek
emlékeim fölött.



Alexandru Macedonski: Halodó rózsák rondója


Halódó rózsák évada:
a kertben s bennem is halódnak.
Pedig hogy éltek, hogy lobogtak,
s most mind oly könnyen vész oda.

Mintha minden borzongana,
minden szomorúság szorongat.
Halódó rózsák évada:
a kertben s bennem is halódnak.

Ha itt a bús nap alkonya,
sóhaj-özöneik omolnak,
s törékeny homlokuk lekókad,
míg jön, jön a nagy éjszaka.
Halódó rózsák évada.

/Ford.: Garai Gábor/

 


Garai Gábor: Vadszőlő-virág


Délben a vadszőlő virága
elkezdett lassan hullani,
levelén halkan permeteztek
apró viaszos szirmai:

előbb csak egy-kettő gurult le
félszegen, szinte próbaképp
/bibéje utána mutatta
gömbölyű, fényes-zöld bögyét/,

de aztán, mintha hirtelenjött
indulattól borzongana,
megeredt a sűrűn lepergő
szirmok ezüstös zápora...

Ahogy megeredt, hírül adta,
hogy beteljesedett a nyár:
egy pillanat csak teljessége,
amíg legfőbb lángjában áll,

aztán kilobban- beleszédül
nyomban az őszbe kert s a rét:
s holnap az akác is elejti
lázbeteg, sárga levelét.


 

Jerzy Harasymowicz: Bogáncs


Bogáncs közt nekem
ne beszéljetek
rózsáról e buta
piros pofáról

a bogáncs
igazi filozófus
figyeli
útjaidat élet
a por köpenyében


zarándoklásnak
ő ad remek
ékességet


a szecesszióban
némi sikert is ért el
sajnos
félreértették
visszavonult
vissza a száraz
magaslati síkra

mára
a búcsúsokat vezérlő
papoktól
megtanulta
a mozdulat művészetét

a többi gyom közt
ő hatolt legmélyebbre

alakját
átviszi
drámaian köves
talajokra

ő az ember által
meg-nem-értett

át a homályon
ragyogó és ragadozó
alakját megmutatja
szárnyas és haragos
a modern
angyaloknak
a legremekebb minta

/Ford.: Nagy László/

 

Csuka Zoltán: Árvácska


Árvácska, árvácska,
Börtönudvar kis virága,
Rabok fáradt mosolygása,
Szirmod sőtét bársonyára
Ráhullott a nap sugára.

Árvácska, árvácska,
Tűnt otthonok melegsége,
Csend , szeretet, enyhe béke,
Tépett lelkek menedéke,
Kárhozottak csillagképe.

Árvácska, árvácska,
Csüggedt szívek bíztatója,
Elsüllyedt múlt takarója,
Szelíd színed szívünk ójja,
Bánatunk csitítgatója.

Árvácska, árvácska,
Csak keringünk körbelépve,
Körbe-körbe megigézve,
S úgy nézünk fel a kék égre,
Mint elforgó messzeségre.



 

Vas István: Mikor a rózsák nyílni kezdtek


Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok-
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
Fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz épp abban az évben-
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Újjongó áhitattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én tereád-
Ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy szeszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot-
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.


 

Juhász Gyula: Őszirózsa


Forradalom fehér virága,
Őszirózsa,
Kigyújtod arcomat pirosra,
Nem a szégyen,
De büszkeség bíbor tüzében!

Forradalom fehér virága,
Sír virága,
Föltámadást hoztál e tájra,
Szívünk dobbant
Szabadon a forradalomban.

Forradalom fehér virága,
Síri rózsa,
Leteszünk egy nagy koporsóra,
Hol négy század
Bakóját födi mély gyalázat.

Forradalom fehér virága,
Sír virága,
Virulj e csüggedő világba,
Annyi hanton,
Elföldelt gaz, bitor hatalmon.

Forradalom fehér virága,
Sápadt rózsa,
Letéphet rabló kéz orozva,
Te kivárod,
Míg elsápad mind renegátod!

Forradalom fehér virága,
Drága emlék,
Eszembe jut szép őszi estéd,
Mindenszentek,
És vértanúk porán kereslek...

Forradalom fehér virága,
Őszirózsa,
Szirmod hű emlék könnye mossa,
Magyar őszön,
Szabad rögön virulj örökkön!

 

Szép Ernő: Olyan fehér


A bodza nézd milyen fehér
Mint a karéj vajaskenyér

Meg mint a csipke, hajdanán
Ilyet horgolt az én anyám

Olyan fehér, olyan fehér
Olyan szelíd fehér tenyér

Reá borítom arcomat
Emlékszik majd, megsimogat

 

Váci Mihály: Rózsák


Ilyen forró rózsákat dobban
másodpercenként a szívem.
Megszakadásig verő szívek
ezek a rózsák azt hiszem.

Minden rózsa egy dobbanás,
vergődő test itt ez a kert,
hideglelés , szerelmi láz
szívveréseivel földrevert.

Halálosat dobbannak a rózsák,
jajukat hallani.
Vörösen égve sikoltozzák ,
mit nem tudok megvallani.

 

Garai Gábor: Vadszőlő-virág


Délben a vadszőlő virága
elkezdett lassan hullani,
levelén halkan permeteztek
apró viaszos szirmai:

előbb csak egy-kettő gurult le
félszegen, szinte próbaképp
(bibéje utána mutatta
gömbölyű, fényes-zöld bögyét),

de aztán, mintha hirtelen jött
indulattól borzongana,
megeredt a sűrűn lepergő
szirmok ezüstös zápora...

Ahogy megeredt, hírül adta,
hogy beteljesedett a nyár:
egy pillanat csak teljessége,
amíg legfőbb lángjában áll,

aztán kilobban-beleszédül
nyomban az őszbe kert s a rét:
s holnap az akác is elejti
lázbeteg, sárga levelét.

 

Ronsard: Nézzük meg, édes, hogy a rózsa


Nézzük meg, édes, hogy a rózsa,
amely ma reggel kinyitotta
bíbor kelyhét a nap felé,
vajon-e bíbor ruha ráncát
s színedhez hasonló zománcát
ma estig megtartotta-é.

Ó, jaj! Elég pár röpke óra,
s lásd, édes, már hullatja sorra
gyönyörűséges szirmait!
Ó, jaj! A természet kegyetlen,
hogy nem tart tovább egy kehely sem,
mint pirkadattól estelig!

Azért tehát higgy nekem, édes,
amíg virágos dísszel ékes
korod legzöldebb ága hajt,
szakítsd, szakítsd hát ifjúságod:
mert a vénség, mint e virágot,
szépséged úgy szakítja majd.
(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)

 

Angelo Poliziano: A rózsák


Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen,
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem:
köröskörül hűs liljomok, lágy iboláyk,
nedves bimbók: mind szelided virágszívek,
zöldelt a fű, és bíbort rügyeztek a fák -
hát még a sárga, égkék, patyolat színek!
Fejemre most - gondoltam - koszorút kötök:
de azt sem tudtam, merre nyújtsam a kezem -
Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

Mikor virággal ékítettem már ruhám,
s szirmok füzére díszítette homlokom:
árnyalt színekben rózsa-erdő várt reám,
odafutottam megrakodni gazdagon:
szívembe édes illatoktól vágy osont
s epesztve kínzott, - mily sóváran Istenem!
Bizony, lánykám, egy május fényű reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

Soha leánykák, nektek el nem mondhatom,
mily önfeledten s részegül dülöngtem ott,
míg lelkemben hömpölygött illat-illaton:
ah! mennyi bimbó, mennyi feslő s elnyílott,
mennyi virág! - S Ámor fülembe suttogott:
A szépjét szedd s ne bánd, ha tüske közt terem.
Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.

Mikor a rózsa tele színben tündököl,
és május fénye andalítja tág fejét,
mikor a legszebb virágban nyíl, fesel,
és gyönge szépsége nem illant tova még:
akkor fonjatok, lánykák, belőle füzért,
hogy illatozzék ifjú fürtjeiteken. -
Bizony, lánykák, egy május fényű reggelen
a kertben jártam, s nem tudom, mi volt velem.
(Ford.: Jankovich Ferenc)

 

Dylan Thomas: Páfránydomb


Még ifjú voltam, könnyed szív az almafák tövén,
Daloló ház körül vidám, ha már zöldellt a fű,
S a völgybe lógtak csillag-éjek.
Fölhágnom aranylón
Hagyott az idő, a sugár-szemű,
Szekéren almavárosok hercege voltam én,
S mint hadvezér dicsőn vezényeltem egy szép napon
A lombot, árpát, százszorszépet
Tova a széllel-ömlő fény-folyón.

Még zöld vagyok, a gondtól száz, csűrök közt hírhedett,
Éneklek boldog udvaron, s major az otthonom.
Az egyetlenszer ifjú napban
A nagyirgalmú sors
Aranylón élni engedett.
Én zöld vadász, arany gulyás, tinóm riogatom,
Kürtömtől hegyi róka-had hidegen fölcsahol, s:
a szent folyón az ünnep lassan
Tovavonul csörgetve kövecset.

A nappal csupa futkosás s pozsgás derű, a rét
Boglyai mint a ház, a kémény-zene gyönyörű,
És játék, csupa lucskos harmat,
És tűz, zöld mint a fű,
És esténként jámbor csillagok,
S míg hazahajtok, a majort a bagoly hordja szét,
Látom a holdon át: lappantyú száll, az éj-sűrű
Kazal repül, s paripa hajzat
villámként felragyog.

Fehér az ébredés, a major harmat-ragyogó,
Vándorként megtér, hars kakast hoz válla tűzfalán,
Fénykertben Ádám s szűze trónol,
Az égbolt újra egy,
Épp most kerekült ki a napgolyó,
A fény hajdani születése így történt talán.
Forog a tér s meleg patásan fénymezőkre megy
Nyihogó smaragd istállóból
Megbűvölten a ló.

Boldog vagyok, fácánok, rókák pázsitán dicső
Vadonatúj felhők közén a szív tágul s virul,
A folyton megszülető napban
Futkosok oktalan,
Füvek fölött ábránd hajt magasan,
Azúr munkámnak élek, s nem fáj, hogy zeng az idő,
Fordul sokat s keveset ád s a gyermek majd kihull
Irgalmából, dalolva lassan,
Zölden, aranyosan.

Nem bántam én, hogy az idő, a báránykafehér
Napokból kezem árnyát fogva fecske-mennybe von,
A hatalmasra növő holdba,
s hogy míg hazafelé
Hajtok: hallom, a föld, s idő elrepül,
S rávirradok: örökre eltűnt gyermek és major.
Ó, ifjú voltam, áldott szív, s az idő végzetül
Megtartott zölden s haldokolva,
Mert láncban is tengerként zengtem én!
(Ford.: Nagy László)

 

Perghey: A virág

Hogy megértsd a dús szirmokat,
Illattá kell válnod, kedvesem,
S múlnod mindőjükkel csendesen,
Ha csókot int az őszi Nap.

Ha érteni vágyod a rózsát,
A földben kell gyökerezned,
S meghalnod minden másnak,
De nem az ölelő szeleknek.

S tűrnöd a fonnyasztó meleget,
A fagyot, s a virágverő esőt,
És szemlélned naphosszat gyémánt egeket...

De ott kell lenned az éjben is,
Mint a vízcsepp, oly védtelen...
S akkor szólhatsz pár sz ó t a rózsáról.

 


Radnóti Miklós: A mécsvirág kinyílik


A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó;
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre írta
egy röppenő pacsirta;
s ott messzebb, kint a réten,
a permeteg sötétben
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.


 

Gazdag Erzsi: Pitypangok


Sárga pelyhes kislibák
tipegnek a réten át.
Nem is libák, virágok,
sárga a bóbitájok.

Gyenge száruk imbolyog,
sárga szemük mosolyog.
Tityegnek és totyognak,
majd a földre potyognak.

S pár nap múlva, mily csoda!
Fehér lett a bóbita.
Tolla nőtt a virágnak,
könyen indul világnak.

 

Szabó Lőrinc: Nefelejcs


A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős, és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kér?), hogy : ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszín hangját, néha meg én magam
súgtam, vagy nem is súgtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szívem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?... De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

 


Horgas Béla: Mit ér a név


A szarkaláb egy kertben állt,
a szarka éppen arra szállt.
A szarka mondta: Csörr! Segíts!
A gazda üldöz, rejts el itt!

A szarka, szólt a szarkaláb,
a szarkalábbal nem barát...
Mit ér a név, te névrokon?...
Én rózsákkal barátkozom.
 

Konsztantyin Fofanov: A napraforgó


Paraszt-virág, oly bőséges a magva,
elszunnyadt, magát a sorsnak megadva
s a sovány sövény fele bólogat,
a napra mosolygott rég, mint a nap.
Ruganyos levele és ifjú szára
örömmel fordult az arany azúr
felé s virágba bomlott pazarul,
paraszt-virág, a zordon föld virága!
Sorsa a csüggedt csöndben elmerült,
az üresszemű ábránd meg se látja,
szerelmét, mint boldogságát, elássa,
s gyöngédségét szégyenli, mint a bűnt.
(Ford.:Eörsi István)

 

Sárközi György: Virágok beszélgetése


- Külön indákon tekeregve bús virág voltam,
bús virág voltál,
köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis
hozzámhajoltál.
ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam,
bús virág voltál,
köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis
hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
s lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon
csípős könnyként.

- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi,
nyugtalan virágok,
kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok,
rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőben,
idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi
nyugtalan virágok,
megtört gőgben összeakadva, mint száműzött,
koldus királyok,
s úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s
mindent tudóan,
mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

 

Diego Valeri: Virágzás


Lásd, elfáradt a nap, és, lásd, az ég is
beborult. De nevet a völgyi rét, a
fű ragyog, és a sárga margaréta
tündöklik, és szerelmi táncra kapnak
a fényesszárnyú lepkék.
Virágzol, ember földje, akkor is még,
mikor egünk reménye már kihamvadt.
(Ford.: Rába Györg)

 

Gottfried Benn: Őszirózsák


Láng napok - őszirózsák,
régi igézetek,
egy óráig tűnődve fogják
a mérleget az istenek.

Még egyszer az aranyos égi
nyájak, a virág, a fény;
mit költ az ős születés ki
a haldokló szárnyak ölén?

Még egyszer a rózsa lelke,
mámor, s újra a vágy -
állt, állt a nyár, figyelve
a fecskék csapatát;

csak egyszer egy sejtelem még,
hol a bizonyosság vert tanyát -
folyót súrolnak a fecskék,
utat isznak s éjszakát.
(Ford.: Rónay György)

 


Guillaume Apollinaire: Kikericsek


Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítanak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág.
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik.

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
S letépik a virágot mely anya és leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is

Mint reben a virág ha szélben térdepel

A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halni készülő rétet mindörökre.
(Ford.:Radnóti Miklós)

 

Ivan Bunyin: Rózsák


Tündöklő fellegek lebegtek
a lángoló azúr teren.
Két rózsa a kertben kifeslett,
két kehely, mely tűzzel tele.

A zölden izzók áthevült kert
benézett az ablakon át
a ház hűs homályába, fülledt
széna ontotta jószagát.

Olykor súlyosan mennydörögve
megzendült, morajlott a menny,
de méhek, rovarok dönögve
jártak, - fénylett a végtelen.

Olykor suhogó sűrű zápor
zúdult, égszínkék zuhatag...
S az ingó-tükrös ragyogásból
villogott az azúr, s a nap -

s fénylett a végtelen, s lekókadt
aléltan a rózsák feje,
s könnyeiken át mosolyogtak,
és szemük tűzzel volt tele.
(Ford.: Lator László)

 

Francis Jammes: Két harangvirág


Két harangvirág hintázott a domb oldalában,
s a harangvirág szólt hugának, a harangvirágnak:
megremegek előtted s csupa zavar vagyok.
S a másik szólt: ha nézem, arcom miként ragyog,
a sziklán, mit a víz csöppenkint hullva váj be,
látom, hogy remegek s zavart vagyok, akár te.

Ringatta őket a fuvalom egyre jobban,
beteltek szerelemmel, s kék szívük egybedobbant.
(Ford.: Rónay György)


 

Alexandru Macedonski: A liljomok rondója


A liljomokba ritka mámor:
fehérek, kényesek, finomkák.
Kelyheiket körülrajongják.
Ezüstjük tán a Nap porából.

De, meglegyintve nyárszakától,
holt szirmaik a kertre ontják.
A liljomokban ritka mámor:
fehérek, kényesek, finomkák.

Megrészegülök, valahányszor
emlékszem, hogy magukba oldták
a lelkemet s mily messzehordták
révületükben, égi szárnyon...
A liljomokban ritka mámor.
(Ford.: Jékely Zoltán)

 

Alexandru Macedonski: A rózsák keringője


A zöld gyepes domboldalon
egy rózsatő nőtt egymagában:
de szél támadt az éjszakában
s táncolni hívta szilajon.
Előbb a lomb közé hatolt,
szelíden suttogott, dorombolt,
minden vágyát elmondta volt,
sóhajtozott, sóhajtozott ott.

Sóhajtozott, sóhajtozott ott...

Hószínű rózsakelyheket
mosolyra késztetett a harmat,
bennük a tavaszos fuvallat
édes sejtést remegetett.
Megannyi kárneváli árny,
bársony-puhán csak rengetőztek,
báli ruhában valahány, s a szellő csókolgatta őket,

s a szellő csókolgatta őket.

Fürdette testük égi fény,
áztak a hold ezüst vizében,
s áltatva és csábítva szépen
elkapta őket könnyedén,
csak suttogott édesdeden,
és vitte-vitte már a szellő,
s forgatta őket sebesen
az egyre gyorsuló keringő,

az egyre gyorsuló keringő.
(Ford.: Jékely Zoltán)

 

Dante Gabriel Rossetti: Kutyatej


A szél szelíd volt, könnyedén,
holtan hullt át a fák hegyén,
a szél iránt kószáltam én -
elült a szél, leültem én.

Térdemre tettem a fejem,
zárt ajkam nem szólt: Jaj nekem!
Hajam a fűre hullt, s fülem
leste: a nap megy, nesztelen.

Tág szemem mást nem láthatott,
kutyatejet, pár szál gyomot;
az egyik nem kapott napot,
de három kelyhet ringatott.

Éles bánat nem őrzi meg
a tudást, emlékezetet,
de egyet már sose feled:
hármas kelyhű kutyatejet.
(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)

 

August von Platen-Hallermünde: A vízben


A vízben leng a liliom csillogva, tétován,
tévedsz, míg azt hiszed: csak teng inogva tétován.
Lába erősen gyökerez a mély tenger alatt,
fejét egy kedves gondolat ringatja tétován.
(Ford.: Weöres Sándor)

 

Kaffka Margit: Tüskerózsa (1906)

A zordon, sziklai várban, a Sória-Mória hegyén,

Száz rózsa kinyilt ma csudásan; rózsábul az út, a sövény.

És sürgeti, kelti a szellő, hogy illata, illata szálljon,

Hadd lengne, suhanna a légben száz ifjúi rózsaszín álom.

Mert rózsa nyilott a kövek közt, omladozó, bús hegyi várban,

A szeme fényes, – tizenhatéves, szép, rózsaszínarcú leány van,

Haj, mesebeli szolgahad! Amikor int,

Teremjen, sürögjön a kedve szerint.


Ám eljöve orvul a tündér, a haragvó,

És szólt szigorúan: "Ejh, mit az álom!

Jer, küzdeni, élni! Peregjen az orsó,

Oly rendes, józan e munka, leányom!"

Haj!… Tőr van a guzsalyban, és fogan az átok,

Szép, illatos álmait van-é, ki megója,

S ha fagy merevíti a lenge világot,

Vad tüskebozót lesz a rózsa, a rózsa.


És vége az üdvnek, és vége a dalnak,

Hullnak a földre, a sárba a rózsák:

Fakul, kihamvad a mosolya annak,

Kit megsebezett a valóság.

Nagy csend van a szívben, és csend ül a várba',

Denevér surran, a multbul egy árnyék…

Ám hős lovagifját még valaki várja:

Nem holt vala meg, csak alszik a lány még.


Peregve az évek sorba letelnek,

És egyre sürűbb lesz a tüskebozót.

Óh, menteni kén ezt a kárhozott lelket!

Óh, mondani gyorsan a varázsige-szót.

És jő a királyfi végtére, sokára.

Hős, ki egy sárkányt maga lebírna,

S oly szép, daliás! Jön, feltör a várba,

S hull egyre, halkan a halott leányra

A rózsa, a rózsa szirma.

 

William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok


Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak, álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, -
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, - néztem, - nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert, ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.
(Ford.: Szabó Lőrinc)

 

Goethe: Vadrózsa


Rózsát lát meg egy legény,
vadrózsát a réten:
szép, akár a hajnalfény,
fut a fiú könynedén:
erre vágyik régen.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

Fiú szól: Letörlek én,
vadvirág a réten!
Rózsa szól: Megszúrlak én,
nyúlhatsz százszor is felém:
nem szakítsz le mégsem!
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.
(Ford.: Képes Géza)

 

Gil Vicente: Anyám, rózsa, rózsa lángol


Anyám, rózsa, rózsa lángol,
jövök rózsafámtól.

Gázló végén, part aljában
piros rózsát nyílni láttam,
jövök rózsafámtól.


Part aljában ringadozva
nékem nyílt a piros rózsa,
jövök rózsafámtól.

Nékem nyílt a piros rózsa,
nyúltam érte, fohászkodva,
jövök rózsafámtól.

Piros rózsát nyílni láttanm,
jól megszedtem, jól vigyáztam,
jövök rózsafámtól.

Anyám, rózsa, rózsa lángol
jövök rózsafámtól.
(Ford.: Nagy László)

 

Cao Cse: Katáng


Alig nőtt fel, letépve gyökeréről
száll hosszan tartó szélben a katáng
mígnem váratlan forgószélbe jutva,
azzal pörög föl, föl az ég iránt
s fut-fut örökké, - mert hol áll az út meg,
amit a szél a levegőbe szánt?
Fut, mint ahogy fut mind, akit a sorsa
katonaéletre-halálra! - szánt.
Páfrány-levesen él, a durva szőr-ing
alig takarja testét, a soványt.
De - mars tovább! Kár is beszélni erről -
hamar megőszül, kit efféle bánt.
(Ford.: Illyés Gyula)

 

Meleagrosz: Nyíl a fehér szekfű


Nyíl a fehér szekfű, nyíl már az esőbe szerelmes
nárcisz, nyílnak már a hegyi liliomok.
Nyílik már a leány, rózsák rózsája, s a szívben
a fiatal vágyak drága virága kihajt.
... Óh ragyogó, holdfürtű mezők, be hiába nevettek!
Szebb csokor ő, mint méz-illatú bokraitok.
(Ford.: Babits Mihály)

 

Fel