Verses mesék

 

Csukás István: A sínen ül egy fehér nyúl

Mozin innen, téren túl,
hol a 6-os befordul,
ahol az a nagy közért,
s fagyit adnak forintért
(mindig málnát, de rémes!
De ez itt most mellékes).
S szemben áll egy új trafik,
rágógumit kapni itt,
szóval ott a sarkon, hol
rikkancs rikkant, rikácsol,
mozin innen, téren túl,
sínen ült egy fehér nyúl.

Szeme piros. Füle hét
centiméter is elért,
bár mi fület, nyulat is,
láttunk már nagyobbat is.
Hogy hol? Falun, múlt nyáron,
a vízhordó szamáron.
És még? Ejnye, ne tarts föl,
itt van, nézd meg, egy tükör!

A mi nyulunk, értsünk szót,
közepes nagyságú volt.
Bár csak úgy körülbelül,
Mivel nem áll, hanem ül.

Üres az út délelőtt,
így nem vették észre őt,
se mozis, se fagyis
(málnát kutyul a hamis)
se közértes eladó,
se rikkancs, a rikkantó,
se rohanó emberek,
se a szájtátó gyerek,
( nem is csoda, háttal állt,
lekötötte a plakát),
se az álmos trafikos,
mikor jött egy villamos.

Csikorogva, csattogva,
jött a 6-os kattogva,
üvegablak, pléhtető,
elől ült a vezető,

hátul ült Cső Bendegúz,
a nagybajszú kalauz,
ölében a táskája,
fejében a sapkája,

nadrággombot, sárgarézt,
számolta az aprópénzt,
az ablaknál utasok
élvezték a huzatot.

"Nocsak vonal, átszálló,
feltételes megálló!"
Nem kaptak több huzatot,
felálltak az utasok.
Majd előre mentek mind
hogy mi baj s mért állnak itt?

A vezető mutogat:
nézzétek csak a nyulat,
ott ül, lenn a sínen,
hogy zavarjuk el innen?

"No - mordul Cső Bendegúz,
a nagybajszú kalauz. -
A nyílt pályán megállat
e torzonborz vadállat!
Biztos cirkuszból szökik,
és azóta körözik!
Tán harap is!
Jobb lenne
ha magától elmenne!"

Felijedt a trafikos,
mért állt meg a villamos?
Odanéz a közértes,
a fagyis is (bár mérges,
sehogyse fogy a málna,
pedig nagyon kínálja)
s mert baj lehet, komoly is
ajtóban áll a mozis,
néz a rikkancs, szó, mi szó,
ez itt egy szenzáció,
nézik bárgyún szó nélkül:
a sínen egy nyuszi ül!

Végre jött egy kisfiú,
iheg-liheg, nagyon fú,
két kezével integet,
"Enyém a nyúl emberek!
Már mióta kergetem,
lukat fúrt a ketrecen,
és a lukon megszökött,
hét és nyolc óra között!
Legyen tanúm a világ,
nem csinál több galibát!"
S nem tétovázott sokat,
fülöncsípte a nyulat.

Mindenki megkönnyebbült,
minden szembe mosoly ült,
szabad lett immár az út,
a villamos elindult.


Ida Bohatta : Törpi és a hónapok


(Fordította: Csillag Éva)



Január



„Kedves Törpi, szánj meg kérlek,

és adj nekem kenyeret,

nem kérnék, de éhes vagyok,

s tovább nem éhezhetek.”



„Kicsi cinke, gyere bátran,

rovartojás az ebéd,

befőztem még a múlt nyáron,

frissen tálalom eléd.”





Február



Jött egy levél, Vörös Begy írt:

„Édes kedves Törpikém!

A távolból üdvözöllek,

én jól vagyok, s te miként?

Szerencsére sose fázom,

tollkabátom jó meleg,

azt kívánom, legyen mindig

bőven magod s kenyered!

Szeretettel gondolunk rád,

Csip és Pip is itt csipeg,

nem felejtünk, hazavágyunk:

Vörös Begy s a többiek.”





Március



„Ön nem ért a kertészethez,

kitépi az ibolyát,

és még harminc gilisztát kap

egy hónapra – nyavalyát!

Hogyha kertész akar lenni,

ásson máshol, ha lehet,

Vakond Uram, elbocsátom,

ki van rúgva! Elmehet!”





Április



„Nem tudom, hogy lesz-e eső?

Hogy lehet ez Brekikém?

Én azt hittem, hogy az időt

te irányítod idén!”



„Hát igen, no, megteszem én

egész évben, mit lehet,

de áprilisban az idő,

amit akar, azt tehet.”





Május



Éhes a sok cserebogár,

az étvágyuk hatalmas,

levélborda-salátától

növekszik a potroh, has.

Ki a legtöbbet befalta,

s nagyra nőtt a pocakja,

a cserebogárcsillagos

érdemrendet az kapja.





Június



„Egy, kettő, mars ki veletek,

ez itt a Tulipán Hotel,

hol kitűnő bor kapható,

s remek méz, ez túl fényes hely.



Egy, kettő, mars ki veletek,

aki csak zöldséget szeret,

a sarkon túl a Répához

címzett fogadóba mehet!”





Július



Zöld, zöld, zöld minden szép dolog,

Zöld, zöld, zöld mind mit dalolok.

Zöld a rét s a falevél,

a ruhácskám, a zeném,

zöld a kedvem, ha vidám,

így mulatok igazán!





Augusztus



Roskadozik a sok termés

íz idén is, de csodás!

Egérasszony szorgalmasan

tölti meg a kosarát.

Egéréknél így beszélik:

„Elég az, mit elrakunk,

egy kicsit a maradékból

az aratóknak is hagyunk.”





Szeptember



„Nem ízlik már étel s ital,

fáj a torkom, de nagyon,

és ez épp most utazásnál,

segítene bajomon?”



„Ez angina vogularis,

megártott a dalolás,

óránként egy bogárlábtól

holnap jól lesz, nem vitás.”





Október



„Ejnye, ejnye, mi dolog ez,

sötét éjnek idején

virágkocsmát látogatni,

nem, ez nincsen a helyén!

gyerünk gyorsan, be az ágyba,

persze nagyon csendesen,

Darázs Asszony a szomszédban

szendereg már édesen.

De ha álmát megzavarják,

könnyen indulatba jön,

legjobb lesz most lefeküdni

már a hold is beköszön.”





November



Mókusasszony az odúban

mindig mindent rendbetesz,

begyűjti a mogyorókat,

s egy jó nagy könyvbe bejegyez:

„megszámoltam, húsz van éppen”,

és alatta új sor áll:

„Egyet adtam Törpikének”,

így már húszat nem talál.





December



Egy madárka eldalolta:

„Felhőcskék, figyeljetek!

Törpi gyógyított meg engem,

a szárnyam már nem beteg!”

A felhők a csillagoknak

hintették el ezt a hírt,

ők pedig az angyaloknak

mesélték a csodaírt.

Az angyalok a Jézuskának

mondták el az esetet,

és Jézuska Karácsonyra,

Törpi házánál a hóra
egy új papucsot letett.


Csanádi Imre: Kergetőző négy testvér


Év múlik, évet ér,
egymást hajtja négy testvér:
víg tavasz, virgáhintő,
koszorús nyár, kalászdöntő,
ősz, gyümölcs-érlelő,
tél, havat terelő.

Tavasz-ébresztő

Ébredj,
új tavasz,
jégtörő,
sugaras,
gallyat gombosító,
mindenféle
madarakat
víg versre tanító!

Eke-kísérő

Szántás, szaporodj,
friss föld, fodorodj, -
eke nyomán bő barázda,
sereg varjú bogarássza,
megy egy kis
bicegő
barázdabillegető.

Májusdícsérő

Május,
mosolygó,
békák torkát
megoldó,
gyöngyvirág-nyitogató,
cserebogár-zúgató.
Röptetsz
madarat,
meghozod a nyarat,
pölyhös
fecskét,
fára cseresnyét!

Esőbíztató

Eső, ess, eső -
szomjas a mező!
Zab szaporodjon,
búza bokrosodjon,
fű zöldüljön,
kasza alá dűljön.

Pacsirtás

Csí-csí
csirta -
szól a pacsirta,
égbe
fúrva
füttyögi-fújja -

Örömét,
örömét
issza
róna, rét -

Hallják
halmok,
barázdában barmok,
izzadt
aratók,
a nagy égi dáridót -

Gyöngyöz,
patakzik,
hét határra hallatszik.

Bőségdícsérő

Nyár, nyár, nyár,
sárgul a határ, -
búzapászta,
rozspászta,
kukorica
tarkázza.
Rajzik a sok lepke,
zümmög a méhecske -
Bőség,
bőség,
tied a dicsőség!

Búcsúzva köszöntő

Szállj, szállj,
ökörnyál,
jön az ősz,
megy a nyár, -
megy a nyár, a nevetős,
komolykodva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.

Almaszedő

Érik az alma,
hajlik a gallya,
fűre hajlik, mint a sátor,
sok édes almától.

Szedjük,
kapjuk,
habosra harapjuk. -

Felhők úsznak, víg napok,
habos-arany hattyúk.

Levélsöprő

Köd szitál,
hull a dér,
lepörög a
falevél;
földre szökik, szemétnek,
aki éri, ráléphet, -
sziszegő szél
söpri-hajtja,
hullongó hó
betakarja.

Első hó köszöntő

Hó, hó, friss hó,
angyalváró,
gyöngyen hulló
gyöngyvirág-hó, -
csupasz bokrok
csipkézője,
fák fodros
fejkötője,
kerítések
keszkenője,
hegyek-völgyek
ünneplője.

Csilingelő
Csing-lang-ling-lang -
az uccán
csilingel a rakott szán,
kocog vele két ló,
szikrázik a szép hó,
fiúk labdát gyúrhatnak,
piros lányok jujgatnak.
Csing-lang-ling-lang -
az uccán
csilingel a rakott szán


Zelk Zoltán : Mese a legokosabb nyúlról

Egyszer volt, hol nem volt,
túl a hegyen, túl a réten,
egy kis erdő közepében,
az erdőben egy tisztáson,
fűszálakból vetett ágyon,
ott, ahol sosem járt ember,
s egy farkas a polgármester,
ahol ezer róka túr,
ott lakott egy kicsi nyúl.



A kis nyúlnak háza nem volt,
szeme kettő, orra egy volt,
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.



Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt.
Szarvas és jóbarátja,
minden madár jó pajtása,
így éldegélt békességben,
a kis erdő közepében.



Így éldegélt, amíg egyszer
meg nem halt a polgármester,
a bölcs farkas, s eltemették,
megsiratták, mert szerették.



Az állatok összegyűltek,
egy tisztásra települtek,
éjjel-nappal tanakodtak,
polgármester választottak.



Róka mondta: Róka legyen!
Szarvas mondta: Szarvas legyen!
Őz kiáltott: Őzön a sor!



Teli faág, teli bokor,
madár ült minden ághegyen,
s kiáltozták: Madár legyen!



Addig-addig tanakodtak,
a végén majd hajba kaptak,
míg egy nyúl szólt: Most az egyszer
nyúl legyen a polgármester!
Erre elkezdtek kacagni.
Nem tud az mást, csak szaladni,
az árnyék is megkergeti,
úgy megijed, hideg leli,
ha ág zörren, rögtön szalad,
vagy meglapul a fű alatt.



Most legyen okos az ember,
ki lesz itt a polgármester?
Szól a bagoly az ághegyen:
Az a fontos, hogy okos legyen!
Akár bátor, akár gyáva,
ész legyen a kobakjában.



Mind így szóltak: Okos beszéd!
Próbáljuk ki, ki-ki eszét...
Igen ám, de hogy próbáljuk?
Máris szólt a bagoly rájuk:
Aki becsapja a rókát,
az kiállotta a próbát!



Rajta szarvas! Rajta, őzek!
Lássuk, ki lesz a legbölcsebb!
Ki tud győzni az észtornán?
Ki tud kifogni a rókán?



Előbb az őz került sorra.
Ide figyelj, ravasz róka!
Felhők közt lakik az égen,
sohasem járt erdőn, réten,
mégis ő növeszt fűszálat,
zöldbe borít bokrot, ágat...



Nevet csak ezen a róka.
Ez aztán a nehéz próba!
Joban tudom, mint te magad,
mi volna más, ha nem a nap!



Most a szarvas került sorra.
Én aztán megfoglak, róka!
Nincsen lába, mégis szalad,
de mégis egy helyben marad...



Megint csak így szólt a róka:
Ez aztán a nehéáz próba!
Jobban tudom, mint te magad,
mi volna más: folyó, patak!



Most a kis nyúl került sorra.
Erre felelj, ha tudsz, róka:
ha megfelelsz, most az egyszer
te leszel a polgármester!
Nincsen szárnya, mégis repül,
fákon, bokrokon hegedül,
ha nem repül, nincsen sehol,
de mégiscsak van valahol,
nincsen szárnya, nincsen lába,
mégis a világot járja...



Töri is fejét a róka,
ennek a fele se móka,
hiába, no, nincs felelet,
mondd meg, nyuszi, hogy mi lehet!



Szól a nyuszi: Figyelj, róka!
Hogy mi lehet? Mi más volna?
Ismeri a nyár s a tél,
mi lehetne más: a szél!



Kis nyúl főzte le a rókát,
ő állotta ki a próbát,
az erdőben akkor egyszer,
nyuszi lett a polgármester.



Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt.
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.


Békakirály

A vár alatt, lenn a völgyben,
sűrű erő vadona,
szarvasoknak, őzikéknek,
kisnyulaknak otthona.

A vár ura, a királyfi,
egy nap szörnyű hírt kapott,
a királyi vadaskertben,
egy óriás sas pusztított.

Nem kímélt az semmi élőt,
semmi kedves állatot,
fegyvert fogott a királyfi,
s az erdőbe vágtatott.

Néma gyász borult a tájra,
mint nagy, fekete palást,
tépett tollak, szétszórt csontok
jelezték a pusztítást.

Elhagyott kút peremére,
királyfint búsan leült,
egy őzike könnyes szemmel
lábaihoz menekült.

Védelmet kért a szegényke,
mert az égen odafenn,
új zsákmány után kutatva
a sas, ismét megjelent.

Rettenetes vijjogással
a felhőkből lecsapott,
a kirányfi sem volt rest,
gyorsan nyilat ragadott.

Pendül az íjj, suhan a nyíl,
a hegyes vas jól talált,
s a hatalmas rablómadár
sebesülten földre szállt.

De amint a földet érte,
ki látott már ily csodát?
Vén boszorkány állt a helyén,
ledobva a tollruhát.

- Átkozott légy! - rikácsolta,
hallgatni is borzalom.
- Vállj békává! Lakj e kútban!
Addig, amíg akarom!

Ez az átok addig tartson,
míg egyszer egy szép napon,
királyi ágyába fektet,
egy királyi hajadon! -

A boszorkány füstté vált,
és eloszlott a levegőben.
Hát a királyfi? Hova lett?
Bizony, béka lett belőle.

Fehérvárban egyre várták,
keresték a kiskirályt,
híre sem volt, hamva sem volt,
elrendelték hát a gyászt.

Szomszéd várnak, Rózsavárnak
öreg volt a királya,
sok kincse közt a legdrágább,
aranyhajú leánya.

Rózsabimbó volt a neve,
szépségének híre járt.
Okosságban, ügyességben,
messzeföldön nem lelt párt.

Szépen táncolt, jól énekelt,
csudamódra hímezett,
de mindközül a legjobban
labdázgatni szeretett.

Szállt a labda, aranylabda,
a lány utánafutott,
odalent járt már a völgyben,
a vén kúthoz így jutott.

Szállt a labda, aranylabda,
egyenest a kút felé,
kis őzike hajolt búsan
a kút pereme fölé.

A labda meg egyet perdült
és a kútnyílásba hullt.
A királylány megszeppenve,
labda után sírva nyúlt.

Kút mélyéből hang hallatszik:
Uramfia! Ki lehet?
- Visszaadom a labdádat,
ha kérésemet megteszed.

- Drága, kedves aranylabdám,
olyan nagyon szeretem.
Kívánságod, bármi legyen,
istenúgyse! Megteszem! -

Kút mélyéből, a sötétből,
előugrott a béka,
s a csillogó aranylabdát
Rózsabimbónak dobta.

Elkapta a lány a labdát,
szaladt, ahogy bírta lába,
futott sírva hazafelé,
a béka meg a nyomában!

Száját tátva ámul-bámul,
lépcsőnél a kardos strázsa,
fegyveréhez kap, de késő!
Benn a béka a szobában.

Vacsorázik épp a király,
mellette a leánya.
- Jóestét! - köszön a béka.
- Megjöttem vacsorára. -

Rózsabimbó elmesélte,
mily kalandja volt a kútnál,
megígérte, meg is tartja:
megvendégli asztalánál.

Vége lett a vacsorának,
leszállott a csendes este,
kézenfogta a csúf békát
Rózsabimbó, s elvezette.

De alig értek a szobába,
a gyertyalánt egyet lobbant,
s béka helyett a lány elé
deli királyfiú toppant.

- Ne ijedj meg, Rózsabimbó!
Elmúlt végre a varázslat!
Köszönöm, hogy segítettél
levetni békaruhámat.

Gyere, menjünk atyád elé!
Hadd mondjam el kívánságom:
adjon hozzám feleségül,
tiéd egész királyságom! -

A királyfi kívánságát
az ősz király meghallgatta,
jobb szeme sírt, bal nevetett,
mikor lányát nekiadta.

- Magam leszek vénségemre,
ha elviszed a leányom... -
Közbeszólt erre a bolond:
- Hallgass meg, jó királyom!

Csak gond néked a korona,
hozományul add országod!
Egyszerre lesz fiad, lányod,
így cselekedj, meg nem bánod! -

- Igazad van, okos bolond!
Köszönöm a jótanácsot!
Csapjunk hát víg lakodalmat!
Húst, bort ide, meg kalácsot! -

Zene zendült, nóta csendült,
tándolt a szép, ifjú pár,
ma is ropják, ha nem únják,
tán még most is áll a bál.


Nemes Nagy Ágnes: Ki ette meg a málnát?

Nagymosást tart medve néni.
Két fia kérve kéri:
"Míg te mosol, licsi-locs,
málnát szed két kicsi bocs."
Málnát szednek, ha találnak,
kis huguknak, Márikának.
Szép az erdő mindenütt:
szőke nyírfa, sima bükk.
"Itt a bokor, itt a málna,
jaj be édes, tömd a szádba!
Szúr a tüske? Annyi baj!
Bozontos a medve-haj."
Telel kosár, tele bendő,
két kis bocsnak elegendő.
Elnyúlnak a fa alatt,
"Hé! Lopják a kosarat!"
Felriadnak most a zajra,
néznek erre, néznek arra...
"Jaj! Hova lett a kosár?"
Pamat-fülük égnek áll.
El nem rejti azt a fenyves,
akinek a keze enyves!
A két mackó szétszalad,
Fölverik a bokrokat.
"Nézzünk körül ott a nyúlnál!"
"Répán élek - mondja Nyúl Pál -
meg káposztalevelen,
Olykor meg is reszelem."
Róka-asszony mondja: "Mackók!
Málnát nálam mért kutattok?
Miért csináltok galibát?
Többre tartom a libát!"
Sün Sámuel fa tövében
siklót vacsorázik éppen.
"Nincs ennél jobb eledel!" -
mondja bölcsen Sámuel.
"Mókus, mókus! Hol a málna?
Nem te vitted föl az ágra?"
"Málna?! Dió, mogyoró
meg fegynőmag, az a jó!"
Mókus Miklós kedves fickó,
boldog ám a két kis mackó,
mert a fáról leszalad,
s kölcsönad egy kosarat.
"Nézd csak, nézd csak, ki fut erre?
Senki más, mint Tolvaj Ferke!"
Itt a baj most, itt a jaj!
Egy fatörzsön elhasal.
"Hát szaladjunk most utána?
Nem, idesüss, itt a málna!
Ó, be édes, zamatos,
megszedjük, míg mama mos."
Tele kosár, tele bendő,
három bocsnak elegendő,
nincsen otthon már hiba,
málnát eszik Márika.
Itt az este, ágyuk vetve,
alszik három buksi medve.
Medve néni fonogat -
így őrzi a bocsokat.


/Kormos István/ Luca széke

Zöld fűben kicsi lány ül,
mert nincs még neki széke,
fejecskét odakoccant
gömbölyű könyökére.
Kisfecske fut az égre,
röpteti puha szárnya,
sírása lekeringel
hüppögve, le Lucára.



Kék labda ide pattog,
zöld labda oda huppan,
egy szarka ide cserreg,
három gyík oda surran.
Napocska a magosban
virágzik pirosodva,
elnyelte teliholdunk
vén tölgyfa moha-odva.



Lábaska, kicsi korsó,
kés, villa, babaasztal,
oroszlán, falovacska –
játssz ezzel vagy amazzal.
Van még egy igazándi
babája: pici szöszke,
de ő egy veresorrú
bohócra csuda büszke!



Ó, az a veresorrú,
kóclábú gügye Jancsi!
Nem járta soha fésű,
és két gombszeme kancsi.
Táncát ha nekikezdi,
nincs vége nevetésnek,
hát még ha dalolászgat,
az még csak fura ének!



Készül már Luca széke,
holnap tán belecsüccsen,
egész nap ringatózna
lomb árnyán, kerti hűsben!
Most játszik a babával,
„csicsíjja-csicsi" – mondja,
és tüsszent, pici hármat,
piroslik pisze orra.



Játszódik heverészve,
Lucának nagy a kedve,
hát még ha odapillant
éhezvén az üvegre:
tej, sóska, darakása,
banán és tea – mind kell!
Nyel, nyel, nyel, teli szájjal,
és főként teli szívvel.



Lép, lép, lép Luca lassan,
fal mellett kilopózik,
megszökne, de hiába,
nem lát még, csak az orrig.
Fordul hát a szobába,
játékok seregébe –
fáradtan a nagy úttól
letottyan fenekére.



Hoppsz! Kádat teli vízzel!
Merjétek teli gyorsan!
Megfürdik Luca benne,
két lábbal beletoccsan:
vízgyöngyöt ver a karja,
úszkál, mint a rucácska,
ugrik egy lila szappan
fröcskölve, be utána!



Mesélni ki szeretne?
Hallgatná Luca békén.
Nevetne a hüvelykujj –
nagyságú csöpp legénykén.
Piroska meg a farkas,
Vackor vagy Micimackó –
mindegy, csak mese légyen,
ágyát is telihangzó.



Jószagú puha fából
elkészült Luca széke,
karfáját simogatja:
piros-e? zöld-e? kék-e?
Ültetik kicsi székbe,
onnan néz a világba,
elalszik mosolyogva
fecskékkel teli álma.


Gerhard Kiefel: Két kéz

Azt mondta egyszer a kicsi kéz a nagynak:


- Te hatalmas kéz, szükségem van terád,
mert nélküled szinte semmit sem érek.
Éreznem kell a tenyered melegét, mikor
felébredek és mellettem megjelensz.
Amikor éhezem és táplálékot adsz, és
segítesz, hogy megragadjak valamit
és felépíthetem apró ajándékaim.
Velem vagy midőn járni tanulok, s
hozzád futok, ha félelem gyötör.
Kérlek, ne hagyj el maradj velem!


S a nagy kéz így válaszolt a kicsinek:
- Te kicsi kéz, szükségem van terád,
hogy belém kapaszkodj és megragadj.
Hadd érezzem kedveskedésedet,
mert érted kell kezet fognom sokakkal,
de játszani és mosolyogni sem tudok,
csak veled együtt, mikor átölellek,
s veled együtt felfedezem újra a világot,
a csodálatos, kicsiny dolgokat.
Hadd érezzem jóságodat, azt, hogy szeretsz,
veled együtt tudok ma kérni is,
és hálát adva megköszönni dolgokat.
Légy mindig velem, erősítsd a kezem!


VARRÓ DÁNIEL : Túl a Maszat-hegyen (részlet)

Most pedig elmondom, gyerekek, hogy a nagy Paca cárral
Szembe miképpen szállt Muhi Andris a harmadik á-ból.
Ám mielott belefognék, megköszörulöm a torkom,
És megkérem a Múzsát, hogy búbjára fejemnek
Már a komolyság józanitó pusziját odanyomja,
Mert sem üres locsogás, sem idétlen gyermeki fintor
Nem passzol súlyos mondandóm horderejéhez,
Orrom elott kopják, kelevézek bökdösik egymást,
Vívnak a görbe vasak meg az érchegyü mittudoménmik...
Cupp. Köszönöm. Hát így mindjárt más. Lássuk a medvét!
Új nap virradt fel. Verebek csiviteltek. A reggel
Felhörpölte az éjszaka barna, hideg kakaóját
(Mellé kiflit evett, aranyat, ropogósat - a holdat),
Majd beleült puha, kényelmes felhofotelébe,
És megnézte, mit ad ma a tévé, mit mi világnak
Hívunk, kék buszokon zötyögo, fura földi halandók.
Távol, messzire tolünk, túl a Maszat-hegyen, ott, hol
Túr a ganajtúró bogaracska, s a mély pocsolyákban
Gondtalanul dagonyáznak a kunkori farku malackák,
Nagy csata készült! Már kivonult lila hadseregével
Peckesen és pökhendin a nagy pocakú Paca cár. Jaj,
Jöttek a tintapacákok marcona arccal a harcba,
Oldalukon fityegett két hatlövetu pacapisztoly,
És a kezébe folyóstoll volt mindnek - pacahinto,
Ördögi fegyver -, és így indultak vad rohamokra.
Szembe velük hosünk, Muhi Andris a síkra Maszat-hegy
És Badarország egyesitett hadait kivezette;
Ok is, ahogy kell, szép katonásan felsorakoztak.
Lássuk a sort! Legelöl a lovasság (vagy helyesebben
Mondva: szamárság) egy szem képviseloje poroszkált,
Nem más volt o, mint Szösz néne, alatta az öszvér,
S mint buzogányt forgatta a kontya fölött a hokedlit.
Háta mögött lépdelt, akiért epekedtek a lányok,
A kék szemü és daliás Luk gróf düllesztve a mellét,
Nagy, mazsoláskuglóf-fülei laffogtak a szélben,
És elegáns volt, mint soha még, a cipoje kipödrött
Oszi levél, és a hózentrágere is vadiúj volt.
Ment urasan, büszkén, odabiccentett a pacáknak
Nyájasan elmosolyintva magát, s foga bronza kivillant.
Párducként állt lesben a fák tetején a pirosló,
Bús vödör, és csak várt sandán, hogy jöjjön az ellen,
És a fejükre potyoghasson rutinos potyogással;
Ott bicegett a Maszat-hegy öreg pákásza, a koszlott
Agg, kit a nép nem alaptalanul nevezett Makulának,
Léha Louis de Latiac, Lekvárospulcsiju Edvárd,
Orrtúró Artúr mind ott menetelt, és utánuk
Sorban a többi derék maszatos lakosok valahányan.
Végigpillantott a kerek fejü, hos Muhi Andris
Csetlo-botló hadseregén (kiket összetoborzott
Egy nap alatt, ami jó sok fáradságba került, mert
Minden házba Maszat-hegy szerte betért, s a lakóknak
Eljárt egy verbunkost, és elfújta az ismert
"Azta de jól megyen ám a dzsuvás katonának a dolga"
Kezdetü dalt, mire föl mindenki beállt katonának),
És kerek arcának fellegvárára kituzve
Az önelégültség peckes kis zászlaja lengett.
Ám ez nem volt minden! Mert a badar daliákból
Álló kettes számú zászlóalj se maradt el
Messze mögöttük - hosünk szívre ható szavalattal
Szólította amúgy fegyverbe e gyermeki népet
("Talpra, badar!" - ez volt a toborzó versnek a címe).
Fönt, a magasban, a halványkék szinü égen a Náthás
Angol Költo szállt a zsiráfmadarának a hátán,
O képezte a légierot, és alatta a Csálé
Ment cikcakkban, utána a rendszereto Egyenes jött
(Díszlépésben, a térdét orráig fölemelve),
S ott volt Turgenyev is maga persze, a nyers modoráról
Híres burgonya, és a Valódi Izé meg a Kis Prünty.
Én magam is szivesen részt vettem volna a harcban,
Ámde direkt megkért a kerek fejü, hos Muhi Andris,
Hogy rejtozzek el inkább egy pöszmétebokorban,
Hé - azt mondta nekem -, Danikám, tedd meg nekem azt, hogy
Elbújsz egy pöszmétebokor közepébe, ahonnét
Príma kilátás nyílik a küzdotérre, tudod, hogy
Minden csip-csup mozzanatát e csatának, amelyrol
Száz év múlva is édesanyák hada fog duruzsolni
Majd a kiváncsi utókor kosz-ficerézte fülébe,
Kis, tehenes füzetedbe zavartalanul lejegyezhesd.
Jól van, oké - mondtam neki -, nem gond, bár szivesebben
Estem volna el éppen a harc mezején, egy utolsó
"Gyoz a maszat-hegyi forradalom! Hajrá Badarország!
Vesszen a gaz Paca!" kurjantással az ajkamon úgy, hogy
Közbe bugyog kifelé a szivembol az ifjui vér, de
Hogyha te ezt akarod, hát jó, legyen így, micsináljak.
Így hát megtelepedtem az egyik piszkebokorban,
És kikukucskáltam sutyiban két ága között, hogy
Minden csip-csup mozzanatát e csatának, amelyrol
Száz év múlva is édesanyák hada fog duruzsolni
Majd a kiváncsi utókor kosz-ficerézte fülébe,
Kis, tehenes füzetembe zavartalanul lejegyezzem.
Mint lejegyeztem bölcs tanitóim okos papolását
Hajdan az iskolapadba' naiv tanulócska koromban,
Mert bizony én magam is voltam nebuló egy idoben,
Ó, ti nem is hiszitek, milyen istenien matekoztam,
Hogy hintettem a gólokat untig a tornateremben,
És hogy imádtak a lányok, a kék szemü, karcsu bokájú,
Szoke, vagány, fiu vécében cigizo csajok engem...
Ejnye, de azt hiszem, elkanyarodtam a tárgytól eléggé,
Nem helyes ez. Térjünk, nosza, vissza a harc mezejére.
"Hahhaha, hahhaha, haa! Haha, hahhaha, hahhaha, hahha!"
- Gúnyosan így kacagott fel a nagy pocakú Paca cár, és
Föl hasa hordójából a lenti szavak bora buggyant:
"Kuglifeju Muhi Bandi, sehonnai taknyos, az orrod
Mások ügyébe üto, te a hígeszü tökkelütöttek,
És a maszatszereto, langyos trutyiban dagonyázó,
Lábvízpárti, se-íze-se-buze, se tiszta, se piszkos,
Két szék közt csücsülok seregének töpszli vezére,
Hát mi a jószagu francot akarsz te a nagy Paca cártól?
Add meg most magadat, Muhi Bandi, és akkor esetleg
Nem hintem pacaként tele csontjaitokkal a földet!"
Így szólt, és nevetett (a pocakja csak úgy le-föl ugrált):
"Höhhöhö, höhhöhö, ho! Höhö, höhhöhö, höhhöhö, höhhö!"
Erre kerek fejü hosünk oneki válaszul így szólt:
"Hagyd a rizsát, Paca cár, te pacák pocakos vezetoje,
Nagy pocakú hájpacni, te zsarnok, izé, mit akartam
Mondani még, nem ijesztettél ám meg, nehogy azt hidd!
Jól letaszítalak én a te trónodról, meg a többi,
Nem kell itt a szöveg, vágjunk bele gyorsan a harcba."
És kürt harsant, vagy csak a náthás ánglusi költo
Fújta ki orrát, nem tudom én már, mindenesetre
Elkezdték a csatát, aminél soha harciasabb még
Nem volt túl a Maszat-hegyen és a Maszat-hegyen innen.


Mentovics Éva: MESE A KARÁCSONYRÓL

Elérkezett már december,
foga van a télnek.
Házak meghitt melegében
kis gyertyácskák égnek.
Faluvégi házikóban
fénylik minden ablak.
E takaros, kicsiny házban
iskolások laknak.
Édesanyjuk vacsorát főz,
apjuk mesél nékik.
- Szóljon most a karácsonyról! -
kedvesen azt kérik.
Mosolyog az édesapjuk:
- Szívesen mesélek,
hisz karácsony a legszebb
ünnepe az évnek.
Megszületett a kis Jézus.
Mindenki őt várta.
Boldogságot, melegséget
hozott a világra.
Decemberben e napon van
születése napja.
Ezt ünnepli kerek Földünk
apraja, és nagyja.
Ünneplőbe öltöztetjük
szívünk, és a lelkünk.
Szép karácsony érkezését
boldogan köszöntjük.

 

József Attila: Betlehemi királyok

Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta –
biztos itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts édes Istenem.

Istenfia, jó napot, jó napot!
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád.
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
Földi király személye.

Adjonisten Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecsenykirály.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jó éjszakát kívánok!


Veress Miklós: Mese a Mikulásról

Hókastélyban jéglakás:
Ott lakik a Mikulás.
Szél a szánja – mégse fázik,
Úgy röpül egy messzi házig.

Csengoje a hópehely.
Szánkójának énekelj,
Mintha dallal idehúznád,
S tedd ki ablakba a csizmád.

Ne lesd meg a Mikulást,
Rajta varázs a palást:
Leshetsz reggelig magadban,
Mert ha eljön, láthatatlan.

Hogyha tudnád, hol lakik,
S odaérnél hajnalig,
Jutnál mesebeli tájra –
Elolvadna palotája.

Megriadna és tova –
Röpítené fagylova,
A helyén meg, idenézz csak,
Sírdogálna ezer jégcsap.

Ne lesd meg a Mikulást,
Hadd suhogjon a palást,
Jöjjön, jöjjön láthatatlan
Éjszakában és havakban.

Táncolj, örülj, énekelj,
Mint kerengo hópehely.
Csengojüket fenyok rázzák,
Telis-teli cipod, csizmád.


Őszi mese

Egyszer csak belibbent az ablakon,
hirtelen jött, hűvös szél hozta,
s megkapaszkodott az ágakon.
Ruhája, a fákról lehullott lomb,
az ezerszínű avar, felkapja a szél
felkavarja, itt van az ősz, s hallod,
hogy a kései nyár búcsút mond.
Fut az őszi szél, nem ismer kegyelmet,
viszi hírét a jövendő hidegnek,
tépi, rázza a bokrokat,
esőt hoz, vihart, sötét reggeleket,
s didergő napokat.

Az én szívemet is körülveszi, fagyos
fuvalattal leheli, szirmaim elhervasztja,
nem vigyáz rám, sorsom nem aggasztja,
nem velem, ellenem él, mindig csak úgy,
ahogy ő szeretné, ahogy ő akarja.

Rózsa voltam, tövist nem növesztettem,
bántani mást nem akartam, csak szerettem,
csak annyit kértem, vigyázzon rám,
legyen Ő,
Ő legyen, az én megszelídített rókám.
A búzamezőről én jussak eszébe, pontosan
úgy, ahogy írva van a mesében,
mikor szomjazik, hallja a kút énekét,
ha félek valami rossztól, adja a kezét,
magyarázza el a dolgokat,
hozza el nekem a csillagokat,
állítsa meg az időt, amikor kérem,
ha szomorú vagyok, csak addig meséljen,
míg felszáradnak a könnyek, míg az ő szíve,
csak az enyémmel együtt lesz, könnyebb.


A répa (Orosz népmese)

Az apóka ülttett egy répát, és így biztatgatta:
- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza.

Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta az apóka az anyókát.

Anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta az anyóka az unokáját.

Unoka húzta anyókt,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.

Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókt,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta Bogárka a tarka macskát.

Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókt,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta a macska az egérkét.

Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókt,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, hót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.



Móra Ferenc: A didergő király

Mese, mese, mátka, pillangós batárba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába,
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
- Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!
Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fujtak minden ablak alatt:
Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot,
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
- Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!
Bukfenc-vetegetve jön elő a bolond,
Cseng-peng, kong-bong rajta a sok aranykolomp,
Mókázna a jámbor, serdűl, perdűl, fordul,
De a király rája haragosan mordul:
- Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed.
- Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyujtass be csak, komám - nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok aranykolomp.
Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt!
- Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya,
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
- Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!

Nyöszörög a fűtő: - Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hivatni az udvari ácsot!
Nekibúsul erre a didergő király.
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
- Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amig erdőt láttok,
Kandallóm kihülni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!
Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr-bundába:
- Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!
Nekeresdországban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fürész, balta, horog -
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdők zengő muzsikása:
- Ejnye de rossz bácsi vagy te, király bácsi!
Megfordul a király: - Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, sohase láttalak.
Mért haragszol reám? sohse bántottalak! -
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
- Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik:
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?

Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszive harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szivének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
- Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Biborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyemfőkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője! -
Most meg már a kis lány mondta azt, hogy: ácsi,
Mégis csak jó bácsi vagy te, király bácsi!
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
- Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!
Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márványtéglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
- Asztalt terigetni, ökröt sütögetni.
Fussatok a hordót csapra ütögetni!
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem - nagy meseországban...


Kormos István: Megismerünk egy pisze kölyökmackót...

Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
Vackor nevű
kicsi medve,
nem is medve,
csak egy apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Az az apró,
kölyökmackó,
az volt ám csak
nagy csavargó,
egész nap járta az erdőt –
hiába kereste anyja,
bömbölt utána az apja,
nem lelték a csöpp tekergőt.
Hát egy szép nap,
alkonyatkor,
megint messze
kószál Vackor,
csalta játék,
tarka lepke –
itt egy kicsit vackort szedett,
vackort, azaz vadon termő
erdei vadkörtét, ahogy
vadon termette az erdő,
ott egy kicsit fára mászott,
le a fáról,
föl a fára,
szagos fűbe heveredett,
barlangba bújt bújócskázva;
addig,
addig,
napnyugodtig,
míg elérte,
el az este.
Este,
este,
csöndes este,
sötét a távol,
a messze,
sötét a hegy
és az erdő.
Fenn az égbolt elsötétül,
a kék sötétebbre kékül,
sötét dunyha:
száll a felhő.
Fél is ám a kicsi medve,
megriad a pisze mackó,
menne haza
árkon-bokron,
futna átal
dimben-dombon,
bújna anyja bundájához,
apjához a csöpp csavargó.
Hanem
hajjaj,
nagy ám
a baj!
Mert elmosta,
el az este,
elmosta az árkot-bokrot,
el a szelíd dimbet-dombot,
amin átal
az az apró,
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
az otthonát megkeresse.
Fölötte az ég ragyog:
feljöttek a csillagok,
de a piszén pisze,
boglyos,
a bolondos,
erdő mélyiben zokog.
Hull a könnye,
hulldogál,
csöpp mancsára
csurdogál:
szipog,
szepeg,
hüppöget,
ejt nagy kövér
csöppöket,
ül egy lombos
fa alatt,
és keserves bánatában,
vigasztalan búsultában
szíve majdhogy megszakad.
Hát az apja
micsinál?
Talán nyugodtan
pipál?
Ugyan nem,
hanem az erdőn
kölyke után ordibál:
– Vackor fiam,
hallod-e?
Héj, te kölök,
fuss ide!
Szaladj hozzám,
hogyha mondom,
mert elraklak,
rontom-bontom!
Hanem mire
kiabál?
Csöpp kölykére
nem talál.
Bejárhatja,
be az erdőt –
mehet átal
árkon-bokron,
mászhat átal
dimben-dombon,
sűrű erdőn csatangolhat,
barlangokban barangolhat,
míg egy fa alatt meglátja,
nagy hüppögve megtalálja,
meg a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze csöpp tekergőt.
Örömében felkiált,
ölbe kapja csöpp fiát:
– Vackor kölykem,
hallod-e?
Hogyan császkáltál
ide?
Nem megmondtam,
el ne kószálj,
tiltottam, hogy
messze bóklálj,
hanem ez volt az utolsó –
többet minket
nem ijesztesz,
hét határra
nem tekergesz,
mert aszondom,
kutya brumma:
holnap reggel kézen kaplak,
és az óvodába adlak,
az ám,
te pisze csavargó.
És apjával akkor
hazasétált Vackor.


Kormos István: Vackor óvodába megy

Másnap reggel
a napocska
fönn az égen,
fönn a kéken,
fönn a világ tetejében
sugarát özönnel ontja;
rásüt a kerek világra,
rá a hegyre,
az erdőre,
fűre,
fára
és a virágra;
beragyog az erdő mélyén
Vackorék hűs barlangjába,
és a barlang
hűvös mélyén
ama alvó
kölyökmackó
híres,
neves,
nevezetes,
piszén pisze csöpp orrára.
Szól is Vackor
édesanyja:
– Ne aludj már,
te mihaszna!
Kelj föl hamar,
kölykem, édes!
Reggelizni,
héj, te éhes!
Nézd, hogy süt a
napocska,
épp arra a
híres,
neves,
nevezetes,
piszén pisze orrodra!
Hanem bizony
az az apró,
nevezetes
kölyökmackó
nem hallgat anyja szavára –
egyet mordul,
kettőt ásít,
messze hangzót,
óriásit,
s fordul szépen a hasára.
Apja is szól:
– Kutya brumma!
Meddig kell még
az a dunna?
Kelj föl, Vackor,
mert aszondom,
hogyha én elnáspángollak,
istenesen elporollak,
sajogni fog ám a bunda!
Erre Vackor
ugrik ám,
pattan az ágyból
szaporán,
szökik talpra
az az apró,
piszén pisze
kölyökmackó;
szeméből az álmot törli,
és köszönti
apját,
anyját,
s két mancsával elfésüli
kerek kobakján a boglyos,
lompos,
loncsos
és loboncos,
híres,
neves,
nevezetes
nagy bozontját.
Reggelije:
tejeskávé,
kávé mellé
édes málé,
málé mellé
csalamádé,
utána meg
csokoládé.
Útravaló:
három vackor.
Kézbe, azaz mancsba kapja,
s indul akkor.
Megcsókolja
édesanyja,
barackot nyom kobakjára,
s hívja apja,
szólván hozzá:
– Gyere, Vackor.
Búcsúzz el anyádtól estig,
ha nem estig,
valameddig,
s induljunk az óvodába,
induljunk el, kölykem, akkor.
És elindult akkor
óvodába Vackor.


Csukás Isván: Sün Balázs

Erdőszélen,
erdőszéli
tölgy tövében
volt egy ház.
Abba lakott
hét süntestvér:

Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Sün Demeter,
Sün Tihamér
s a legkisebb:
Sün Balázs.

Hogyha jól be-
vacsoráztak,
szűk lett nékik
az a ház,
s előfordult,
ilyenkor, hogy
kívül rekedt
Sün Balázs.

Furakodott,
nyomakodott,
morgott, perelt,
dühöngve,
semmit se ért,
mit tehetett,
lefeküdt a
küszöbre.

Telt az idő,
múlt az idő,
éjre éj és
napra nap.
Egyre többször
fordult elő,
hogy a házból
a legkisebb
kimaradt.

"Ebből elég!
Torkig vagyok!" -
kiáltott fel
Sün Balázs.
"Sokan vagyunk,
s kicsi nékünk
ez a ház!"

"Éppen ezért
én elmegyek.
Szerbusz néktek
hat testvér:
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és
Tihamér!"

Miután így
elbúcsúzott,
fogta magát,
elindult,
lába nyomán
porzott a vén
gyalogút.

Így baktatott,
így poroszkált,
szomszéd tölgyig
me sem állt.
Ottan aztán
sürgött-forgott,
árkot ásott,
falat emelt,
tetot ácsolt,
ajtót szegelt,
és mire a nap leszállt,
épített egy
kalyibát.

"Így ni! - mondta. -
Most már végre ké-
nyelmesen
alhatok!
nem tolnak ki
a küszöbre
a nagyok!"

falevélből
ágyat vetett,
kényelmeset,
belé feküdt,
hortyogott,
hogy csörögtek
s ermegtek
az ablakok.

Éjféltájban
vihar támadt,
hajlítgatta
a vén fákat,
fújt a szél
nagy zajjal ám.
S arra ébredt,
hogy zörögnek
a kalyiba
ajtaján.

"Ki az? - szólt ki
fogvacogva. -
Ki kopogtat
éjnek idején?"

"Mi vagyunk az! -
szóltak kintről. -
Mi vagyunk a
hat testvér:

Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és
Tihamér!"

"Elvitte a
szél a házunk,
engedjél be,
ázunk-fázunk
idekint,
csuromvíz a
kabát rajtunk
és az ing."

"Jól van, jól van -
szólt Sün Balázs. -
Jövök már!" -
s fordult a kulcs,
nyílt a zár.

Betódultak
mind a hatan,
tele lett a kalyiba.
Kérdezte is
Sün Tihamér:
"Mondd csak, testvér,
nincs csak ez az
egy szoba?"

Lefeküdtek,
elaludtak.
S arra ébredt
Sün Balázs:
újra kicsi
lett a ház!
Mert az éjjel
ide-oda
lökodve,
kiszorult a
küszöbre.

"Ejnye! - mondta
fejvakarva. -
Mit tehetnék?
Megnövök!
S akkor talán
nem lesz ágyam,
nem lesz párnám
a küszöb!"


Zelk Zoltán: A három nyúl

Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében,
három nyulak összegyűltek, selyemfűre települtek,
ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig,
amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek,
egy szarka felettük szállott, s fölkiáltott: "Mit csináltok?
Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak..."

- Úgy, úgy bizony, mint az urak felelték a három nyulak.
- Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk!
Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni!
Csacsi szarka, nem elhitte? Röpült is már, a hírt vitte,
s buta róka is elhitte.

De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka,
mert a szarka így kiáltott: "Egy jegenye fölött szállok,
mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak... Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak rókát esznek...

Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt:
- Szaladj te is, komám farkas, jaj, mit láttam, ide hallgass!

Az erdő közepén jártam, most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet, - ottan ültek három szörnyek!
Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek...

No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott!
Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve;
a medve így szólongatta: "Hova szaladsz, farkas koma?"

- Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted!
Erdő közepében jártam, jaj, mit láttam,
jaj, mit láttam! Három nyulak ottan ültek éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk kis egérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek Hogy eztán csak medvét esznek!

Egyébre se volt már kedve szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve.
Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk...

Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe
Nézi is őket nevetve: együtt szalad róka, medve...
"No hiszen csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre!" - kiáltott rája a medve.

"Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!"
Szedte lábát a vadász is; eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta, most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek, sohase vadászik többet...

Ezalatt a nyusziházban, fűszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen, összebújva békességben...


Szablya István: Nyuszi- mese

Nyúlmamának húsvét táján
nyuszilánya született -
egész népes rokonsága
körülállta, megcsodálta
a kis nyuszigyereket...

Örvendezve babusgatták
nénjei és bátyai
ölbe vették, dédelgették,
majd megették, úgy szerették -
vitték volna játszani...

Hoztak édes sárgarépát,
friss káposztalevelet;
táncoltak, daloltak néki
ám az álmos nyuszi bébi
nem játszott és nem evett...

Nyúlanyó az ajtó mellett
nevette a hajcihőt –
de a végén megsokallta,
és a lármás nyuszihadra
feladta a nyúlcipőt...

Egy kis nyuszit boltba küldött:
Hozzon langyos friss tejet –
két testvérke tüzet rakott,
másik három mosogatott –
mindenki serénykedett...

Nyuszipapa sem maradt rest
ő a bölcső mestere:
Fürgén, gyorsan nekilátott,
egy nagy tojást ketté vágott,
s puha szénát tett bele...

Egy fél tojás így lett bölcső,
míg a másik darabot
kiskocsinak kinevezték,
és hozzá két nyúlgyerek szép
kerekeket faragott...

Holnap reggel ha felébred
az aprócska nyuszilány,
aki jó lesz, eltolhatja
kankalinos patakpartra
nyuszitojás kocsiján...

Móra Ferenc: A csókai csóka

Csókai csókának

Mi jutott eszébe?

Föl szeretett volna

Öltözni fehérbe.

Unta szegény jámbor,

Hogy ő télen-nyáron,

Örökkön-örökké

Feketében járjon.



Ahogy így tűnődik

Ághegyen a csóka,

Arra ballag éppen

Csalavér, a róka.

Attól kér tanácsot,

Mit kellene tenni,

Hófehér galambbá

Hogy kellene lenni.



"Nincsen annál könnyebb -

Neveti a róka -

Fürödj meg a hóban,

Te fekete csóka!

Olyan fehér galamb

Lesz rögtön belőled,

Hogy magam sem tudom,

Mit higgyek felőled."



Nagyeszű rókának

Szót fogad a csóka,

Nagy vigan leugrik

Az ágról a hóba.

Az orra hegye se

Látszik ki belőle,

Kérdi is a rókát,

Mit hisz most felőle?



"Azt hiszem, galamb vagy" -

Csípte meg a róka,

S csapott nagy ozsonnát

Belőle a hóba.

Róka csípte csóka,

Csóka csípte róka -

Így lett fehér galamb

A csókai csóka.


Móricz Zsigmond: Iciri-piciri

Hol volt, hol nem volt. . .
Volt egyszer egy iciri piciri házacska; ott lakott egy iciri piciri kis macska.
Volt annak két iciri piciri kis ökre,
rákaptak egy iciri piciri kis tökre.
Csizmát húz az iciri piciri kis macska,
hová lett az iciri piciri barmocska.
Bejárja az iciri piciri kis erdőt,
s nem leli az iciri piciri tekergőt.
Bejárja az iciri piciri kaszálót,
s nem látja az iciri piciri kószálót.
Rátalál egy iciri piciri kis tökre,
bánatában iciri picirit meglökte.
Felfordult az iciri piciri tököcske,
benne a két iciri piciri ökröcske.
Megörült két iciri piciri ökrének:
vége van az iciri piciri mesének!


Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhő alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!

 

 

Fel