Mesekuckó 2.

 

A vadmacska és a varjú
Indiai népmese


A vadmacska és a varjú az erdőben élt. Bár természetük különböző, magányosságukban jó barátok lettek.

Egyszer, amikor egy hatalmas fa árnyékában ültek, szörnyű rémületükre egy tigris közeledett feléjük. A varjú azonnal felreppent a fára. A vadmacska azonban, mintha megbénult volna, ülve maradt; csak rimánkodni tudott a varjúnak:
- Kedves barátom! Most bizonyítsd be barátságodat! Eszelj ki valamit, hogy ebből a halálos veszélyből megmeneküljek.
- Ez csak természetes, kedvesem. A bajban ismerhető meg az igazi barát. Egy derék barátnak a saját életét is kockára kell tennie, hogy társát megmentse. Ami szerény erőmből telik, mindent elkövetek megmentésedre.

S a varjú körülnézett, hogy mit eszelhetne ki. Megpillantott egy pásztort: két hatalmas kutyájával a nyájat őrizte. Gyors elhatározással a kutyákhoz repült, ott szárnyával a földet verdeste, nagyokat károgott, majd megint felröppent a levegőbe.

A kutyák gyorsan a varjú után futottak, és a pásztor is utánuk eredt. A varjú hol leszállt a földre, hol felröppent. Ezt a játékot addig folytatta, amíg a kutyák a tigrist észrevették és megfutamították.

Az okos varjú így mentette meg a barátját a biztos haláltól.


A majom és a kaméleon
Madagaszkári népmese


Egyszer, amint együtt kóborolt a majom a kaméleonnal, egy pálmaborral teli edényt találtak. A majom szemtelenül odaosont, és jól meghúzta a flaskát. A kaméleon nem mert inni.

Mentek, mendegéltek tovább. Ámde a pálmabor gazdája meglátta a friss nyomokat, követte és hamarosan utolérte a két vándort. Kezdetben mindketten tagadták, hogy valamit is tudnának a dologról. Végül a majom ezt motyogta a meglopott gazdának:
- Nézd, hogyan lépkedünk! Az a tolvaj közülünk, amelyik tántorogva jár. Azt büntesd meg!

A gazda mindkettőjüket elsétáltatta maga előtt. A majom peckesen lépkedett, a kaméleon azonban szokása szerint imbolygott.

- Most már láthatod, ki ivott a borból! - kiáltotta pimaszul a majom.

A gazda mérgesen megragadta a kaméleont, jól elpüfölte, és így szólt:
- Takarodj a szemem elől!

A majom és a kaméleon továbbvándorolt. Nemsokára a szavannában éppen odaértek, ahol néhány ember a magas fű leégetésére készült.

- Gyújtsuk fel mi ezt a füvet! - mondta a kaméleon.
- Jaj, ne! - tiltakozott a majom.

A kaméleon azonban felkapott egy tűzcsóvát, s bevágta oda, ahol a legmagasabb volt a fű. De nem fogott tüzet, a láng egykettőre elaludt. Előrohantak az emberek.

- Melyikőtök dobta be a tűzcsóvát? - kérdezték.

Mindketten tagadták, hogy valamit is tudnának a dologról. A kaméleon végül azt motyogta:
- Nézzétek meg a kezünket. Az dobta be a tűzcsóvát, amelyikünknek fekete a keze.

A két vándor megszeppenve mutatta meg a tenyerét. A kaméleonét tisztának találták, de a majom keze - hát milyen is lett volna? - koromfekete volt.

Erre a majmot úgy elagyabugyálták, hogy alig tudott betámolyogni a közeli erdőbe.



A vadgalamb és a szarka
Arany László meséje


Tudod-e, miért nem ért a vadgalamb a fészekcsináláshoz, miért rak olyan hitvány fészket, mely csak néhány szál száraz ágból van összetákolva?

Elmondom én.

A vadgalamb a szarkát kérte meg, hogy tanítsa meg őt a fészekrakásra, mert ebben a szarka igen nagy mester, s olyan fészket tud csinálni, hogy ahhoz a héja, ölyv hozzá nem fér. A szarka szívesen elvállalta a tanítást, s fészekrakás közben, míg egy-egy gallyat helyére illesztett, mindig mondogatta a maga módján:
- Csak így, csak így! Csak így, csak így!

A vadgalamb erre mindig azt felelte:
- Túdom, túdom, túdom!

A szarka elhallgatta azt egy darabig, de utoljára megharagudott.

- Ha tudod, csináld! - s otthagyta a fészket fele munkájában.

A vadgalamb aztán azóta sem tudott ebből a mesterségből többet megtanulni.


A kiskanász meg a farkas
Népmese


Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy kanászgyerek. Ez a kanászgyerek az erdő szélén lakott, s egy este, mikor éppen lefeküdt, az ajtóra jött egy farkas, s beszólt neki:
- Kiskanász, ereszd be a fejemet!
- Nem eresztem én - mondotta a kiskanász -, mert megeszel.
- Ne félj, kiskanász, csak egy kicsit melegedni akarok.

A kiskanász jobban kinyitotta az ajtót, beeresztette a farkasnak a derekát is.

- Jaj de jó meleg van! - mondotta a farkas - Ereszd be, kiskanász, a farkamat is, hadd melegedjék az is.

Gondolta a kiskanász: ha már bent van a feje s a dereka, hadd legyen benn a farka is - s beeresztette a farkast egészen.

A farkas mindjárt letelepedett a kemence mellé, s mondta:
- Kiskanász, adj kenyeret s szalonnát!

Adott neki kenyeret s szalonnát. Hanem mikor a farkas elszundított a jó vacsora után, meggondolta a dolgot a kiskanász: ha fölébred, még őt is megeszi! Hirtelen egy fazék vizet forralt, kiment a házból, az ablakon keresztül leforrázta a farkast, hogy a fejéről egyszeribe lesuvadt a szőr. Azzal a kiskanász nagy hirtelen felmászott egy fára.

Nagyot ordított a farkas, kiszaladt a házból, felordította az erdőt, s egy szempillantás alatt összecsődült három híján száz farkas. Úgy orgonált s úgy csattogtatta a fogát a három híján száz farkas, hogy zengett-zúgott belé az erdő.

Aztán odament a fa alá a három híján száz farkas, s egymás feje tetejére állott, hogy a kiskanászt levegyék a fáról. De a három híján száz farkas nem érte fel a kanászt. Erre elkezdtek ordítani, s még jött három farkas, s azok felállottak a három híján száz farkas feje tetejére.

No, kiskanász, most mit csinálsz? Vége az életednek!

Ő bizony egyet gondolt, s elkezdett kiabálni torkaszakadtából:
- Forró vizet a kopasznak! Forró vizet a kopasznak!

Hej, megijedt a kopasz farkas, kiugrott az egy híján száz farkas alól, s az egy híján száz farkas úgy lesuppadt, hogy egyszeribe megdöglött valamennyi.

A kopasz farkas elszaladt világgá, az egy híján száz farkas bőrét meg lenyúzta a kiskanász, s eladta a vásáron jó pénzért.

Ha a kiskanász az egy híján száz farkas bőrét el nem adta volna, az én mesém is tovább tartott volna.


A leghűségesebb barát
Észak-amerikai indián népmese


Vaku, az öreg indián megszámlálhatatlan esztendő óta figyelte a dél felé húzó vadlibákat s a vágtató bölénycsordák dübörgését. Sok-sok tél elmúlt már tanyája, az Elveszett Völgy felett. Csendes, komor árnyak vették körül, s az öreg indián lassan megértette őket. Esténként a csillagok kigyúltáig beszélgetett velük.

Egy este, amikor az árnyékok talán a leghosszabbra nyúltak, üzenet jött a Nagyszellemtől:
„Manitu vár téged. Készülj az útra! Készülj... Búcsúzz el, Vaku, búcsúzz...” - szólt a susogó hang.
- Kitől búcsúzhatnék? Fiaim, lányaim már régen szétszóródtak a földön. A szomszédok pedig csak örülnek, ha örökre elmegyek - válaszolta keserű mosollyal Vaku. Azzal fogta az evezőjét, és lement a Nagy Folyóhoz.

Ezüstös köd ült a folyón. Vaku vízre tolta a kenut, s magát a sodrásra bízva, elindult az Örök Vadászmezők felé. A víz egyre gyorsult, gyorsult végül vágtatva ereszkedett a Mennydörgés-zuhataghoz. Már hallatszott a vízesés zúgása. „Ez az én halotti énekem” - gondolta Vaku, de a törékeny csónak a fülsiketítő dübörgésben sértetlenül szállt alá a zuhatagon. Sima, tejfehér vízen folytatta útját.

- Ez már a Fehér Folyó. Az út végéhez közeledem.

Vaku szétnézett. A kenu egy szelíd öböl vizére siklott, az öblöt hatalmas sziklakapu zárta le. Az öreg indián a fehér, homokos partra siklatta a csónakot, és kiszállt.

Abban a pillanatban feltárult a sziklakapu, s két harcos lépett elő, fejükön aranyos tolldísz.

- Vártunk téged. Az Örök Vadászmezők őrei vagyunk - szólott az egyik.
- Egymagad akarsz belépni a kapun? - kérdezte a társa.
- Már régóta nincsenek barátaim. Különben is, erre az útra kicsoda kísérne el? - válaszolt Vaku.
- Hát akkor ki az, aki ilyen szomorú szemmel vár már oly régóta ott a folyóparton?

Vaku hátrafordult, s szeme a leghűségesebb szem tekintetével találkozott, amelyet valaha is ismert hosszú életében.

- Ó, a kutyám! A kutyám várt reám? - álmélkodott.

És karjába vette hűséges barátját.

- Pedig milyen régen nem gondoltam rá! - mondta még.
- Látod, ő az, aki téged a legjobban szeret - hangzott a Nagy-szellem hangja messziről.

Az öreg indián egyetlen barátjával együtt lépett az Örök Vadászmezőkre, és elindultak azon az ösvényen, amelyről még senki nem tért vissza...


A bugyelláris, a pipa meg a süveg
Francia népmese


Egy rengeteg bükkerdő szélén kis kunyhójában élt a favágó legény fiával, Bálinttal. Apa és fiú együtt járta az erdőt, döntötte a hatalmas szálfákat. A kivágott fát azután halomba rakták az erdő szélén, s éjjelente felváltva őrizték. Egyik napon, amikor éppen a legényen volt az őrködés sora, csípős, hideg szél fújt. Bálint hatalmas tüzet rakott, közel húzódott a meleghez, és elővette a kártyáját, mert nagyon szeretett magányosan kártyázni. Egyszer csak arra jött egy öregasszony, s megkérte a legényt, engedné oda a tűzhöz, hogy megmelegítse gémberedett tagjait, s miután jól megmelegedett, így szólt:
- Jótett helyébe jót várj! - Azzal odaadott neki egy bugyellárist, egy pipát meg, süveget. A legény forgatta, nézegette az ajándékokat, aztán megkérdezte:
- Öreganyám, minek nekem ez a bugyelláris, hiszen mindig üres a zsebem, aztán mit csináljak a pipával, mikor nem pipázom? A süvegnek még csak hasznát veszem, fejembe húzom, ha süvít a szél.

- Jaj, édes fiam - mondta az anyóka -, olyan ez a pénztárca, hogy ebből sose fogy ki az arany; ha meg a pipából egyet szippantasz, több katonád lesz, mint magának a királynak. A süveget meg ha a fejedbe húzod, oda visz, ahová parancsolod.

Az öregasszony ezután eltávozott, a legény meg tovább kártyázgatott a tűz mellett. Reggel felé arra kocsikázott a földesúr lánya, s megszólította Bálintot:
- Látom, szereted a kártyát. Jöjj el velem, kártyázzunk kettesben.

Bálint ráállt, elment a földesúr lányához, és leültek kártyázni. De a lány nagyon hamis teremtés volt; és egy tükörből leste, milyen lapot tart a kezében Bálint. Ahogy mindjobban belemelegedtek a játékba, az álnok teremtés sorra elnyerte tőle a bugyellárist a pipát meg a süveget.

„No, Bálint - gondolta magában a legény, amint búsan baktatott hazafelé -, ezt jól megcsináltad! Se bugyelláris, se pipa, se süveg.”" Egyszer csak előtte termett az anyóka. Faggatta a legényt, miért vág olyan keserves arcot, mintha vackorba harapott volna. Bálint szégyenkezve bevallotta, hogy elkártyázta az ajándékait. Az anyó adott neki öt almát meg egy korsó bűvös erejű vizet, és kitanította, hogyan szerezheti vissza azt, amit elveszített. Bálint átöltözött házalónak, aztán elment a kastélyba. Jó áron eladta az almákat, kettőt a szobalánynak, hármat a kisasszonynak. Igen ám, de amint megették a szép piros almákat, mindegyiknek szarva nőtt, ahány alma, annyi szarv. Hasztalan hívták a tudós doktorokat, hogy szabadítsák meg őket a szarvaktól, mind kudarcot vallott. Utolsónak Bálint lépett be tudós doktornak öltözve. Néhány csepp vizet szórt a szobalány fejére, s annak hirtelen lehulltak a szarvai. A földesúr lányától előbb kérte a bugyellárist, s amikor megkapta, a víz erejével megszabadította egyik szarvától, a pipáért cserébe a másodiktól. Mikor a harmadik következett, kérte a süveget. A lány szabódott, de csak odaadta. Bálint kikapta a kezéből, fejébe nyomta, elmormolta a varázsigéket, és a süveg vitte, vitte messzire. A földesúr hamis lánya meg ott maradt egy szép nagy szarvval a homloka közepén.


A nagyotmondó legény
Magyar népmese


Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy szegény ember s annak három fia.

Egyszer a király kihirdeti az egész országban, hogy annak adja leányát s fele királyságát, bárki fia-borja legyen, aki valami olyat tud mondani, hogy azt ő el ne higgye.

Meghallja ennek a hírét a szegény ember, s mondja a fiainak:
- Na, fiaim, eredjetek, próbáljatok szerencsét!

Az idősebb meg a középső fiú azt mondták, hogy ők már csak itthon maradnak, túrják a földet, hanem a legkisebb fiú kétszer se mondatta magának, indult a király városába. Hát amikor megérkezik a király udvarába, tele van az udvar királyúrfiakkal, hercegekkel, grófokkal, bárókkal, minden rendű s rangú legényekkel. Mondottak azok mindent, egyik nagyobbat a másiknál. De mondhattak akármit, a király mindent elhitt.

Mikor aztán nagy szégyenkezve mind eltakarodtak, s kitisztult az udvar, fölment a szegény legény a királyhoz, köszöntötte illendőképpen:
- Adjon isten jó napot, felséges királyom.
- Adjon isten, fiam, hát mi járatban vagy?
- Én bizony, felséges királyom, szeretném feleségül venni a királykisasszonyt.
- Elhiszem, fiam, de aztán miből tartanád el?
- Hát van egy kicsi földünk.
- Elhiszem fiam.
- De van ám két ökrünk is meg egy tehenünk.
- Elhiszem, fiam, hogyne hinném.
- Hm, de a minapában akkorára nőtt az udvarunkban a trágyadomb, mint egy torony.
- Én azt is elhiszem, fiam, hogyne hinném.
- Azt a nagy trágyadombot a két bátyámmal mind kihordottuk egy talyigán három nap alatt.
- Hiszem, fiam, hiszem.
- Az ám, csakhogy nem a mi földünkre hordottuk, hanem a szomszéd földjére.
- Hiszem, fiam, hiszem.
- Mikor ezt észrevettem, hazamegyek, s mondom az apámnak, hogy mi történt.
- Hiszem, fiam, hiszem.
- Kimentünk négyen, megfogtuk a földnek a négy sarkát, felemeltük, s a trágyát szépen a mi földünkre borítottuk.
- Én elhiszem, fiam, ha nem is mondod.
- Azután bevetettük a földünket búzával.
- Hiszem, fiam, hiszem.
- De aztán nőtt ebből a búzából olyan sűrű rengeteg erdő, hogy olyat még felséged sem látott. Termett ott annyi makk is, mint égen a csillag.
- Hiszem, fiam, hiszem.
- Mondja az apám:
„ Én bizony nem vágom ki ezt az erdőt, hanem veszek egy csorda disznót, s a makkot megetetem.”
- Hiszem, fiam, hiszem, hogyne hinném.
- Az ám, de a disznócsorda mellé pásztor is kellett.
- Hiszem, fiam, hiszem.
- Mit gondol, felséges királyom, kit fogadott fel az apám? Felségednek éppen az öregapját.
- Hazudsz, te akasztófáravaló! - kiáltott nagy haraggal a király.

De már most hiába, elszólta magát. Egyszeribe vendégséget hívatott, a leányát összeadatta a szegény legénnyel, nekiadta fele királyságát, s megígérte, hogy holta után övé lesz az egész.

Csaptak aztán nagy lakodalmat, folyt a bor Hencidától Boncidáig. Mindenki kapott valamit, aki odakerült. Én is egy csontot kaptam, azzal elszaladtam.

Itt a vége, fuss el véle!


Miért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az egérre?
Arany László meséje


A disznó egyszer kapott valami kutyabőrös írást, szabadságlevelet. Őrizte, mint a szeme fényét, éjjel-nappal magával hordta; egyszer azonban el kellett neki menni messzi útra, nem vihette el a szabadságlevelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is arra határozta, hogy odaadja legjobb komájának, a kutyának, majd megőrzi az, míg ő oda jár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az írással mit volt mit tenni? Nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba.

Gondolkozott rajta, hova tegye az írást. Már nem volt senki, akire bízhatta volna; kapta magát, felvitte a padlásra, eldugta a gerincgerenda mellé, azzal mint akinek rendben van a szénája, átment a szomszédba.

Estefelé hazament, kereste az írást, de biz azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se aztán a kutya a disznónak.

Ettől az időtől sohase tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre.


A róka és a nyúl a kútnál
Amerikai néger népmese


Mint tudjátok, a róka a nyúl legnagyobb ellensége. Ez hajdanában is így volt. Mindig vadászott a nyúlra. De megesett az is, hogy a nyúl túljárt a róka eszén.

Két domb között a völgyben, ahol a róka és a nyúl élt, volt egy kerekes kút. Ebben, ha az egyik vedret leeresztették, a másik felemelkedett.

Egy este a nyúl annyira szomjas volt, hogy beugrott a felső vederbe, és leereszkedett.

A hold éppen besütött a kútba, és visszatükröződő képe a vízben nagy kerek sajtnak látszott.

A vederben csücsülő nyúl már nagyon unatkozott. Törte a fejét, hogyan juthatna fel.

Hangosan jajgatni kezdett. Meghallotta ezt a róka, és gyorsan a kúthoz lopakodott. Áthajolt a kút peremén, s megkérdezte:
- Miért hívtál, nyúl öcsém?
- Látod-e ezt a nagy sajtot, itt a kút mélyén? Nagyon finom - mondta, s nyaldosta a szája szélét.
- Nyulacskám, hogy jutottál le?
- Roppant egyszerűen! Csak bele kell ugrani a fenti vederbe.
- Haha! Jó, hogy elárultad. Leereszkedem, először téged eszlek meg, azután a finom sajtból falatozom!

Egy ugrással bent is termett a vederben. Az pedig megindult vele lefele, a nyúl vedre ugyanakkor felfele. Amikor a kút közepén éppen egymás mellett húztak el, a nyúl megszólalt:

- Hé, róka bátyám! Én bejuttattalak a kútba, de te soha nem kerülsz ki onnét. Ilyen az élet: az egyiknek fenn, a másiknak lenn. Hogy el ne felejtsem: a sajthoz jó étvágyat kívánok!...



Kegyelmed fizeti meg
Román népmese


Amikor még a török volt az úr, eljött mindig tavasszal, s őszire visszament Törökországba. Az egyiküknek volt egy öreg lova, s azt nem akarta magával vinni. A szegény parasztok majd meghaltak a félelemtől, hogy mi történik velük, ha meg talál dögleni náluk a ló. Azt kérdezi az egyik:
- Aga, mit tegyünk akkor, ha megdöglik a lovad?
- Az fogja megfizetni az árát, aki nekem elsőnek megmondja, hogy megdöglött.

Meg is döglött a ló télen, s az emberek reszkettek, hogy micsoda árat fog követelni tőlük a török azért a hitvány gebéért.

Egy öregember - mert igaz az a mondás, hogy ahol nincs öregember a háznál venni kell egyet - azt mondta:
- Egyiketek se szóljon egy szót sem, mikor a török megjön, s kérdezősködik a ló felől.

Mikor a török tavasszal visszajött a faluba, összegyűjtötte az embereket, s megkérdezte:
- Mit csinál a lovam?

Azt mondja az öreg:
- Jól van, kinn van a mezőn.

Azt mondja az aga:
- Vezessétek elém, hadd lássam.
- Nem tehetjük, kegyelmes aga, mert tele van vele a mező: erre vannak a lábai, arra a feje, amarra a teste.
- Egyszóval, öreg, megdöglött a lovam?
- Kegyelmed fizeti meg a ló árát, aga, mert kegyelmed mondta ki elsőnek, hogy megdöglött.

És így az öreg megszabadította a falut a félelemtől és a nagy pénzbírságtól.


A kertész és a várúr
Német népmese


Élt egyszer egy faluban egy kertész. Szép darab földjét gondosan bekerítette, nehogy a kóbor állatok kárt tehessenek benne. Reggelenként ott sétált föl-alá a kertben, és gyönyörködött a veteményeiben meg a virágaiban.

Hanem egy reggel majd elhűlt benne a vér: a salátája megrágva, a virágai letaposva, a káposztáját meg mind fölfalták.

"Ez csak a nyúl lehetett" - gondolta a kertész, és ment panaszra a várba. Azt mondta a várúrnak:
- Uram, kérlek, szolgáltass nekem igazságot. Kelj a pártomra, mert szörnyű nagy sérelem ért: a nyúl az egész kertemet tönkretette.
- És biztos vagy benne, hogy a nyúl volt? - kérdezte a várúr.
- Biztos - mondta a kertész. - Megtaláltam a nyomát.
- Akkor majd elintézzük a dolgot - mondta a várúr. - Holnap kivadásszuk az ipsét. Készülj, mert reggel nálad leszünk.

Ahogy ígérte; másnap ott is volt, egy egész vadásztársasággal meg egy sereg hajtóval.

- Éhen nem foghatunk ekkora dologba - mondta, ahogy beállított. - Előbb reggelizünk. Van-e valami harapnivaló?
- Van uram - készségeskedett a kertész, és egy szép sonkát tett az asztalra. A vendégek egy-kettő fölfalták a sonkát.

- Fura disznó volt ez, csak egy sonkája volt! - jegyezte meg a várúr.

Volt neki másik is, ott lógott a kamrában. A kertész előhozta, a várúr megette; aztán mikor végeztek a két hátsó sonkával, megették a két elsőt is; aztán sor került a füstölt oldalasra, a tarjára, úgyhogy végül egy falás nem sok, annyi se maradt, a kamrában.

No, de a pincében sem maradt egy árva korty sem, mert a sonkát, oldalast, tarját öntözni is kellett. Öntözték derekasan; mikor pedig jól megöntözték, elálmosodtak, s álmos fejjel csak nem lehet nyúlra vadászni! Szétdobatták hát az ágyakat, leheveredtek és aludtak, míg csak alkonyra nem hajlott a nap. Akkor a várúr fölébredt, nyújtózott, megfúvatta a kürtöket. A társaság lóra ült, s elkezdődött a futkosás, lovaglás, hajsza keresztül-kasul a kertben. Hiába, nyoma sem volt a nyúlnak. Volt a sarokban még egy kék káposzta, annak a levele alatt csücsült a koma.

Aztán mikor már nagyon közeledtek felé a hajtók, kiugrott a palánk résén, és kereket oldott.

A várúr utána, nyomában a többi vadásszal; ahogy vágtatnak, mind kidöntik a kerítést. De csak az erdőig vágtatnak, oda már nem követik a nyulat, hanem visszaporoszkálnak a kertész kertjébe.

- Sajnálom - mondja a várúr -, láthatod, mindent megtettem, amit bírtam; de hát az az átkozott jószág túljárt az eszünkön!

Azzal elvonult, seregestül-csapatostul; a kertész meg ott állt sanyarú képpel a földúlt kert közepén, és nagy keservesen azt gondolta:

"Bizony jobban tettem volna, ha magam rendezem pörömet a nyúllal; mert ez a segítség több kárt okozott nekem, mint száz nyúl száz esztendő alatt."


A koldus három ajándéka


Volt valahol, hetedhét országon túl egy kis legényke, akinek nagyon rosszul ment a sora. A mostohája éheztette, hajszolta napestig, amikor meg kihajtotta a mezőre a jószágot, csak száraz kenyérdarabokat tett a tarisznyájába. A legényke a patak vizében áztatta a kenyérdarabokat, hogy meg tudja rágni. Egy szép napon, amikor éppen a kenyerét puhította a forrás vizében, kéregető állt meg mellette, és megkérdezte tőle, mit művel. A fiú elmondta, hogy mostohája kegyetlenül bánik vele, száraz kenyér az egész napi elemózsiája, és azt is csak úgy tudja megenni, ha vízben megmártja. De azért megesett a szíve a szegény kolduson, és megosztotta vele a kenyerét. Az meg hálából azt mondta neki, hogy teljesíti három kívánságát.

- Az első kívánságom az - kezdte a legényke -, hogy valahányszor ránézek a mostohámra, jöjjön rá a csuklás; a második kívánságom, hogy legyen egy sörétes puskám, de olyan, hogy ha kilövöm a sörétet, aki látja, fusson utána; a harmadik meg, hogy legyen egy klarinétom, és aki hallja, perdüljön táncra, akár akar, akár nem.

A koldus odaadta neki a puskát meg a klarinétot, és eltűnt.

Napszálltakor a legényke hazahajtotta a jószágot, be egyenest az istállóba. Ott már várta a mostohája, hogy jól megszidja, amiért későn jött haza. A fiú csak ránézett az asszonyra, az elkezdett azon nyomban csuklani, és amíg a legényke szeme rajta volt, nem tudta abbahagyni. Másnap megint csak elfogta a csuklás, amikor a gyerek rápillantott.

"Az ördög bújt ebbe!" - mondta magában a mostoha, és elszaladt a paphoz, elpanaszolta, mi történt, és kérte, űzze ki az ördögöt a gyerekből.

A pap kiment a mezőre a legénykéhez, és beszédbe elegyedett vele. Ki akarta szedni belőle a titkot, de a fiú csak akkor volt hajlandó elmondani, ha meztelenre vetkőzik. A pap nagy nehezen ráállt, s amikor a legényke látta, hogy már ledobta az utolsó ruhadarabját is, elsütötte a sörétes puskát egy tövisbokorra. A pap egyenest a tövisbokorba rohant. A gyerek ekkor belefújt a klarinétba, és a pap elkezdett ész nélkül táncolni. Járta a kopogóst nekikeseredve, a tüskék meg összeszurkálták, hogy jajgatott. A gyerek jót nevetett, aztán megsajnálta, eltette a puskát is, a klarinétot is, és útjára engedte a papot.

Ez meg szaladt egyenesen a falu bírájához, és azt mondta neki, hogy ördög bújt a kisfiúba. A bíró előparancsolta a pandúrokat, és ment velük meg a pappal ki a mezőre. Már messziről kiabálta:
- Börtönbe veled gazfickó, aki így megcsúfoltad a papot!

A gyerek szót sem szólt, csak elővette a sörétes puskáját, és egy sűrű tüskebozót felé lőtte. A bíró a pandúrokkal együtt rohant a sűrűbe, akkor meg fölhangzott a klarinét, s a hivatalos népek mind táncra perdültek, járták vadul, a tüskék meg szúrták-marták a testüket. Jajgatva ropták estélig, végül már könyörögtek a gyereknek, hogy tegye el az átkozott klarinétot, nem lesz semmi bántódása.

A legényke megkönyörült rajtuk, mindnyájan hazamentek békével. Azontúl már jól ment sora a gyereknek, a mostohája jóltartotta étellel-itallal, nehogy ismét elővegye az ördöngös szerszámokat.
(?)


A prérifarkas bíráskodása
Észak-amerikai indián népmese


Az történt egyszer, hogy a csörgőkígyó egy nagy kő alá szorult, meg sem tudott mozdulni. Éppen arra sétált a kacsa. A kígyó segítségül hívta:
- Kacsa testvérem! Kérlek, taszítsd arrébb a követ, hogy kiszabaduljak.
- Nagyon szívesen - s azzal a kacsa nekirugaszkodott, hogy nagy begyével ellökje a követ.

A csörgőkígyó alighogy kiszabadult, máris hangot változtatott:
- Már olyan sokáig feküdtem itt a kő alatt, hogy nagyon megéheztem. Most bekaplak.

Hirtelen a kacsára csavarodott, és már bele akart marni. A kacsa alig kapott levegőt, de rimánkodni kezdett:
- Igazán nem lenne igazságos, ha most felfalnál.
- Hogyhogy nem lenne igazságos?
- Jót tettem veled! Inkább meg kellene hálálnod.
- Hát nem tudod, hogy a jótettet mindig rosszal viszonozzák ezen a világon?
- Nem. Ezt most hallom először.
- Keressünk bírót vitánk eldöntésére.
- Mivel a világon mindenki úgy vélekedik, ahogy én, nem bánom, bízzuk másra a döntést - egyezett bele a kígyó.

Ezzel felkerekedtek. A kígyó állandóan az előtte totyogó kacsa nyomában kúszott. Kis idő múlva egy vén, girhes öszvérrel találkoztak.

- Nos, ettől az eszes lénytől kérdezd meg, hogy a jót rosszal viszonozzák-e vagy sem!

A kacsa elmesélte az öszvérnek, hogy s miként járt, mire az így:
- A csörgőkígyónak igaza van. Jótét helyébe mindig csak rosszat várj. Egy életen át szolgáltam gazdámat. Ha kaptam enni, ha nem, dolgoztam. Hidegben-melegben, esőben-aszályban csak dolgoztam és dolgoztam. Minden jajszó nélkül állandóan gürcöltem. S mi lett a fizetség?

Most, hogy megöregedtem, elgyengültem, a nyereg és a zsákok a hátamat felsebezték, a gazdám elkergetett. Éhezem. Gonoszul elbánt velem.
- Egy bíró véleménye nem elég, meg kell még egyet kérdeznünk - mondta a kacsa.
- Hát nem bánom, de mástól sem fogsz egyéb választ kapni szólt a csörgőkígyó, és továbbsiettek.

Nemsokára egy sovány ökörrel találkoztak. Minden bordája kilátszott, csontjai jóformán átszúrták a bőrét.

- Itt van hát egy nyugodt, tapaszalt bíró. Kérdezd meg tőle!

A kacsa előadta kérdését az ökörnek, s az így válaszolt:
- Mi a saját tapasztalatunk alapján szoktunk ítélkezni. Nézd az én esetemet. Éveken át húztam az ekét, aztán a szekeret s a szánt; amelyen vizet hordtunk. A gazdám csak dolgoztatott és dolgoztatott. Sokszor nagyon-nagyon fáradt voltam, de mindig vontam az igát, ha parancsolta. És most? Nincs erőm. Lábam már a saját súlyom alatt is remeg. Az istállóból kizavartak. De nem azért, mintha szabadon engedtek volna. Gazdám nemsokára letaglóz, hogy néhány kiló húst levagdalhasson nyomorult csontjaimról. Igaz, amit a kígyó állít: ebben a világban a jót rosszal viszonozzák!
- Ezek a bírák elfogultak. Én a bölcs prérifarkas ítéletét fogadom el. Éppen felénk tart - mondta a kacsa a közeledő prérifarkasra mutatva.
- Jó. Halljuk hát a bölcsek bölcsének vélekedését.

Amikor a prérifarkas meghallotta, hogy miről van szó, megvakarta a füle tövét, és így szólt:
- Mielőtt nyilatkozhatnék, a teljes tényállást kell megismernem. Meg kell tehát néznem, hogy a csörgőkígyó hol és miként feküdt a kő alá beszorulva, mielőtt a kacsa kimentette.

Mindhárman elmentek arra a helyre.

- Engedd, hogy úgy tegyem rád a követ, ahogy az rajtad volt. Mondta a prérifarkas.

A kígyó egyetértően csörgött. A prérifarkas erre hátára görgette a nagy követ.

- Így volt rajtad?
- Éppen így - válaszolt a kígyó.
- Akkor hát maradj is így. Ha szerinted a jót rosszal viszonozzák ezen a világon, most a te gonoszságod hozzon jó szerencsét a kacsára.


Cinegenaptár - Május
Bianki meséje


Az erdő még tele volt hóval. Bokrok alatt, fák tövében lapult a hó, ott nem férkőzhetett hozzá a nap. A mezőn már rég kizsendült az ősszel vetett rozs, de az erdő még mindig csupasz volt.

Mégis vidámabb volt már, mint télen. Benépesítette a sokféle madár, röpdöstek az ágak között, vagy a földön szökdécseltek és énekeltek. Minden az ő hangjuktól zengett: az ágak, a fakoronák, a levegő.

A nap most már jó korán ébredt, későn tért nyugovóra, és olyan buzgón melengette a földet, úgy ragyogott, hogy könnyebb lett az egész élet. Picinyke cinkének nem kellett többé azon töprengnie: hol hajtja le a fejét éjszaka, talál-e egy védett odút, zugot. Ha nem talál, hát meghál egy ágon vagy egy bokor sűrűjében.

Egyszer estefelé úgy látta, mintha ködben állna az erdő. Könnyű, zöldes köd teregette be a nyírfákat, égerfákat. Amikor aztán másnap fölkelt a nap az erdő fölé, minden kis ágon mintha apró zöld ujjacskák hegye bújt volna elő: kibomlottak a fiatal levelek.

Megkezdődött az erdő ünnepe.

Rákezdett a bokrosban zengő, csattogó énekére a fülemüle. Békák brekegtek; vartyogtak, ümmögtek minden pocsolyában.

Virultak a fák, kinyílt a gyöngyvirág. Cserebogarak köröztek brummogva az ágak között. Lepkék rebbentek virágról virágra. Zengő kakukkszótól visszhangzott az erdő mélye.

Picinke cimborája, a piros sapkás harkály nem sokat búsult, hogy nem tud énekelni: keresett egy-egy száraz ágat, s olyan szilajul dobolt rajta a csőrével, hogy az egész erdőt betöltötte a vidám dobpergés.

A gerlék fent keringtek, magasan a fák fölött, és szédítő mutatványokat végeztek: a levegőben. Ki-ki a maga módján mulatott.

Picinykét minden érdekelte. Együtt füttyögte, énekelte a többiekkel a maga örömét. Kora hajnalban hangos rivalgásra lett figyelmes Picinyke. Olyan hang volt, mintha valami recsegő trombitát fújt volna meg valaki az erdőn túl.

Elröpült arrafelé, kíváncsi volt, mi van arra. Vizenyős rét volt, csupa moha, és törpefenyők nőttek rajta.

A mocsaras réten pedig olyan madarak járnak-kelnek, amilyeneket soha életében nem látott Picinyke: igen nagyok, valóságos madáróriások, hosszú-hosszú a nyakuk is. Egyszer csak kinyújtották a nyakukat, és rákezdték; csak úgy zengett a környék harsány trombitahangjuktól:
- Krrruuú! Krrru-rrruuú!

Szegény Picinyke majdnem belesüketült.

Aztán az óriás madarak egyszer csak széttárták szárnyukat, fölsátorozták dús farktollaikat, mélyen meghajoltak szomszédjuk előtt, mintha táncra kérnék őket s csakugyan, már járták is: tipegve, toppantva, forogva, hajlongva, majd egyik, majd a másik lábukat kinyújtva, fel-felszökkenve, le-leguggolva - jaj, de mulatságos volt!

A többiek meg köréjük gyűlve nézték őket, csapkodtak szárnyukkal, mintha tánchoz tapsoltak volna.

Nem volt, akitől Picinyke cinke megkérdezhette volna, ki fiai-borjai azok az óriás madarak, elröpült hát a városba az Öreg Verébhez.

Az Öreg Veréb azt mondta neki:
- Darvakat láttál. A daru méltóságos, komoly madár, ilyenkor mégis táncra kerekedik, magad is láthattad. Annak örül, hogy itt a vidám május, zöldbe öltözött a; erdő, minden virág kinyílt, minden madár rázendített. Mindenkire melegen süt nap, és betölti örömmel a földet.


Hat bolond meg egy légy
Norvég népmese


Hat félnótás legény együtt indult vándorútra. Találtak egy ezüsttojást, gondolták, annak az árából úri lakomát csapnak. Vettek egy malacot, levágták, megsütötték, de akkor eszükbe jutott, hogy ha már urasan ebédelnek, hát fogpiszkáló is kell. Letakarták a pecsenyét egy szitával, és elmentek együtt a boltba, fogpiszkálóért. Közben, amíg odajártak, a falubeli suhancok felfedezték a malacpecsenyét, megették, és a csontokat szépen halomba rakták, aztán letakarták a szitával. Mire a hat bolondos legény visszajött a fogpiszkálóval, a szita alatt nem volt más, mint egy rakás lerágott csont és a rakás tetején egy nagy légy.

- No - mondja a legöregebb legény -, akkor ez a légy ette meg az ebédünket. Gyertek, pereljük be tolvajlásért!

Mennek a bíróhoz, előadják a panaszt. A bíró igazat ad nekik.

- Úgy van, barátaim, a legyet elítélem. Ahol előtaláljátok, csapjátok agyon. Abban a pillanatban az egyik legény nagyot üt a bíró fejére, de akkorát, hogy az lefordul a székről. Mikor végre feltápászkodik, rájuk förmed:
- Ilyen-olyan adta, csavargó népsége, hogy mertetek rám kezet emelni?! No, ezért meglakoltok, a legsötétebb tömlöcbe vettetlek!
- De hiszen kegyelmed mondta éppen az imént, hogy ahol előtaláljuk, csapjuk agyon azt a tolvaj legyet! - mondta erre a legény, amelyik fejbúbon vágta.
- Ott ült a kegyelmed fején, hát rácsaptam.

A bíró - mit tehetett? - eleresztette őket. De még sokáig tapogatta a feje búbját.

Hazugságnak nem kicsi, bolond, aki elhiszi!


Az öreg bölcs és a fejedelem
Abház népmese


Volt egyszer egy hatalmas fejedelem, aki az ország legbölcsebb emberének tartotta magát.

Azt mondta neki egyszer bizalmas szolgája:
- Bölcs vagy, fejedelem, de azt beszélik, van az országodban náladnál bölcsebb is. Egy öreg pásztor az, fönn él a hegyekben.

Elfogta a kíváncsiság a fejedelmet: ugyan mi lehet annak az öregnek a tudománya, hogy bölcsebbnek mondják nála? Fölkerekedett fényes kísérettel, elindult a hegyekbe, hogy megkeresse.

Ott talált rá egy hegyi legelőn, a birkái mellett. Leszállt a lováról, odalépett hozzá:
- Azt beszélik, te pásztor, hogy még nálam is bölcsebb vagy. Lássuk hát, mi a bölcsességed!

Azzal faggatni kezdte az öreget a tudományáról, csavaros találós kérdéseket adott föl neki. Megfejtette az öreg valamennyit. Egyszer aztán elunta és megszólalt:
- Most én kérdek tőled egyet, fényes fejedelem. Mondd meg nekem: milyen messze van a hamis az igaztól?

Töprengett a fejedelem, törte a fejét, de bizony nem tudott megfelelni rá. Nem tudott a fényes kísérete sem.

- Mondd meg hát magad! - kiáltott az öregre.
- Megmondom, fejedelem. Éppen egy tenyérnyire. Ide nézz! Azzal a füle és a szeme közé tette a kezét, éppen odafért a tenyere.
- A fülem épp egy tenyérnyire van a szememtől. Ennyire van a hamis az igaztól. Az, amit hallok, attól, amit tulajdon szememmel látok.

Elámult a fejedelem az öreg pásztor bölcsességén. Látta már, hogy nem ő a legbölcsebb ember az országban. Gazdagon megjutalmazta az öreget, és visszalovagolt palotájába.


Palkó és szamara
Mészöly Miklós meséje


Palkónak volt egy szamara. Egyszer egy nagy rengeteg erdőben mendegélt a szamarával, s hogyan, hogy nem - összetalálkozott egy törpével.

A törpe egy bokor aljában aludt, s a szamár véletlenül rálépett a sapkája csücskére.

Haj, mérges lett a törpe nagyon! Felugrott, és elkezdett pörölni Palkóval.

- Nem tudsz jobban vigyázni a szamaradra?! - kiáltotta dühösen. - Oda a sapkám, nézd meg, milyen csúf lett!

Palkó megnézte a kicsi sapkát; az bizony összevissza szakadt. De hát most már mit csináljon? És nagy hetykén így válaszolt:
- Nem tudsz jobban vigyázni a sapkádra? A szamár, az csak szamár, én nem vigyázhatok helyette!

Több se kellett a törpének, még mérgesebb lett.

- Hát jó! - mondta - Akkor majd kiokosítom én! Azzal átkozlak meg, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te!

Palkó jót nevetett rajta:
- Na hiszen ez nem nagy átok, ezt még elviselem!

De mire kimondta a törpe már sehol se volt. Ő meg indulni akart tovább de a szamara nem indult.

Mondta a szamárnak:
- Gyí, csacsi!

S akkor a szamár is visszamondta:
- Gyí, csacsi!

"Hijnye, ez így nem lesz jó! - gondolta Palkó - Ez a törpe jól kifogott rajtam!"

S mikor már egy órája vesződött a szamárral, olyan dühös lett, hogy jó alaposan eltángálta a szegény állatot. Csakhogy az megharagudott ám, s úgy oldalba tisztelte a patájával Palkót, hogy belebukott egy nagy pocsolyába. Ott aztán ijedten kiáltozni kezdett:
- Segítség! Segítség!

Mire a szamár is rákezdett rögtön:
- Segítség! Segítség!

Éppen favágók jártak arra, s kisegítették Palkót a pocsolyából. Kérdezték, ki volt a másik ember, aki segítségért kiáltott.

- Hát a szamaram - mondta Palkó, s keservesen tapogatta az oldalát. De ezt már nem hitték el a favágók. S azt mondták, ahogy aki ekkorát hazudik, azt a király elé kell vinni, az büntesse meg az ilyen hazudozót.

Úgy is lett. Király elé vitték, a király pedig kimondta az ítéletet: Palkót tömlöcbe kell csukni. S megkérdezte a legénytől, mi az utolsó kívánsága, azt még teljesíti. Palkó csak azt kérte, hogy a szamarától hadd búcsúzhasson el. Oda is vezették mindjárt a szamarat. Palkó meg letérdelt a király elé, s elkezdte mondani:
- Felséges király uram, kegyelmezz árva fejemnek, ártatlan vagyok!

S akkor a szamár is letérdelt, és ő is mondani kezdte:
- Felséges király uram, kegyelmezz árva fejemnek, ártatlan vagyok!

A király akkorát nevetett, hogy Palkót rögtön szabadon bocsátotta, s a szamarával együtt felfogadta udvari bolondnak.


Az utolsó mese
Ottlik Géza meséje


Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt.

Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat. Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak. De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.

- Hát most mihez fogjunk? - kérdezte a királyfi.
- Most boldogok vagyunk - mondta a felesége.
- Igaz is.

De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.

- Mit is csinálunk most? - azt kérdi.
- Hát boldogok vagyunk - mondta az ura.
- Vagy úgy, persze.

Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.

- No csak.
- Van egy ötletem - mondta a királyfi. - Befalazlak és elaltatlak megint.
- Jó!
- Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.

Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt - mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


A sakál, mint szolga
Hausza népmese


A sakál elment a paphoz; és arra kérte, hadd álljon be hozzá szolgának. A kérdésre, hogy milyen munkát vállalna, azt válaszolta, hogy a juh- és kecskeólakat szeretné tisztogatni. A pap fel is fogadta.

Amikor a sakál a reggeli szürkületkor indult a kecskeólakhoz, a pap a munkához egy kisebb kosarat adott. A sakál azonban nagyot kért. Minden reggel szorgalmasan kihordta az almot a juhok és a kecskék alól, gondosan kitakarította az ólakat.

Munka végeztével levágott egy juhot vagy kecskét, beletette a kosárba, jól befedte szalmával, és kivitte az erdőbe. Ott tüzet rakott, bárányát, kecskéjét pirosra sütötte és megette. A gazfickó minden reggel így cselekedett. Egyszer azonban mégiscsak feltűnt a papnak, hogy juhainak és kecskéinek rohamosan fogy a száma, és szóvá is tette ezt. A sakál éppen szorgosan a juhokkal foglalatoskodott, s csak sunyin hallgatott...

Egy reggel miután egy nagy kecskebakot ölt meg, beletette a kosarába, és szokása szerint befedte az istállóból hozott szalmával. Amikor a kosarat fel akarta emelni, a súly földre döntötte. Éppen arra jött a pap lánya, és megkérdezte:
- Nagyon nehéz a kosár?
- Bizony az! Kérlek, segíts!
- De miért emelgetsz ilyen nehéz terhet? Dobj le abból a szalmából! - mondta a lány.
- Ó, nem, azt a világért sem tenném! - tiltakozott a sakál.
- Miért nem? - kérdezte nevetve a lány, és lerúgott egy keveset a szalmából.

Amikor a kosárban meglátta a megölt kecskebakot, kiáltozni kezdett. Összeszaladt erre a helység minden lakója.

A pap dühösem kiáltozott:
- Fogjátok meg és püföljétek el istenesen a gonosz szolgát!

Meg is fogták a sakált, fához kötötték, a többi szolga pedig reggeltől estig náspángolta. Este, amikor a verést abbahagyták, a sakált nem oldották el, hanem azzal "vigasztalták", hogy napkeltekor folytatják a püfölést.

Az éjszaka leple alatt arra jött egy hiéna. Megkérdezte a kékre-zöldre vert sakáltól, hogy miért kötözték meg.

- Ó, csak jelentéktelen kis félreértés volt, amiért már megbűnhődtem - hangzott a válasz.
- Akarod, hogy eleresszelek? - kérdezte a hiéna.
- Ó, nagyon kérlek! - rimánkodott a sakál.
- Ha valaki jót tesz veled, nem szoktad rosszal viszonozni? - érdeklődött a hiéna.
- Ó, hogy is gondolsz ilyet? Esküszöm, hogy nem! Engedd meg, hogy helyembe idekösselek! Reggel annyi húst hozok neked, amennyit csak akarsz. Ez lesz a hálám.

Erre a hiéna gyorsan feloldozta a sakált, és a reggeli hús reményében örömest engedte, hogy megkötözze. A sakál vigyorogva odébbállt. Amikor a pap szolgái másnap reggel visszatértek, nekiestek a hiénának, és jól elpüfölték. Üvöltött a hiéna, s mikor megszabadult, az erdőbe rohant, hogy bosszút álljon a sakálon. De az elillant előle.

Így csapta be a sakál először a papot, majd a hiénát.


Anyák napja
Bartócz Ilona meséje


Volt egyszer egy mesebeli kisfiú, Jancsikának hívták őt is, mint a legtöbb mesebeli kisfiút. Jó kisfiú volt meg rossz kisfiú, csöndes is volt, lármás is volt, akárcsak az igazi kisfiúk. Ennek a Mesebeli Jancsikának volt egy üveggolyója, de nem ám olyan üveggolyó, amilyen a te zsebedben van, meg néha az enyémben is! Jancsika üveggolyója igazi varázsgolyó volt: ha jól a tenyerébe szorította, s közben elmondta a varázsigét:
„Hipp-hopp, az legyek, ami akarok!”

- Mesebeli Jancsika nyomban átváltozott valamivé, amihez éppen kedve volt.

Hol cinke képében röpdösött, hol mint vidám mókus ugrált a legmagasabb fák ágain, aztán beállt nyuszinak, őzikének, gyíknak, halacskának, amihez éppen kedve volt. Egy szép napon meg addig-addig szorongatta az üveggolyót, míg medveboccsá változott.

Mesebeli Jancsika most mint medvebocs ballagott a szamócás erdőben. Összetalálkozott az erdő legeslegöregebb medvéjével, s illedelmesen köszönt neki:
- Jó reggelt, Legöregebb Medve! Nem vagyok ám bocs, egy percig se hidd, én vagyok a Mesebeli Jancsika!
- Brummm... Hallottam már rólad, te gyerek! Sok kalandodat emlegeti az erdő apraja-nagyja!
- Igazán? Ez nagyon kedves az erdő apraja-nagyjától! És mondd csak, Legöregebb Medve, arról is hallottál, hogy hétfőn cinke voltam, ide-oda szálltam, felhők mögött, csillagok közt jártam, de aztán megtámadott a Gonosz Sas?
- És hogyan menekültél meg a Gonosz Sastól, hova bújtál előlem?
- Nem bújtam én sehova! Visszarepültem az én mesebeli anyukám mesebeli házacskájába, a házacska ablakán kopogtam, kinyílt az ablak, és én megint Mesebeli Jancsika voltam, akit nem bánthat a Gonosz Sas, mert vigyáz rá az anyukája.
- Brummm... - mondta a Legöregebb Medve - Jó annak, akinek anyukája van. És mikor halacska voltál, és a vizek mélyén jártál..., mesélj csak erről!
- Mikor halacska voltam, és a vizek mélyén jártam, a folyóban aranyhomokot, a tengerben drágagyöngyös kagylót láttam. És egyszer hálóba akadtam. De nem ijedtem ám meg! A halászok hangosan dicsekedtek, hogy milyen szép halacska van a hálójúkban, ezt meghallotta az én anyukám, odaszaladt, és az erős kezével széttépte a hálót, sírt is, nevetett is, és azt mondta:
„Csakhogy ismét nálam vagy, Mesebeli Jancsika!”

- Brumm... - mondta a Legöregebb Medve - Jó annak, akinek anyukája van!
- Jó bizony - mondta a medvebocs, azazhogy Mesebeli Jancsika - Nekem a legjobb a világon, mert szállhatok a felhők között, hogy megszámoljam a csillagokat, lemerülhetek a mély vizekbe, hogy gyöngyöt halásszak, elmehetek akár a világ másik végébe is, nem félek, mert a mesebeli házacska ablakából mindig engem figyel az anyukám, mindig tudja, hol vagyok, mindig tudja, hogyan segítsen, ha bajban vagyok, és mindig megcsókol, ha hazamegyek a világ másik végéből.
- Brumm - mondta az erdő legeslegöregebb medvéje - Jó, ha egy kisfiúnak varázsgolyója van, de a legislegjobb mégiscsak az, hogy anyukája van.


A Nagy Gondolat
Csukcs népmese


Találkozott egyszer a barnamedve a jávorszarvassal. A medve köszönt elsőnek:
- Jó napot, szarvas!
- Neked is, medve!

Végignézett magán a medve, aztán alaposan megnézte a szarvast is.

- De furcsa! -szólalt meg kisvártatva. - Vajon miért nem hasonlítunk mi egymásra? A te fejedből ágas-bogas fák nőttek ki, az enyémből pedig nem!
- Való igaz; nem hasonlítunk egymásra - jelentette ki most már a szarvas is, hosszú nézelődés után. - Minden másmilyen rajtunk: a szőrünk is, a lábunk is vajon mitől van ez?
- Induljunk el együtt! - javasolta a medve. - Az úton majd biztosan találkozunk valakivel, aki mindent megmagyaráz.

Ment, mendegélt a szarvas és a medve. Összetalálkoztak a muflonnal. Megörült a medve, tüstént megkérdezte tőle:
- Mondd csak, miért nem hasonlítunk mi a jávorszarvassal egymásra? És te is másmilyen vagy, mint mi! - csapta össze a mancsait.

Elálmélkodott ezen a muflon:
- Tényleg nem hasonlítok rátok?
- Hát persze, hogy nem! - fordult oda hozzá a medve. - Hiszen a te fejeden két kövér cölöp kunkorodik, a szarvas feje búbján ágas-bogas fák terebélyesednek, az én kobakomon viszont nem tanyázik semmi ilyesféle.

Úgy elcsodálkozott ezen a muflon, hogy még a szája is tátva maradt.

- Nahát, soha nem gondoltam volna, hogy különbözőek vagyunk! - szólalt meg egy idő múlva.
- Gyertek, üljünk le és gondolkozzunk azon, hogy miért nem vagyunk egyformák! - indítványozta a medve.

Letelepedtek egy tisztáson, és töprengeni kezdtek. Sokáig elmélkedtek.

- Nem tudok tovább gondolkodni - fakadt ki egyszer csak a szarvas -, megfájdul tőle a fejem!
- Én meg szédülök a sok gondolattól! - lihegte a muflon.

Felugrottak, elszaladtak.

- Kiderült végre, miért nem hasonlítunk egymáshoz! - örvendezett a medve. A szarvasnak; meg a muflonnak a fejére is mindenféle kacat nőtt, ezért ostobák, képtelenek gondolkodni. Megfutamodtak a Nagy Gondolat elől!


A találós kérdés
Norvég népmese


Volt egyszer egy királylány - a "táltos királylány", amint országában nevezték -, az kihirdette, hogy ahhoz megy feleségül, aki találós kérdését meg tudja fejteni, vagy olyant mond, hogy ő ne tudja megfejteni. De feje bánja, ha a feltételt nem teljesíti.

Már kilencvenkilenc fejet leüttetett; amikor a szomszéd országbeli világszép királyfi elhatározta, hogy ő is szerencsét próbál. Özvegy édesanyja zokogva könyörgött neki, hogy ne menjen, ne kockáztassa életét a szívtelen lányért, és mikor látta, hogy hiába minden könyörgés, szörnyű cselekedetre szánta el magát - úgy lehet, eszét vette a bánat. Gyilkos mérget kevert a fia borába, hogy ha már meg kell halnia, ne hóhér kezétől haljon meg. De a királyfi hűséges és szemfüles szolgája kileste a titkot, és elárulta gazdájának. Így aztán a királyfi nem hajtotta fel a búcsúpoharat, hanem a földre öntötte a bort. Egy csepp a ló lábára hullott, és a szép állat menten kimúlt, két varjú evett a húsából, azok is megdöglöttek. Ezt a két varjút a királyfi megsüttette, tarisznyájába tette, aztán felkapott egy jó paripára, maga mellé vette hű szolgáját, és elindult.

Mentek a sűrű erdőben egész nap, egyszer csak látják, hogy valami piroslik a fák között: hát tizenkét tolvaj ül ott egy nagy tűz körül! Odamentek hozzájuk, megkínálták őket a varjak húsával, meg is halt mind a tizenkettő, ők meg kocogtak tovább. Útközben a szolga ezt a találós kérdést gondolta ki:

"Egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő."

Nemsokára elérkeztek a szomszéd ország földjére, a palotát útbaigazítás nélkül is megtalálták. A királylány gőgösen és gúnyosan fogadta a századik kérőjét, mikor az előadta szándékát.

- Jól meggondoltad? - kérdezte tőle.
- Tudod, hogy fejeddel játszol?
- Tudom - felelte a királyfi -, és ha akarod, máris felteszem a kérdést:
"Egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő - mi az?"

A királylány nem tudta megfejteni, háromnapi gondolkodási időt kért, és azalatt mindent elkövetett, hogy a szolgából kiszedje a titkot - próbálkozott kedveskedéssel, fortéllyal, ajándékkal, fenyegetéssel, de hiába. El kellett ismernie, hogy ezúttal emberére talált. Harmadnapon összehívta udvari népét, és mikor a királyfi belépett a terembe, így szólt hozzá:
- Amit mondtam, megmondtam. Teljesítetted a feltételt, ha akarod, máris kitűzhetjük a lakodalmat.
- Nem azért jöttem, hogy feleségül vegyelek, szívtelen teremtés - válaszolt a királyfi. - Meg akartam bosszulni kilencvenkilenc férfitársamat, és meg akartalak szégyeníteni. Különben is - a találóst a szolgám gondolta ki, igazság szerint hát övé a kezed. De nem hiszem, hogy élni kívánna jogával: szép kedvese otthon szívszakadva várja.

A királylánynak minden vére a fejébe szaladt, előbb vörös lett, mint a pipacs, aztán elsápadt, és szó nélkül végigvágódott a földön. Mire felmosdatták, ágyba fektették, a királyfi és hű kísérője már messze járt.


A róka meg a borz
Japán népmese


Egy sűrű erdőben, annak is a legsűrűbb sűrűjében élt egy róka meg egy borz. Szomszédok voltak; jó kenyeres pajtások. Vígan éltek, bút-bajt nem ismertek, vadászgattak, nem láttak szükséget semmiben. Egy nap aztán nagy baj szakadt rájuk. Vadászok lepték meg az erdőt, egész nap ropogott a puska, csaholtak a kutyák. Menekültek az állatok az erdőből, ki amerre látott. Csak a róka meg a borz nem mozdult. Mindegyik meglapult az odvában, a vackán, várta, hogy elmúljék a veszedelem.

El is múlt. De a két cimborára keserves idők következtek. Egy fia állat se maradt az erdőben, se egér, se madár, de még egy szúnyog se, amiből eltengődhettek volna. Fölkopott az álluk, majd éhen vesztek.

Azt mondta egy nap a róka:
- Segítek én a bajunkon. Bízd csak rám! Tettesd magad halottnak!

Azzal felöltözött vadásznak, puskát a vállára, tarisznyát a hátára. Fogta a borzot, beledugta a tarisznyájába, és elindult a városba.

Inalt, loholt, míg csak a városbeli szűcs boltjához nem ért. Betoppant hozzá nagy hetykén:
- Vedd meg ezt a borzot! Olyan a bundája, hogy száz esztendőben egy ha akad ilyen. Tíz ezüstért odaadom.

Nem sokat alkudozott a szűcs, látta, hogy csakugyan szép a borz bundája. Megadta érte a tíz ezüstöt. A róka ledobta a borzot a sarokba, és továbbállt.

Végigjárta a bazársort, megrakta a tarisznyáját minden jóval, tehette, volt miből. Aztán hazafutott az erdőbe, és várta a borzot.

A borznak is volt ám magához való esze! Amikor a szűcs este becsukta a boltját, kapta magát, kibújt egy résen, és futott, ahogy az inai bírták. Belőle aztán nem varr bundát a szűcs!

Odahaza, az erdőben jól belakomáztak, édeset aludtak utána, úgy éltek egy jó darabig, mint a kiskirályok. Aztán amikor fogytán volt az eleségük, a ravasz róka megint tarisznyájába dugta a borzot, és ment vele egy másik szűcshöz.

Így éltek, a róka ravaszságából meg a borz ügyességéből, míg csak meg nem haltak.


Három bölcs ige meg a negyedik
Japán népmese


A fukar nem szeretett fizetni senkinek, és igyekezett mindenkit becsapni. Ezért aztán nagyon nehezen talált olyan embert, aki hajlandó lett volna szóba állni véle, vagy valamiben szolgálatára lenni:
- Úgysem adja meg, ami jár - mondták a szegény emberek, és elkerülték.

Egy szép napon a fukar drága üvegárut vásárolt. Egy nagy ládába csomagolták. Ő maga nem akarta hazacipelni, mert nagyon nehéz volt.

Végre talált egy embert, aki szóba állt vele.

- Vagy pénzben fizetem meg a munkádat - szólt a fukar az emberhez -, vagy mondok neked három bölcs igét, aminek nagy hasznát veszed majd az életben. Válassz, melyiket akarod.
- Mondd a három bölcs igét - választott az ember, és a hátára vette a ládát. Útközben elfáradt és megpihent.

Így szólt:
- Az út harmadát már megtettem, uram. Mondd hát az elsőt!
- Ne higgy annak - mondta a fukar -, aki azt állítja, hogy a szolgaság jobb, mint a szabadság!

Az ember újra a vállára vette a ládát, és továbbindult, közben azonban ezt gondolta magában:
„Ez az ember nemcsak fukar, hanem csaló gazember is!”

Egy idő múlva újra letette a ládát, és így szólt:
- Pihenek egy kicsit. Addig mondd a másodikat!
- Ha valaki azt mondaná neked - mondta a fukar -, hogy a szegénység szerencsét hoz, a gazdagság pedig szerencsétlenséget, ne higgy neki!

Az ember ismét csak a vállára vette a ládát, és most már egészen a fukar házáig vitte.

- Mi hát a harmadik bölcs ige? - kérdezte.
- Előbb tedd le a ládát.
- Nem, uram. Mondd csak előbb te a harmadikat!
- Ne higgy senkinek - hangzott a fukar harmadik bölcsessége -; aki arról akar meggyőzni, hogy éhezni nem szenvedés!
- Állj félre, uram! - kiáltotta az ember. - Leteszem a ládát.

Azzal ledobta terhét a földre.

- Mit tettél?! - jajongott a fukar. - Mind összetörted az üvegeimet!

Erre így szólt az ember:
- Ha találnál valakit, aki azt mondaná, hogy a ládában más is van, mint apró üvegcserepek, ne higgy neki!

Ez volt a negyedik bölcs ige.


Az öszvércsikó, a róka meg a farkas
Gotthold Ephraim Lessing meséje (Átdolgozta Rab Zsuzsa)


Szép, kövér öszvércsikó legelt a réten.
Arra megy a róka, megáll előtte, nagy kevélyen kérdezi:
- Hát te miféle jószág vagy, te se ló, se szamár?
- Én csak egy szegény oktalan állat vagyok - felelte az öszvér.
- Jó, jó, azt látom, hogy oktalan vagy - így a róka.
- De legalább azt tudjam, ki volt az apád.
- Egy szegény ló, de annak már vége.
- Vége, nem vége: hadd hallom, hogy hívnak!
- Nem tudom a nevemet, mert én még igen kisded kiscsikó voltam, mikor szüleim elhaltak; de ráírták a nevemet a bal hátsó patámnak a talpára; ha kíváncsi vagy rá, onnét leolvashatod.

Emelintette is a bal hátsó lábát, de a róka nem volt kíváncsi a névre, s odébbállt. Ment egyenest az erdőbe, ott is egy sűrű bozótba, ott is a farkas odújába; régtől ellensége volt ez a farkas.

- Balga jószág vagy, farkas barátom - mondta a róka. - Harmadnapja itt heversz éhen, úgy beesett a horpaszod, hogy szánalom rád nézni. Közben a rét tele jobbnál jobb falattal. Most is ott legel egy szép kövér öszvércsikó; ha én farkas lennék, már rég megettem volna.
- Jól van, megnézem - mondta a farkas, és föltápászkodott.
- De ha fölültetsz, jaj neked!
A róka nagyban szabadkozott: neki ugyan eszébe sincs, hogy fölültesse a farkast; tessék, ott a bizonyság rá, hogy igazat szólt.

Valóban, ott legelt a réten a szép kövér öszvércsikó. Odamegy hozzá a farkas, kérdi:
- Hát te miféle jószág vagy, te se ló, se szamár?
- Én csak egy szegény oktalan állat vagyok - felelte az öszvér.
- Azt látom, hogy oktalan vagy; de legalább azt tudjam, ki volt az apád.
- Egy szegény ló, de annak már vége.
- Vége, nem vége - mordult dühösen a farkas -, hadd hallom, hogy hívnak!
- Nem tudom a nevemet, mert én még igen kisded kiscsikó voltam, mikor szüleim elhaltak - mondta az öszvér.
- De ráírták a nevemet a bal hátsó patámnak a talpára; ha kíváncsi vagy rá, onnét leolvashatod.

Az ostoba farkas gyanútlanul az öszvér háta mögé ment, az öszvér pedig fölemelte a bal hátsó lábát, és úgy homlokon rúgta a farkast, hogy azon nyomban elnyúlt a füvön.

- Hát ez meg mi volt? - kérdezte hebegve, mikor nagy sokára magához tért. Öszvérnek híre-hamva sem volt; az erdőszélen azonban megszólalt a róka:
- Hogy ez mi volt? Olvasni akartál, koma, de nem értesz az íráshoz, és összefutottak a betűk a szemed előtt!

Harsányan hahotázott, és eltűnt a sűrűben. A farkas meg, homlokán egy jókora púppal, pironkodva elkullogott.


A kakas és a róka
Orosz népmese


Rókaszagot érzett a kakas, sietve fölmenekült egy fa tetejére.

Kakasszagot érzett a róka; behúzódott a bozótba, és törni kezdte a fejét, hogyan csalhatná tőrbe és ejthetné zsákmányul a kakast.

Nagyszerű tervet eszelt ki. Előbújt a bokrok közül, odafutott a fa alá, melynek tetején pillogva őrködött a kakas, és mézesmázos hangon fölszólt:
- Ó, milyen öröm, drága barátom! Kitört a béke, vége a harcnak! Engem küldtek hírnökül, hogy tudassam veled s mind a világgal:
- Nincs mit félni többé senki fia szárnyasnak, róka többé tyúkra, kakasra étvágyat sosem kap; bármily hosszú háború dúlt is köztünk, mától fogva szent a béke, emléke sincs a viszálynak! Nosza, kedves barátom, ne gunnyassz az ágon; örvendj, s adj is tanúságot róla, röpülj a karomba, borulja nyakamba, s váltsunk egymással testvéri csókot!

A kakas csak pillogott, nem szólt egy árva szót sem.

- Hogyan? - kérdezte a róka. - Talán nem örülsz a békességnek, frigynek, barátságnak? Nem tetszik neked, hogy a mai naptól fogva szövetségben állnak szárnyasok és rókák? Mire vársz, kérlek? Égek a vágytól, hogy keblemre szorítsalak, de sajnos, nincs sok időm, sürget a kötelesség: másoknak is meg kell vinnem a jó hírt.

A kakas most se szólt, csak pillogott.

- Siess, siess! - mondta a róka.
- Éppen csak keblemre vonlak, meg is csókollak, aztán megyek tovább.

Fölsandított a fára; s ekkor végre megszólalt fönt a bölcs kakas az ágon.

- Szívemre ír a békehír - mondta. - Végtelenül boldog vagyok, hogy ilyen szép hírt hallhatok, és még sokkalta boldogabb, hogy a hír futára te vagy. Bár - úgymond s pillog egyet, majd elnéz a messzeségbe - úgy látom, máris világszerte tudnak a békekötésről. Ott ugyanis mintha két agarat látnék..., igen, jól látom, valóban két agár közeledik, de egek ereje, milyen sebesen! Mint a kengyelfutók, hozzák ők is a jó hírt! Nagy öröm ez - és megemelintette a szárnyát, mintha készülne leszállni a fáról -, valóban nagy öröm, hogy nemcsak kettesben kell ünnepelnünk, hanem tüstént négyen leszünk hozzá.
- Hogyhogy négyen? - mondta riadtan a róka. - Mit gondolsz, ráérek én megvárni, míg azok a mihaszna mamlaszok ideérnek? Mondtam, hogy még sokfelé kell mennem...

De ezt már futtában mondta; futott, egyre sebesebben s egyre dühösebben, hogy terve füstbe ment, és kakaspecsenye helyett az irháját kell mentenie.

A kakas meg csak ült, ült bölcsen az ág hegyén, pillogva nézte, hogy mozog a menekvő róka nyomán a cserjés, és magában, befelé, nagyot mosolygott.


A merülő köcsög
Indiai népmese


Élt egyszer Indiában egy naplopó, akiről azt beszélték, hogy a világ leglustább embere. A munkához sehogy sem fűlött a foga, enni meg azt ette, amit a jó emberektől kapott.

Egyszer aztán boldog nap virradt rá; nagy-nagy köcsög rizst sikerült összekoldulnia. Mély folyó mellett vitt az útja hazafelé. Megpihent a meredek parton. Maga elé állította a rizzsel teli edényt, és - a tűző naptól bágyadtan - ábrándozni kezdett:
„Jó lenne, ha most nagy szárazság kezdődne Indiában. Akkor kiszikkadnának a rizsföldek, elpusztulna a termés. Szörnyű lenne az éhínség országszerte. Ilyen nagy edény rizsért akár három rúpiát is kaphatnék. Ennyi pénzért meg már egy kecskét is vehetek. Elszaporodnának a kecskék - egész nyáj mekegne a domboldalon. Eladnám a kecskenyájat - teheneket vennék helyette. A tehenek borjakat ellenek - a borjak idővel erős igavonókká nőnek. Igavonó állatra meg mindenkinek szüksége van - eladhatom őket a parasztoknak, de még a földesúrnak is! Az árukból lovakat szerzek. A lovak csikókat ellenek. Persze a csikókon is túladok, amint felnőnek. Gyönyörű palotát építtetek. Tarka tollú papagájok tollászkodnak majd árnyékot adó kertem fáin. Azután gazdag hozománnyal feleségül veszem egy brahman lányát. Pajkos, szép fiacskánk születik. Mikor már nagyobbacska, leginkább a közelemben szeret játszani. Ünnepnapon megpihenek a kertemben, egy pálma hűvösében.

Odakiáltok a fiamnak:
- Gyere csak, kisfiam, meglovagoltatlak a térdemen!

Szalad felém a fiú, de megbotlik, elesik - keserves sírásra fakad. Akkor a feleségemnek kiáltok:
- Asszony! vedd föl gyorsan a gyereket! Hát nem látod, hogy felsértette a térdét?! De a feleségem úgy elmélyed majd valami foglalatosságban, hogy nem hallja meg a hangomat. Erre aztán nem leszek rest, felpattanok és jól ellátom a baját! Nesze neked! Most megkaptad a magadét!”

És az ember - az égvilágon mindenről megfeledkezve - fölugrott, és teljes erejéből belerúgott a köcsögbe. A köcsög meg legurult a parton, a folyóba esett, és nyomban elmerült.

Azóta járja az a mondás, hogy a naplopó álmai nem érnek többet egy elmerülő köcsögnél.


A róka, a farkas meg a csengettyű
Belorusz népmese


Volt egyszer egy zsandár, annak egy szolgája, de nem akármiféle. Az erdő legravaszabb rókáját fogadta föl szolgájának. Ügyes szolga volt a róka, hűséges. Egy nap azt mondta a gazdája:
- Meg akarlak jutalmazni hűséges szolgálatodért. Kérhetsz, amit akarsz!

Gondolkodott a róka, mit kérjen, végül kieszelte:
- Add nekem a szánod legszebben szóló csengőjét. A nyakamba akasztom, hogy mindenki hallja, ha közeledem, mindenki tartson tőlem.

- Jól van - felelte a zsandár -, tiéd a csengő. De ha elveszíted, vagy odaadod másnak, lehúzom azt a híres vörös bundádat!

Esküdözött a róka, fogadkozott, hogy se el nem veszíti, se másnak nem adja. Ment a csengővel mindjárt sétálgatni, magát mutogatni. Amerre ment, kitért előle mindenki; házába húzódott, ijedezett:
- Jön a zsandár!

Tetszett ez a rókának nagyon.

A farkasnak fülébe jutott, micsoda csengettyűt szerzett a róka. Megirigyelte. Elszaladt a rókához, és addig kunyerált, addig rimánkodott, hogy csak egy órácskára adja neki a róka a csengettyűjét, míg a róka végül ráállott.

- De el ne veszítsd ám! - kötötte százszor is a lelkére.
- Mert ha elveszíted, téged is, engem is megnyúzat a zsandár!

Nem is ügyelt a szavára a farkas, elinalt nagy boldogan a csengettyűvel. Szaladt mezőre a pásztorokhoz.

- A zsandár küldött - kiáltotta már messziről -, adjatok nekem egy jó kövér bárányt, mert ha nem, a zsandár tömlöcbe csukat benneteket!

Átláttak a pásztorok a szitán, megmérgesedtek, ráuszították a kutyákat. Aztán kapták a botjukat, jól elagyabugyálták a farkast, elvették tőle a szépen szóló csengettyűjét, és elkergették.

Szedte az inát a farkas, szaladt vissza a rengetegbe. Sajgott az oldala, de meg félt is nagyon: oda a csengettyű, megnyúzza a zsandár őt is, a rókát is.

Loholt a rókához, elkeseregte neki, hogyan járt. Megijedt a róka is: elbúcsúzhat a híres vörös bundájától!

Elbújtak az erdő legsűrűbb sűrűjébe, ott lapultak remegve: mikor jön a zsandár.

Azóta fél a farkas is meg a róka is a száncsengőtől. Ha meghallják, azt hiszik, zsandár jön a bundájukért, és szaladnak, amerre a szemük lát, ahogy az inuk bírja.


 

Asszony, csukd be az ajtót!
Orosz népmese


Ketten vannak a szobában, nagyapó meg nagyanyó. Teli van friss vasárnapi kaláccsal a szakajtó. Az anyóka szorgoskodik, süti, főzi a sok jót, közben odaszól a gazda.

- Asszony, csukd be az ajtót!
- Nincsen éppen elég dolgom, miért nem csukod be magad! Én felőlem száz évig is tárva-nyitva maradhat!

Szó a szót követte, s ebből parázs vita született. Ekkor így szólt öregapó:
- Kössünk fegyverszünetet, maradjunk most szépen csendben, s aki kiejti az első szót, az lesz kettőnk közül a vesztes, s az csukja be az ajtót.

Ettől kezdve a szobában némán ül a két öreg. A csendet csak a vén óra ketyegése töri meg. Régen leszállt már az este, s az ajtó még nyitva van. Egyszerre csak léptek zaja hangzik fel a pitvarban. Két jókedvű vándorlegény tunik fel a küszöbön, hangos jó estét kívánnak, vissza senki sem köszön. Megkérdezik:
- Kaphatnánk tán egy darabka kenyeret?

Falra hányt borsó a kérdés, nem követi felelet. Mit tehetnek a legények, kiszolgálják magukat. Az öregek némán nézik, csak a házőrző ugat. A vendégek elfogyasztják a sajtot, meg a kocsonyát, s a frissen sült kaláccsal folytatják a vacsorát. Megesznek 10 főtt tojást is, úgy ahogy van sótlanul. Az öreg és felesége csak bámulják szótlanul. Megisszák a hordóból is a finom kontyalávalót. Megrándul az öreg szája, de nem szól egy árva szót. Addig dőzsölt a két vendég, míg világos reggel lett.

- No, mehetünk! - szólt az egyik.
- Ettünk, ittunk eleget, még a tarisznyánkba is jut ennivaló egy rakás. Minden jóból csak az a baj, kissé nyers volt a kalács!
- Még hogy nyers, az én fonott kalácsom! Hordjátok el magatokat ajánlom, mert különben fejetekhez hajítom a szakajtót!

De ekkor csattant a gazda hangja:
- Asszony, csukd be az ajtót!


Borissza Béni
Francia népmese


Béni, a favágó, nagyon szeretett a boroskancsó fenekére nézni, onnan is kapta a nevét, s ilyenkor belekötött még az élő fába is. Egyszer is a kocsmaasztalnál koptatta a könyökét a víg cimborákkal, és jól felöntött a garatra, aztán csúfondárosan odaszólt egy fiatal legénynek:
- Neked meg olyan pisze az orrod, hogy alig látszik, még a zekém gombja is különb. Kibujdosnék a világból, ha ilyen orral kéne járnom!

Megharagudott a pisze legény:
- Majd örülnél még, ha ilyen orrod lenne, mint nekem! Jól vigyázz arra, amit mondok. Ha hármat tüsszent a szamarad, akkora bibircsók nő az orrodra, hogy még az elefánt is öcsémuramnak szólít, ha találkozik veled!
- Bolond leszek hallgatni egy ilyen éretlen fickó locsogására! - förmedt rá a cimborák hahotája közben Béni.

Hazamenet egyre fúrta az oldalát, mit mondott a legény.

„Még hogy bibircsók nő az orromra, csak az kéne!” - morfondírozott magában. Odahaza egyenest a szamáristállóba ment, hogy kialmozzon.

Amint belép, a szamár eltüsszenti magát egyszer, eltüsszenti kétszer.

- Ennek fele se tréfa - dünnyögi Béni.
- Valamit tenni kéne, hogy ne tüsszentsen többet.

- Azzal fogott két kukoricacsutkát, betömte vele a szamár orrát, s folytatta a munkát. Közben oda-odasandított a szerencsétlen állatra. Az meg csak küszködött, majd egy akkorát tüsszentett, hogy kirepült a kukoricacsutka az orrából, egyenest nekivágódott Béni orrának, de úgy ám, hogy a csillagokat látta.

- Ebadta jószág! - dühöngött Béni. Fogta a furkóst, és mérgében jól megtáncoltatta a szamár hátán. De mialatt püfölte, érezte, hogy sajog az orra. Eldobta a fütyköst, és nyomkodni kezdte az orrát, gyúrta jobbról-balról, de hasztalan. Akkora dudor nőtt rajta, mint egy fiatök.

- No, Béni, neked megadták! - kacagtak a cimborák, amikor meglátták a bibircsókot az orrán.

- Most már csak hordóból nyakalhatod a bort a nagy orrod miatt, aztán nehogy egy elefánt elé kerülj, mert bizony öcsémuramnak szólít, ha meglát!


Madárfészek
Mikszáth Kálmán meséje


A nap lement. Az alkony ráborította fátyolát az egész vidékre. Benépesült a levegő zümmögő bogárral. A göröngyös, kátyús úton egy szekér ballag csöndesen. De egyszerre csak nagyot zökken, s a rajta ülők felriadnak.

-Hophó! Eltört a tengely! -hangzott az egyik utas szava. A másik leugrott, csakugyan leült a szekér hátulsó fele.
-Nagy baj -dörmögte fejét vakarva. -Megroppant biz az, kátyúba estünk. Most már mit csináljunk?
- Ha legalább valami fa volna, valami husáng, hogy átköthetnők vele.
- Van is itt! Furcsa tartomány ez erre!
- Nem nő itt meg a fa, csak a nadragulya!
- Haj, haj. Mihez fogjunk, mihez?
- Emelem én a szekeret -ajánlkozott az egyik -, föl is tartom addig, míg fát érünk. Kend pedig vezesse a lovakat. Bizony jó darabon kellett vinni a szekér hátulját, s fa még sehol sem volt. Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól.

- Ahol ni ! -kiáltott fel egyikük. - Ott bólingat egy kis vékony nyárfa. Nekünk való éppen.

Csakugyan egy karcsú fának az árnyéka feküdt, táncoló fekete csíknak, a szántóföldön, mindjárt az út mellett. A hold éppen most bújt ki, s meg lehetett látni a tájat. Több fa sem volt annál.

- No, hát ne legyen ez az egy sem... Kiváglak, hogy ne búsulj itt magadban - dörmögött a haragosabbik. Előkereste a fejszét, s átugorván az útszéli garádot, nekivágott a növendék fának. Az összerázkódott, recsegve, hajladozva. Rásírta törzsére harmatkönnyeit leveléről. Gallyai is megropogtak a fejsze csapásai alatt. Egy madár felszállt megriadva, s kétségbeesve röpködte körül a növendék fa koronáját. Madárfiak síró csipogása felelgetett a fölkergetett öreg madárnak.

- Jó lesz-e tengelydorongnak? - türelmetlenkedett a másik.
- Jó biz az -szólt a fejszés atyafi kedvetlenül -, csakhogy baj van.
- Már megint?
- Hát izé ...fészek van rajta.
- No és aztán?
- Ej, lánchordta! Hát csak nem vághatom ki! Mi lenne az apróságból? Nem hallja kend, milyen szomorúan csipognak?
- De bizony hallom szegénykéket. Csakhogy aztán velünk mi lesz?
- Mi lesz? Hát mi lenne? - felelte a fejszés atyafi. - Majd tolom én még a szekeret egy darabon.

Úgy is volt. Haragudott ugyan egy kicsit, amint megint a tengelyt fogta kétrét görbülve. De csak tolta a szekeret körül-körül nézve, hogy egy élő fát nem lát-e valahol. A madarak szomorú csipogása fülébe hangzott mindig. S valami azt súgta a lelkében: mégiscsak jól tette, hogy azt a madárfészkes növendék fát ki nem vágta.


A két testvér
Abház mese


Élt egyszer a messzi hegyekben két fiútestvér. Szép szál legények voltak; híres vadászok. Egész nap a hegyeket járták, vadat űztek.

Egyszer vadászat közben hirtelen szakadt rájuk az éjszaka. Arrafelé, a meredek hegyek között, egyszerre támad vaksötét, ha a nap eltűnik valamelyik hegy mögött. Rosszkor lepte meg őket a sötét, épp egy meredek sziklafalon kapaszkodtak fölfelé.

Az egyik testvér meg tudta vetni a lábát, de a másik, a kisebbik, csak egy bokor ágát tudta elkapni, azon maradt függve. Ha elereszti, lezuhan a szakadékba, ott leli halálát.

Így várták a hajnalt. A kisebbik testvér minden erejével kapaszkodott az ágba, de egyszer csak érezte, hogy gyöngül a keze. Odakiáltott a bátyjának:
- Érzem, fogy az erőm. Nem sokáig tudok már kapaszkodni. Lezuhanok! Gondolt egyet a bátyja, nagyot gondolt. Visszakiáltott neki:
- Nem is bánom! Ha lezuhansz, enyém lesz minden jószágod!

Haragra lobbant az öccse, összeszedte minden erejét, most már keményebben markolta az ágat. A bátyja meg folytatta:
- Enyém lesz a házad is!

Nem szólt rá az öccse, csak a fogát csikorította össze, csak az ágat szorította még jobban.

- Meg a szép fiatal feleséged is az enyém lesz! - kiáltotta át a bátyja. Az öccse azt gondolta:
"Hát ilyen testvérem van! Ilyen gonosz, ilyen fekete lelkű! Most már csak azért is kitartok; hogy bosszút álljak!"

Így ingerelte, haragította a nagyobbik testvér az öccsét egészen virradatig. Akkor az öccse meglátta az ösvényt, elengedte a bokorágat, és bátyja felé rohant, hogy megölje.

- Megállj! - kiáltott rá a bátyja: Az öccse megtorpant.
- Mi adott neked erőt - kérdezte a bátyja -, hogy hajnalig szorítsd az ágat, amelyen függtél?
- A harag! - kiáltotta az öccse. - Hogy bosszút álljak rajtad!
- Látod, testvér - mondta a bátyja -, tudtam én, hogy az igazságos harag milyen erőt ad az embernek. Azért haragítottalak egész éjszaka, hogy erőd legyen a megmeneküléshez.

Akkor értette meg a kisebbik testvér a bátyját. Sírva fakadt,
megölelte, úgy köszönte, hogy megmentette az életét.,

Mi lehet a ládikában?
Magyar népmese nyomán írta Beke Margit


Egy fiú szép piros ládikát talált az úton, de kinyitni nem tudta, hiába babrálta a zárát nádszállal, bicskával. És mennél inkább nem tudta kinyitni, annál érdekesebbnek hitte azt, ami benne van, annál jobban furdalta a kíváncsiság:

- Nagyon becses, ritka holmi lehet, ha ilyen erős ládikába zárták - gondolta magában.

- De micsoda? Jó volna tudni.

Hóna alá fogta, úgy vitte a ládikát, és útközben egyre csak ez járt az eszében:

- Mi lehet benne?

Talán drága ékszer..., nyaklánc, karkötő, gyémántokkal kirakott korona...

Vagy valamilyen idegen, csodaszép virágnak a magja, amit ő itt elültethetne...

De az is lehet, hogy arckép, a világ legszebb lányának a képmása... Vagy hét pecséttel lezárt, vaskos levél, amelyben fontos titkot írt meg valaki valakinek...

És most már azt találgatta magában a bolondos fiú, hogy milyen titkot tudhatna meg a levélből, ha a ládikát kinyitná. Megtudná, hol van a régen beomlott aranybánya lejárata, hogy lehet odatalálni kanyargós, járatlan erdei ösvényeken. Vagy talán azt írja meg valaki valakinek, hol bujkál a zsivány, akinek a fejére száz aranyat tűztek ki...

Egy percre leteszi a ládikát, mert elzsibbadt a karja, és hirtelen meghökken. Új gondolata támad:
"Igen ám, de hátha ördögfiú van benne, és ha kinyitom a ládáját, nekem ugrik, azt hiszi, én zártam be!

A teremburáját..., még csak az kéne, hogy kikaparja a szememet!

Minden meglehet. Az is lehet, hogy itt, ezen az úton veszítették el a kulcsot, és én megtalálom."

Cikcakkban megy, lassan, vigyázva, és majd kinézi a szemét. Egyszer csak - no de ilyet! - valami csörren a lába előtt, ahogy a cipője orrával hozzáért. Kulcscsomó! Nagykulcs, kiskulcs, csepp kulcs, fényesek, feketék, kopottak, aranyosak, még kétszakállú is van közte. Azt próbálja először beledugni a zárba - és csakugyan! Beleillik.

"No, én aztán elmondhatom, hogy szerencsés fickó vagyok - gondolja, és el akarja fordítani a parányi kétszakállú kulcsot, de abban a pillanatban meging, eszébe jut az ördögfiú, és megáll a keze.

- Merjem? Ne merjem?"

Tanakodik, töprenkedik, végre a kíváncsisága győz a gyávaságán, és elfordítja a kulcsot, hajszálnyira felemeli a ládika fedelét, óvatosan bekukucskál a résen. Nem lát feketeséget - akkor hát nincs benne ördögfiú, öreg ördög se lehet, az bele se férne.

- No, akkor gyerünk! Feljebb emeli a fedelet, aztán még feljebb, feljebb, és puff! - földhöz vágja. Mérgesen káromkodik:

"Hogy a láncos mennydörgős mennykő ütötte volna meg, aki így lóvá tett engem, szegény jó fiút! Hogy az ördög akárhová tette volna!"

Mert mit gondoltok, mi volt a ládikában? Nem gyémántokkal kirakott korona, nem csodálatos virágmag, nem világszép lány képmása, nem is hétpecsétes levél, csak egy incifinci egérfarkinca.

Ha az egérnek hosszabb farka volna, ez a mese is tovább tartott volna.


Ide, öreg, ízibe
Norvég népmese


Volt egy szép nagy rét és annak két gazdája: egyik gazdag, másik szegény. De a gazdag nem nyugodott bele, hogy közösködnie kell, örökösen nyaggatta, gyötörte szegény szomszédját, azt kívánta tőle, hogy mondjon le a maga részéről. Aztán mikor látta, hogy így nem boldogul, fenyegetéssel próbálkozott.

- Ide hallgass! - ezzel állított be hozzá, és egy írást tett elébe.
- Kössünk olyan egyezséget, hogy amelyikünk nagyobb darabot kaszál le egy nap alatt, azé legyen az egész rét. Ha alá nem írod ezt a papirost, elüldözlek a faluból, pereputtyostul.
- No, a szegény tudta, hogy ez a veszte, de azt is tudta, hogy a kapzsi szomszéd beváltja fenyegetését, ha akarja, mert a bíró jó cimborája. Odakanyarította hát a nevét a papiros aljára, de éjjel-nappal búsult, búslakodott.

Egyszer elébe toppan egy éktelen nagy öregember, és így szólítja meg:

-Tudom, milyen gondban fő a fejed, barátom, de ne búsulj. Ha segítségre lesz szükséged csak kiáltsd el háromszor:
"Ide, öreg, ízibe!" - a többivel ne törődj.

Telnek-múlnak a hetek, elérkezik a kaszálás ideje. A szegény ember rémülten látja, hogy szomszédja húsz kaszáslegényt fogadott. Őt meg nevetik, amiért egyes-egymaga akar kiállni velük versenyre. Hát nem is állt ki. Ahelyett leült egy kőre, és két tenyerébe fogta a fejét. Akkor hirtelen eszébe jut az óriás öreg, és kimondja félhangosan a szavakat, de maga se hiszi, hogy valamit ér vele. Semmi se mozdul körülötte. Újra elmondja, hangosabban:
- Ide, öreg, ízibe! - Megint semmi.

De a kaszások meghallják, és jobbra-balra dülöngélnek nevettükben. Erre aztán megharagszik a jóember, nekidurálja magát, és elkiáltja magát teli torokkal:
- Ide, öreg, ízibe!

Abban a szempillantásban ott áll a hatalmas kaszás, kétöles kaszával a kezében. A gazdag szomszédnak meg a húsz munkásának torkára fagy a röhögés. Dermedten bámulják az idegent, és még fel se ocsúdtak, kopasz a rétnek jó fele. Éktelen haragra gyúltad a kapzsi gazdag, és nagyot káromkodik:
- Megállj, öles kaszás! Úgy fenéken billentelek, hogy arról koldulsz!

- Szalad utána, belerúg hátulról, de csak annyit ér vele, hogy a fél lába odaragad az óriás nadrágja ülepéhez. Most már eszét veszi a harag, felemeli a másik Lábát, és még avval is rúg egyet; az óriás észre se veszi, vagy talán azt hiszi, légy szállott hátul a nadrágjára, kaszál tovább, az ember meg ott lóg rajta, mint egy kullancs.

Suhog a kétöles kasza - nem is suhog, inkább zúg, mint a szélvész, egykettőre rendekben hever az egész fű. A kaszás meg törölgeti homlokát, aztán búcsút int fejével a szegény embernek, és felemelkedik a levegőbe, egyik felhőről a másikra lép és eltűnik az ámuló szemek elől. A kapzsi gazdagot is viszi magával - ő tudja, hová.

Így aztán - az írás meg az igazság szerint - az egész rét a szegény embernek maradt.


Jancsi és Janó
Magyar népmese


A fukar kocsmáros egy gyereklegénykét fogadott meg szolgának, mert úgy gondolta, hogy avval tehet, amit akar. Mindennap három főtt tojást adott neki meg félévenként egy rend ruhát, de bért nem fizetett. Jancsi - mert így hítták a kis legényt búslakodott, bosszankodott, de követelőzni csakugyan nem mert. Volt azonban egy kedves pajtása, Janó, a cigány kovács. Ez a Janó egy napon azt mondta neki:
- Kicsi híján egy éve, hogy semmiért vesződöl, hagyd ott a gazdádat, pajtás! Ilyen jó helyet másutt is találsz.

Jancsi megfogadta a tanácsot, egy este összepakolta a motyóját, és búcsút mondott a kapufélfának. Reggel a kocsmáros hiába kiáltott ki a konyhába, hogy:
- Hé, Jancsi, a csizmámat!

Jancsinak hűlt helye volt. Magának kellett csizmát suvickolni, kávét főzni, udvart seperni, asztalokat teríteni. Mérgelődött is őkelme, gondolhatjátok, csak úgy füstölt a száján a káromkodás:
- Meglépett az átkozott kölyök..., no de ezt nem hagyom annyiban!

Nem is hagyta. Beperelte a szolgáját. Ügyvédet fogadott, és ketten kieszelték, hogy kártérítést követelnek rajta. Az ügyvéd előadta a panaszt a törvény előtt:
- Mindennap három főtt tojást adott a gazdája ennek a legénynek, az egy esztendő alatt háromszázhatvanötször három, vagyis jóval több az ezernél is. Mit gondol a tekintetes bíró úr, mennyi pénzt kapott volna a csirkékért, ha azt a tojást inkább a tyúk alá rakja és kikölteti? Ezt a pénzt igazság szerint a fiúnak vissza kell fizetnie, ha otthagyta a szolgálatot...

És beszélt, beszélt a prókátor úr, be nem állt a szája. Janó, aki Jancsi ügyvédje volt, szóhoz se jutott. A bíró is unta már a sok beszédet hallgatni, hát szorgalmasan bólogatott, abban a hiszemben, hogy akkor talán hamarább végeznek.

A Jancsi gyerek majdhogy el nem fakadt sírva, mikor látta, hogy a bíró bólogat. Hiszen akkor ő éltefogytiglan a fukar kocsmárost szolgálhatja, mert azt a pénzt ugyan meg nem tudja fizetni, míg világ a világ.

De Janó résen volt. Mikor a sokszavú prókátor egy pillanatra elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, elővett a kabátja alól egy bögre főtt borsót, és kezdte elszórni az udvaron, közben félhangosan mormogva:
- No, ha itt meg se hallgatják az embert, és ez a szegény gyerek az igazságához úgyse juthat, elvetem ezt a kis borsót, hogy ha kikel, valamije mégis legyen.

A bíró mikor látta, mit csinál, rákiáltott:
- Bolond vagy te, Janó? Vagy minket nézel bolondnak? Hogy kelne ki a főtt borsó?
- Ha a főtt tojásból csirke lehet, mért ne kelne ki a főtt borsó is? - kérdezte jámbor képpel Janó, a bírónak, ügyvédnek, kocsmárosnak meg leesett az álla.


A hűséges kutya
Gotthold Ephraim Lessing meséje (Átdolgozta Rónay György)


A tolvaj napok óta a ház körül ólálkodott.

Azt gondolta, majd éjnek idején lopakszik az udvarba s onnét a házba, olyankor, amikor mindenki alszik.

Kiszemelte magának az utat, mindent apróra meghányt-vetett magában, még egy létrát is fölfedezett a fészerben, azt majd nekitámasztja a háznak, s észrevétlenül fölmászik a padlásra, azt is kirámolja.

Megy majd minden, mint a karikacsapás - gondolta elégedetten. Már csak egy nehézség volt: a kutya.

Volt ugyanis a gazdának egy hatalmas házőrző kutyája; egy jól megtermett komondor, az egész éjszaka ide-oda járt az udvarban, óránként tízszer, hússzor is elment a kerítés mellett, mindent megszaglászott, minden neszre a fülét hegyezte, s ha valami gyanúsat talált, elkezdett dühösen ugatni.

A tolvaj sokat töprengett rajta, hogyan bánhatna el a kutyával. Tudta, hogy erővel nem győzheti, s akármilyen óvatos, akármilyen furfangos, ennek a derék jószágnak az éberségét nem lehet kijátszani.

A tolvaj nemegyszer volt már szorult helyzetben, s ilyenkor már nemegyszer sikerült kivágnia magát valami váratlan ajándékkal. Az ostobákat meglepte a bőkezűsége, s amíg csodálkoztak vagy örvendeztek, ő ügyesen odébbállt.

Ilyesmit gondolt most is. Vett egy darab kenyeret, megtűzdelte szalonnával, aztán amikor leszállt az éjszaka, és elnyugodott a ház, minden ablakban kialudt a világosság, nagy óvatosan benyomta a kaput.

Reccsent egyet a kapu, s azon nyomban ott termett a komondor.

A furfangos tolvaj ekkor fogta a szalonnával tűzdelt kenyeret, és odavetette a kutyának.

A komondor azonban ügyet sem vetett a koncra.



- Ó, te ostoba! - mondta a tolvajnak. - Mit gondolsz, ezzel megvesztegethetsz? Azt hiszed, egy darab kenyérért meg egy kis szalonnáért hallgatni fogok, és hagyom, hogy kifoszd a házat, és megkárosítsd a gazdámat? Azt már nem, barátom! S ha eddig netán azt hittem volna rólad, hogy tisztességes szándékkal léptél az udvarunkba, kéretlen ajándékod eléggé figyelmeztet rá, hogy rosszban sántikálsz.

Nekiugrott a tolvajnak, s az örülhetett neki, hogy nem kapott többet két-három harapásnál.

Így tanulta meg, hogy az igazi hűséget nem lehet megvesztegetni.



A szegény ember lisztje
Román népmese


Élt egyszer egy szegény ember, de olyan szegény volt, hogy még órája sem volt. Egy messzi uradalomba járt napszámba az a szegény ember, a gróf földjére. Egyszer is megy a legelőn keresztül hazafelé. Délfelé járhatott az idő, de az ember nem tudta, hány óra van, mert nem volt órája. Pedig jó lett volna tudnia, mert mit lát? A legelőn tündérlányok táncolnak, mulatnak. Köszönne nekik tisztességgel, de nem tudja, jó reggelt mondjon-e vagy jó napot: Ehelyett ezt mondta hát:
- Isten tartsa meg a kedvetek, és mulassatok jól!
- Neked meg az isten szaporítsa meg a lisztet a zsákodban! - köszöntek vissza nevetve a tündérlányok.

Ez jó kívánság volt, mert a szegény ember zsákjában egy sütet lisztet ha össze lehetett kaparni. Azt is megsütötte az asszony, hogy az ember hazaért. Üres lett a zsák.

Eltelik egy-két nap, megint kellene kenyeret sütni.

- Miért nem sütsz kenyeret, te asszony? Már kopog a szemem az éhségtől - zsörtölődik az ember.
- A semmiből süssek tán?
- Abból nehéz volna. Lisztből inkább - így az ember.
- Beszélni tudsz, követelőzni tudsz, lisztet hozni nem! - mérgelődik az asszony.
- Ne pörölj már, hanem süsd azt a kenyeret!

Az asszony bement a kamrába. Az volt a szándéka, hogy kapja a zsákot, és az emberéhez vágja, hadd lássa, igazán üres. De bizony nem volt az üres! Liszt volt abban, éppen egy sütetre való.

- Honnan hoztad ezt a lisztet, te ember? Csak hozod a lisztet, nekem nem is szólsz?
- Te csak süsd a kenyeret, ne faggass!

Mert majd elfelejtettem megmondani: a tündérlányok azt is utána kiáltották akkor az embernek, meg ne mondja senkinek, hogy a liszt magától szaporodik a zsákban, mert akkor már nem szaporodik többet. Elfogyott ez a kenyér is. Az ember megint mondja:
- Miért nem sütsz kenyeret, te asszony? Már kopog a szemem az éhségtől. - A semmiből süssek tán?
- Abból nehéz volna, lisztből inkább.

Az asszony megint bement a kamrába, újra csak ott volt a liszt.

- Te, ha meg nem mondod, honnan van a liszt, bizony megkarmolászlak, vagy nem is tudom, mit csinálok veled!

Megijed az ember, mert az asszony csakugyan karmolászni kezdte. Megmondta, s el is fogyott a liszt örökre, nem szaporodott tovább.

Akkor meg azért esik neki az asszony:
- Miért mondtad meg, mi? Nem kellett volna megmondanod! - És jól megtépázta az embert.

Bizony ilyenek az asszonyok. Ha nem mondják meg nekik, az a baj, ha megmondják, az a baj. Vagyis mindig baj.


Mit talált a kovácsmester?
Dán népmese


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, amelyben éppen hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. S erre a lakodalomra hivatalos volt a falu kovácsmestere is. Ahogy bandukolt, bandukolt át a szántóföldeken, be a faluba - mert kint lakott egészen az erdőszélen -, egyszerre csak egy furcsa, barna rongydarabba botlott. Lehajolt érte, fölemelte, bele is dugta a zsebébe, mert arra gondolt, hogy otthon majd kimossa a felesége, és valamire csak fel tudja használni. Hanem ahogy megérkezett a lakodalomba, ezért-e vagy miért, nem tudom, de senki sem vette észre, mintha ott se lett volna a kovácsmester. A meghívott vendégek barátságosan odamentek szép sorjában a vőlegényhez és a menyasszonyhoz, kedvesen elbeszélgettek velük, sok boldogságot és sírig tartó szerencsét kívántak nekik, és átadták ajándékaikat. A vőlegény meg a menyasszony mindenkit leültetett az asztalokhoz csak a kovácsmestert nem hívta senki. Ott kinn álldogált egymagában az udvaron, mint egy eldobott piszkafa.

"Akár haza is mehetek - dohogott magában -, s haza is megyek bizony, mert hiszen senki sem törődik itt velem!"

Dúlva-fúlva vágott át a szántóföldeken, s egykettőre hazaért. Ahogy belépett az ajtón, morcosan csak ennyit mondott:
- Meggyüttem!
- Hogyhogy visszajöttél, édes egy uram? - kérdezte a felesége. - Hát már véget ért a lakodalom?
- Meggyüttem, mert a kutya se törődött velem, még csak rám se néztek - panaszkodott a kovácsmester. - Erre azt gondoltam magamban, ha nem látnak szívesen, hát inkább elgyüvök.
- De hát hol a csodában vagy tulajdonképpen, édes jó uram? Hangot, azt hallok, de embert bizony nem látok! - sikoltott fel rémülten az asszony, mert csak most fordult hátra a tűzhely mellől, ahol éppen túrós palacsintát sütött tizenhét neveletlen gyermekének.

S bizony nem is láthatta, mert láthatatlan volt a kovácsmester, hiszen az a rongyféle, amit talált, nem volt más, mint egy láthatatlanná tevő sipka.

- Mit beszélsz itt összevissza? Azt mondod, hogy, nem látsz engem? Hát te is egészen megkukultál, amíg odajártam? - fortyant fel a kovácsmester, mert ahogy ő végignézett magán, ő bizony látta magát. Aztán, hogy egy kicsit megenyhült, kivette a zsebéből a kis barna valamit, és odadobta a lócára a feleségének, hadd lássa, hogy még hozott is valamit. No, most már aztán végre látta őt a felesége, azonban a láthatatlanná tevő sipka abban a minutumban eltűnt, mert csak az használhatta, aki megtalálta, továbbajándékozni nem volt szabad.

Most aztán egyszeriben megértette a kovácsmester, hogy miért nem vették észre. Jókedvűen ballagott hát vissza a lakodalomba. A mulatság persze még javában tartott, s amikor a mátkapár megpillantotta a kovácsmestert, kiszaladtak hozzá az udvarra, és örömükben összevissza csókolták, aztán őt is leültették dúsan terített asztalukhoz.

Én azt hiszem, még ma is ott eszik, ha azóta ugyan jól nem lakott.


Az aranygöröngy
Belorusz népmese


Volt egy falunak egy zsugori földesura. Olyan fukar, hogy még a levegőt is sajnálta mástól. Nem akadt emberfia, aki egy csobolyó vizet ki tudott volna kunyerálni tőle. Azt mondta egyszer az egyik paraszt a komáinak:
- No, hát én majd megmutatom, hogy nemcsak egy csobolyó vízzel, de fényes ebéddel vendégel meg a földesúr!

Ezt már aztán nem hitte senki.

De az ember fogta magát, bekopogott az úrhoz. Meghajolt előtte illendőn, és ravasz ábrázattal azt mondta:
- Kegyes uram, egyenesen hozzád jöttem, hogy megkérdjem: mennyit ér egy ekkora aranygöröngy?

És odamutatta jókora öklét.

Hej, szíves lett a földesúr mindjárt az arany szóra!

- Kerülj beljebb, galambocskám! - nyájaskodott.

- Ülj le, parasztocskám! Bevezette a parasztot legszebbik szobájába. Az meg tovább kérdezte:
- Hát ekkora? Az mennyit érhet?
- És a két összetett öklét mutatta. Az úr csak úgy remegett kapzsiságában.
- Igyál, édes barátom! Ne sajnáld, kedves komám!

És nem győzött töltögetni neki a legjobbik borából.

Ivott a paraszt, iddogált, aztán tovább kérdezte.

- Hát ekkora, mint a fejem? Ekkora aranygöröngy ugyan mennyit érhet? A kapzsi földesúr már majd kibújt a bőréből. Kiáltott a szolgáinak:
- Terítsetek asztalt, rakjátok meg minden jóval, hadd vendégelem meg az én édes cimborámat!

Nekilátott az ember, evett-ivott kedvére.

A földesurat meg már csak úgy ette a türelmetlenség: hol van hát az az aranygöröngy?

Alighogy az utolsó falatot lenyelték, felállt az úr:
- No, hát vezess, parasztocska! Hol van az az aranygöröngy?

A paraszt pipára gyújtott, pöfékelt egypárat, aztán megrázta a fejét:
- Sehol sincsen. Csak úgy kérdeztem, mennyit érne, ha volna.

Megmérgesedett az úr. Majd megpukkadt dühében. Rárivallt a parasztra:
- Takarodj a szemem elől, te bolond! Te hibbant! Te kelekótya!

Visszaszólt a paraszt:
- Nem is vagyok én olyan bolond! Lám, milyen jó ebédet ettem! Melyikünk a bolond?


Pohon, meg a gyöngy
Román népmese


Volt egyszer egy ember, annak egy fia, Pohon. Szegények voltak, így hát a fiú már kiskorában elment pénzt keresni. Egy építkezésen dolgozott, és első keresetén egy kígyót, egy macskát meg egy kutyát vásárolt magának.

Telt az idő, az állatok szépen felnőttek. Megszólal a kígyó valamelyik napon.

- Kedves gazdám, menjünk haza, mert apám, a Kígyócsászár azt hiszi, hogy rég meghaltam.

Pohon akkor tudta csak meg, hogy kedves kígyója a Kígyócsászár fia.

Elindultak, sokáig mentek, mendegéltek. El is érkeztek a kígyók birodalmába. Az őrségen levő kígyók halálra akarták marni őket, de Pohon kígyója füttyentett egyet, mire minden kígyó vigyázzba merevedett.

Bementek a palotába. Volt nagy öröm! A Kígyócsászár hálából egy gyöngyöt ajándékozott Pohonnak. A gyöngynek csodálatos ereje volt: ha reggel valaki a bal kezébe veszi, este meg a jobb kezébe, napközben pedig a nyelve alatt tartja, annak minden kívánsága teljesül.

Pohon boldogan indult haza a macskával meg a kutyával. Otthon az apja azt kívánta tőle, hogy nősüljön meg, és szegény lányt vegyen el feleségül. De Pohonnak a császár lányára fájt a foga.

Úgy tett a gyönggyel, ahogy kellett: hercegi rangot, nagy palotát, mérhetetlen gazdagságot kívánt. Meg is lett minden. Elment leánykérőbe a császárhoz, és az boldogan adta hozzá a lányát.

A császárlánynak volt egy szerecsen pohárnoka, azt magával akarta vinni Pohon palotájába. Pohon beleegyezett.

A pohárnok tudta, hogy Pohon szegény legény volt, és mindenáron meg akarta tudni, hogyan lett ilyen előkelő meg gazdag. Tudni kell, hogy a pohárnok is szerette volna feleségül venni a császárlányt. No, sikerült megtudnia a titkot. Ellopta a gyöngyöt Pohontól, aztán úgy tett a gyönggyel, amint kellett: Pohon visszavedlett szegény legénnyé, a palota kunyhóvá. A pohárnok azután magának kívánt palotát, gazdagságot, mindent. Elvette feleségül a császárlányt is.

Búsult Pohon nagyon, és csak járt-kelt a kutyájával meg a macskájával órák hosszát. Nem volt kedve a munkához sem. Egyszer így hármasban a szerecsen palotája felé kerültek. Látja Pohon, hogy a császárlány meg a pohárnok a gyönggyel játszadozik. A kutya is látja, és mérgesen vakkant egyet. Megijed a vakkantástól a császárlány, leejti a gyöngyöt, a gyöngy meg gurul 1e a terasz lépcsőjén. A macska nagyot ugrik, fölkapja a gyöngyöt, és átadja Pohonnak: A császárlány meg a szerecsen rémülten nézi, hogy a gyöngy hogyan kerül vissza Pohonhoz. Úgy megrémültek, hogy ketten kétfelé futottak.

Pohon akkor a gyönggyel egy tisztességes, takaros parasztházat varázsolt magának, és feleségül vett egy szegény lányt, akivel ma is boldogan él. A gyöngyre sem volt szüksége többé, beledobta hát a tengerbe.


Mese a piros kalapos békáról
Lengyel mese


Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett. Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.

- Csúnya a kabátom! - nyafogta durcásan.
- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
- Az is zöld, mint minden. Jaj, de unalmas!
Tudod, mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!

Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.

- Hát ez meg mire jó? - csóválta a fejét. - Vendégség...
- Hogy jól mulassunk!
- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette őket az öreg.

De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballag különleges fehér pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj - miféle hang zavarja meg vidámságukat?

- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya.
- Piros a csizmám nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságtokon!

Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! - fejest ugrottak vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.

- Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:
- Jaj, csak baj ne legyen belőle!

A gólya meg a fészkéről lelátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat.

"Magától sétáló kalapok?" - csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.

- No, már most nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk.
- Idepiroslik a kalapotok!

Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:
- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.

Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.

- Hová lettek? - bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!

A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe. Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!


A medve, a róka meg a bödön vaj
Norvég népmese


A medve meg a róka egy bödön vajat vásároltak együtt, hogy eltegyék karácsony estére, vacsorára. Jól eldugták a galagonyabokor tövében, aztán lefeküdtek és elaludtak. A róka egyszer csak felpattan, mint akit álmából felvertek, és elkiáltja nagy hangon:
- Jó, máris megyek! - Azzal elszalad.

A medve félig felébredt ugyan a kiáltásra, de nagyon álmos volt, átfordult a másik oldalára, és aludt tovább. A róka meg azalatt kiásta a bödönt, evett a vajból, aztán visszadugta a helyére, szépen eligazította, elegyengette a földet is felette, hogy más meg ne találja. Miután ezt mind elvégezte, visszafeküdt a mackó mellé. Mackó bá', mikor felébredt, megkérdezte, mitől zsíros a pofája.

-Képzeld csak, keresztelőbe hívtak, amíg te aludtál! Nagy ebéd volt, úgy jóllaktam, mint a duda - füllentette Ravaszdi. És mivel a medve tudni akarta, hogy hívják a gyereket, egy percnyi gondolkodás után azt is megmondta:
- Torkos szájú! Szép név, igaz?

Másnap ugyanúgy történt minden. A róka hangosan odakiáltotta a senkinek:
- Jó, máris megyek!

Aztán leszaladt a bokorhoz, kiásta a karácsonyi vacsorájukat, jó felét megette, és később, mikor a mackó felébredt és megkérdezte, mitől zsíros a képe, elhitette vele, hogy most a másik szomszédja hítta keresztelőbe.

- No és ezt a gyereket hogy hívják? - tudakolta a medve.
- Felelennvan. Szép név, igaz?

Harmadnap megint lefeküdtek a napos dombtetőn, és amíg a mackó aludt; róka koma mind megette a vajat, kinyalta még a bödön alját is. Aztán elhitette a medvével, hogy megint keresztelőbe hítták, mert neki sok jó szomszédja van.

- Ez a harmadik olyan szép gyerek, hogy öröm nézni. A neve: Cseppsemaradt. Szép név, igaz-e?

Végül a medvének is kedve támadt megnézni a bokor alá rejtett kincset, és mikor látta, hogy üres a bödön, a rókára támadt:
- Te etted meg! Más nem tudhatta, hogy ide dugtuk!
- Én hozzá se nyúltam! Te etted meg, és most rám fognád, szép dolog, mondhatom! - hazudta a róka szemtelenül.

Veszekedtek, egyik a másikat vádolta a vajlopással, már-már verekedésre került a sor. Ravaszdi persze tudta, hogy akkor ő húzza a rövidebbet, hát gyorsan kieszelt valamit:
- Ide hallgass! Így sohase tudhatjuk meg, melyikünk a tolvaj. De mondok egyet: most feküdjünk le aludni, aztán mikor felébredünk, meglátjuk, melyikünknek zsíros a szája széle, mert az a vajtolvaj!

A medve beleegyezett, és nemsokára mélyen aludt, hiszen nyugodt volt a lelke. Ravaszdi meg, mihelyt hallotta a hortyogásán, hogy alszik, leszaladt a galagonyabotoshoz, összekapart nagy nehezen még egy borsónyi vajat a bödön alján, azzal bekente a mackó szája szélét.

Így aztán mégiscsak rajtamaradt Tányértalpú komán, hogy ő a vajtolvaj, és amilyen együgyű, végül talán maga is elhitte.


Búbánat
Norvég népmese


Élt egy faluban két parasztember, két testvér, de egyik gazdag, másik szegény. A gazdag a városba költözött, szép nagy házat épített magának, kereskedett, nehéz munkával nem erőltette meg magát. A szegénynek meg semmije se volt, csak a sok gyereke, hiába vesződött látástól vakulásig. Egyszer találkozott a gazdag testvérbátyjával. A gazdag meghívta vendégségbe:
- Gyertek el hozzám holnap a feleségeddel, nevem napját ünnepeljük.

A szegény ember meg a felesége korán kelnek másnap, mert a város messze van, és kocsit nem küldtek értük. A gazdag házban már javában esznek-isznak a vendégek, mire ők megérkeznek. Leülnek az asztal végére, de a házigazda őket nem kínálja, elfeledkezik róluk. Ebéd után a vendégek felállnak, megköszönik a jóltartást, pityókosan, virágos kedvben indulnak hazafelé. A szegény testvér meg a felesége leghátul ballagnak a sorban.

- Gyújtsunk rá mi is egy jó nótára, feleség! - mondja az ember, de az asszony felcsattan!
- Bolond vagy? Ezek danolhatnak teli hassal, boros fejjel! De mi éhen-szomjan maradtunk. Mitől danolnánk?
- Mindegy az, mégiscsak a bátyám neve napja van - így az ember.
- No meg restellek is nóta nélkül baktatni a többi után. Ha én is fújom, azt hiszik, engem is jóltartottak.
- Hát akkor gyújts rá magad!

Nótába kezd az ember, és két hangot hall. Megáll, kérdi az asszonyt: te danolsz velem olyan cérnahangon?

- Én aztán nem! Éppen nótázókedvem van!
- Hát akkor ki lehet?

- Újra rákezdi, hegyezi a fülét. Csak maga danol, mégis két hangot hall. Megáll, kérdi:
- Hé, Búbánat, tán bizony te danolsz velem?
- Én, gazdám - hallik az üres levegőből -, és most már veled maradok. Hazaérnek, Búbánat kocsmába hívja a szegény embert, és mikor az szabadkozik, hogy nincs egy fillérje se, kicsúfolja:
- Ejnye, te jámbor! Nem kell oda pénz! Elisszuk a bekecsedet. Úgyis itt a nyár.

Elitták a bekecset, másnap meg a boronát, ekét, szánkót. Végül már a felesége egyetlen ruháját is elitták. Akkor azt mondja Búbánat:
- Kérd kölcsön a szomszédod szekerét, lovát, hazudd azt, hogy fát akarsz hazahordani az erdőből.

Az ember megint csak szót fogad, de Búbánat most nem a kocsmába hajtat, hanem a mezőre. Egy nagy kőnél megállítja a szekeret, és azt mondja:
- Hengerítsük el azt a nagy követ a helyéből! - Az ember lekászálódik, elhengeríti a követ hát arannyal teli gödör van alatta! Lapáttal hányja a szekérre a pénzt. Aztán gondol egyet:
- Nézd csak meg, mi csillog ott a gödör alján; ha arany, hát ne hagyjuk ott! Búbánat lemászik a gödörbe, az ember meg egy-kettő! - visszahengeríti a követ a helyére.

- Jobb lesz így, komám, mert ha velem maradsz, ennek a kincsnek is nyakára hágunk. - Hazahajt, a kincset a pincébe hordja, a szekeret visszaadja a szomszédjának, és most már azon töri a fejét, hogy szedje rendbe a gazdaságát. Fúr-farag, ácsol, fűrészel, szép házat épít, és gazdagabb lesz, mint a bátyja.


A tengerszem titka
Magyar népmese nyomán írta Bartócz Ilona


Van a Székelyföldnek egy titokzatos völgye, ahol a madárfüttyön és az örökké csevegő zuhatagon kívül semmi sem töri meg a csöndet. Itt nem irtja fejsze a százados fákat, a vadat nem hajszolja vadász.

A kidőlő fák helyén új fák sarjadnak, nyújtózkodnak a sziporkázó csillagok felé, soha senki nem veszi őket számba.

A völgy fölé magasló kerek hegy tetején vörösbarna bozontú fű nőtte be a földet; sötétzöld moha közül sarjadzott ki, fehér indájú halovány virágok tekergőznek rá. Aki a mohára lép; hogy szakítson egyet a különös virágokból, annak a lába alatt megsüpped a föld, mert hiszen nem is föld az, hanem víz tükrén ingadozó sűrű szövevény, mely, zöld szakállú hálós hínárkötelekkel feneketlen mélységbe rántja a vakmerőt, s az úgy eltűnik, hogy még buborék sem száll fel utána.

Ha valaki a túlsó hegy ormáról nézi a kerek hegyen vöröslő veszélyes mezőt, úgy látja, mintha száz meg száz kéken ragyogó szem pillantana rá: a csalóka mezőn száz meg száz aprócska tengerszem csillog.

Túl az erdőn, túl a hegyen, óriás hegyektől körülvéve van egy másik tengerszem, a Szent Anna-tó. Hajdan ez a tó is meg az a másik is, ott fenn a kerek hegy tetején, a vízitündérek országa volt.

A zöld szakállú vízikirály gyékénytutajon kievezett a partra aranyhajú lányaival, és a hüvelyknyi tündérkék egész délutánokon át eljátszadoztak a meleg napfényben hintáztak a faleveleken, elbújtak a harangvirágok kelyhében, onnan kukucskáltak elő, hősi csatákat vívtak a harcias tücskökkel, meglovagolták a pávaszemes pillangót, csigahéj fésűkkel fésülgették aranyhajukat, harmatban fürödtek, nefelejcsszirommal törülköztek, és olyan szépen daloltak, hogy hallatára még a madárkák is elcsöndesedtek, hogy tanuljanak tőlük.

Egyszer azonban emberek érkeztek a tó partjára. Erős hangjuk, kíméletlen léptük fölverte a tavi csendet.

Templomot építettek a tó mellé, erős szavú harangot húztak fel a toronyba, és a harangzúgás elriasztotta a zöld szakállú vízikirályt és aranyhajú tündérkéit. Mióta megszólalt a harang, a tündérkék nem mertek kiszállni a Szent Anna-tó partjára, hogy ott játszadozzanak, az öreg vízikirály gyékénytutaja sem szállt fel többé a tófenékről; az öreg zöld szakállú a tündérlánykákkal együtt elvándorolt a Szent-Anna-tó vizéből, valamennyien fölhúzódtak a kerek hegy tetején levő tóba. De mert a harangszó oda is fölhallatszott, a tündérkék apró vízigyökerekből, hínárból, folyondárból sűrű takarót szőttek a tó tükrére: A szövedék évrő1 évre vastagodott, moha benőtte, fű fölverte, lassanként olyanná lett, mint a mező, csakhogy a füvek gyökerei a víz mélyébe ágaztak le. A csodálatos szövevényen itt is, ott is gömbölyű ablakokat nyitottak a szorgos tündérkék, hogy időnként mégis kikandikálhassanak a világba, és hogy a napsugár átmelegíthesse a vizet. Ezeket az aprócska ablakokat sohasem nőtte be a vörösbarna bozontú fű, úgy csillognak a napfényben, mint megannyi tiszta kék szem.


Piboan és Szigvan
Észak-amerikai indián mese


Egy öregember ült egyedül a kunyhójában egy befagyott folyó partján. A tél vége felé járt, s a kunyhó tüze alig pislákolt. Az ember nagyon vén volt és nagyon elhagyott. Fürtjeit fehérre festette a kor, minden porcikája reszketett. Így múlt egyik nap a másik után, nagy magányosságban, s ő nem hallott mást, csak a vihart, amint maga előtt söpörte, fújta a frissen esett havat.

A tűz már éppen kialvóban volt, mikor egyik nap sudár termetű fiatalember közeledett, s belépett a kunyhóba. Arcát pirosra festette a fiatalság tüze, szeméből szikrázott az életerő, ajkán mosoly játszott. Könnyű, gyors léptekkel járt. Homlokát a harcosok homlokszalagja helyett édesfűből font koszorú övezte, kezében virágcsokrot tartott.

- Ó, fiam - mondta az öregember -, boldog vagyok, hogy láthatlak. Gyere be, és meséld el kalandjaidat, meséld el, milyen idegen országokat látogattál meg. Töltsük együtt az éjszakát. Én elmondom neked hőstetteimet és diadalaimat, és elmondom, mi mindent tudok. Te is elmondasz magadról mindent, és jól elbeszélgetünk.

Aztán elővett zsákjából egy furcsán kimunkált ősrégi pipát, megtöltötte dohánnyal, különféle leveleket kevert hozzá, hogy finomabbá tegye, és átnyújtotta vendégének. Mikor ennek a szertartásnak vége volt, beszélgetni kezdtek.

- Én egyet fújok - mondta az öregember -, és a folyó mozdulatlanul megáll. A víz merev és kemény lesz, mint a kristály.
- Én egyet lehelek - mondta a fiatalember -, és a mezőn virágok fakadnak.
- Megrázom a fürtjeimet - felelte az öreg -, és hó födi a földet. A levelek parancsomra lehullanak a fákról, s a lehelet elfújja őket. A madarak felkelnek a vizekről, és távoli országokba repülnek. Az állatok elrejtőznek leheletem elől, s maga a föld is olyan kemény lesz, mint a kovakő.
- Én megrázom a sörényemet - vágott közbe a fiatal -, és lágy, meleg zápor hullik a földre. A növények kiemelik a fejüket a földből, és csillognak az örömtől, mint a gyerekek szeme. Hangom visszahívja a madarakat. Lélegzetem melege felszabadítja a folyókat. Csupa zene a liget, s amerre járok, az egész természet örvendezik.

Az égen végre megjelent a nap. Lágy meleg áradt a kunyhóba. Az öregember nyelve megállt. Vörösbegy és rigó énekelt a kunyhó tetején. A folyó mormolt az ajtó előtt, s a tavaszi szél lágyan hozta a növekvő füvek és virágok illatát.

A napvilág egészen megmutatta a fiatalembernek, ki volt vendéglátó gazdája. Mikor ránézett, szeme Piboan (indián nyelven = tél) jeges arcát látta. Az öregember szeméből víz patakzott alá. Ahogy a nap följebb-följebb hágott, úgy zsugorodott egyre kisebbre Piboan alakja, míg végül teljesen elolvadt. Kunyhótüzének helyén semmi sem maradt más, csak egy csokor niszkodid, ez a rózsaszín szegélyű piciny fehér virág, amely az északi növények között legelsőnek bújik elő tavasszal.


A királykisasszony találós kérdései
Görög mese


Egyszer volt, talán igaz se volt, volt egyszer egy királykisasszony. Szépségének messze földön híre járt, s mikor eladósorba ért, a királyi palota kilincsét egymásnak adogatta a sok vitéz dalia, mind a szépséges leányzót szerette volna feleségül. A királykisasszony meg hírül adta, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki meg tud felelni három találós kérdésre; aki meg leánykérőbe jön, s nem tud válaszolni, annak fejét véteti. Már akár tornyot építhetett volna a hercegek, grófok fejéből, annyi volt a kérő, s egy sem tudott válaszolni a találós kérdésekre.

Egyszer aztán egy királyfi kopogott be a palotába. A királykisasszony öregapja nyitott neki kaput, megsajnálta a messze földről jött szép királyfit, s egyre kérte az unokáját, hagyja a találós kérdéseket, menjen feleségül a szép királyfihoz, mert a végén még pártában marad. De a királykisasszony nem engedett.

- Ha egyszer leánykérőbe jött, vagy felel a találós kérdésekre, vagy fejét vétetem!

A királyfi meg csak nevetett.

- Szép királylány, hadd hallom az első kérdést!

A királylány megmondta:
- Egyvalaki átöleli az egész föld kerekét, s nincs párja a széles világon. Mi az?
- Könnyű a válasz - mondta a királyfi. - Az egész földkerekét átöleli a fényes nap, s nincs párja a széles világon!

Az udvari bölcsek örvendezve kiáltották:
- Kitalálta! Kitalálta!

- És most halld a második kérdést! - mondta a királykisasszony. - Melyik az az anya, amelyik táplálja a kicsinyeit, de mihelyt megnőnek, elnyeli őket?
- A tenger - mondta a királyfi. - A tenger párája táplálja, növeli a patakokat, a nagy folyamok meg a tengerbe ömlenek, s az elnyeli őket.
- Kitalálta! Kitalálta! - örvendeztek az udvari bölcsek.
- Következik a harmadik kérdés - mondta a királylány. - Jól figyelj! Van egy fa, mely fölváltva hajt világos leveleket és sötét leveleket. Mi az, kitalálod-e?
- Szép királylány, az év az a fa, világos levelei a nappalok, sötét levelei az éjszakák.
- Kitalálta! Kitalálta! - kiáltoztak boldogan a bölcsek.

A királyfi feleségül vette a királykisasszonyt, s boldogan éltek, míg meg nem haltak. Így volt, mese volt.



A nap és a szél versengése
Francia mese


Többet ésszel, mint erővel: ez derül ki a nap meg a szél versengéséből is.

Réges-régen történt, még amikor nem volt ritkaság; hogy a nap elbeszélgetett a fákkal, a csillagokkal, az erdő vadjaival.

Egyszer, úgy mondják, a széllel ereszkedett szóba.

Csakhogy a szél rettentően gőgös volt, amellett nagyon vad is, nem lehetett vele rendesen beszélgetni, azonnal elkezdett huzakodni, hetvenkedni, kötözködni.

Így történt ez most is. A nap barátságosan köszöntötte, de a szél éppen csak mordult egyet feleletül, aztán nyomban hivalkodni kezdett.

Bizony - mondta -, akármilyen fenn hordod is az orrodat ott az ég magasában, kettőnk közül azért mégis én vagyok az erősebb!

A Napnak ugyan semmi kedve nem volt hozzá, hogy vitatkozni kezdjen egy ilyen neveletlen süvölvénnyel, de azért mégiscsak megkérdezte tőle:
- Miből gondolod, hogy erősebb vagy nálam?
- Miből? - Zúgott-morgott fölfuvalkodottan a szél.
- Onnét, hogy te csak baktatsz odafönt, és mosolyogsz, de én idelent akárkit derékon kapok és megpörgetem, amellett ha megharagszom, akármi akad az utamba, egyszerűen elfújom, mintha ott se volna.
- Derék dolog - jegyezte meg a nap -, de azért nem ártana próbát tenni egyszer, mert régi igazság, hogy sok beszédnek sok az alja, és nem annak a legerősebb a karja akinek a legharsogóbb a hangja.
- No, hát álljunk ki versenyre! - hányta-vetette magát a szél.
- Nem bánom - mondta a nap. - De miben versenyezzünk?
- Látod ott azt a parasztembert? - kérdezte a szél, és a vándorra mutatott, aki az úton bandukolt. - Látod a vállán a subát? No, hát az nyeri a versenyt, aki le bírja húzni róla a subáját.
- Rendben van - egyezett bele a nap.

A szél nem sokat teketóriázott, hatalmasan fölfújta magát, azzal nekirontott a parasztembernek, és elkezdte tépdesni, ráncigálni a subáját.

De hiába ráncigálta; nem sokra ment vele. A parasztember ugyanis fázott a vad szélben, fölhajtotta körben a suba gallérját, jól befészkelte magát a meleg birkabőrbe, aztán, mert a szél egyre erősebb lett, s majd ledöntötte a lábáról, leült egy sziklatövébe, hátát nekivetette a sziklának, s úgy megbújt a subában, mintha többé ki se akarna bújni belőle.

A szél dühöngött, morgott, huhogott, de nem ért el semmit.

- Jól van - mondta a nap -, most én jövök.

Megállt a kuporgó vándor fölött, és elkezdett mosolyogni. Mosolygott egyre szélesebben, csak úgy ontotta meleg mosolygását. A vándor már nem fázott; aztán már nemcsak hogy nem fázott, de kezdett melege lenni, aztán kezdett verejtékezni, s egyszer csak ledobta magáról a subát, s jókedvűen elhevert rajta a napsütésben.

A szél, mit tehetett mást, morogva elkullogott; a nap meg csak mosolygott tovább a felsült hetvenkedőn.


Cinegenaptár - Április
Bianki meséje


Elszállt a cinke, elszállt Picinyke a folyóra.

Mezők fölött repült, rétek fölött, mindenütt erek, patakok csörgését hallotta. Erek csörgedeztek, patakok futottak, mind a folyó felé igyekezett.

Elért Picinyke a folyóhoz, félelmetes volt a folyó: kékre vált rajta a megvékonyodott jég, a partok mentén előbuggyant a víz.

Látta Picinyke: napról napra több ér, patak szakad a folyóba. Észrevétlen gyűlnek-gyülemlenek a kis patakok a hó alatt, beleömlenek egy-egy szárazérbe, vízmosta árokba, onnan aztán fejest a folyóba! Sok-sok erecske, patak, csermely ömlött a folyóba, s elbújt a jégtakaró alatt.

Fekete-fehér, karcsú madárka termett Picinyke előtt. Fürgén szaladgált a parton, billegette hosszú farkát, köszöntötte a cinkét:
- Civi! Civi!

- Mit civikelsz? - kérdezte tőle Picinyke. - És mért billegeted a farkadat?
- Civi!-felelte a karcsú madár, - Hát nem tudod, hogy hívnak engem? Barázdabillegető. Megbillegetem a farkamat, rákoppintok vele a jégre, akkor meghasad a jég, és zajlani kezd a folyó.
- Hiszi a piszi! - hitetlenkedett Picinyke. - Csak hencegsz!
- Nem hiszed? Ide nézz! - kiáltotta a karcsú madárka.
- Civi! És még jobban billegette a farkát.

Akkor valahol, följebb, akkorát durrant a folyó jege, mintha ágyút sütöttek volna el.

A barázdabillegető fölrebbent, s ijedtében olyan sebesen elröpült, mintha ott se lett volna.

Picinyke meg mit látott: meghasadt a jég, mint az üveg. Az erek, patakok, amelyek folyóba futottak, s a jég alá bújtak, nekiveselkedtek, feszítették alulról a jeget, addig feszítették, míg hangos durranással megrepedt. Megrepedt, és kisebb-nagyobb táblákra hasadozott.

Megindult a folyó. Zajlott, rohant, most már senki-semmi nem tudta feltartóztatni. Táncoltak, kerengtek, billegtek rajta a jégtáblák, egymásra csusszantak, meg-megpördültek, ki-kivágódtak a partra.

Egyszerre ott termett a sokféle vízimadár, mintha valahol a közelben meglapulva várták volna ezt a pillanatot. Ott keringtek mind: a vadkacsák, a sirályok, a hosszú lábú sárszalonkák. Lám csak, visszatért a barázdabillegető is, ott tipegett föl-alá a parton, hosszú farkát billegette.

Csipog, csárog, csirreg, vijjog, fütyül, pityeg, csattog, cserreg a sok madár. Az egyik a víz alá bukdosva halászik, a másik az iszapot túrja- csőrével, a harmadik muslincákat kapkod a parton.

- Nyitnikék! Fut a jég! Fut a jég! - zendített rá örvendezve Picinyke is. És röpült az Öreg Verébhez, elmondani neki, mit látott a folyón.

Az Öreg Veréb így tanította:
- Láthattad: először a mezőre érkezik meg a tavasz, aztán a folyóra. Jegyezd meg jól: április a neve annak a hónapnak, amelyik eltakarítja a jeget a folyókról.

Most pedig röpülj vissza az erdőbe, meglátod, mi vár ott.

És Picinyke egykettőre elröppent az erdőbe.


A nyuszikról
Csarusin meséje


A nyaralóban egyszer odaszalad hozzám Nyikitka, és azt kiabálja:
- Papa, add vissza a húsvéti nyuszikat! Papa, add vissza a húsvéti nyuszikat!

Sehogy se értettem, hogy miféle húsvéti nyuszikat adjak neki vissza. Eszem ágában sem volt semmit visszaadni, nyulam meg egyáltalában nem volt.

- Mit beszélsz, Nyikituska? - mondom neki. - Mi bajod?

Nyikitka meg most már zokogva követeli, adjam neki vissza a húsvéti nyuszikat.

Akkor odajött a mama, és mindent megmagyarázott. Kisült, hogy a falusi gyerekek hoztak oda két kisnyulat: a kaszálón fogták. Nyikitka meg mindent összezavart. Azt akarta mondani: "Vedd meg tőlük a nyulakat - és e helyett az mondta: "Add vissza a húsvéti nyuszikat!"

No, megvettük a kisnyulakat, megtartottuk.

Csuda helyes kis jószágok voltak. Afféle bolyhos kis szőrcsomók. A fülük szétállt, a szemük óriási nagy, melegbarna. A lábacskájuk meg olyan puha, mintha szőrpapucsban járnának.

Etetni próbáltuk őket. Kínáltuk fűvel - nem eszik. Tejet töltöttünk nekik egy kis tányérkába - a tejet sem isszák. Talán nem éhesek?

De ha leraktuk őket a padlóra, egy lépést sem lehetett tőlük tenni. Egyenest a lábunkra ugrottak. Orrocskájukkal bökdösték a cipőnket, nyalogatták... Úgy látszik, az anyjukat keresték.

Kitaláltuk ebből, hogy éhesek, de még nem tudnak enni. Szopósak.

Akkor bejött a szobába Tomka, a kutyánk. Ő is szemügyre akarta venni a nyuszikat. Azok meg, szegénykék, rávetették magukat Tomkára, fölmásztak rá...Tomka nagyot mordult, a fogát vicsorította, kiszaladt.

Hogyan tápláljuk a kisnyulakat? Éhen halnak szegénykék.

Addig-addig törtük a fejünket, amíg kifundáltunk valamit. Elindultunk, hogy cica dajkát keressünk nekik.

A szomszéd ház előtt a lócán feküdt egy cica, a kölykeit szoptatta. Tarka cirmos volt, még az orra is három színben pompázott.

Odacipeltük a nyuszikhoz, hű de nagyot fújt rájuk, nagyot mordult, majdnem üvöltött! Csípje meg a kánya!

Mentünk tovább, másik dajkát keresni.

Egy másik ház előtt a földpadkán fekszik egy cica, szurokfekete, csak a mancsa fehér. Szépen dorombol, melengetőzik a napocskán... De mikor fogtuk a nyuszikákat, és melléje fektettük, egyszerre kieresztette mind a húsz körmét, és a szőre felborzolódott. Hiába, ez sem alkalmas dajkának! Visszavittük.

Harmadik macskát kerestünk.

Találtunk is, a falu legvégén. Szemre békés, kedves állat volt. Csakhogy ez a kedves állat kis híján felfalta a szegény kis nyuszikáinkat. Mihelyt meglátta őket, kitépte magát a kezünk közül, és úgy vetette magát rájuk, mint az egerekre.

Nagy nehezen elvonszoltuk onnét, és kidobtuk az ajtón.

A nyuszikáink talán éhen is haltak volna, ha nem akad szerencsénkre még egy macska - a negyedik. Ez a macska maga jött el hozzánk. Azért, jött, mert a kicsinyeit kereste. A kicsinyei elpusztultak, kereste őket faluszerte... Vörhenyes, girhes macska volt, megetettük, megitattuk, az ablakpárkányra fektettük, és odavittük hozzá a nyuszikat. Előbb az egyiket, aztán a másikat.

Odabújtak hozzá a kisnyulak, és azon nyomban szopni kezdtek, még cuppogtak is - megtalálták a tejecskét!

A macska eleinte izgett-mozgott, nyugtalankodott, de azután nyalogatni kezdte a nyuszikat, még dorombolt is hozzá.

Ez pedig annyit jelent, hogy minden rendben van. Sok-sok napig szoptatta a cica a kisnyulakat.

Az ablakpárkányon feküdt velük, az emberek pedig meg-megálltak az ablak előtt, ámuldoztak:
- Ki látott ilyen csodát, nyulat szoptat a macska!

Azután fölcseperedtek a kisnyulak, megtanultak füvet enni, és elszaladtak az erdőbe. Ott szabadabb az élet.

A macska pedig új kiscicákat hozott a világra, azokat táplálta.


Az uraság és a kovács
Orosz népmese


Egyszer egy gazdag földesúr megállt a kovács műhelye előtt, elnézte, hogyan dolgozik, és megirigyelte. Azt mondta neki:
- Úgy élsz te, mint a kiskirály! Csak koppintasz egyet-kettőt, és már magától gurul a pénz hozzád. Én is kovács leszek!

Úgy is tett, kovácsműhelyt nyitott, az inasát állította oda tüzet fújtatni. Nemsokára arra szekerezett egy parasztember, a kovácshoz tartott. Az úr megállította:
- Én is kovács vagyok! Mi kéne?
- Meg akarom vasaltatni a szekerem négy kerekét.
- No, majd én megvasalom!
- Aztán mi lesz a fizetség?
- Hát százötven pénz volna az ára, de nem bánom, neked százért megcsinálom! - ravaszkodott a földesúr.

Ráállott az ember, a földesúr meg tüzet gerjesztett, az inasa fújtatta. Fölvett az uraság egy darab vasat, elkezdte ütni-verni, ahogy csak bírta. Nem ment persze semmire. Azt mondta végül:
- No, a négy kerekedet aligha tudom megvasalni. Legföljebb ha egyet.
- Úgy is jó lesz, uram.

Ütötte-verte a vasat az uraság tovább, de csak nem boldogult.

- Úgy nézem, hallod; hogy ebből nem kerékvas lesz, hanem ekevas.
- Nem baj, uram, legyen ekevas.

Nekiállt a földesúr megint, jobban fújt, mint a fújtató, szakadt a víz róla. Végül abbahagyta, azt mondta:
- Hát bizony nem lesz ebből ekevas se, csak patkószög.
- Jól van, uram. A patkószög is elkél - mondta békésen az ember.

Nem lett bizony patkószög se. A földesúr nagy mérgében belehajította az izzó vasdarabkát a vizes hordóba. Sistergett a tüzes vas. Azt mondta a földesúr:
- Hát ebből patkószög se lett, csak egy sistergés.
- Az se baj, uram: Aztán mennyi a fizetség?
- Mondtam már! Süket vagy? Száz.
- Mindjárt hozom, uram. Most nincs nálam.

Az uraság közben kitanította az inasát:
- Ha a pénzt számlálja, te csak mondogasd: "Többet! Többet!"

Térült-fordult az ember, jó suhogós korbáccsal tért vissza. Nekiállt a földesúrnak, leverte rajta a százat. Az inas meg kiabálta:
- Többet! Többet! - Ahogy az uraság tanította.
- Nem sajnálom én! - mondta az ember, és megtoldotta a százat.

A földesúr meg nagy mérgében összetörte a kovácsműhelyét, és attól fogva nem irigyelte többet a kovácsot.


A lusta legény meg a szorgalmas lány
Népmese


Jézus Krisztus Szent Péterrel egy nagy mezőn haladt keresztül. Egy vadkörtefához értek, ahol egy lusta legény feküdt. Hanyatt vágta magát, arra várt, hogy a szájába essék egy gyümölcs.

Jézus megszólította:

- Fiam, merre köll menni Egyiptomba?

A legény lusta volt felállni, a kezével mutatni, csak a lábát mozdította, hogy

- Arra, a!

Jézus Krisztus elfordult és megcsóválta a fejét.

- Hogy lehet ilyen lusta teremtménye az Istennek!

No, továbbhaladtak. Egyszer Jézus megtörölte a homlokát:

- Hű, de megszomjaztam ebben a hőségben!

- Énnekem már régóta száraz a torkom, Uram, csak nem mertem szólni - mondta Péter.

Az oldalban egy kislány aratott, arra vették az irányt, hogy vizet kérjenek.

- Adnál nekünk vizet, te kislány, mert erősen megszomjaztunk!

A lány letette a sarlót, a korsóhoz perdült, belekóstolt. Melegnek találta a vizet, hát kiöntötte. Elszaladt a forráshoz friss vizet meríteni. Kínálta aztán Jézus Krisztust is, Pétert is. Jóllaktak vízzel mind a ketten, és nem győztek hálálkodni, hogy ilyen jó vizet még nem ittak soha, jólesett nekik.

Mikor elköszöntek a lánytól, Péter megkérdezte Jézust:

- Uram Teremtőm, mivel áldod meg azt a szép, szorgalmas lányt?

- Ahhoz a lusta legényhez menjen feleségül, aki a körtefa alatt feküdt.

- Uram Teremtőm, csak ezt ne tedd! Miért vered meg ezt a szorgalmas lányt azzal a világ lustájával?

- Azért, mert annak a lusta legénynek szüksége van egy segítőre, aki embert fog faragni belőle.


Az oroszlán és az egér
Aesopus meséje, Rónay György átdolgozásában


Nagy rettegésben élt az erdőben a szegény kis egér. Félt a rókától, félt a farkastól, még jobban félt a vadmacskáktól; ha csak levél rezzent, máris majd meghalt rémületében.

Gondolt egy nagyot, elment az oroszlánhoz.

- Felséges uram -mondta -, volna egy alázatos kérésem. Én vagyok a legszerencsétlenebb valamennyi állat közt, mert egyetlen reszketés az életem; nincs egy nyugodt percem; és már az ág reccsenésétől is eláll a szívem verése. Te hatalmas nagy úr vagy, ordításodtól mindenki menekül, s igazán semmi fáradságodba nem kerül, hogy oltalmadba végy engem. Tágas barlangod van, jól elférnénk benne ketten. Engedd meg, hogy itt lakjam; úgy meghúzom majd magam, hogy észre sem veszel; se futkározással, se cincogással nem foglak zavarni.

Az oroszlán hallgatott, az egérke meg azt gondolta, ez a hallgatás azt jelenti, hogy az oroszlán nem utasítja el a dolgot, sőt el is fogadja, csak éppen biztatni kell még egy kicsit.

- Tudom én - folytatta hát -, hogy méltatlan vagyok erre az óriási kegyre; de akármilyen haszontalan kis jószág vagyok is, ki tudja, nem fordul-e egyszer úgy a sorsod, hogy még én is hasznodra lehetek, hálából a jóságodért.

No; csak ezt ne mondta volna! Az oroszlán mérhetetlen haragra gerjedt.

- Ó, te szemtelen! - ordította. - Mit gondolsz te rólam és magadról? Ki vagyok én, mi vagyok én, hogy egy ilyen kis szürke kis féreg nekem valaha is hasznomra lehet?! Nem vagyok én elég magamnak? Szükségem lehet nekem valakinek a segítségére? Pusztulj a szemem elől, és örülj neki, hogy itt helyben szét nem taposlak, ahogy megérdemelnéd!

Futott az egérke, ahogy csak bírt, messze ki az erdőbe, megbújt ott egy szikla alatt, és többé tájára se merészkedett az oroszlánnak.

Az oroszlán még füstölgött egy ideig magában az egér szemtelenségén, aztán, mert mérgében igen megéhezett, elindult vadászni. Iszonyú bőgésétől rettegve bújt el az erdő valamennyi vadja; ő meg csak ment, és vérben forgott a szeme a hatalmas indulattól.

Egyszer csak roppant alatta a föld, és a következő pillanatban ott találta magát egy verem mélyén. Nem volt mély verem, éppen nekirugaszkodott, hogy kiugorjék belőle; akkor vette észre, hogy hálóba akadt, mert a verem aljában háló volt kifeszítve. Hiába vergődött; hiába küszködött, nem bírt menekülni belőle.

Akkor aztán; mikor végleg kifáradt már a hiábavaló küszködésben, megadta magát a sorsának:

"Ó, jaj- gondolta -, milyen ostobává tett a kevélységem! Ha nem kergetem el gőgösen azt a mihaszna kis egérkét, most éles kis fogaival egykettőre elrágná a háló kötelét, és én megszabadulnék. Így azonban itt kell vesznem, és ráadásul magam okoztam vesztemet!"


A róka mint pásztor


Egy asszony pásztort akart fogadni, és se a falujában, se a közeli tanyákon nem talált alkalmas embert. Elindult hát az erdőn keresztül, hogy talán a hegyeken túl, a szomszéd járásban akad olyan, akire jószágát rábízhatja. Ahogy megy, mendegél, szembejön vele a medve, és tudakolja:
- Hová, merre, jóasszony?
- Pásztort akarok fogadni - feleli az asszony.
- Nem fogadnál meg engem pásztornak? - kérdi a medve.
- Mért ne, ha jól tudsz hívogatni, csalogatni, hogy az állatok, ha elkószáltak, messziről is meghallják, megismerjék a hangodat, és visszatérjenek hozzád.
- Tudok én úgy, hogy jobban nem kell. Brumm-bruuummm!
- Nem; nem, már megbocsáss, de talán mégis inkább más pásztort keresek mentegetőzött az asszony, és továbbment.

Odább a farkassal találkozott, annak is elmondta, mi dologban jár, az is ajánlkozott, hogy elszegődik hozzá pásztornak és megmutatja, milyen szépen tud ő hívogatni, csalogatni. Elordította magát:
- Huuuú! Huhhhuhhhú!

Az asszony majdhogy hanyatt nem vágódott ijedtében, nem is fogadta meg pásztornak a csúf hangú ordást. Továbbment. Utoljára a róka koma akadt az útjába, és mikor hallotta, hogy pásztort keres, azt mondta neki, hogy hét országot bejárhat, nálánál különb pásztort akkor se talál, fogadja meg őt.

- Miért ne? - felelte az asszony, annál is inkább, mert nagyon elfáradt már a sok járkálásban.
- De hadd hallom, hogy tudsz hívogatni, csalogatni!
- Így ni! - mondja a róka, és előveszi a legszebb, legvékonyabb hangját:
- Dill-dall-holla-rió!

Megegyeztek. A róka kihajtotta a rétre a három kecskét, három birkát meg a három tehenet; és reggelire megette a kecskéket, ebédre a birkákat, vacsorára a teheneket. Este beállított az asszony udvarára egyes-egymaga. Az persze mindjárt azt kérdezte, hol vannak az állatok, de a koma felkészült a kérdésre, és így felelt:
- Jó helyen, ahol semmi baj nem érheti őket, ne aggódj miattuk.

Az asszony éppen vajat köpült, letette a köpülőt, és kisietett a kapu elé, hívogatni kezdte az állatait, nézelődött, futkosott erre-arra, hogy talán csak elmaradtak, idegen nekik a pásztor, de bizony hírük-nyomuk se volt sehol. Mire visszament a konyhába a róka a tejfelt is befalta. No, ami sok, az sok - ha mégoly jámbor természetű volt is az asszony, erre megharagudott, seprűt fogott a hamis pásztorra, aztán ujjával kikaparta, ami kevés tejfel a köpülőben maradt, és utána hajította, úgyhogy egy kis csomó a farka végére tapadt. Azóta fehér a róka farka hegye.
(?)


A három csibe
Francia népmese


Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje. Az egyik vörös, mint a róka, a másik fekete, mint a korom, a harmadik pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket.

Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó.

A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek se juthatott be.

Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:
- Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak másik kunyhót! Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiláttak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:
- Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak!

A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes-egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja, se testvére.

Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-bánatát.

A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszöntésfélét pityegett a maga csibenyelvén.

A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:
- Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.

S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe pedig csak ámult-bámult egy darabig, aztán továbbtipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának.

Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot. Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp csak annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót.

Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház egyik falához, a róka beszakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág.

Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete - hess! - beröppent.

- Nyissátok ki, de tüstént! - morogta vészjóslóan a róka.
- Hát csak gyere, ha tudsz! - ingerkedett a fehér csibe.

A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:
- No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk!

A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét.

A három pelyhes, a fekete, a vörös meg a fehér csibe azóta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak.

Legyetek ti is a vendégeik!


Nyulam-bulam lakomája
Baskir népmese


Egy kisfiút elküldtek a szülei a faluba, hogy hívja meg vendégségbe ezt meg ezt az asszonyt, azt meg azt az embert. Olyan sok nevet mondtak neki, hogy a kisfiú bizony elfelejtette, ahogy a kapun kilépett. Szégyellt visszamenni és újra megkérdezni, hanem ezt találta ki:
- Megyek, és meghívom az egész falut. Akkor biztosan köztük lesznek azok is, akiknek a nevét elfelejtettem.

Úgy is tett. Elment minden házba, és meghívott minden élő lelket a faluból. Azok szépen megköszönték, és megígérték, hogy elmennek. A kisfiú hazament, mint aki jól végezte dolgát.

Másnap délelőtt gyülekezni kezdtek a vendégek. Eljött az egész falu: Asztalhoz ültek, és várták az ebédet.

A szülők megijedtek.

- Mit csináltál, te haszontalan? - szidták a kisfiút. - Hogy vendégeljünk meg ennyi embert?

A fiúcska ekkor bevallotta, hogy ő bizony elfelejtette, kiket akartak meghívni, ezért meghívta az egész falut.

A vendégek pedig várták a lakomát. A kisfiú anyja már az asztalra rakott mindent, amit a kamrában talált, de az bizony a fél fogára sem volt elég a rengeteg embernek!

- Magad csináltad a bajt, most magad segíts rajta! - mondták a szülők a kisfiúnak. Az sírva fakadt, hogy ilyen bajt okozott, de nem tudott segíteni rajta, hát kiment az erdőbe, leült egy fatönkre, és csendesen sírdogált.

Ahogy ott kesereg, szomorkodik, látja ám, hogy a bokorból az a kis nyúl ugrál eléje, amelyiket a télen ő gondozott. A nyulacskát a sas karmaiból mentette ki, egész télen táplálta, nevelte, aztán tavasszal, amikor megerősödött, szabadon bocsátotta.

- Mi a baj; kis gazdám? - kérdezte részvéttel a nyulacska.

A kisfiú elpanaszolta neki, hogy s mint járt.

- Sose búsulj, kis gazdám! - vigasztalta a nyulacska. - Menj most szépen haza, és ne törd a fejedet! Ne félj, jóra fordul minden!

Ezzel eltűnt az erdő mélyén, a kisfiú pedig hazabaktatott. Otthon a vendégek már zúgolódni kezdtek.

- Kár volt összecsődíteni ennyi embert - mondogatták -, ha nem tudnak bennünket megkínálni semmivel!

Közben valaki kinézett az ablakon, és szeme-szája elállt a csodálkozástól! Mindenki felugrott, és az ablakhoz szaladt.

Hát bizony, volt is ott mit nézni!

Az egész utca megtelt az erdő vadjaival. Sorban jöttek a kisfiúék háza felé, és mindegyik hozott valami ajándékot. A medve egy bödön mézet hozott a mancsai között. A farkas friss bárányhúst cipelt. A szarvasok, óvatosan az agancsukra akasztva, tejjel teli vödröket hoztak. Az ürgék és hörcsögök telt zsákokat gurítottak maguk előtt. A mókuskák mogyorót és diót csörgettek a tarisznyájukban. A rókák pedig szép hízott ludakat meg tyúkokat hoztak a fogaik között.

A nyulacska ugyanis elmondta erdei barátainak, hogy a kisfiú milyen jószívű volt hozzá, mire azok rögtön elhatározták, hogy segítenek a bajba jutott fiúcskán. A szülők azt se tudták, hova legyenek csodálkozásukban. Hát még a vendégek!

Három napig ettek-ittak, s még maradt ennivaló egy egész télre. Boldog volt a kisfiú, hogy kisegítette szüleit a bajból!

Így hálálta meg a nyulacska a kisfiú jószívűségét.


Az ostoba és a furfangos
Japán népmese


Élt egyszer két testvér: Dankuró és Takuró. Dankuró, az idősebbik, gazdag volt, de ostoba; Takuró, a fiatalabbik, szegény volt, de furfangos.

Takuró egyszer a tűzön felejtette a teásfazekat, úgyhogy a víz a kelleténél hevesebben forrt, fogta hát az edényt, letette a padlóra, hogy a forrás csillapodjék egy kicsit. Ebben a pillanatban lépett be Dankuró, aki látogatóba jött, és elhűlve nézett a fazék vízre, amely szemmel láthatólag tűz nélkül forrt.

- Úgy látszik, te egy csodaüst boldog tulajdonosa vagy - mondta Dankuró -, amely tűz nélkül is főz és forral!
- Ó, igen - felelte Takuró -, éppen most kaptam. Ehhez nem kell tűz. Rendkívül drága és csodálatos szerszám!
- Nem adnád el? - kérdezte mohón Dankuró. - Tíz aranyat adok érte!

Takuró azonnal ráállt a vásárra, és Dankuró hazavitte a fazekat. Otthon megtisztogatta, megtöltötte vízzel, és letette a padlóra. De csak nem akart benne melegedni a víz.

Dühösen ment el újra Dankuró az öccséhez, és a szemére hányta, hogy nem átallotta őt becsapni. Takuró azonban nyugodtan válaszolta:
- Mondd csak, bátyám, nem tisztogattad te meg ezt az üstöt?
- Dehogynem! Persze hogy megtisztogattam!
- No, akkor vége a csodaüstnek! Ha csak egyszer is megtisztogatják, elveszti csodálatos tulajdonságát. Ha nem tisztogattad volna meg, gyönyörűen forrja benne a víz. Látod, milyen ostobaságot cselekedtél!

Más alkalommal Takuró nagy ravaszan két aranyrögöt dobott az istállóba. Jött Dankuró, meglátta az aranyat az istállóban, és megkérdezte:
- Olyan lovad van talán, melynek arany a trágyája?
- Igen. Nagyon értékes állat. Naponta van alatta néhány aranyrög.
- Nem adnád el? Ötven aranyért megveszem! - mondta mohón Dankuró. Létrejött a vásár, Dankuró fizetett, és vitte a lovat. Otthon aztán szép új istállót épített az értékes állatnak, még a padlót is szépen fényezett fából csináltatta. Aztán bekötötte a lovat, és várta, várta az aranyakat. De hiába!

Ismét nagy dühösen állított be az öccséhez, és a szemére hányta álnokságát. Takuró azonban nyugodt hangon kérdezte meg tőle:
- Új istállót építettél a lónak ugye, a padlót pedig szépen fényezett deszkából csináltattad? Pedig ennek a csodálatos állatnak nem szabad padlón állnia, csak a puszta földön. Ha csak egyszer is deszkapadlóra áll, vége a varázserejének! Most már tehát elvesztette csodálatos tulajdonságát, olyan lett, mint akármelyik közönséges ló. Látod, milyen ostobaságot cselekedtél?!


Az igazi mátka
Ujgur mese


Réges-régen, amikor még a kő is lágy volt, élt egy szegény ember. Egy szál fia volt, az is olyan teddide-teddoda legény, hogy az apjának eleget főtt a feje miatta. Azt gondolta egyszer:
"Asszony kellene a málé fiam mellé; ügyes, dolgos, takaros, aki egy kicsit helyrebillentené az eszét."

Hanem ilyen asszonynak való csak nem akadt a környéken.

Telt-múlt az idő. Egy nap aztán odaadott a fiának egy rézpénzt, és azt mondta neki:
- Eredj el, fiam, a vásárba, vegyél ezen a pénzen nekünk élelmet, a tehénnek takarmányt, a tyúkoknak szemet. Magában pedig azt gondolta:
"Hátha megokosodott azóta a fiam! Lássuk, hogyan boldogul!"

Ment a legény a vásárba, nézegette a portékát. Akkor látta, hogy egy rézpénzért csak egyféle dolgot adnak: vagy élelmet vagy takarmányt vagy szemet. Törte a fejét, vakarta a füle tövét, nem tudta, mitévő legyen.

Arra haladt egy lány, vízért ment a kútra. Odaszólt a legénynek:
- Hát neked meg semmi dolgod? Mit álldogálsz itt, mintha a földbe nőttél volna?
- Nagy dologban járok én - felelte a legény. - De meg kell előbb fontolnom alaposan.
- Aztán mi az a nagy dolog?
- Egy rézpénzt adott az apám, vegyek rajta nekünk élelmet, a tehénnek takarmányt, a tyúkoknak szemet. De ezen a pénzen nem adnak mind a hármat, csak egyfélét. Most aztán nem tudom, melyiket vegyem meg a három közül. Ezen töprenkedem.
- Megmondom én, mitévő légy! - szólt szívesen a leány.
- Végy egy dinnyét, épp egy rézpénz az ára. A húsa magatoknak eleség, a magja szem a tyúkoknak, a héja takarmány a tehénnek.

Megörült a legény, úgy tett, ahogy a leány tanácsolta. Megvette a rézpénzen a dinnyét, vitte haza.

Azt mondja az apja:
- Bölcsebben nem is tehettél volna, édes fiam! Neked jutott eszedbe, vagy tanácsolta valaki?
- Úgy volt az, apám, hogy találkoztam egy lánnyal. És elmondtam neki rendre, hogy s mint segítette ki jó tanáccsal az eszes lány.

Megörült a legény apja, azt gondolta:
"Meglelte a málé fiam a szerencséjét! Ez lesz az igazi mátka!"

Kérőket is küldött mindjárt a leány házához. Csak azt nem tudjuk, hozzáment-e végül az eszes hajadon ilyen málé legényhez.



A huszár
Móricz Zsigmond meséje


Nyerges Mihály huszárt az ezredese levéllel Gyarmatra küldötte. A huszár átadta a levelet a bírónak. Látására sokan egybesereglettek a bíró házában. Mindenkinek volt katona fia vagy testvére, gondolta, hátha látta a huszár, vagy hallott róla.

- Hát Tóth Sándor huszárról, az én fiamról, halott-e valamit, vitéz uram ? - kérdezte egy anyóka.

- A gyarmati Tóth Sándorról? Az a legjobb pajtásom. Nagyon kitüntette magát Isaszegnél. Az ezredes fontos üzenettel küldötte Klapka tábornokhoz - folytatta. Ebben a percben berohant egy fiú:

- Huszár uram, vasas németek jönnek! Meneküljön! A huszárnak a szeme pillája sem rezdült meg.

- Hányan vannak? - kérdezte.

- Hárman.

- No, háromtól nem ijedünk meg! Hol vannak?

- A kiserdőnél.

- Hát akkor még ráérünk. - Ezzel folytatta a történet elbeszélését:

- Tóth Sándor megsarkantyúzta a lovát, s elvágtatott. Egyszerre egy sor német baka állta az útját. Sándor azonban nem ijedt meg. Kikereste, merre áll ritkábban az ellenség, s mint a szélvész, úgy rontott rajta keresztül. Jobbrul-balrul szólt a puska, száz golyó repült feléje, de Sándor nem törődött vele. Újra fölrántották az ajtót; s egy asszony bekiáltott:

- Katona uram, a vasasok már az ér hídján is átjöttek!

- Akkor is ráérünk még - mondotta nyugodtan a huszár, s folytatta beszédét:

- Nyargalt Sándor Klapka hadteste felé. Hát egyszerre bumm-bumm, megszólal az ágyú! Az út mentén egy domb volt, annak a tetején muzsikált három osztrák ágyú. A német tüzérek, hogy észrevették a huszárt, feléje fordították az ágyúkat. Gyáva ember visszafordult volna, de Sándornak eszébe sem jutott. Az ablakon bekiáltottak:

- Huszár uram, a vasasok már a falu szélén vannak! A huszár erre felkelt az asztaltól, fölpattant a lovára, és elvágtatott egyenesen a vasasok elé. A falu szélén találkozott velük. A vasasok meghökkentek, mikor a huszár egyszerre előttük termett. Nyerges Mihály nem sok időt engedett nekik. Két mestervágással kettőt levágott, a harmadik megfutamodott.

Nyerges Mihály pedig visszatért a bíró házába, letelepedett az asztalhoz, s mintha mi sem történt volna, folytatta Tóth Sándor vitézi tetteinek elbeszélését:

- Két dragonyos rugaszkodott Sándor után. Mikor már jó messzire értek az ellenségtől, Sándor megfordította lova fejét, és nekik támadt. Egymaga megverekedett két némettel. Az üzenete pedig átadta Klapka tábornoknak. Nincs is annál különb az egész seregnél!

A bíró közbeszólt:

- Vitéz uram mégis különb huszár, mert Sándor csak két német katonát vágott le, vitéz uram pedig hármat!

A huszár a fejét rázta.

- Amit én tettem, kicsinység ahhoz képest, amit Sándor tett. Így szólt, és ezzel bebizonyította, hogy igazi hős volt. Mert az igazi hős a maga tetteivel nem dicsekszik.


A nyúl meg a tavaszi hó
Burját-mongol mese


Egyszer tavasz felé azt mondta a hó a nyúlnak:
- Igen gyöngének érzem magam. Beteg vagyok, talán meg is halok.

Azt felelte a nyúl:
- Alighanem olvadsz, az a bajod. Ó, ó, de sajnállak!

Azzal leült egy buckára, és sírt-zokogott keservesen, úgy sajnálta a havat.

- Sajnállak; hó, fáj a szívem érted! Mennyit szaladgáltam rajtad, jó meleg vackom volt alattad. Elrejtettél a róka elől, a farkas elől, fejemalja voltál, derékaljam voltál, födél a fejem fölött, védelmezőm, oltalmazóm. Fehér a bundám, te is fehér vagy, nem láttak meg rajtad az üldözőim.

Úgy sírt, hogy a hónak rajta esett meg a szíve, ő is vele könnyezett.

- Mi is lesz velem nélküled? - kesergett tovább a nyúl. - Sas elragadhat, fülesbagoly a karmai közé kaphat, róka elfoghat, farkas széjjeltéphet. Mi lesz velem tenélküled? Aztán gondolt egyet:
- Elmegyek én az erdő urához, megkérem szépen: kegyelmezzen meg neked, ne olvasszon el!

El is iramodott, meghajolt az erdő ura előtt, úgy kérte szép szóval: hagyja meg a havat.

Közben kiragyogott a nap, egyre erősebben melengette a földet, roskadt a hó, zsugorodott, megáradtak az erek, patakok, megcsordultak a jeges hegyek. Nézte a nyúl, még keservesebb sírásra fakadt.

Azt mondta neki az erdő ura:
- A nap hatalmasabb nálam, nem tudok vele versenyezni. A havat nem tudom itt marasztani. Hanem majd adok neked szép szürkebarna bandát a fehér helyett, abban elrejtőzhetsz nyáron erdőn-mezőn, száraz levelek közt, s nem bánt se róka, se farkas, se bagoly. Ne félj, no, és ne itasd már az egereket!

Megvigasztalódott a nyúl, megtörülgette a szemét, és fölvette mindjárt az erdő ura ajándékát, az újdonatúj bundát. Azóta is két bundát hord a nyúl: fehéret télen, tavasztól őszig meg barnásszürkét.


Az oroszlánfejű szamár
Spanyol mese


Élt egyszer valamikor réges-régen egy szamár, még nagyapám öregapjának idejében. Ez a szamár egy vadászboltban szolgált, teherhordó és szaladjide-szaladjoda volt egyben. Mindezért csupán néhány rosszul meghegyezett zabszemet és egy csomó ütlegelést kapott fizetségül. Keserves, mostoha sorsa volt bizony szegénynek.

Esténként, amikor a munkát abbahagyhatta végre, hátrament az istálló mögé a kertbe, és egy almafának nekidőlve keservesen zokogott mostoha sorsán. A legnagyobb bánata az volt, hogy a gyerekek is kicsúfolták, valahányszor találkoztak vele az utcán, szamárfüleket mutattak neki, és gúnyosan iáztak előtte.

Történt azonban egy nap, hogy a gazdája elutazott oroszlánvadászatra, Afrikába. A szamár, amíg oda volt a gazdája, unalmában egyszer besétált a boltba, ahová eddig még sohase merészkedett be. Hanem szeme-szája is tátva maradt a csodálkozástól, mert volt ám ott látnivaló, amennyi csak belefért a szemébe! Garmadákban álltak a vadászfegyverek a sarokban, a falakon meg különféle szarvasagancsok, vaddisznófejek lógtak, a padlót jegesmedve, mosómedve bundák borították, s volt ott többek között egy oroszlánforma valami is. Amikor megpillantotta barátunk, ugyancsak megijedt tőle, de az oroszlán meg se moccant, rá se hederített a szamárra, így hát közelebb merészkedett hozzá. S látta ám, hogy nem is igazi oroszlán, csak a bőre lapult ott, a fejével együtt kiterítve a földön.

- Mi történne, ha kicsit belebújnék? - nézte tűnődve. - Roppant kíváncsi vagyok, hogy állna nekem ez az oroszlánjelmez!

Egy pillanat alatt belebújt az oroszlánbőrbe. Tükröt nem talált sehol az üzletben, így hát kisétált a ház elé, mert volt ott egy térdig érő kis tó, annak a tükrében akarta megnézni magát, hogy hogyan is mutatna, ha történetesen oroszlánként látta volna meg a napvilágot.

Ahogy kidugta az orrát az üzletből, néhány ismerős gyerekbe botlott. De azok, ahelyett hogy iáztak volna, mint máskor, hanyatt-homlok rohantak el előle, kétségbeesetten kiáltozva segítségért.

- Vajon mi történhetett, hogy megijedtek tőlem még azok is, akik eddig gúnyoltak? - morfondírozott magában.

S ahogy tovább ballagott, mindenfelé rémülten vágtattak be a házakba az emberek, úgyhogy szegény szánni való szamarunk is elveszítette a fejét, és ő maga is rémült, vad trappolásba kezdett. Igen ám, de ahogy ügetett, anélkül hogy észrevette volna, lecsúszott a hátáról az oroszlánbőr, és mindenki láthatta, hogy nem oroszlán ő, hanem csak egy közönséges szamár.

És az emberek, éppen azok, akik nem sokkal azelőtt úgy megrémültek tőle, botokkal kezdték hajkurászni, és a gyerekek megint szamárfület mutattak neki.

Teherhordás közben időnként még ma is tűnődve csóválja szegény szánni való szamarunk nagy busa fejét, mert nem fér a kobakjába sehogy se, ami történt vele. Hogy egy oroszlánbőrbe bújt szamártól mért ijed meg mindenki, és hogy ugyan miért nem fél ugyanattól a szamártól senki sem, ha véletlenül nincsen rajta oroszlánbőr, ami eltakarja?



A nyúl és az elefánt
Tibeti mese


Élt egyszer a rengetegben egy Vasagyar nevű hatalmas elefánt, számos elefántcsorda vezére. Volt ebben a rengetegben egy tó is, körülötte üregi nyulacskák laktak. Az elefántok minden este levágtattak a tóhoz, hogy megmártsák magukat a vizében. Ezért még nem haragudtak volna a nyuszik, csakhogy az elefántok otromba lépteikkel mindig romba döntötték házacskáikat.

Egy reggel összegyűltek a nyulak tanácskozásra: A legidősebb nyúl; akit Nyuszifülnek hívtak, emelkedett először szólásra:
- Kedves nyulaim-bulaim, ez így nem mehet tovább! Ki kellene találnunk valamit, amivel Vasagyar urat és számos csordáját elűzzük.

Nyuszifül hatalmas szónoklatához hozzászólt, aki csak a nyúlnemzetség tagja volt: Legutolsónak egy kis kajla fülű nyuszi, Lógófül lépett az alkalmi emelvényre.

- Rá kell ijesztenünk az elefántokra! - kezdte beszédét. - Elmegyek követségbe Vasagyarhoz, és elmagyarázom neki, hogy ez a tó mától kezdve Hold urunk birodalmához tartozik, és hogy a nyulak pedig az ő alattvalói, akiket személyes szolgálatára rendelt. Azt hiszem, tervemet siker koronázza, mert ma éppen telehold van.

Valamennyi nyúl és nyuszi örömrivalgásban tört ki, és vállukra vették volna Lógófület, ha őkelme nem tiltakozott volna ellene szerényen, de igen-igen határozottan. Lógófül tehát, amikor az alkony közeledett, elindult egymaga a félelmetes Vasagyarhoz. Minden bátorságát összeszedve rontott neki a félelmetes elefántvezérnek.

- Hej, te gonosz elefánt rivallt rá -, hogyan merészelsz a Hold-tó vizébe belegázolni tisztátalan testeddel?!

Vasagyar meghökkenten nézett a nyuszira.

- Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? - kérdezte.
- Hogyne mernék! - adta a bankot Lógófül. - Hold urunk üzenteti neked, hogy még ma este kerekedj fel innen egész pereputtyoddal együtt, mert a színedet sem akarja látni többé!

Megijedt ám erre Vasagyar, és ormánya bánatában egész a földig ért.

- Igazán, még ma este el kell mennünk? - köszörülte meg a torkát szipogva. - De jaj neked, ha rá akarsz szedni!

Szép, derűs nyári este volt, s a holdvilág fent tündökölt az égen: Ahogy megérkeztek a tó partjára, Lógófül rámutatott a vízre: :
- Íme, Hold urunk, aki lejött közénk, hogy parancsát teljesítsük. Hajts neki fejet és térdet, és távozz mihamar a vidékről! Legjobb lesz, ha nesztelenül viszed el az irhádat, mert látod, hogy fenséges, urunk gondolataiba mélyedve tűnődik a vízen...

Vasagyar rémülten látta, hogy a nyuszi valóban igazat mondott, és hétrét görnyedve; olyan nesztelenül, ahogy csak tellett tőle, még aznap éjjel eltávozott a vidékről, valamennyi csordájával együtt.

S azóta a nyuszik boldogan élnek abban a rengetegben.


A bűvös ásó
Ujgur mese


Öreg időkben, messze földön élt egy hatalmas király. Született két fia, ikrek, apjuk szeme fénye. Nőttek-nődögéltek daliás ifjakká serdültek.

Hanem egy nap különös dolog történt a két királyfival. Elvesztették az étvágyukat. Egy falatot se tudtak enni, egy kortyot se inni. Sápadoztak, sorvadoztak napról napra jobban. Elbúsult az öreg király, csak tódult az udvarba a sok javas, doktor, kuruzsló. De a királyfiak étvágyát nem tudta visszaadni egyik se.

Azt mondták akkor a fiai:
- Eressz el bennünket, apánk, idegen országba; hátha ott akad orvosság a bajunkra!

Megölelte őket az apjuk, útra bocsátotta.

Mentek a királyfiak, mendegéltek. Elmaradt mögöttük apjuk városa, kiértek a mezőre. Megláttak ott egy öreg parasztembert, aki ásójával forgatta a szikkadt, kemény földet. Megálltak a királyfiak, ráköszöntek, szóba ereszkedtek. Elpanaszolták neki bajukat.

- Nem tudsz-e orvosságot a bajunkra, öregapó? Elvesztettük az étvágyunkat, se enni, se inni nem tudunk, s csak senyvedünk-sorvadozunk.
- Tudok bizony orvosságot! - felelte az öreg. - De láthatjátok magatok is, mennyi a dolgom! Fel kell ásnom estére ezt a darab földet, hogy holnap bevethessem. Hanem ha segítetek, utána én is segítek rajtatok.

Ráálltak a királyfiak. Az öreg odaadta nekik az ásóját, maga pedig hazament.

Felváltva dolgoztak a királyfiak, igyekeztek, csak úgy szakadt róluk a veríték, annyira szerették volna megkapni az ígért orvosságot.

Az öreg paraszt otthon azt mondta a feleségének:
- Főzz estére egy nagy tál kását! De sokat főzz, ne félj, elfogy az utolsó cseppig!

Amikor a nap is lenyugodott, a hold is feljött, visszatért az öreg a földjére, a házába vezette a királyfiakat.

Azok leültek a padkára, s nekiláttak a kásának, kikanalazták az utolsó cseppig; a tíz körmüket is megnyalták utána. Kértek volna még; de restellték. Akkor aztán megkérdezték az öregtől:
- Bűvös szert kevertél-e ebbe a kásába, öregapó? Ilyen jól még nem esett semmi étel!
- Nincs ebben semmi bűbájosság - nevetett az öregember. - Hanem az ásó volt bűvös ásó, amit a mezőn hagytatok. Az volt az orvosság a bajotokra!

Okultak belőle a királyfiak, hazatértek, s azóta is maguk ássák a kertjüket. De virulnak is, mint a rózsa.


A hegy meg az árnyéka
Mészöly Miklós meséje


Hol, merre, nem tudom, volt egyszer egy hegy, úgy hívták, hogy Nagy Kopasz. A kerek világon nem akadt furcsább hegy nála. Semmi sem ékeskedett rajta, se fa, se bokor, de még egy kóró sem, csücskétől a lábáig kopasz volt. Úgy festett, mintha mindennap újra beretválkozott volna.

Csakhogy ez nem volt mindig így. Valamikor hajdanában erdő borította, s annyi madár lakta, hogy a népek mind csudájára jártak.

- Mennyi gyönyörűséges fa! - mondták. - Mennyi gyönyörűséges madár!

A hegy hallgatta, hallgatta a sok lelkendezést, tetszett is neki, nem is - de nem szólt.

Egyszer az oldalából kicsi forrás buggyant elő; már nagyon unta magát a sötétben, hát előjött, hadd süsse a nap. Egykettőre takaros patakocska lett belőle, s attól kezdve valahány vándor arra járt, mind az ő vizéből ivott, az asszonyok a korsajukat ott merítették meg.

- Csuda víz ez! - mondták. - Csuda víz! És vitték a hetedik határba.

A hegynek ez már sehogy se tetszett. Hogyan, hogy mindenki csak a fákat, madarakat meg azt a fecsegő patakot dicséri? Hát nem ő tartja, neveli őket? Nem ő görnyed alattuk?

S már pukkadt a haragtól, ha valaki odament, s azon álmélkodott, hogy ez milyen szép, az milyen szép - s róla meg csak ennyit: - Huj de magas! Huj de meredek!

- No, várjatok csak! - morgott! - Majd láttok ti még engem!

És szólt a szélnek, hogy minden fát, minden bokrot beretváljon le róla. A Szél persze örült, hogy végre akad egy kis neki való munka, s álló hétig egyebet se csinált, csak a hegyet csupálta. Elöl, hátul, fönt, lent- ahol érte. A fákat tövestül, a madarakat fészkestül, mindent elsöpört. A forrást pedig betemette, ami locspocs víz maradt benne, azt a Nap szárította föl.

A hegy pedig elégedetten pöffeszkedett. Most aztán - gondolta - senki csak ő!

S várta izgatottan, ki hogyan bókol neki.

De hát várhatta; se ember, se állat nem kívánkozott a közelébe, olyan haszontalan földkupac lett belőle. Csak egy szegény, világtalan koldusember pihent a tövében, hálásan az sóhajtott föl:

- Be jó ez a kis árnyék!

És ott üldögélt estig a kellemes hűvösben. Bezzeg Nagy Kopasznak se kellett több. Hogyan? Most meg az árnyékot dicsérik? S rettentő dühösen ismét a Szélhez fordult:

- Hallod-e, te Szél! Fújd el az árnyékom, íz se maradjon belőle!

A szél furcsállta kicsit a dolgot - de azért nekigyürkőzött. Végre is az a tiszte, hogy fújjon. S fújt, fújt, olyan szörnyűségesen, hogy csakhamar fele maradt a hegynek; aztán negyede; aztán már annyi se. Aprócska domb lett a hegyből akkora, mint egy fűben heverő szamár.

Éppen csak két füle nem volt.

 

Süketek városa
Ujgur mese


Volt valahol, a nagy hegyek között, egy város. Arról volt nevezetes, hogy valamennyi lakosa süket volt. Megvoltak különben jól, csak éppen szót érteni nem tudtak egymással.

Egy városbeli embernek egyszer elkószált három kecskéje. Elindult megkeresni őket. Ahogy kiért a mezőre, egy szántogató paraszttal találkozott. Ráköszönt:
- Adjon isten! Nem láttad-e erre a három kecskémet?

Süket volt persze mind a kettő, mint azon a környéken mindenki. Senki se értette, mit mond neki a másik.

- Mit akarsz tőlem? - kiáltotta a paraszt. - Ez a föld az enyém. Egészen addig a fáig, ni! - És egy magas fára mutatott.

Elindult hát arrafelé az ember, a kecskéi után. Meg is találta őket hamarosan. Visszafelé újra megállt a paraszt előtt.

- Köszönöm, testvér, hogy megmutattad, merre szöktek a kecskéim. Hálából neked adom ezt a kis sánta gidát. - És rámutatott a sánta gidára. Megijedt a paraszt:
- Én bizony színét se láttam a kecskéidnek! Ha megsántult, nem én vagyok a vétkes benne!

Kiabáltak, hadonásztak, de csak nem értettek szót egymással. Egyszer csak egy lovasember termett előttük. Megállították: tenne köztük igazságot.

- Az úgy volt - kezdte a kecskék gazdája -, hogy elveszett három kecském. Ez az ember megmutatta, merre szöktek. Hálából neki akarom adni ezt a kis sánta gidát, de úgy látszik, keveselli, a legszebbiket akarja.

A paraszt meg elpanaszolta:
- Szántogatom itt a földemet békességgel. Ez meg idejön, és azt kérdi, meddig enyém ez a föld. Mutatom, hogy addig a fáig. Akkor ez az ember elmegy, visszajön három kecskével, és azt kiabálja, hogy én ütöttem el a gidája lábát. Szállj le a nyeregből, uram, tégy igazságot!

- Azzal megragadta a lova kantárját.

Megmérgesedett a lovas. Most meg az kezdte a kiabálást:
- Ez a ló az enyém! Én neveltem csikó korától! Nem adom!

Addig-addig huzakodtak-civakodtak, míg eszükbe jutott, hogy elmennek a kádihoz, tegyen igazságot az. El is mentek, elbeszélték neki a bajukat, hárman háromféleképpen. Hallgatta a kádi, s azt felelte végül:
- Hát ha mind a hárman azt mondjátok, hogy láttátok az újhold sarlóját, akkor holnap megülhetjük a fiatal hold ünnepét!

A három békétlenkedő összetanakodott:
- Azt mondja a kádi, megbüntet bennünket, ha ki nem békülünk. Akkor bizony jobb, ha nem civakodunk tovább.

Azzal békességben hazaindultak.


Félsz”
Népmese


Volt egyszer egy király s annak a királynak egy olyan kedves kutyája, hogy azt a világ minden kincséért másnak nem adta volna. A királynak egyetlen leánya volt, azt is eljegyezte a szomszéd királyfi. Ennek a királyfinak erősen megtetszett a kutya, hanem a királytól nem merte kérni. Nem is kérte a királytól, hanem kérte jegybéli mátkájától, addig kérte, addig istenkedett neki, hogy egyszer, mikor sem a király, sem a királyné nem volt otthon, odaadta a kutyát a királyfinak. Hazajő a király, s hát nincs kutya! Hej, lett nagy felfordulás a palotában, keresték a kutyát mindenfelé, tűvé tették a palota minden zegét-zugát, kidoboltatták a városban s az egész országban, hogy aki a kutyát elékeríti, nagy jutalmát kapja, s aki elvitte, karóba kerül a feje.

Hiszen dobolhatták, a kutya nem került elé. Hanem a királyfinak sem telt nagy kedve a kutyában, mert a nevét elfelejtette megkérdezni, s hiába szólott hozzá, még a fülét sem mozdította. Elküldi az inasát a királykisasszonyhoz, hogy kérdezze meg titokban a kutya nevét. Az inas el is megy, aztán fölmegy a palotába, de a királykisasszonyt nem találta egyedül; bent volt a szobában az apja is, az anyja is. Megijedt az inas, nem mert szólni a kutyáról a király jelenlétében, töri a fejét, hogy mit mondjon. Ő bizony egyet gondolt, s azt mondja:
- Azért küldött engem az, mondd meg nekem azt, minek hívják azt.

A királykisasszony mindjárt átlátott a szitán, tudta, hogy a kutyáról kérdezősködik az inas. Azt felelte neki:
- Amint te állsz ott, úgy ülök én itt. Mondjad neki azt, annak hívják azt. Hazamegy az inas, s jelenti a gazdájának, hogy mit üzent a királykisasszony. Sokáig törte a fejét a királyfi, hogy vajon mi lehet a királykisasszony beszédjének az értelme. Addig gondolkodott, hogy mégis kitalálta. Bizonyosan - gondolta magában - az inas is félt, amikor meglátta a királyt, meg a királykisasszony is félt. A kutyának hát bizonyosan „Félsz" a neve. Mindjárt szólította is a kutyát:
- Hopp ide, Félsz

Hát csakugyan a kutya felszökött, odaszaladt a királyfihoz, nyalta a kezét, lábát, hízelkedett neki.

Hiszen ez így jól van, ahogy van, hanem amikor az inas elment, a király mindjárt vallatóra Fogta a leányát, hogy mit beszéltek egymással. De hiába faggatta szép szóval, hiába csúf szóval, a királykisasszony nem vallotta meg az igazat. Úgy felháborodott ezen a király, hogy szörnyű haragjában kikergette a leányt a házából, ki az országból.
- Fel is út, le is út, amerre a szemed lát!

Elbujdosott a szegény királykisasszony, ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül, s addig ment, mendegélt, míg a királyfi városába nem ért. Na, ott éppen jó helyre ért, a királyfi mindjárt papot hítt, összeesküdtek, lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel mindig szólt a muzsika, folyt a bor, mint a patak.

Telt-múlt az idő, éltek nagy békességben, szerették egymást, mint két, gilicemadár, s isten megáldotta őket szép gyermekekkel. Híre ment ennek az öreg királyhoz, lassan lecsillapodott a haragja, befogatott bársonyos hintajába, s ment a feleségével, hadd lássák a lányukat.

- Hiszen lett nagy öröm, édes istenem, mikor a lányukat megtalálták! Hanem az öreg király nem tudta még most sem elfelejteni, hogy akkor meg akkor a leánya nem mondta meg az igazat.
- No, most, édes leányom, megmondhatod, ami elmúlt, elmúlt.
- Meg is mondom én most, édesapám, de biz akkor nem mondhattam volna meg, mert ha megmondom, karóba kerül az uramnak a feje.

Így tudta meg a király, hogy hova került a kedves kutyája. De csakhogy megtalálta a leányát, a kutyáját többet nem sajnálta, nagy örömében a királyságát, az országát is a vejének adta, hadd legyen neki két országa.

Így volt, vége volt, mese volt.


A tulipánná változott királyfi
Népmese


Volt egyszer egy király, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjának:
- Édesapám, én most elmegyek, és addig vissza sem jövök, míg meg nem találom a legszebb lányt a világon.
- Menj, édes fiam - mondta az apja -, és járj szerencsével.

Ment a királyfi, ment, mendegélt, útjában sűrű erdőbe tévedt. Egy tüskebokorban varjú károgott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sűrű, tüskés ágak közül. Jószívű volt a királyfi, kiszabadította a varjút, az meg így szólt hozzá:
- Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s ha valaha bajba kerülsz, röpítsd a levegőbe a tollat, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

A királyfi eltette a varjútollat, s ment tovább. Most országútra ért, s egyszer csak látja ám, hogy halacska vergődik az egyik kiszáradt keréknyomban. A királyfi megszánta a halacskát, elvitte a tóhoz, beledobta. Az meg így szólt hozzá:
- Vegyél le a hátamról egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerülsz, dobd vízbe a pikkelyt, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ezután meg egy öregembert látott meg a királyfi, szomjas volt az öreg, meg éhes is; a királyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szólt hozzá:
- Tépd ki két hajszálamat, s ha valamikor bajban leszel; ereszd csak szélnek, nyomban ott leszek, és segítek rajtad.

Ment tovább a királyfi; harmadnapra egy falu határába ért. A falusiaktól meghallotta, hogy lakik itt egy öreg király, van annak egy világszép leánya, de ha azt valaki feleségül akarja venni, a kérőnek háromszor úgy el kell bújnia, hogy a királylány ne találja meg. „No, ezt én megpróbálom” - gondolta a királyfi. El is ment a királykisasszonyhoz, feleségül is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bújjon el háromszor; ha egyszer is el tud bújni úgy, hogy ő nem találja meg, hát a felesége lesz.

No, a királyfi a levegőbe dobta a varjútollat. Jöttek a varjak seregestül, fölvitték egy magas hegy tetejére. De a királylány egyenesen odament, meg is találta, ki is nevette a királyfit.

Másnap tóba dobta a pikkelyt. A partra úszott egy hatalmas hal, annak a hasába bújt a királyfi. De jött ám a királylány, merítőhálóval kifogta a halat meg a királyfit, és még ki is nevette.

Harmadnap szélnek eresztette a két hajszálat. Jött az öregember, megcirógatta a királyfit, az nyomban tulipánná változott, és az öregember a kalapja mellé tűzte. Kereste a királylány a kérőjét, de hiába kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem találja. Akkor a szépséges lány elé állt az öregember, a kezébe adta a piros tulipánt. A szép lány még meg is csókolta a virágot, s az nyomban újra királyfi lett:
- Te az enyém, én a tiéd - mondta a királylány, s mindjárt meg is tartották a lakodalmat. A királyfi így hát megtalálta, haza is vitte a falujába a világ legszebb lányát.


Kossuth Lajos és az urak
Népmese


Kossuth Lajos egyszer maga köré gyűjtötte az urakat, és megkérdezte tőlük:
- Ki érdemli meg a szőlő levét?

Az urak mind azt felelték, hogy az, akié a föld.

- Na, urak, menjünk akkor kapálni!

Neki is fogtak. Kossuth Lajos kapált legelöl, de nem olyan közönségesen, hanem a hegynek felfelé. Eltelt egy kis idő, akkor egy kis pihenőt engedett nekik, és azt kérdezte:
- Ki érdemli meg a szőlő levét?

Az urak erre megint mind azt felelték, hogy akié a föld.

- Na, urak megyünk akkor még kapálni!

Neki is fogtak megint, csak úgy izzadtak bele az urak. Kossuth megint megkérdezi:
- Ki érdemli meg a szőlő levét?
- Az is, akié a föld, meg az is, aki megkapálja, és izzad vele.

De Kossuthnak még ez sem volt elég; hanem megint azt mondta:
- Na; urak, menjünk akkor kapálni!

Még egy jó csomót megkapáltak, aztán Kossuth újra megkérdezte:
- Ki érdemli meg a szőlő levét?

De erre már mind azt felelték az urak, hogy az, aki megkapálja, aki meg csak a lábát lóbálja, egy kortyot sem érdemel.


A kék sakál
Indiai mese


Élt egyszer valahol távol Indiában, fent a legmagasabb hegyek egyikén a sűrű erdő közepében egy sakál. Egy reggel az éhség annyira csikarta a hasát, olyan hangosan, hogy már nem bírta tovább hallgatni. Elhatározta; hogy leszalad a legközelebbi városba, szerencsét próbálni.

A város kapujában négy kutya támadta meg. Hanem a mi sakál kománk se volt ám rest: nyaka közé szedte a lábát, és úgy elinalt, hogy a négy kutya közül egyik se tudta utolérni. Menekülés közben átloholt egy festő udvarán, és beleesett egy festékesvödörbe. Ebben a vödörben tartotta a festő az indigókék színt, amivel az eget szokta festeni, merthogy főleg égboltot festett bárányfelhőkkel, ezt kívánták tőle a vevői.

Amikor a sakál nagy nehezen kikecmergett a festő kertjéből, megint csak összetalálkozott a négy kutyával, akik ezúttal rémületteljes tisztelettel tértek ki az útjából, földig hajolva, mert azt hitték; hogy a Himalája csúcsáról szállott alá a minden kutyák őse, a Kék Kutya.

Ezen a váratlan fordulaton úgy felbuzdult a sakál, hogy elhatározta, uralma alá fogja hajtani az erdőben élő állatokat.

Az erdő szélén éppen tanácskozásra gyűltek össze az állatok, volt miről vitatkozniuk éppen elég. A sakál azonban így szólt hozzájuk:

- A Himalája csúcsáról szálltam alá, hogy a királyotok legyek. Mindannyian hódoljatok nekem. Mert tudjátok meg: én vagyok a világ állatainak uralkodója.

Az oroszlán, a tigris, a párduc és a farkas alázatosan odakúsztak hozzája, s a sakál az oroszlánt rögtön kinevezte miniszteréve, a tigris lett az ajtónálló, a párduc őrizte az elemózsiát, a farkas pedig a küldönci tisztet töltötte be. Sakáltestvéreit pedig mindig távol tartotta magától, a színe elé egyet sem engedett.

Ezután a nagy semmittevésnek szentelte további életét, mert ha az oroszlán ejtette el a vadat, ő csak elosztotta a többi állat között; a legjobb részeket természetesen magának tartotta meg. Hosszú hónapok múltak el így, s tulajdonképpen sohasem derült volna ki a turpissága - talán még ma is a világ állatának uralkodója volna -, ha egy éjjel arra nem ébred, hogy a messzeségben valahol egy sakál üvöltözik. Félálomban, nem is tudva pontosan, hogy mit cselekszik, ő is üvöltéssel felelt a messzi szóra.

Igen ám, csakhogy az oroszlán, a tigris, a párduc és a farkas ebből az üvöltésből abban a percben tudta már, hogy a furcsa kék szőr csupán egy sakált takar. Űzőbe vették hát a kék sakált, és ahogy lélekszakadva futott, hegyről le, dombra fel, menekülése közben belepottyant egy tóba. S ha már belepottyant, bizony a kék festék is egykettőre leázott róla. Szerencséjére még el tudott menekülni az erdőből, s azóta is bánatosan emlékszik vissza pünkösdi királyságára, amikor érdemtelenül bár, de egy darabig az erdők királya volt; a világ állatainak uralkodója.


Holdtündér
Kínai mese


Élt Japánban, Jau császár idejében egy Hu-I nevű herceg, bátor hős és kitűnő íjász. Ekkor történt, hogy tíz nap jelent meg az égen, és mind a tíz olyan erővel, olyan hévvel sütött, hogy az emberek el nem viselhették. Megparancsolta a császár Hu-I-nak, hogy nyilazza le a napokat. A herceg le is lőtt kilencet.

Volt azonban a hercegnek egy paripája is, olyan gyorsan száguldott, mint a szél, vagy még annál is gyorsabban. Felült rá Hu-I, hogy vadászni menjen. Vágtatni kezdett vele a ló, és nem lehetett többé megállítani. Így ért el, ló és lovasa, a Kunlun hegyére. Ott a jáspistó mellett megszerezték a halhatatlanság füvét. A herceg hazavitte a csodafüvet, elrejtette a szobájában. De Csung-O, a felesége, mikor egy ízben a herceg nem volt otthon, megdézsmálta a füvet, teát főzött belőle, s amint az első kortyot lenyelte, emelkedni, szállni, repülni kezdett fölfelé, meg sem állt egészen a holdig. Ott beleköltözött a holdpalotába. Ma is ott él, ő a holdtündér.

Az egyik Tang-házbeli császár egy szép kora őszi estén két varázslóval üldögélt, együtt. Bort iszogattak. Az egyik varázsló fogott egy bambuszrudat, és a magasba, hajította. A bambuszrúd mennybéli híddá változott, s így a három borozgató a hídon át felsétálhatott a holdba. Megpillantották a gyönyörű palotát és rajta feliratot:
A TISZTA HŰVÖSSÉG SZÉLES CSARNOKAI

Egy kassziafa állott ott, virágzott és illatozott, mindent megtöltött erős illatával. A fán egy ember ült, baltájával vagdosta az ágakat.

- Ez a holdbéli ember - mondta az egyik varázsló. - A kassziafa olyan dúsan és gyorsan nő, hogy idő múltával az egész holdat beárnyékolná, ezért minden ezer évben egyszer ki kell vágni.

Ezután beléptek a széles csarnokokba. Az egymás fölé épült emeletek ezüstje szikrázott; az oszlopokat és falakat kristályból emelték, tavak vize csillogott, szökőkutak permeteztek, halak fickándoztak a medencékben, tarka madárkák röpdöstek és énekeltek. Minden fénylett, mintha üvegből lett volna: Miközben ámulva nézelődtek, odalépett hozzájuk a holdtündér, szivárványszínű ruhában, fehér köpenyben.

- Te a föld porának egyik hercege vagy - szólt nevetve a császárhoz. - Nagyon szerencsés lehetsz, ha ide eljutottál.

Hívta a szolgálóit, jöttek is azok fehér madarakon repülve. Gyönyörű, karcsú növésű, sudár lánykák. Táncolni kezdtek a kassziafa alatt. Tiszta hangjuk aranyként csengett.

A fa mellett egy fehér márványmozsár állott. Egy jáspisnyúl füveket őrölt benne az volt a hold sötét oldala.

Amikor a tánc véget ért, a császár és a két varázsló visszatért a földre. A császár parancsot adott, hogy a holdban hallott dalokat jegyezzék fel, és ezentúl a körtefák kertjében jáspisfuvola-kísérettel énekeljék.



Mese az eltévedt kisverébről
Angol mese


A fészekben kikeltek a tojások: öt kis verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette a kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje.

Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem a mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott röpülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.

- Befogadsz a fészkedbe-? - kérdezte a kisveréb.

- Befogadlak, háp-háp... - mondta a vadkacsa.

- De én csak azt tudom mondani; hogy csip-csirip!

- Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp... - mondta a vadkacsa. A kis veréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:

- Melengetnél-e a szárnyad alatt?

- Melengetnélek szívesen, kruuú... buk... buruk... - turbékolt a galamb.

- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

- Akkor nem melengetlek, kruuú... buk... buruk... - mondta a galamb.

A kis veréb továbbugrált. Találkozott a bagollyal.

- Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? - kérdezte.

- Szívesen adok, uhuuu - huhogott a bagoly.

- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

- Akkor nem etetlek meg; uhuuu - mondta a bagoly. Besötétedett, hideg lett, a kis veréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.

- Kedves madár - szólította meg a kisveréb a madarat -, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!

- Befogadlak, megetetlek; melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!

A verébmama hazavitte a fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelig.



Kincset érő cicák
Olasz mese


Élt valamikor régen Firenzében egy szegény kereskedő, aki egyszer hajóra szállt szerencsét próbálni. Hosszas hányódtatások után, amikor éppen egy kikötőben sétált; egy furcsa öltözetű férfival találkozott.

Látja ám a mi kereskedőnk, hogy ez az ember kioldja egy zsák száját, és két pici cicát vesz ki belőle. Az ismeretlen már éppen be akarta dobni a két kiscicát a tengerbe, amikor a kereskedő elővette pénzeszacskóját. Egyetlen aranydukát volt csak benne, de kivette, és odaadta az idegen férfinak.

- Többet nem tudok adni értük - mondta sajnálkozva -, de nagyon megsajnáltam a két szerencsétlen jószágot.

Az idegen megköszönte a pénzt, és a két cicát zsákostul a kereskedőnek ajándékozta; az meg még aznap felszállt egy vitorlásra, mely távoli idegen vidékekre hajózott. Néhány nap múlva egy csodás szigethez értek. A kereskedő három útitársával nekivágott az útnak. Alig fél óra múlva egy hatalmas bambuszépítményhez értek, ez volt a szigetek királyának a palotája.

A király éppen kint állt az ajtóban. Amikor meglátta az idegeneket, meghívta őket estebédre. Ezüsttányéron fácánokat hoztak be eléjük, halakat; banánt, kókuszdiót; narancsot - csak úgy roskadoztak az asztalok az ínycsiklandó ételektől. De amikor a kereskedő és útitársai neki akartak látni a falatozásnak, egerek százai futottak elő a palota különféle sarkaiból, és egymás után vágtattak fel az asztalokra.

- Bizony - sóhajtott a király - ilyen kellemetlen, hívatlan vendégeim is vannak. Fele királyságomat odaadnám annak, aki megszabadítana ezektől az átkozott egerektől!

A kereskedő egyet térült, egyet fordult, s máris ott volt újra a palotában.

- Engedje meg, felség - hajolt meg -, hogy ezt a két kis állatot átadjam hódolatom jeléül.

Alighogy kivette a cicákat, az egerek cincogva, riadtan szaladtak ahányan voltak, annyi felé! De a két cica sem volt rest: nyakon csípte valamennyit, s attól a pillanattól kezdve mindenki nyugodtan ebédelt a király palotájában. A kereskedő hatalmas vagyonnal tért haza Firenzébe, mert a király megtartotta ígéretét, neki adta fele királyságát.

Történt; hogy a kereskedő egyik barátja is értesült erről a nem mindennapi szerencséről. Úgy okoskodott magában ez az ember, hogy ha a kereskedő két macskáért ennyi kincset kapott a királytól cserébe, akkor ő a kincsekért ezerszer annyit kap.

Meg is érkezett szerencsésen a szigetre, átnyújtotta. a királynak a kincseket. A király meghívta őt is egy pompás estebédre, és miután elköltötték a vacsorát, két hatalmas szerecsen jelent meg egy vörös bársonypárnával, amin két kiscica szunyókált.

- A legdrágábbat adom neked a kincseidért cserébe - szólalt meg a király. - Mert az én birodalmamban ezek a cicák minden aranynál, minden drágakőnél többet érnek!

A kereskedő barátja mit tehetett? Lógó orral, koldusszegényen vitorlázott haza a két kincset érő, drága kiscicával Firenzébe.


A nyelves királykisasszony
Népmese


Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörű szép leánya, de az a leány olyan nyelves volt, hogy senki nemcsak meghaladni, hanem megközelíteni se tudta a szájasságban. Akárkivel akármiről beszélt, mindig csak az övé lett az utolsó szó. Búsult ezen a nagy nyelvességen a király, kivált ha látta, hogy a többi király- és hercegkisasszonyok soha egy rossz szót, egy káromkodást ki nem eresztenek a szájukon, az ő leányától meg mást se lehet hallani soha. Ezenkívül az is bántotta, ha elgondolta, hogy hogy tegyen ő ezzel valami becsületes embert szerencsétlenné, hisz aki elveszi, csak keserűség lesz az élete. Utoljára gondolt egyet.

- No, leányom - mondta a leányának -, kihirdettetem az országban, hogy aki téged le tud nyelvelni, annak adlak feleségül.

A leány még megörült neki, ahelyett hogy megszontyorodott volna rajta.

- Jó lesz biz az, felséges atyám, legalább nem lesz olyan alamuszi tedd ide, tedd oda uram.

A király látta, hogy csakugyan nincs más mit tenni, hát kihirdettette, hogy aki rá tud arra menni - mikor az ő leányával beszél -, hogy nem a leányé, hanem az övé legyen az utolsó szó, annak adja feleségül fele királyságával együtt.

Mentek aztán szerencsét próbálni mindenféle emberek: hercegek, grófok, nagy süvegű tótok, de egyik se tudott kettőt se szólani a kisasszonyhoz. Meghallotta azt három sváb fiú is, ők is elindultak, hogy megpróbálják, mire mennek. Ha nyernek, jó lesz; ha nem nyernek, se káruk, se hasznuk benne. A legkisebb fiú eszelős volt, a bátyjai el se akarták vinni.

- Ne is gyere te, Jankó, úgyse lesz az a kisasszony a tied.

- Csak azért is elmegyek, majd ott megválik, hány zsákkal telik, kié lesz a királykisasszony!

Mentek, aztán mendegéltek, a két bátyja már nagyon elhagyta Jankót, mert az akármit látott úton-útfélen, mindent felszedett. Egyszer talált egy tojást; elkezd kiabálni a bátyjai után:

- Gyertek csak, hé! Mit találtam!

A két bátyja azt gondolta, hogy legalábbis egy véka aranyat-ezüstöt talált, visszaszaladtak nagy lóhalálába, hát látják a tojást. No iszen nekiestek Jankónak, úgy elverték, mint a kétfenekű dobot, azután otthagyták. Jankó is feltápászkodott, eltette a tojást, ment utánok. Kevés idő múlva megint talált egy rossz szeget, megint elkezdett kiabálni:

- Hát most mit találtam, gyertek csak!

Azok megint visszaszaladtak, hogy isten tudja, mit talált, mit nem Jankó! Hát látják a rossz szeget, no ezért megint jól helybehagyták. Jankó eltette a szeget is. Harmadszor még talált egy rakás ganéjt, akkor is kiabált, de rá se hederítettek. Jankó eltette azt is a sipkájába. Ment aztán a bátyjai után, de azok már úgy elhagyták, hogy mire a palotához ért, azok már visszafelé jöttek nagy szomorúan.

- Ne is menj te oda be, úgyse lesz az a tied - mondták Jankónak.

- Már mért ne lehetne az az enyim?

- Csak. Nincs hozzávaló eszed.

- Hm! Csaknak zsák kell, papnak ágy kell. Azért is megmutatom, hogy az enyim lesz!

- Nem éred meg hajasan, kopaszon is bajosan.

De Jankó csak bement. Mindjárt beszédbe eredt a kisasszonnyal:

- De piros a kisasszony!

- Tűz ég ám bennem!

- Itt egy tojás, süssük meg nála.

- Lyukas ám a serpenyő!

- Itt egy szeg, foltozzuk be vele.

- Igen biz a ganéjt!

- Az is van itt egy sipkával!

No, erre a kisasszony egy szót se tudott szólani, hozzá kellett neki menni a bolondhoz.

Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat tartottak, máig is élnek, ha meg nem haltak.



A kecskegidák, meg a farkas
Orosz mese


Volt egyszer egy kecske. Házikót csinált magának az erdőben, s ott nevelgette gyermekeit.

Mindennap elment a kecske az erdőre eledelért. Valahányszor elment, megparancsolta gyermekeinek, hogy az ajtót zárják be jó erősen, s ki ne nyissák senkinek. Ha visszatért az erdőről, megkopogtatta szarvával az ajtót, s ezt énekelte:
Gidácskáim, kiskecskéim!
Nyissátok ki, csemetéim,
anyácskátok érkezett meg,
édes tejet hozok nektek!
Jártam bent a fenyvesekben,

selymes, finom füvet ettem,
hideg forrásvizet ittam,
tőgyemből a tej kibuggyan,
onnan körmeimre cseppen,
körmeimről földre csurran.

A gidák meghallják az anyjuk szavát, s kinyitják az ajtót. A kecske megeteti őket, s újra kimegy az erdőre, a gidák jó erősen bezárkóznak, s úgy várják az anyjukat.

Egyszer megleste a kecskét a farkas. Mihelyt a kecske kiment az erdőre, odasompolygott a kunyhóhoz, s durva hangon üvölteni kezdte:
Kiskecskéim, gyermekeim!
Nyissátok ki, kedveseim,
anyácskátok érkezett meg,
jó tejecskét hozok nektek:
tőgyemben a tejet hozom,
túró van a két szarvamon,
víz csurran a körmeimen!

De a gidák így feleltek:
- Halljuk, halljuk, nem az anyánk hangja! A mi anyánknak finom a hangja, ha énekel, s nem szokott így óbégatni.

Nem nyitották ki az ajtót. A farkas egy darabig még várt, még egyszer bekopogtatott, s aztán elment.

Jön haza a kecske, és kopogtat:
Gidácskáim, kiskecskéim!
Nyissátok ki, csemetéim,
anyácskátok érkezett meg,
édes tejet hozok nektek!
Jártam bent a fenyvesekben,

selymes, finom füvet ettem,
hideg forrásvizet ittam,
tőgyemből a tej kibuggyan,
onnan körmeimre cseppen,
körmeimről földre csurran.

A gidák beengedték az anyjukat, s elmesélték neki, hogy jött el hozzájuk a farkas.

A kecske megetette őket, s még erősebben megparancsolta nekik, hogy soha senkit be ne eresszenek.

- Mert különben megint eljön a farkas, és felfal benneteket.


Cinegenaptár - Március
Bianki meséje


Elszállt Picinyke cinke a mezőre.

Mert a cinke otthon van mindenütt, csak egy-két bokrot találjon legalább, ott már eltengődik.

A mezőn, egy bokorban, szürke foglyok laktak, szép mezei foglyok, és csokoládé színű patkót viseltek a mellükön. Egész csapat tanyázott itt, magvakat kapirgáltak ki a hó alól.

- Hol lehet itt aludni? – kérdezte tőlük Picinyke.
- Tedd azt, amit mi – tanácsolták a foglyok. – Nézz ide!

Szárnyra kaptak, és röptükben, nagy lendülettel, zsupsz! – bele a hóba.

Könnyű porhó volt, összeborult fölöttük, betakarta őket. Fölülről nem láthatta meg őket senki-semmi, a földön pedig, a hó alatt, jó meleg volt.

“Ezt már nem! – gondolta Picinyke. – Nem cinkéknek való ez! Inkább keresek magamnak valami alkalmas szállást.”

Talált a bokrok között egy eldobott lyukas kosarat, az alá húzódott, el is aludt.

Jól tette!

Verőfényes nap volt. Megolvadt a hó teteje, kásás lett. Éjjel aztán betört a kemény fagy.

Fölébredt reggel Picinyke, várta a foglyokat – ugyan hol lehetnek? Nyomukat se látta. Ott, ahol tegnap a hó alá fúrták magukat, kemény jégréteg csillogott.

Akkor értette csak meg Picinyke cinke, milyen bajba kerültek a foglyok: ott ülnek most a jégkéreg alatt, mint valami börtönben, nem tudnak kitörni alóla. Mind egy szálig ott vesznek! Hogy segítsen rajtuk? Nem olyan nép a cinegenép, hogy cserbenhagyja a bajba jutottat!

Leszállt a jégkéregre, erős, hegyes csőrével kopácsolni kezdte, Át is törte hamarosan a jeget, jókora lyukat vagdosott rajta. Kinyitotta a börtönajtót a foglyok előtt. Nem győzték dicsérni, hálálkodni neki.

Hordták neki a sok magot, azt se tudták, hogyan keressék kedvét.

- Maradj velünk! – kérlelték. - Ne költözz el innen!

- Picinyke hát maradt. A nap pedig mind tündöklőbb lett, mind melegebb. Olvadt, olvadozott a hó mezőn. Olyan kevés maradt már, olyan vékony lett, hogy a foglyok nem tudtak alá bújni. A bokrosba költöztek hálni, Picinyke kosara alá.

Egyszer aztán a dombok oldalán előbarnult a föld. Hogy megörültek neki valamennyien!

Három nap se telt belé, ott üldögéltek a barna földtisztásokon a fehér csőrű, fekete vetési varjak. No, végre! Isten hozta őket!

Méltóságteljesen lépkednek, csillog tömött tolluk, csőrükkel a földet turkálják: kukacokat, álcákat húzkodnak ki belőle. Nem sokkal utánuk ott termettek a pacsirták meg a seregélyek is. Csak úgy zengett hangjuktól a mező.

Picinyke rázendített széles jókedvében:
- Nyitnikék! Nyitni, nyitni! Itt a tavasz, itt, itt, itt!

Ezzel a kis énekkel szállt vissza az Öreg verébhez. Az így tanította:
- Ezt a hónapot márciusnak hívják. Megérkeztek a vetési varja: ez már az igazi tavasz jele. A tavasz a mezőn kezdődik. Most pedig röpülj el a folyópartra!



Szegényke
Angol mese


A tengerparton, egy várkastélyban élt egy gazdag öreg gróf. Naphosszat egyedül üldögélt a szobájában, az ablakánál, s komoran egyre a tengert nézte. Nem volt egyetlen barátja az egész világon, meghaltak, vagy messzi országokba vándoroltak a rokonai, csak egy unokája élt. Az öreg gróf nem szerette az unokáját, megesküdött, hogy soha-soha egyetlen pillantást sem vet rá, mert a gyermek születésekor meghalt az anyja, a gróf egyetlen leánya. A boldogtalan öregember még a várkastély népének is megtiltotta, hogy gondját viseljék az árvának. Nem is törődött vele senki, csak öreg dajkája, aki valamikor az édesanyját is ringatta. Még nevet is az öreg dajka adott a kislánynak: Szegényke így hívta mindig, rajta is maradt ez a név, mindenki így emlegette.

Múltak az évek, de az öreg gróf bánata, haragja nem enyhült az idővel; nem törődött semmivel, nem szeretett senkit. A várkastély népe szabadon garázdálkodott a kastély termeiben, gyom verte fel a hajdan csupa virág kertet, de bánta is az öreg gróf! - csak nézte, nézte a tengert, hosszú fehér szakálla már a térdét verte, szeméből nem fogyott ki a könny, szívéből nem szállt el a gonosz harag, amit Szegényke ellen érzett.

Közben fölcseperedett a kislány. Mezítlábas rongyoskának csúfolta a várkastély népe, csak egyvalaki, a libapásztor nem csúfolta soha. Ő szerette Szegénykét, s hogy jókedvre derítse, furulyázott neki. Szólt a furulyaszó, Szegényke táncra perdült, a libák meg úgy suhogtatták a szárnyukat, mintha örülnének a táncnak, furulyaszónak.

Egy napon híre járt, hogy az ország királya a szomszédos várkastély urához érkezik vendégségbe, vele tartanak az udvarhölgyek, a lovagok, hercegek mind, de még a királyfi is. A királyfi feleséget keres, így beszélték, s ez igaz lehetett, mert a király fogadására a vitéz lovagokon, grófokon kívül egybehívták az ország minden eladó lányát. Fényes bálra készülődtek a szomszédos várkastélyban.

Futár érkezett az öreg grófhoz is, a király meghívásával. Az öreg gróf levágatta térdig érő hófehér szakállát, kinyittatta a rég lezárt vasveretes ládákat, elővétette ékes-fényes öltözékét, legszebb paripáját fölszerszámoztatta drágakövekkel kirakott, aranyos kantárral, nyereggel, úgy indult a király elébe.

Szegényke is hallott a fényes bálról, a konyhaajtóból figyelte a szolgahad készülődését, s keserűen sírdogált, hogy ő nem mehet oda, nem nézheti végig, mikor az ország eladó lányai táncolnak a lovagokkal, hercegekkel, de talán még a királyfival is. Öreg dajkája könnyezve kérte a nagyapját, csak egyszer, egyetlenegyszer szóljon Szegénykéhez egy-két jó szót, engedje meg, hogy szép ruhába öltözzön, s nagyapjával együtt elmehessen a bálba. Az öreg gróf kemény szíve nem hajlott a szóra, rárivallt a dajkára, hogy többé említeni se merje előtte Szegénykét. A szolgahad meg kinevette, csúfolta az árvát. Menjen csak a libapásztorhoz, az az ő barátja, mit keresne a fényes uraságok közötti Szegényke meg is kereste a pajtását, s neki sírta el bánatát. A libapásztorfiú fogta a furulyáját, s hogy megvigasztalja, eljátszotta rajta a legeslegszebb, legvidámabb dalát. Fölszáradtak Szegényke könnyei, megfogta a pajtása kezét, s táncos léptekkel nekivágtak a szomszédos várkastély felé vezető útnak. A furulya tovább zengett, ők meg mentek, mentek, mint akiket várnak valahol, mögöttük föltartott fejjel ballagtak a libák.

Ahogy így furulyaszóra mendegéltek, egyszer csak összetalálkoztak egy ifjú lovaggal. A lovag megkérdezte tőlük, merre van a várkastély, ahol a király vendégeskedik. A pásztorfiú azt mondta, hogy ők is oda tartanak, s ha a lovag nem veti meg a társaságukat, tartson velük.

Most már hármasban ballagtak tovább, a furulya meg mintha még vidámabban zengett volna, de talán még a nap is melegebben sütött, mióta ők összetalálkoztak. Az idegen lovag csak nézte, nézte Szegénykét, s annyira megtetszett neki, hogy azon nyomban feleségül kérte. De Szegényke csak nevetett.

- Ejnye, kedves lovag, kicsúfolna az egész világ, ha a mezítlábas, rongyos Szegénykét vennéd feleségül!

De a lovag tovább kérlelte. Mit bánja ő, ha nevetnek rajta, ne törődjék evvel Szegényke se! Szép szóval kérte, legyen a mátkája, s éjfélkor, mikor a legszebben szól a zene a bálteremben, jöjjön oda úgy, ahogy van, mezítláb, rongyos ruhájában, a libákkal meg a pajtásával együtt, mert ő csak vele, Szegénykével akar táncolni a király előtt.

Szegényke hallgatott a lovag kérő szavára, s mikor éjfélt ütött az óra, benyitott a táncterembe, mögötte szárnysuhogtatva a tizenkét fehér liba, s a menet végén a furulyázó pásztor lépdelt. Ámult-bámult az udvari nép, a király is felemelkedett trónusáról, s a trónus lépcsőjéről Szegényke elé sietett az ismeretlen lovag, aki nem volt más, mint a király egyetlen fia. Kézen fogta Szegénykét, apja elé vezette, s így szólt hozzá

- Édesapám, itt van az én választottam, ő a mátkám, ő a legjobb, legszebb lány az egész országodban!

Ebben a pillanatban megszólalt a pásztorfiú furulyája, varázslatos, édes dal zengett, s a furulyaszóra Szegényke rongyos ruhája arannyal, ezüsttel hímzett selyemmé változott, aranyos-gyémántos korona csillogott a fején, a lábán atlaszcipőcske; a fehér libák meg, láss csodát! - mind hófehér selyembe öltözött apróddá változtak, s felsorakoztak Szegényke mögé. A király a szép menyasszony elé lépett, s édes lányomnak szólította. Ekkor fölharsantak a harsonák, s az udvari dámák, a lovagok, a grófok ámuldozva súgtak össze:

- A királyfi a legjobb, a legszebb lányt választotta!

A libapásztor azonban eltűnt. Soha többé nem hallottak se felőle, se varázsszavú furulyásáról. Az öreg gróf meg mit tehetett volna egyebet, behunyta a szemét, nehogy látnia kelljen az unokáját, hiszen megesküdött, hogy soha, egyetlen pillantást sem vet rá. Visszament a várkastélyba, leült az ablak elé, a vén karosszékbe, s szívében haraggal, szemében könnyel ismét a tenger felé fordult, s talán még máig is azt nézi.



Rigók és ácsok faluja
Gazdag Erzsi meséje


Hol volt, hol nem, nem is a világ közepén, de nem is a szélén, volt egyszer egy kicsi falu. Most is megtalálod, ha jól körülnézel, valahol a Dunántúlon, a Somlyó-hegyhez közel, a Balatontól nem messze.

Megismered pedig cifra kapujáról, cifra kapujának faragott fájáról. Valamennyi háza, valamennyi kertje, kertje kerítése tulipánnal szegve. De nem csupán tulipánok mosolyognak a díszesen faragott kerítésekről. Harangvirágok is harangoznak feléd, margaréták néznek rád csipkés pillájú szemeikkel. Ahány kerítés, kapu, annyiféle virág pompázik rajta. De a tulipánt mindegyiken megtalálod. Szívért se menj a mézeskalácsoshoz! Itt minden kapun találsz szívet, kisebbet-nagyobbat. Választhatsz közülük tetszésed szerint. Formás szívablakokkal tekinget ki az utcára minden kertajtó. S ha megnyitod egynek is a kilincsét, megmozdul az ajtóval együtt a szív is. Szépen befelé hajlik, mintha szíve tárulna ki az udvarnak, hogy téged befogadjon.

S hallottál-e ilyen csudát, ami még csak nem is csuda? Csupa zengés-bongás ez az egész falu. Az egyik kerítés tulipánjának kelyhében álldogál egy rigó, és olyan örvendetesen szép fütyülésbe kezd, amire csak a szomszéd kert harangvirágjából éneklő pintyőke tud megfelelni. Szeretik a madarak ezt a falut. Tele is szórják énekkel, de olyan telis-tele, hogy szinte kicsordul belőle, és elcsordogál a madárdal egészen a falu határáig. Ott meghallja a vándor, és akarva-akaratlan a falu felé fordítja lépteit.

Mondják, hogy réges-régen, a falu születésének idején három ács vándorolt erre. Jöttek, jődögéltek a nyári forróságban, s mikor erre a helyre értek, ahol most a falu van, megállapodtak. Letették szekercéjüket, megtörölték izzadt homlokukat.

Körülnéztek a lombos fák alatt. Megakadt szemük a nyírek ezüstös törzsén, a hársak szálas derekán, és a karcsú fenyők láttán elmosolyodtak.

- No, itt letelepedünk - mondták egyszerre mind a hárman. Azzal elővették tarisznyájukat, és falatozni kezdtek.

Alighogy evéshez kezdenek, surrogást, sippogást, füttyögést hallanak, s amennyi madár az erdőben van, mind köréjük sereglik. Csízek, pintyek, sármányok, csörrögő szarkák, de kiváltképp feketerigók csapatostul. De nem ám, hogy félnének az emberektől! Nem félnek azok cseppet sem, inkább még mintha ők biztatnák, bátorítanák az erős férfiakat:
- Ne féljetek tőlünk, barátok vagyunk!

Azzal rászállnak kezükre, vállukra. Az ácsok meg kínálják őket töpörtyűmorzsával, tepsiben sült kukoricaprószával. Ebéd után énekelnek a madarak. Elfütyülnek egy-két verset, mintha csak megköszönnék a szíves vendéglátást. Aztán felkerekednek, elszállnak, fa tetejére, erdő sűrűjébe, dolgukra. Az ácsok is fogják szekercéjüket, döngetik a szál fenyőket. Napok telnek, napok múlnak, s készülnek a kicsi házak. A rigók meg mindennap előjönnek az erdőből, s nézik, hogyan halad a munka.

S kísérik énekükkel a fejszék csattogását. Rigószóra, fejszecsattogásra odajönnek a környékbeli emberek. Nézik, mi munka folyik ottan. Megcsodálják a takaros házacskákat, a tulipános, faragott kerítéseket. S hát bizony el sem kívánkoznak jönni többé onnan.

Egyre több ház épül, faluvá kerekedik a házak csoportja. Csak éppen neve nincs a falunak. Nevenincs faluba pedig még a postás sem talál el, mert ilyen falu nincs is a világon.

Észreveszik ezt az emberek, hogyne vennék észre, hogy csak telik-múlik az idő, de semmiféle levél nem érkezik hozzájuk. El is szomorodnának, ha idejük lenne a szomorúságra. Elhatározzák, elnevezik a falut. Tanakodnak, töprenkednek. Egyik ezt a nevet ajánlja, másik amazt. Mondják, legyen Kerekfalu, mondják, legyen Hosszúfalu a neve. De bizony egyik név sem illik a faluhoz. Végül is az egyik ács azt tanácsolja, hogy Ács legyen a falu neve, mivelhogy ők választották ki a falu helyét, és ők építették az első házakat. Már-már bele is egyeznek ebbe, de a kanásznak eszébe jut valami, mert erősen integet a botjával.

- Hallják-e, emberek - azt mondja -, ha igazság, legyen igazság! Az elsőbbség mégis a rigókat illeti, mert ők még az ácsoknál is előbb voltak itt. Hát a tisztesség nekik is megadassék! Azért mondom bizony, ha Ács lesz a falunk, jogosan haragusznak meg ránk a rigók, és elkerülnek bennünket. Rigószó nélkül pedig ez a falu felét sem érné. Én azt mondom, Rigó legyen a neve.

Közbeszól a kisbíró, mosolyog is melléje, amint mondja:
- Ne bántsuk meg az ácsokat se, mert ha kedvüket vesztik, nem faragnak tulipánokat a kapunkra. Ezért olyan nevet adjunk a falunknak, amelyikben a rigó is, az ács is benne van. Egymás mellett rigó és ács, falunk neve legyen Rigács.

Így fejezte be beszédét a kisbíró. Nosza, meg is éljenezte a falu apraja, nagyja. Még a rigók is új sípot faragtak maguknak. Azóta is ezzel a síppal fütyülnek rigók Rigácson.



A sárga gólya
Kínai mese


Mesélik, hogy élt valamikor Furcsouban egy szegény diák, bizonyos Mi nevezetű. Olyan szegény volt, hogy még egy bögre teára sem telt neki. Valószínűleg éhen is halt volna, ha nem látta volna meg egy teaház gazdája. Az megsajnálta szegényt, megetette és megitatta minden fizetség nélkül.

De Mi egyszer csak odafordult a gazdához, és így szólt:

- Én most elmegyek innét. Pénzem nincs, hogy megfizessek mindazért, amit itt megettem és megittam. Nem akarok azonban hálátlan lenni. Ide nézz!

És elővett a zsebéből egy kis darab sárga krétát, és azzal a krétával a teaház falára felrajzolt egy gólyát. A gólya szakasztott olyan volt, mintha élne, csak éppen sárga volt.

- Ezzel a gólyával - mondta Mi - tízszer annyi pénzt kereshetsz, mint amennyivel én tartozom. Minden alkalommal, amikor az emberek itt összegyűlnek, és háromszor tapsolnak, lejön a falról, és táncol. De egyről ne feledkezz meg: sohase táncoltasd a gólyát egy ember előtt. S ha ez a szerencsétlenség mégis megtörténnék, tudd meg, akkor táncolt utoljára. És most isten veled!

Ezekkel a szavakkal Mi diák megfordult és elment. A gazda nagyon csodálkozott, de elhatározta, hogy próbát tesz. Másnap, amikor a teaházban sok ember gyűlt össze, a tulajdonos megkérte őket, hogy háromszor tapsoljanak. A sárga madár tüstént leszállt a falról, és eltáncolt néhány táncot. Méghozzá milyen vidáman és mulatságosan! Aztán visszament a falra. A vendégek elragadtatva nézték, csodálkoztak, alig hittek a szemüknek. És így ment ez minden alkalommal.

A csoda híre mindenfelé elterjedt. A nép özönlött a teaházba, és a gazda gyorsan meggazdagodott. Mi diák ígérete valóra vált.

Egyszer azonban eljött a teaházba egy gazdag hivatalnok. Amint meglátta, hogy körös-körül parasztok és mesteremberek ülnek, megdühödött, és megparancsolta, hogy mindenkit kergessenek ki.

A szolgák botokkal rontottak be, a nép széjjel szaladt, és a hivatalnok egyedül maradt. Letett a gazda elé egy zacskó pénzt, és azt követelte, hogy mutassák meg neki a gólyát. A gazda a pénz láttán mindenről megfeledkezett, és háromszor tapsolt. A gólya kelletlenül lejött a falról, és eltáncolt egy táncot, betegen és szomorúan. Aztán visszament a falra, és többet nem mozdult. A hivatalnok kiabált, dühöngött, de minden hiába.

Éjjel a teaház ajtaján erős kopogás hallatszott. A gazda kiment ajtót nyitni, s hát látja, hogy ott áll Mi diák és hallgat. Kivesz a zsebéből egy kis furulyát, eljátszik rajta valamit, és elmegy, anélkül, hogy hátranézne. A gólya pedig összerezzen, leugrik a falról, és követi őt. Többé senki sem látta Mi diákot és az ő csodálatos sárga madarát.



A király nyulai
Népmese


Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony, s ennek három fia. Olyan szegények voltak, mint a templom egere, vízzel főztek, s bottal reá rántottak, úgy éltek egyik napról a másikra. A legények bizony megelégelték ezt a keserves életet, s rászánták a fejüket, hogy már csak valamerre kimozdulnak hazulról, mert így nem lehet, míg a világ s még két nap.

Azt mondja egyszer a legidősebb az anyjának:
- Édesanyám, süssön nekem egy hamuban sült pogácsát, mert én elindulok szerencsét próbálni.

Sütött is a szegény asszony, s a legény elindult világgá. Megy, mendegél ország-világ ellen, hegyen-völgyön által, s egy aranyos kúthoz ér. Letelepedik melléje, eléveszi a hamuban sült pogácsát, s falatozni kezd belőle. Amint ott eddegélne, csak eleibe szökik egy kis egérke, s azt mondja:
- Hallod-e, te legény, adj egy falást abból a pogácsából, éppen hét napja, hogy egy befaló falást sem ettem.
- Nem bánom én - mondja a legény -, ha hetvenhét napja nem ettél is, bár nekem legyen elég.

Csak elcincoga nagy szomorúan az egérke, bebújt egy likba, a legény pedig továbbmendegélt. Addig ment, addig ment, hogy éppen a király városába ért. Egyenesen a király palotájának tartott, leült a kapu eleibe, s ott várá a jó szerencsét. Hát egyszer csak kijő a király maga, meglátja a legényt, még köszön is neki, s megkérdezi:
- Mi járatban vagy te, szegény legény?
- Én bizony, felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, szolgálatot keresek, ha valahol találnék.
Azt mondja a király:
- Jere csak bé, legény, van az udvaromban száz darab nyúl, ezeket rád bízom. Hajtsd ki a mezőre, de úgy őrizd, hogy egy is el ne találjon veszni, mert aztán a nyulak s a fejed!...

Másnap reggel kihajtja a legény a száz darab nyulat, de ezek bizony, ahogy kiértek a mezőre, a száz százfelé futott. Haj, megszontyolodott a legény, még nézni sem mert a király palotája felé, megfutamodott, s hazáig meg sem állott. Elbeszélte otthon, hol járt, merre járt, mi minden történt vele. Eléáll erre a második legény, hogy most már ő próbál szerencsét, s erőst köpte a tenyerét, hogy ő - tudom, Istenem - megőrzi azt a száz nyulat, ha addig él is. Hanem az is úgy járt „kivilágos világra”, mint a legidősebb. Az aranyos kútnál ő is leült falatozni, az egérke tőle is kért egy falást a hamuban sült pogácsából, de ő bizony nem adott. Aztán addig ment, míg a király városába nem ért, beszegődött a királyhoz, de ahogy első reggel kicsapá a nyulakat a mezőre, a száz nyúl éppen százfelé futott.

Hazament ez is nagy szomorúan, s most már a legkisebb legény cihelődött neki: hátha neki jobban vált a szerencse. Süt az anyja egy hamuban sült pogácsát, akkorát, mint egy jó nagy taligakerék, s ezzel elindul világgá. Megy, mendegél, s elérkezik az aranyos kúthoz. Amint ott eddegélne, csak eleibe fut az egérke, s igen szépen kéri, hogy adjon neki Isten néztében egy falás pogácsát, mert éppen tizennégy álló napja, hogy nem evett.

- Jó szívvel - mondá a legény -, te kicsi egérke, úgyis talán megsegít a jó Isten, hogy nem kell ebből a pogácsából sokáig élnem.

Megköszöni szépen az egérke, s azt mondja:
- No, te szegény legény, jótétel helyébe jót várj! Két bátyádtól kértem már, egyik sem adott, de nem is segítette meg az Isten egyiket sem.

Azzal befutott a likba, s egy kicsi kürtöt hozott magával.

- Ezt a kürtöt neked adom - mondá az egérke -, tedd el, még hasznát veheted.
- Ugyan bizony mit tudok én ezzel csinálni? - kérdi a legény.
- Csak vidd el - mondá az egérke -, s akármi veszedelembe' légy, fuvintsd meg, s minden rossz jóra fordul.

„No - gondolja magában a szegény legény -, ha nem használ, nem is árt, elviszem magammal” - bedugta a tarisznyájába, továbbindult, s meg sem állott a király városáig, s abban is a király palotájának kapujáig.

Megérkezik, letelepedik a kapuban, s hát egyszer jön a király.

- Mit keresel itt, te szegény legény? - kérdezi a király.

Elémondja, hogy miben fáradozik: szeretne valami jó helyen szolgálatba állani.

- Éppen jó helyen jársz- mondá a király -, van száz nyulam, ezeknek ügyes pásztor kéne, mert eddig még nem akadt kedvem szerint való. Egyszeribe kezet adnak, de a király ugyancsak lelkire köti a legénynek, hogy egy is el ne vesszen a nyulakból, mert aztán a nyulak s a feje!...

Jól van. A legény másnap reggel kimegy a mezőre a száz darab nyúllal, de még meg sem szagolják ezek a füvet, ahány annyifelé iramodik.

- Haj, Szűz Mária, Szent József - kiált a legény -, mi' csináljak most már! - Eszibe jut a kürt, elérántja, belefuvint, s hát az a száz darab nyúl egyszerre megfordul, s úgy összefut, mint megannyi juh.

Látta ezt a király a palota tornácából, megcsavargató a fejét, semmiképpen el nem tudá gondolni, hogy miféle ördöngös praktikával gyűjté össze a legény azokat a nyulakat.

„No, megállj - gondolá magában -, azért ma mégis hiányzik majd légalább egy a százból! Ha nem, egyéb próbára teszlek.”

Mindjárt megparancsolja egy szolgálónak, hogy menjen ki a mezőre egy zsákkal, s kérjen a pásztortól egy nyulat a király nevében. Kimegy a leány, kéri a nyulat, de a legény azt mondja, hogy ő bizony az Isten nevében sem ád, mert neki a feje drága.

- De így s de úgy - mondja a leány -, vendégség lesz a háznál, s a király mindkettejüknek fejit veteti, ha nem lesz nyúl az asztalon.

Amint így vitatkoznának, honnét, honnét nem, csak ott terem a kicsi egérke, s odasuttint a legénynek:
- Csak adj oda egyet, ne félj, a többit bízd reám!

A legény hallgat az egérke szavára, fülinél fog egy nyulat nagy hirtelen, bedugja a zsákba, s a leány elindul vele. Abban a minutában csak felszökik az egérke a zsákra, s míg a leány százat lépne, kirágja a zsák végét, a nyúl kiugrik belőle, s úgy visszafutott a többihez, mintha szemit vették volna ki. Az egérke pedig leszökött a zsákról, hirtelen felkapott egy nagy darab tehéntrágyát, beledugta a zsákba a nyúl helyett.

Megy este a legény haza, bétereli a száz nyulat a nagy kapun. Hát jő eleibe a király, káromkodik, hogy reng belé az udvar.

- Jere csak, jere, te kötélrevaló, mit küldöttél te nekem a zsákba!

Feleli a legény:
- Az Isten Istenem ne legyen, ha nem nyulat, felséges királyom. Hívják a szolgálót.
- Hát mit adott neked a pásztor, te leány?
- Nekem bizony, felséges királyom, életem-halálom a kezedbe ajánlom, igazán nyulat adott.
- Hm - mondja a király -, még ilyent sem ettem világi életemben, hát most már hol a nyúl?

Számlálják a nyulakat, egyszer, kétszer, háromszor, de csak mindig száz jött ki.

- No, hallod-e, te szegény legény - mondá a király -, még ilyen pásztorom sem volt, hogy küldjön is nyulat, s ne is hiányozzék. Hát mit kívánsz?
- Csak egy kád pénzt, felséges királyom, mert nagy a szegénység otthon.

A király tüstént méretett egy istenes nagy zsák pénzt, hogy a legény tizenkét ökörrel húzatta haza. De bezzeg olyan erősen meggazdagodtak, hogy csudájára jártak messze földről.

Ma is élnek, ha meg nem haltak.


A csavargó csillag
Szász Imre meséje


A kis csillag először körülnézett, hogy nem látja-e senki. Egész kicsi csillag volt, még nem is kapott helyet az égen, igazán nem tartotta szemmel más, csak a csillagok legfőbb bírája, a nap.

De most a nap sem tartotta szemmel, hiába, ő sem tud mindenre figyelni. No meg világos nappal volt, s olyankor a csillagok alig-alig látszanak.

Nemrég még esett, s a kis csillag most sóváran nézte a szivárványt. Aztán még egyszer körülnézett, hogy nem látja-e senki, és lecsúszott a szivárványon.

Még csak nem is a közepén, a sárga sávon csúszott, hanem a tetején, a piroson. Egyre gyorsabban csúszott, egyre gyorsabban, és sietnie is kellett, mert a szivárvány már vékonyodni kezdett, és félős volt, hogy egyszerre eloszlik.

Így érkezett le a földre. A szivárvány lába éppen egy mocsárba ért, oda csúszott bele a kis csillag. Úszni ugyan nem tudott - a csillagok általában nem tudnak úszni -, de szerencsére a víz nem volt mély.

Kikapaszkodott a partra, és szedegette le magáról a hínárt meg az iszapot. Egyszerre észrevette, hogy a fűből nézi egy béka.

- Megfázom - mondta. - Én leszek a beteg csillag.
- Furcsa - felelte a béka. - Én sose fázom meg a vízben. De menj, kérdezd meg a kígyót. Róla azt tartják, hogy ért a gyógyításhoz, de én nem hiszem.
- Nem tudom, hol a kígyó. Kérlek, vezess oda hozzá.
- Majd bolond leszek! - mondta a béka bosszúsan. - Ne csúfolódj velem. És beleugrott a vízbe.

A kis csillag csodálkozva nézett utána.

„Mi baja lehet? - tűnődött. - Először egész kedves állatnak látszott.” Lassan elindult a fűben. A fű nedves volt, a kis csillag szaporán kapkodta ágait, és úgy érezte, mindjárt fájni fog a feje. De nem fájt.

A fűzbokorból egyszer csak előbukkant egy tapsifüles állat.

- Te vagy a kígyó? - kérdezte a csillag.
- Hát nem látod, hogy nem én vagyok a kígyó? - mondta az méltatlankodva.
- Nem látom.
- Én a nyúl vagyok.
- Mondd meg, hol találom a kígyót.

A nyúl dühös lett.

- Kérdezd meg a gólyától. A kígyókkal ő foglalkozik.
- És milyen a gólya?
- Hosszú lábú, és nagyon okos.

Azzal a nyúl el is tűnt, s a kis csillag továbbindult.

A nagy madarat a sás mellett már messziről meglátta. „Hu - gondolta -, hosszú lába van, de nem látszik nagyon okosnak!” Azért megszólította.

- Kedves gólya, hol találom a kígyót?

A gólya fél szemmel a fűbe sandított.

- Azt én is szeretném tudni. Te is kígyót eszel?
- Nem - tiltakozott a kis csillag rémülten. - Én fényt eszem. De beleestem a mocsárba, és attól félek, megbetegszem. A kígyó állítólag tud gyógyítani.

A gólya jól megnézte:
- Egészséges csillagnak látszol, és a kígyó nem tud gyógyítani. De menj a rokonaidhoz, a tengeri csillagokhoz. Azok majd vigyáznak rád. Mit keres egy ilyen kis csillag egyedül a földön?

Csőrével mutatta, hogy merre kell mennie.

A kis csillag elindult. Éjjel-nappal ment, erdőkön, hegyeken, mezőkön át, és sokszor sírdogált, mert félt egyedül. De nappal mindig elbújt a bokrok közé, hogy a nap meg ne lássa, és meg ne büntesse.

Egy bokorban talált rá a katonatiszt, aki lovon arra jött. Leszállt a lóról, és azt mondta:
- Micsoda csillag! Kitűzöm. Ilyen kitüntetése nincs a tábornoknak se. Én leszek most már a tábornok.

A csillag égette az ujját, de azért kitűzte. És egyszerre úgy érezte, mintha kardot döftek volna a szívébe, mert igazi csillagot csak a jók és bátrak viselhetnek, ez a tiszt pedig se jó, se bátor nem volt. Fájt, égette a csillag, de nem akarta levenni. Végül aztán mégsem állta tovább, letépte a melléről, és a porba hajította.

Ott találta meg a színésznő, mikor arra jött kocsiján.

- Csillag! Aranycsillag! Kitűzöm a hajamba, és én leszek a legszebb és legnagyobb színésznő!

Neki is perzselte az ujját, de azért tükörrel a kezében feltűzte. Abban a szempillantásban leégett az összes haja, mert a színésznő bátor volt ugyan, de nem volt jó. A kis csillag leesett a földre.

„Furcsa dolgok - gondolta. - Lehet, hogy mégsem vagyok beteg. Egyszerűen csak csillag vagyok.”

Vándorolt tovább. Éppen egy nagyváros széléhez ért, mikor találkozott a tolvajjal. A tolvaj bátor volt, és jó is lett volna, ha nem lopott volna.

- De szép csillag! - mondta. - Jó volna nekem. De nem tudom, az enyém lehet-e, hiszen nem loptam, hanem találtam. Ámbár - és vállat vont - ha az ember talál valamit, és nem adja vissza a tulajdonosának, az annyi, mintha lopná.

Azzal felvette a csillagot. De a csillag tüzes volt, megégette a kezét, s a tolvaj ujjai úgy elmerevedtek, hogy többé nem tudott lopni. Kénytelen volt rendes munkát vállalni, és beállt egy fatelepre éjjeliőrnek.

A kis csillag pedig csak ment tovább. Most már egyre jobban félt, és egyre inkább szeretett volna hazamenni az égboltra. Fáradt is volt, s imitt-amott be is piszkolódott.

Éppen egy sötét erdőn át vándorolt éjjel, mikor valaki rászólt a magasból: - Hát te mit keresel itt, kis csillag?

A bagoly volt, az éjszaka vándora.

- Te ismersz engem? - kérdezte a kis csillag örvendezve.
- Persze hogy ismerlek. Eleget láttalak odafönn. Csak azt nem tudom, mit keresel itt. Mindenkinek megvan a maga helye. Nekem például eszembe sem jut, hogy felmenjek az égre csillagnak.

A bagoly szeretett bölcselkedni, de a kis csillagot ez nem érdekelte.

- Rokonaimat, a tengeri csillagokat keresem - mondta. - Nem tudod, hol találom meg őket?
- A tengerhez hamar odaérsz, de a tengeri csillagról nem tudok semmit.

A kis csillag másnap éjjel csakugyan odaért a tengerhez. A nagy víz telisteli volt a fenti csillagok tükörképével.

- Ó - mondta boldogan a kis csillag -; ti vagytok az én rokonaim!
- Nem - felelték a tükörképek -, mi csak a testvéreid képe vagyunk a vízen. Mi vagyunk a csillagok árnyéka.
- És a tengeri csillagok? - kérdezte a kis csillag elszontyolodva.
- A tengeri csillagok - szólt közbe egy kotnyeles repülőhal - lenn élnek a vízben. Majd szólok nekik.

Alá is merült, és kisvártatva előbukkant a legöregebb tengeri csillag: puha testű, csillagforma, szúrós állat.

- A gólya azt mondta, te vagy a rokonom - fordult feléje a kis csillag. Tudod, a gólya, az a tudós állat.
- A gólya - legyintett egyik ágával a tengeri csillag. - Nem tudós az, csak nagyképű. Annyit beszél és magyaráz, hogy mindenki tudósnak tartja. Minket sose látott, csak hallott rólunk, s azt hitte, hogy a tükörképek a tengeri csillagok. Ide figyelj, kis csillag, nem mindenki rokonod, aki hasonlít hozzád. Nem vagyunk rokonaid sem mi, sem a hópelyhek, se a csillagvirág. A te rokonaid odafönn vannak.
- És hogy jutok oda? - kérdezte a kis csillag pityeregve.
- Nagyon egyszerű - mondta a tengeri csillag. - Ahogy lejöttél. Csak éppen fordítva kell csinálnod mindent.
- A szivárványon? Hol a szivárvány?
- Ott - mutatott egy sziklán túl a tengeri csillag. - A tengeren mindig van valahol szivárvány.

A szivárvány csakugyan ott emelkedett a magasba.

- Köszönöm - mondta a kis csillag, és elindult fel a szivárványon. De most már alul, a zöld csíkon ment, hogy vissza ne csússzon véletlenül.



Szász Imre: Egy kutyakölyköt eladnak

Basát kölyökkorában hozta be a gazdája a nádasból. Egy vödör bort adott érte a számadónak, annyira megtetszett neki a hófehér, erős, zömök kiskutya.

- Ebbűl nagy, erős kutya lesz. Jó kutya. - mondta a számadó, s bánatosan nézte, hogy a paraszt madzagot köt a kiskutya nyakára, s egy süvegbillentéssel eltűnik a nádas útvesztőjében. De hát amúgy is sok itt a kutya, hasznukat nem lehet venni, csak vadásznak, kujtorognak. Meg az a kis bor is kellett. Majd kölykezik másikat Vigyázz, a Basa anyja.

Így került Basa Fodor Balázs jobbágy portájára.

Első napokban kikötve tartották, hogy el ne szökjön: az ilyen kis kölyökkutyát annyi baj érheti: emberek ellophatják, kutyák lemarhatják, a nádasban meg farkasok martalékára eshet. Basa egész nap feküdt a madzag végin, kinyúlva, mint egy ellapított fehér süveg: s nézett a nádas felé, amely a kert végében suhogott: hallgatta zsongását, zúgását. Ha alkonyodott, halkan nyüszített, kéredzkedett vissza az anyjához és testvéreihez, s várta, hogy összeterelik a juhokat, s anyja nagy szökeléssel teremt rendet a nyájban, míg ő a testvéreivel a számadó körül ugrándozik, s belekap vastag gatyájába. Éjszaka fázott, hiányzott neki a testvérbundák melege, orrát izgatta a sokféle új szag, a parasztudvar sose látott állatai: lovak, tehenek, tyúkok. Szülőhelyén, a laponyagon, ahol a birkák karámja állott, mást nem érzett, csak a pásztorok erős, füstös, kellemetlen és mégis gyönyörűséges szagát: a testvérek különböző páráját s a birkák csípős, faggyús gőzeit. Itt egyszeriben ezernyi új dologra tanította orrát a világ...

Fodorék új házasok voltak: az ember csendes, szikár, kevés beszédű, sokdolgú. Az a fajta, akinek szájáról felesleges szó, kezéről felesleges mozdulat nem szakad le: Basát sem kényeztette, simogatta, azért sem, mert makacs céltudatossággal kemény házőrzőt akart belőle nevelni. Az asszony más volt, éppen az ellenkezője: kicsi, gömbölyű, patakcsobogás-beszédű. A paraszti élet sok gondja-baja még nem ölte ki belőle a könnyebb lánytermészetet, s mindig talált egy percet, hogy a kiskutyát etesse, simogassa, szelídítse.

- Te báránybunda - mondta az elnyúlt kis állatnak becézőn, megvakarta a füle tövét, s Basa még jobban elnyúlt gyönyörűségében, mikor a tömpe ujjak szelíd gorombasággal tépték-cibálták az ő viszkető, sóvárgó, alázatos bőrét. Az asszony kisimogatta belőle a honvágyat, a nádas emléke s a nádas a falu alatt egybeolvadott, S Basa kutyalelke már úgy érezte, hogy a nádas muzsikája a szívében nem a múltból jön, hanem a jelen valósága. Hamarosan az udvar lett Basa hazája, majd birodalma.

Ahogy nőtt, megismerkedett a faluval, emberekkel és állatokkal. A tehenet, ha este nem akart a helyére menni, ugatva kell hajszolni. A tyúkokat harapni, fojtogatni nem szabad, de kötelessége beárulni őket, ha a vetemények közé szabadultak. A disznónak pedig legjobb a fülébe akaszkodni, ha megkergül és futni kezd.

Eleinte sok baja volt más kutyákkal. Jött haza megvérzett lábbal, tépett bundával. Főleg a szomszéd alattomos tarka kutyája csípett belé sokszor, s Basa vinnyogva menekült haza, pedig nagyobb volt a tarkánál. Másfél éves korában aztán egy verekedésnél megdühödött, a nyakbőrénél kapta el régi ellenségét, a levegőbe emelte, s addig rázta, míg annak tenyérnyi bőre a foga közt nem maradt. Az első vér ízével aztán megjött a bátorsága, s egy hétre rá véres harcban lemarta a falu legerősebb kutyáját, a bíró hatalmas komondorát. Attól kezdve egy kutya se mert kikötni vele.

Kétéves korában hatalmas, borjú nagyságú kuvasz lett. Combvastagságú nyakán kötélként feszültek az izmok, mancsa tenyérnyi nyomot hagyott, puszta súlyával eldöntött egy erős embert, lefogta a bikát: s ahogy Fodor Balázs némi túlzással szerette volt mondani: futtában meg tudta volna állítani a négylovas hintót. Hófehér, sima szőre csak a váll-lap és a horpasz körül fordult egy-egy örvényes csomóba.

A falu uralkodója lett, nem félt sem embertől, sem állattól, de nem is kötözködött senkivel. A nagy kutyák, ha nem tartják kikötve őket, rendszerint békésebbek, mint kisebb fajtestvéreik.

Napközben, ha gazdái otthon voltak, eljárt a nádasba vadászni, halászni. Házőrző mestersége mellé belekóstolt a szabad vadászéletbe is. Éjszaka őrködött, apró, éber álmokat alva közben-közben, kutyaszokás szerint, de a legkisebb nesz felébresztette. Jobbágyembernek kerítése nem volt, így aztán Basa képzelete jelölte ki azt a határvonalat, ami az ő birodalmát a falu egyéb részitől elválasztotta. Aki azt átlépte, csak annyit látott, hogy egy fehér, farkasforma árnyék repül feléje halk morgással: leroskadt a hatalmas súly alatt, torka körül kurrogva vicsorgott az óriási kutya. Az éber álmú Fodor Balázs aztán hamar kijött a fejszével, vasvillával, s Basa átadta neki a rémült foglyot - tolvaj vagy részeg embert, mert mindkettőből akadt elég. De olyan vad morgással nézett vissza-vissza, míg gazdája keze alá nem ért a jutalomsimogatásért, hogy az ember összerázkódott.

- Ne, te, ne. Micsoda gyilkos egy vér szorult beléd!

Pedig gazdáinak nem volt oka félni, mert akit egyszer Basa a szívébe vett, azt onnan semmilyen sérelem, semmilyen őrület nem szoríthatta ki. Még akkor sem haragudott Fodor Balázsra, amikor elvette a kölykeit, s vízbe fojtotta őket, pedig két napon át mindig duzzadó emlőinél érezte lágy, meleg kis testüket, s reggeltől estig halk nyüszítéssel szaglászott a parton, ahol még utoljára itt fogott a föld egy parányit tejszagukból.

Mikor az első alomból elpusztítottak öt kölykéből négyet, az asszony megkérdezte:
- Miért futja el őket? Van szíve kendnek azokat a szegény ártatlanokat így megölni?...Mit vétettek azok kendnek?
Anyasérelem és könny volt a szavában.
- Elszíják az anyjuk - mondta kelletlenül Fodor Balázs.
- Aj, jó ember, de félti a kutyáját, de büszkélkedni akar vele. Azt nem bánja, ha engem elemészt a sok dolog. - S végighúzta kezét a szögletesre sikkadó testén.
- Hogy én egy év alatt ötöt vénülök. De énvelem lánykoromban sem büszkélkedett úgy, mint a kutyájával.

Nem ez volt az egyetlen veszekedés a kutya ürügyén, de Basa érezte, hogy a morgó asszonyi szó az ő szegény elpusztult kölykeit pártolja valahogyan. Sokat megértett már az ember dolgaiból, többet, mint az emberek gondolták.

Ettől fogva még jobban húzott asszonyához, pedig az már nem sokat törődött vele, az egyre-másra érkező gyerekek s az el nem fogyó munka gondjai közt.

De legjobban mégis a szótlan, csendes gazdát szerette, akinek nem lehetett hízelegni, aki ritkán simogatott, de akiért meg kellett halni, ha a szükség úgy hozza.

Aztán a gyerekek. Mihelyt kikerültek az udvarra, már kúszó-mászó korukban, egészen az övéi voltak. Ott feküdt mellettük, elnyúlva a nyári porban, fejét két mancsára fektette, s figyelte őket, nem keverednek-e bajba, nem közeledik-e idegen hozzájuk. Oly gyámoltalan az ember kicsinye...Hagyta, hogy a bundáját tépjék, fejét üssék, hátán lovagoltatta őket, dajkájuk s játékszerük volt. Ó, azok a vékony, kicsi hangok, kicsi vinnyogások, azok a vastag, maszatos, meleg kicsi testek! Basa legnagyobb gyönyörűsége s feladata volt ez. Elnyúlt közöttük, mint egy nagy, békés, mesebeli szellem, akinek csak egyet kell szólni, s mindjárt ott terem és segít, véd mindenben. Gazdái rábízták a gyerekeiket, s ő a vadászvérét is sokszor megtagadta értük, annyira örült nekik. Kevesebbet járt a nádasba, otthon ülő, csendes, kényelmes kutya lett.

Négyéves volt már, ereje teljében, mellette egyetlen kölyke, akit otthon fogott a gazdája: boldogságának egyforma napjai voltak ezek, s mindörökre megváltoztathatatlannak látszottak.



A Nap hegye
Kínai mese


Régen-régen élt két fiútestvér, egy idősebb és egy fiatalabb. Az idősebb fukar és pénzsóvár volt: alig várta, hogy megkaparinthassa az egész apai örökséget. Amikor apjuk meghalt, elhatározta, hogy cselhez folyamodik. Egyszer egyik este így szólt a testvéréhez.

- Öcsém, itt az ideje, hogy elosszuk az apai örökséget. Holnap korán reggel keljünk fel, és menjünk ki szántani. Amelyikünk többet szánt fel, azé lesz az egész örökség. Csak egy kikötésem van: reggel egyikünk sem ehet semmit.

A fiatalabb testvér mindig engedelmeskedett bátyjának, most is ráállt az alkura. Reggel az idősebb testvér idejekorán felkelt, reggelit készíttetett a feleségével, jól teletömte a bendőjét, aztán felköltötte az öccsét.

- Látod, én már fel is keltem. Gyerünk szántani!

Kimentek a mezőre, és szántani kezdtek. Az idősebb testvér gyorsan haladt, és éhesen dolgozó öccse nem tudta utolérni őt.

Így aztán az egész vagyon az idősebbnek jutott, és az öccsének nem maradt semmi. A fiatalabb testvér kénytelen volt a hegyek közé menni. Letelepedett egy barlangban, fát vágott, és eladta, hogy nagy nehezen megkeresse magának a mindennapi kenyérrevalót.

Egyszer, amint az erdőbe ment tüzelőfáért, megpillantott az egyik fa tetején egy szarkafészket éppen botot ragadott, hogy leverje a fészket, amikor a fészekből egy szarka repült ki, és így rimánkodott neki:
- Ne rombold szét a fészkemet! Meghálálom a jótetted, elvezetlek a Nap hegyére kincsekért.

A fiatalabb testvér nem hitt neki. - Milyen kincsekért?

- Gyere csak ide minél korábban - mondta a szarka-, még napkelte előtt. Hozz magaddal egy kis zacskót, s akkor majd meglátod, milyen kincseket lelhetsz ott.

Másnap hajnalban a fiatalabb testvér elindult egy kis zacskóval a szarka nyomában a Nap hegyére. Mikor felértek a legmagasabb hegycsúcsra, a fiatalabb testvér nem akart a szemének hinni: arany, igazgyöngy és különféle drágakövek hevertek előtte garmadával. Megtöltötte zacskóját a kincsekkel, köszönetet mondott a szarkának, és hazatért.

Hamarosan elhagyta barlangját, egy szép házat épített magának, és gondtalanul élte világát.

Az idősebb testvér tudomást szerzett öccse gazdagságáról, és elöntötte a sárga irigység. Fogott egy botot, felszaladt a hegyre, hogy leverje a szarkafészket. A szarka ismét kirepült a fészekből, és megígérte az idősebb testvérnek is, hogy elvezeti a Nap hegyére.

- Csak arra figyelj - oktatta őt a szarka -, hogy egy kis zacskót hozzál magaddal, de ne nagyobbat, mint amekkorába egymérésnyi rizs elfér.

De az idősebb testvér azt gondolta magában, hogy ilyen zacskó túl kicsi lesz neki. Hazament, és megparancsolta a feleségének, hogy varrjon neki a legnagyobb lepedőből egy zsákot.

Másnap pirkadatkor az idősebb testvér elindult a szarka nyomában a Nap hegyére. Amikor megpillantotta a hatalmas arany-, igazgyöngy és drágakő hegyeket, az égvilágon mindenről elfeledkezett, és mohón nekifogott, hogy megtömje a zsákját. De a zsák túl nagy volt, és a mohó báty olyan sokáig töltögette, hogy az égboltozaton már feltűntek a Nap első sugarai.

- Meneküljünk - kiáltotta a szarka -, mielőtt a Nap felkel, mert szénné perzsel téged!

Az idősebb testvér a nagy mohóságban nem hallgatott rá - minél több kincset akart összekotorni. Hiába siettette a szarka, egyre csak tömte a drágaköveket a zsákjába. Mikor pedig a Nap meglátta, hogy a hegyen egy kapzsi ember garázdálkodik; halálra perzselte a telhetetlent.



Mese a gőgős csillagokról
Gáli József meséje


A csillagok nem ragyogtak ám mindig ilyen békességben, mint mostanában. Vetélkedés támadt köztük egyszer, hogy melyikük fényesebb; nagy vetélkedés. Volt olyan csillag is, amelyik gőgjében nem hunyorított előre a Fiastyúknak. Ez nem volt szép tőle, mert a csillagok köszönése a hunyorítás, és a Fiastyúk, az égi Tyúkanyó, sok kis csillagot felnevelt már életében. Szó, ami szó, nem sok jóra vezetett ez a vetélkedés.

A gőgös csillagok elhatározták, hogy csak akkor világolnak, amikor éppen kedvük tartja.

A szerény, becsületes csillagok elszomorodtak. Fényük sápadtan, halványan érkezett a földre.

Az emberek nem tudták elképzelni, mi történhetett fenn az égen, a csillagok között.

Először az öreg Göncöl bátya türelme fogyott el. Nagy mérgesen elhajtott nagyobbik szekerén a Medve csillagzathoz. Mindenki tudja, hogy a Medve csillagzat a legbölcsebb csillag. Hogy miről beszélgettek? Azt nem tudja senki, mert maga a Vadász csillag állt őrt nyilával, és nem engedett közelükbe egy teremtett lelket sem.

Másnap üstökös rohant keresztül az égen. Csóvájára lángbetűkkel írva ez állott:
"Éjfélkor nagygyűlés a Tejút melletti réten!"

Minden csillag megjelent. Még a gőgös, fényükben elbizakodott csillagok is. Kicsit távolabb a többiektől, egy karéjban telepedtek le.

Ezen az éjszakán Göncöl bátya tanácsára határozatot hoztak a csillagok. A szelíd szavú, kedves Hajnalcsillag hirdette ki virradatkor. Így szólt:
- Mióta világ a világ, azért ragyognak a csillagok az égen, hogy örömet szerezzenek az emberi szíveknek, álmot szőjenek a szerelmeseknek, munkát adjanak a nagy szakállú csillagászoknak, utat mutassanak a tengeren eltévedt hajósoknak.

Amelyik csillag csak azért ragyog, hogy fényével hencegjen, nem közibénk való. Tőle zátonyra futhatnak a hajók, neki közömbös a szerelmesek csókja, és ostoba irkafirka a csillagászok tudománya.

Az ilyen csillag nem érdemli fényét. Az ilyen csillag veszítse el fényét, éljen sötétben, ne lássa senki, ne csodálj a senki!

Csak ha gőgje múlik, és csillagszemébe újra befér a világ, akkor tündököljön. Addig fénytelen éljen itt közöttünk az égen!

A csillagok rábólintottak az igaz szóra, és a gőgösök fénye menten kialudt. Sötét szoba ablakából néztél már ki az éjszakába? Akkor tudod, hogy úgy jobban látni kifelé, mint amikor a lámpa ég.

Ez történt a gőgös csillagokkal. Nagy magányuk, tán évmilliókig tartó magányuk idején megtanultak látni.

De ez nem ment máról holnapra. Lehet, mondom, hogy évmilliók teltek el közben, mert a gőg nehezebben olvad, mint a jég.

Szent János éjszakáján, meleg tavaszi éjszakán volt... Sziporka, az egykori gőgös csillagok főkolomposa, vacogva üldögélt egy fellegpadon.

Sírni szeretett volna, de nem tudott. Könnyek helyett jégcsapok potyogtak szeméből, úgy kihűlt, mióta fényét vesztette szegény.

Ahogy ott üldögélt nagy magányában, észrevette, hogy a földön eltévedt egy kisfiú. Rőzsét szedni volt az erdőben, s nem találta a hazafelé vezető utat. Sziporka látta, hogy a kisfiú nagyon reszket félelmében, és látta az utat is, amelyről a pöttöm emberke letévedt.

Ahogy figyelte a zokogó kisfiút, valami ismeretlen, jónak is, rossznak is nevezhető érzést érzett csillagszívében.

Segíteni kell rajta - s ahogy ezt gondolta, már száguldott is lefelé a Tejúton. Mire leért, fényes, ragyogó lett, mint valaha régen.

A kisfiú nagyot bámult, amikor meglátta az elébe pottyant fényes micsodát. Sziporka barátságosan hunyorított, és intett neki: gyere utánam. A kisfiú követni kezdte. Sziporka egészen hazáig vezette, és még sokáig ott álldogált az udvaron. Úgy hallgatta a házból kihangzó kacagást.

A többi csillag is visszanyerte fényét. Az egyik zátonyra futott hajónak segített. A másik egész éjjel világított egy szegény költőnek, aki legszebb versét írta, amikor éppen elfogyott lámpájából az olaj. A harmadik - sorolhatnám hajnalig, hisz nem volt annyi gőgös, nincsen annyi fényes csillag az égen, amennyi segítenivaló volt és van a földön.

A fényüket visszanyert csillagok pedig nem tértek vissza az égre. Itt maradtak közöttünk. Így határozták el az országút melletti nagyréten, ahol Szent János éjszakáján összetalálkoztak.

- Itt maradunk - mondta Sziporka -, hogy a földön is legyenek csillagok. Így születtek, az emberek örömére, a szentjánosbogarak.

Nyári éjszakákon, mezőkön, réteken, országút mentén, ösvények szélén ott világolnak szerényen, békességesen. Onnan integetnek égi testvéreiknek.

Te is láthatod őket, kedves.



A kis ködmön
Arany László meséje


Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú paraszt ember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni. Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgy annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt. Már odafönt nem győztek várni; leküldte hát az ember a feleségét is:
- Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében? Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.

Lement az asszony, látta, hogy ott sír a leánya az ászokon.

- Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?

- Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat.

- Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a leánya mellé s ő is rákezdte a sírást. Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.

- Ejnye szedte-vedte, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hova vesztek? Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt?

- Hát ti mit sírtok-rítok? mi bajotok esett ilyen hirtelen?

- Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony -, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe. Itt elbeszéltek neki mindent s úgy annyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban. A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sírhatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlük, azok elbeszélték neki. A kérő csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett.

- No - azt mondja -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja. Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:
- Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?
- Én bizony nagy munkában vagyok. Már félesztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná.
- No hát majd felszállítom én - mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát; félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, tovább ment vele.

- No - gondolta magában -, akadtam már egy bolondra. Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál? De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja:
- Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?
- Fogadj Isten, atyafi; hát biz' én, a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle Isten csudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.
- No majd világossá teszem én - mond a rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta.

- No - gondolta magában -, akadtam már második bolondra is. Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kis csirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény:
- Hát kend, nénémasszony, mit csinál?
- Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogyse tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök?

- Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket. Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult. No, hála Istennek - gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot. Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit; hogy lett nekik egy kisfiok, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.



A szénégető és az őzgida
Lestyán Sándor meséje


Egy szénégető hazafelé ballagott az erdőből a faluba. Jókedve volt - nyolc napja nem látta a családját, de estére megölelheti a két gyereket, a nagyobbacska Miskát és a kis Julist.

Mókust ígért nekik, mikor eljött hazulról. Az erdő bozontos farkú légtornásza azonban ügyes volt, nem hagyta magát megfogni. Miska, Julis biztosan elszontyolodik, ha nincs mókus, de apjuk megvigasztalja őket a szépen szóló síppal, amit jávorfából faragott.

Amint a szénégető ment, mendegélt az erdei úton, egyszerre csak megpillantott valamit egy galagonyabokor tövében. Messziről sárga kalapos gombának nézte, de közelebbről kiderült, hogy egy sárga pöttyös őzgida.

- Vajon mi történt veled, te kis árva? - dörmögte kedvesen a szénégető, a riadt jószágot simogatva. - Hol az anyácskád? Lelketlen vadászok ejtették zsákmányul, vagy te kóboroltál el mellőle? Látod, látod, most elhagyatva siránkozol a rengetegben... Éhes is vagy, nincs, aki finom tejecskével tápláljon...

Az őzgida eleinte rúgkapált, izgágán ficánkolt ceruzavékony lábaival a szénégető ölében. Fényes szemecskéjét ijedten meresztgette jobbra-balra, de lassacskán megnyugodott.

- Ne félj! - hangzott a vigasztalás. - Jó kézbe kerültél. Anya nélkül elpusztulnál a vadonban. Felfalna a falánk róka, elrabolna a ragadozó sasmadár. Én azonban hazaviszlek, felnevelünk, aztán, ha megerősödtél, visszatérhetsz az erdőbe... Hálából pedig elszórakoztatod Miskát, Juliskát.

A szénégető lekanyarította válláról üres tarisznyáját, hogy beletegye az őzgidát. Ebben a pillanatban a sűrűségből előlépett egy őz. Harciasan állt egy darabig, nagy szamárfülét meresztgette. Majd rekedt hang tört fel torkából, úgy hallatszott, mint a távoli kutyaugatás.

- No lám - mondta maga elé a szénégető elmosolyodva -, előkerült a kis árva mamája! Az imént biztosan meghallotta lépteimet, gidáját elbújtatta a galagonyabokorban, ő meg a sűrű bozótosban keresett menedéket... Na, így még jobb! Örüljetek egymásnak... Menj az anyádhoz, te kis ügyefogyott...

Így szólt, s gyöngéden letette az őzgidát a selymes fűre, a mamája elé.

A sárga pöttyös egy vidám szökkenéssel anyjához simult, s vékonyka hangon nyöszörögni kezdett. Nem bánatosan, örömében nyöszörgött.

A szénégető derűs arccal nézte, míg őzmama és gidája eltűnnek a sűrűségben, aztán fütyörészve folytatta az útját hazafelé.

Nem vitt haza se mókust, se kis őzet a gyerekeknek. De a szépen szóló, faragott síp mellé ráadásnak hazavitte ezt a történetet.


A holló meg a bagoly
Eszkimó mese


Réges-régen együtt élt a holló meg a bagoly. Békén éltek, jó egyetértésben. Együtt jártak élelem után, testvériesen megosztottak egymással mindent, nem láttak szükséget semmiben.

A holló fehér volt. Fehér volt a bagoly tolla is. Sok évet megértek, megöregedtek, s ahogy őszültek, fehérebbek lettek a hónál.

Azt mondja egyszer a bagoly a hollónak:
- Megvénültünk anélkül, hogy valaha is szépek lettünk volna. Milyen szép tarka a többi madár tolla: piros, fekete, szürke. Bennünket, kettőnket, csak a rövid nyarakon vesznek észre, amikor minden kizöldül.
- Bizony - mondta a holló -, amikor a havon ülünk, senki sem vesz észre bennünket.
- Fessük be egymást - tanácsolta a bagoly. - Először te engem, aztán én téged.

Ráállott a holló. Jó fekete, zsíros kormot kapart a mécses kanócáról, ecsetnek kihúzott egy tollat a farkából, és megkérte a baglyot, hogy üljön nyugodtan. A bagoly egy kőre telepedett, a holló meg szép óvatosan festeni kezdte a tollát. Körbejárta a követ, és fekete foltocskákat pöttyögetett a bagoly minden egy tollára. Festette, ékesítette, és azt gondolta magában:
"Olyan gyönyörűre festem, amilyenre csak tudom! Ha meglátja a munkámat, ő is szépre festi az én tollamat."

Sokáig munkálkodott a holló.

Elunta a bagoly az üldögélést, azt gondolta magában: "Agyonfáraszt ez a holló! Majd ha rákerül a sor, én megmutatom neki, hogy egy pillanat alatt el tudok készülni!"

A holló végre az utolsó pöttyöt is rápöttyentette a bagolyra, és azt mondta neki:
- Nézd, milyen szépre festettelek! Most szárítkozz meg a szélben, aztán te fess be engem!

Úgy tett a bagoly. A szélben megszárítkozott, aztán megkérte a hollót, hogy üljön nyugodtan.

A holló egy kőre telepedett, de a bagoly azt mondta neki:
- Ne oda, a kő mellé! Én másképp festelek téged! Hunyd be a szemed, csak akkor nyisd ki, ha szólok!

Leült a holló a kő tövébe, összehunyorította a szemét, várt.

A bagoly meg gyorsan jó sok zsíros kormot gyűjtött, rátelepedett a kőre, és fejétől a farkáig végigöntötte a hollót. Az egy szempillantás alatt koromfekete lett.

- No - mondta a bagoly -, most szárítkozz meg a szélben, aztán nyisd ki a szemed, és nézd meg magad. Egy pillanat alatt befestettelek, mégis észrevesz ezentúl mindenki télen is, nyáron is!

Megszárítkozott a holló a szélben, aztán kinyitotta a szemét, megnézte magát, és rárivallt a bagolyra:
- Mit csináltál velem?! Koromfekete lettem - most majd messziről észrevesz minden nyulacska, minden egérke! Hogy szerzem meg magamnak az eleséget? Mindenki meglát!

- Hiszen magad akartál szép lenni - mondta a bagoly. Most haragudott meg csak igazán a holló!

- Mennyit vesződtem én veled! Te most valóságos szépség vagy! Engem meg? Befeketítettél. Feketék lesznek a fiókáim is. Takarodj, bagoly, takarodj előlem! Megijedt a bagoly. Messzire elrepült.

Azóta fekete a holló, azóta pöttyös a bagoly.

A bagoly most sem mer a holló szeme elé kerülni - fél tőle.


A Szerencse és az Áldás
Népmese


A Szerencse és az Áldás folyton vetekedtek egymással, hogy melyik tud több jót cselekedni az embereknek. Egyszer, amint vetélkednének egy városnak a végén, arrafelé jön egy szegény ember. Ez a szegény ember abból éldegélt egyik napról a másikra, hogy nyírág seprűt kötögetett, bevitte a városba, s ott eladta, ahogy tudta. Mondja az Áldás:
- Nézd, Szerencse, ihol jön egy szegény ember, majd megmutatom, hogy nem köt többet seprűt.

Ahogy odaért a szegény ember, az Áldás kivett a zsebéből száz forintot, s azt mondta neki:
- No, te szegény ember, adok neked száz forintot, kezdj vele valamit. A szegény ember megköszönte nagy hálálkodással a pénzt, aztán bement a városba, nagy hirtelen eladta a seprűt, s sietett haza.

Nem volt otthon a felesége, s a pénzt, mert nem volt semmiféle zárós ládája, eldugta a korpáspadban, s kiment az erdőbe fáért, hogy legyen, aminél ebédet főzzön az asszony.

Ahogy elment, jön haza a felesége. Kimerít a korpáspadból egy fazék korpát, viszi a szőcshöz, eladja, s vett az árán egy csupor puliszkalisztet. De a szegény ember le sem ült az asztalhoz, szaladt a pincébe, hogy kivegye pénzét a korpáspadból. Keresi, keresi, fölhabarja a korpát, de a pénzt nem találja. Szólítja az asszonyt:
- Hé, asszony! Száz forint volt a korpáspadban, hová tetted? Nagyot kacag a szegény asszony.

- Megbolondult kigyelmed? Az egész nemzetségének sem volt száz forintja!
- De ilyen-olyan teremtette - káromkodik a szegény ember -, vagy volt, vagy nem volt a nemzetségemnek, de nekem volt!

Elmondta a feleségének, hogy egy derék úri ember száz forintot adott neki a város végén, s ő azt a korpáspadba dugta el.

- No, ha bizony oda dugta el - mondta az asszony -, akkor az a száz forint a szőcsnél van. Éppen most adtam el neki egy fazék korpát. Szaladtak a szőcshöz, s ráestek, hogy adja vissza nekik a száz forintot.

- Megbolondultatok? - mondá a szőcs. - Amióta a világon vagytok, sem láttatok száz forintot. Eltakarodjatok, mert különben pórul jártok! Hiába volt szép szó, csúf szó, a szőcs nem adta vissza a száz forintot. Búsult a szegény ember, évelődött. Lám, lám, egyszer volt száz forintja, s azt is de hamar elvesztette. Kiment az erdőre, kötött egy csomó seprűt, s másnap reggel bement a városba. Az Áldás és Szerencse most is ott állottak a város végén, s a Szerencse már messziről megpillantotta a szegény embert.

- No, lám! - ingerkedett az Áldással -, ihol jön megint a szegény ember, Áldás barátom. Látod, látod, semmit sem ért a száz forintod. Mérges volt az Áldás, rárivallt a szegény emberre:
- Hát nem megmondtam, hogy többet ne lássalak seprűvel?

- Ó, uram - mondá a szegény ember -, ne haragudjék, de nem volt szerencsém a száz forinttal.
- Hallod - kötekedett a Szerencse -, nem volt szerencséje.
- Jól van - mondá az Áldás -, adok még száz forintot, de aztán csakugyan ne lássalak többé seprűvel.

Megköszönte a szegény ember a száz forintot. Be sem vitte a seprűt a városba, ledobta az út szélére, s futva futott hazafelé. A felesége megint nem volt otthon, s a pénzt most egy hammasfazékba dugta el, aztán kiment az erdőbe fáért, mert bizony egy szál fa nem sok, annyi sem volt a háznál. Amíg az erdőre odajárt, hazajön az asszony, s tűnődött, évelődött magában: "Istenem, Istenem, de sokáig marad oda az uram, pedig egy puliszkára való liszt sincs a háznál!" Gondolkozott, vajon mit lehetne még eladni, hogy az árán puliszkalisztet vegyen. Eszibe jut, hogy van még egy fazék hamuja. Fogja a fazekat, szalad vele a tímárhoz, s eladja. Mire a szegény ember hazajött az erdőről, a puliszka már ott párállott az asztalon.

De a szegény ember most sem ült le az asztalhoz, ment, hogy kivegye a szánforintot a hamusfazékból.

No hiszen, mehetett, híre-pora sem volt a fazéknak.

- Hé, feleség - kiáltott a szegény ember -, hol a hamu?!
- Az bizony az asztal közepén - felelt az asszony nagy mérgesen -, ha az nem lett volna, ma nem ennénk puliszkát.
- Hát a száz forintot hová tetted?
- Hallja kigyelmed - mondá az asszony -, engem többet ne bolondítson!
- De ilyen-olyan teremtette, ez nem bolondság. Száz forintot dugtam a hamu közé, egy krajcár sem volt híja.
- No bizony, ha odadugta, szaladjunk a tímárhoz, mert annak adtam el a hamut.

Szaladnak a tímárhoz, kérik vissza a száz forintot. De hiszen a tímárnak sem kellett egyéb, kapott egy botot, s kiverte a házból a boldogtalanokat.

Hej, Istenem! Csakhogy föl nem vetette a nagy erős búbánat a szegény embert. Most már ismét seprűt kell hogy kössön, ha éhen veszni nem akar. Kiment az erdőre nagy búsan, kötötte a seprűt keserves könnyhullatások közt, s mondogatta magában: inkább ne is született volna a világra, semhogy ilyen szerencsétlen legyen egész életére.

Másnap vitte megint a seprűt a városba. Az Áldás és a Szerencse most is ott állottak a város végén.

- Ehe, nézd csak, Áldás barátom - ingerkedett a Szerencse -, ahol jön megint a szegény ember, seprűt hoz a hátán.

No, az Áldásnak sem kellett több ennél. Nagy mérgesen rákiáltott a szegény emberre:
- Te hitvány, gyalázatos, mit mondottam neked? Hova tetted a száz forintot?
- Ó, lelkem, áldott jó uram, ne haragudjék rám - könyörgött a szegény ember -, de nem tehetek róla, ha nincs szerencsém!
- No, te szegény ember - mondá most a Szerencse -, ne búsulj, lesz ezután szerencséd. Nesze, adok neked egy krajcárt, menj haza, egyéb gondod ne legyen.

A szegény ember megköszönte a krajcárt, aztán bement a városba, ott eladta a seprűt, vett egy kicsi puliszkalisztet, s hogy a feleségit kiengesztelje, a krajcáron, mit a Szerencsétől kapott, vett három diót.

Azzal elindult hazafelé. Amint ment, mendegélt az úton, látja, hogy három gyermek veszekedik valami ragyogó fényes kő felett. Kérdi a gyermekektől:
- Hát ti miért veszekedtek?

- Nézze, bátyámuram - mondja az egyik gyerek -, én láttam meg először ezt a fényes követ, s nem akarják ideadni nekem.

- Nem igaz -mondta a másik s a harmadik gyerek is -, mert én láttam meg először.

Azt mondja a szegény ember:
- Ugyan ne veszekedjetek ezen a haszontalanságon, nesztek, adok nektek egy-egy diót, adjátok nekem azt a követ.

A gyermekek megörültek a diónak, s odaadták azt a fényes követ a szegény embernek.

Hazamegy a szegény ember. Leteszi a követ az asztalra, s hát amint beesteledik, olyan ragyogó világosság lesz a házban, hogy a szegény ember s a felesége majd megvakultak a szertelen ragyogástól.

Amint éppen azon tűnődnének, hogy mi lehet ez a ragyogó fényes kő, bejön egy uraság, s kérdi tőlük:
- Mitől van itt ilyen nagy világosság?

Mondja a szegény ember:
- A' bizony, ettől a kőtől, instálom.
- Tudja mit, atyafi - mondja az uraság -, megveszem kendtől ezt a követ.
- Hát mit ad érte?
- Adok érte egy véka ezüstpénzt.

Gondolta magában a szegény ember, ha mindjárt az első szóra egy véka ezüstpénzt ígér, bizonyosan többet ér ez a kő.

- Ó, annyiért nem adom - mondta a szegény ember -, drága portéka ez.
- Jól van, adok érte két véka ezüstöt.
- Nem lehet - mondta a szegény ember.
- Hát adok érte három véka ezüstöt.

Úgy tett a szegény ember, mintha nagyon gondolkoznék, vajon adja-e, ne-e.

Kérdezte a feleségét:
- No, feleség, mit szólsz? Adjam-e három véka ezüstért?
- Én nem bánom - mondta az asszony -, ha kigyelmed jónak látja, adja oda.

Az uraság egy gazdag örmény kereskedő volt. Éppen a vásárról jött temérdek pénzzel. Mindjárt leméretett a szekérről három véka ezüstöt, s elvitte a fényes követ, amely drága gyémánt volt.

Na, most már volt pénze a szegény embernek, turkálhatott benne. Vett egy birtokot, ökröt, lovat, birkát. Első gazda lett a faluban. Bezzeg ezentúl nem seprűt vitt a városba, hanem búzát. Még egy esztendő sem telt bele, hat szekér búzát vitt a városba. Minden szekér elé hat ökör volt fogva. Ő maga pedig egy szép paripán lovagolt a szekerek után.

Az Áldás s a Szerencse most is ott állottak a város végén. Kérdi a Szerencse az Áldást:
- Látod-e azt az úri embert, Áldás barátom? - Látom, hogyne látnám.
- Hát ismered-e?
- Nem én, honnét ismerném, mikor sohasem láttam.
- No lám, pedig ez a te szegény seprűs embered - mondta a Szerencse. - Lám, hogy felgazdagodott az én krajcáromból.

Az Áldás megszégyellte magát, s azt mondta:

- Igazad van, Szerencse barátom, az áldás szerencse nélkül csakugyan nem sokat ér.



Többet ésszel, mint erővel
Népmese


Réges-régen, talán ennek előtte ezer esztendővel történt, hogy az oroszlán a vaddisznóval meg a farkassal nagy erős barátságot kötött, s a három jó barát együtt indult szerencsét próbálni.

No hiszen, amerre csak elhaladtak, jaj volt mindenféle oktalan állatnak. Szörnyen garázdálkodott, pusztított a három jó barát.

S mert maguknál erősebbre sehol sem akadtak, roppant mód elbizakodtak.

Mondta is egy napon az oroszlán:
- Már azt szeretném látni, ki bírna legyőzni minket hármunkat!
- Kicsoda? Hát az ember! - jegyezte meg a farkas.
- Ugyan, ne gyerekeskedj - szólt az oroszlán -, hiszen én egymagam leverek egy csapat embert. Hej, csak jönne már egy felénk!
- Jól van, jól - mondta a farkas. Alig mentek tovább egypár lépést, jön feléjük egy iskolás fiú.

- Ez az ember? - kérdi az oroszlán.
- Nem, ez még nem ember - válaszolt a farkas.
- Akkor hát nem is kötök bele.

Mentek tovább. Még százlépésnyire sem haladtak, egy öregember tipegett feléjük. De olyan nagyon öreg volt, hogy alig tudott elébb-elébb lépegetni.

- Hát ez az ember? - kérdi az oroszlán.
- Ez sem az - válaszolt a farkas -, ez csak volt.
- Hát járjon ez is békével - szólt az oroszlán.

S továbbmentek, mendegéltek, mígnem egy nagy rengeteg erdőbe nem értek. Amint törtettek keresztül a sűrűségen, hát egy fiatal favágóra bukkantak.

- Nos, ez az ember? - kérdi az oroszlán.
- Ez már az! - válaszolt a farkas.

Az oroszlán egyszeribe megszólította a favágót:
- Szerencsés jó napot, atyafi! Azt mondja rólad a farkas, hogy te mindhármunkkal el tudnál bánni. Ugyan bizony, miféle fegyvered van?
- Nekem? - szólt a favágó. - Nincs nekem egyebem a fejszénél, na meg - tette hozzá - talán az eszem...
- Úgy! Az eszed! Hát vedd elé az eszedet, s győzz le minket.
- Az ám - jegyezte meg a favágó -, de mikor otthon feledtem!
- Sebaj! Szaladj, farkas komám, haza az ő házába, s hozd el az eszét.

A favágó most elővett egy darab papírost, s azt írta rá a feleségének, hogy egy nagy káposztanyomtató követ kössön a farkas nyakára. A farkas elvette a levelet, és sietett vele a favágó feleségéhez; ezalatt meg az oroszlán és a vaddisznó úgy vigyáztak reá, akár a szemük világára. De eltelt egy óra, két óra, három óra, a farkas nem jött vissza. Amint a bolond megengedte, hogy a favágóné követ kössön a nyakára, vége volt neki, a falusi nép agyonverte a tehetetlen vadat.

A favágó ezalatt szörnyen megéhezett, kenyeret, szalonnát vett hát elő, s elkezdett falatozni.

- Ejnye - szólal meg az oroszlán -, de jó szagú valamit eszel, mi légyen ez?
- Ez bizony vaddisznó szalonnája - súgta az ember.

Egyéb se kellett az oroszlánnak, nekiugrott a vaddisznónak, s darabokra tépte.

- Megállj - kiáltott az ember -, ne így edd meg! Ha szalonnát akarsz, akkor azt szépen ki kell vágni.
- Az ám - szólt az oroszlán -, igazad van, nem is jó ez így szőröstül-bőröstül, vágd ki hát, neked van késed. Hanem tudod, mit? Kötözz meg egy fához, míg a szalonnát kivágod, mert nem állok jót magamról, hogy egyszerre föl nem falom.

A favágó se mondatta kétszer, úgy megkötözte az oroszlánt egy fához, hogy csak úgy ropogott belé a csontja. Hanem ezzel még nem érte be.

- Próbáld meg csak: el tudnád-e szakítania kötelet? - mondotta az oroszlánnak.

Az oroszlán nekirugaszkodott, s a kötél szerteszét szakadozott, mintha nem is lett volna.

- Erősebben, édes fiam, erősebben!- biztatta a favágót.

Hiszen nem kellett azt biztatni. Most már úgy megkötözte, hogy elbődült belé az oroszlán, s igazán szeretett volna megszabadulni. Az ám, de nem ment ez olyan könnyen, s a szegény ember is felhasználta a jó alkalmat: fejszéjével agyoncsapta a hatalmas állatot.

Megmutatta, hogy: " Többet ésszel, mint erővel ".


A macska meg az egér


Bezzeg jó dolga volna az egérnek, ha macska nem volna a világon. De van ám macska, van bizony, a szegény egerecskének éjjel-nappal nincsen nyugta, nincs bizony.

Hej, ha láttátok volna, hogy megijedt az a kicsi egerecske, akiről most mesélek, mikor egyszer, amint futi-futkározott a szobában topp! -, egyszerre csak valahonnét, valamelyik szögletből elétoppant egy nagy cirmos cica. Jaj, istenem, hová-merre szaladjon szegény egerecske? Nézett erre, nézett arra, hová bújjon, melyik likba? Az ám, sehol se látott likat, de még csak akkorát sem, amelyiken egy hangya befért volna. Mit mondok, hogy nem volt lik? Dehogynem volt. Ott állott a szoba egyik sarkában egy vizeskorsó, azaz dehogy állott, feküdt az a fél oldalán, nosza, uccu neki hopp! A kis egerecske nagy hirtelen beugrott a korsó száján. Bezzeg hogy a cica asszonyság is nekiszaladt a korsónak, de mindjárt meg is állott, s igen-igen savanyú pofát vágott: szűk volt ám a korsó szája, cica nagyság, alászógája!

- Hiszen megállj - mormogott, dorombolt haragosan cica nagyság - majd megunod te magad az üres korsóban, kihajt az éhség, s akkor, hamm! - bekaplak; tudom azt az egyet, hogy el nem szalasztlak.

Hát a szegény egerecske mit csinált? Ugyan bizony mit csinált volna egyebet, reszketett, mint a nyárfalevél, s várta, várta, hátha megunja cica nagyság a leskelődést. Hiszen várhatta! Telt-múlt az idő de cica nagyság nem mozdult a helyéről, be-benézett a korsó száján, aztán a száját kitátotta, hegyes fogát csattogtatta, s mind azt:
- Jere ki csak, jere! Lesz akkor haddelhadd!

Huh ! Szegény egerecskét, mikor látta cica nagy száját, még a hideg is kirázta; aztán mikor egy kicsit magához tért, két kicsi lábát összetette, s úgy könyörgött:
- Ó, drága szép cica nagysága, a szegény kis egerecskét ne bántsa! Hiszen annyi egér van a világon rajtam kívül, mért éppen engem akar megvacsorázni? Hallottam nagyságodról, hogy nagyságod jóságos, kegyelmes, a szíve színarany, ugye, igaza van, aki ezt mondta magáról?

Mit gondoltok, mit felelt erre cica nagysága? Ő bizony ezt felelte:
- Tiszta csupa igazság, amit mondasz, szép öcsém. Nincs kerek a világon több olyan jóságos, több olyan kegyelmes, több olyan aranyos macska, mint csekélységem, haj, de jóságból, kegyelmességből, jószívűségből nem tölthetem meg a hasacskámat.

Ezt mondotta, igen, szórul szóra ezt mondotta cica nagysága. Hogy azután mi történt, már azt én nem tudom. Itt a mese vége, fiam, fuss el véle!
(?)


Bolond Istók
Népmese


Volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Ennek a szegény embernek az egész gazdagsága egy bika volt, s mikor meghalt, egyebet sem hagyott három fiára.

De inkább semmit sem hagyott volna rájuk, mert a három fiút majd fölvetette a gond, hogy mármost hogy osztoznak meg a bikán. A legkisebbik, akit bolondos esze miatt Bolond Istóknak hívtak, azt ajánlotta, hogy üssék meg a bikát, s a húsát adják el, az árát majd felosztják egymás közt. Hanem az idősebbek már azért sem állottak rá, mert a féleszű mondta ezt. Nem tudták már, mitevők legyenek, enni se adtak a bikának, mert mindegyik a másikra vetett: adj te, én nem, a tiéd éppen úgy, mint az enyém - s szegény bika úgy lesoványodott, hogy a bordáit meg lehetett számlálni.

Egyszer aztán abban egyeztek meg, hogy mind a hárman építnek egy-egy pajtát, s amelyikébe befut a bika, azé lesz egészen. Nosza, hozzáláttak az építéshez. A két idősebb legény az okos fejével olyan kőpajtát épített, hogy még egy herceg is ellakhatott volna benne, Istók pedig az ő bolond fejével épített egy kis kalibát* leveles ágakból. Nevettek a bátyjai, csúfolták:
- Ó, te bolond, te! Hát azt hiszed, hogy majd olyan bolond lesz a bika is, mint te, s bemegy a te pajtádba!

Jól van. Mikor mind a hárman készen voltak, kieresztették az udvarra a bikát. Éppen jó meleg, legyes idő volt. A bika fölcsapta a farkát, körülnyargalta az udvart, s egyszer - mit gondolt, mit nem - befutott az Istók pajtájába.

Úgy bizony! A bolondos legényé lett a bika. Mérgelődtek a bátyjai, de ő nem szólt semmit, csak tarisznyát vetett a nyakába, s a bikát elindította a városba, hogy ott adja el. Amint ment, mendegélt, egy nyírfához ért. Éppen nagy szél volt, s a nyírfa nyikorgott keményen, Megáll Istók, s gondolkozik magában, hogy vajon mit beszélhet ez a nyírfa. Kieszelte a bolondos fejével, hogy bizonyosan azt kérdi:
- Nyiff - nyaff, hogy adod?
- Neked adom száz pengő forintért - felelt Istók.
- Nyiff - nyaff, megadom - szólt a nyírfa.

Istók megkötötte a bikát a nyírfához, s várta, hogy mikor adja a pénzt. De a nyírfa bizony nem adott pénzt.

- Lássuk a pénzt, komám! - biztatta a nyírfát.

A nyírfa pedig csak nyikorgott, csikorgott tovább, s azt mondta:
- Nyiff - nyaff, megadom holnap!

Jól van, gondolá a féleszű, hát megadja holnap, s azzal hazatért. Kérdik otthon a bátyjai:
- No, te bolond, hogy adtad. el a bikát?
- Száz pengőért.
- Ugyan ki vette meg?
- Hát egy nyírfa.

Haj! kacagtak a legények, hogy csak úgy dűltek jobbra-balra, de a bolondos legény nem szólt semmit. Ment másnap a nyírfához, de hát a bikának csak a csontjait meg a kötelét találta, azon éjen megették a farkasok. Kéri a pénzt a nyírfától, de az ezt felelte:
- Nyiff - nyaff, megadom holnap!

Hát jól van, holnap. S elment haza. Másnap megint elment, de a nyírfa megint csak azt mondta:
- Nyiff nyaff, holnap!

Így tartott ez három hétig. Már ekkor a bolondos legény se vette a dolgot tréfára, fejszét vitt magával, s azt kérdezte a nyírfától:
- Adod-e meg a pénzemet, mert mindjárt leváglak!
- Nyiff - nyaff,-megadom holnap!
- Úgy-e?! No, megállj!

Fogta a fejszét, s belevágott a nyírfa oldalába, hogy csak úgy megjajdult belé. Hát amint húzza vissza a fejszét, ömlik utána az arany, mint a záporeső. Annyi arany ömlött ki, hogy telides-tele töltötte a tarisznyáját.
- No, mégis jó volt várnom, legalább kamatot is kaptam.

Azzal elment haza, s otthon a drága sok aranyat kiöntötte egy cseberbe, befödte egy rostával, s kitette az ereszbe. A bátyjait ölte a csudálkozás, hogy honnét szerezhetett ennyi sok aranyat, s még inkább, mikor látták, hogy ez a bolondos legény világért el nern költene egy aranyat, s ciberén, puliszkán él, mint addig.

- Hiszen ez a bolond azt sem tudja, mit kell a pénzzel csinálni! mondá a legidősebb legény a másiknak.

Összetanakodtak, hogy ellopják; ők majd tudják, mire jó a pénz. Szépen kiürítették a csebret, s arany helyett telerakták búzaírrel*. Egyszer nézi a bolondos legény, s hát arany nincs. Egyet sem konfundálta* magát, a cseber fejét bekötötte egy abrosszal, s elindult, hogy eladja a búzaírt. Amint beért a faluba, elkezdett kiabálni:
- Búzaírt vegyenek! Búzaírt!

Kérdezték a falusiak:
- Mi az a búzaír, te legény?
- Az olyan orvosság - felelte Istók -, hogy még a félholt is meggyógyul tőle, ha megízleli.

Hej, összeszaladtak a népek, mindenki akart venni abból a csudaorvosságból, de mikor megszagolták, szemibe kacagtak a bolondos legénynek, s ahányan voltak, annyifelé szaladtak.
- Piha! Piha! - kiabáltak az emberek.
- Az hát, piha! - kiáltotta a legény is utánok.

Estére beért egy városba, s ott szállást kért egy nagyuraságtól. Kapott is szállást, s a búzaírt betette a csűrbe. Hanem a disznók megérezték a szagát, berontottak a csűrbe, s mind egy falásig megették a búzaírt.

Hej de csapott-e lármát a legény, mikor reggel észrevette, hogy nincs búzaír! Azt mondta, hogy ő a király pénzváltója, most egyenest megy a királyhoz, s elpanaszolja neki, hogy ellopták a drága sok aranyat. Megijedt erre az uraság, s csak hogy panaszt ne tegyen, annyi pénzt adott a bolondos legénynek, hogy alig bírta el.

Hazament a sok pénzzel, s a bátyjai nem győzték eleget csudálni, hogy az a féleszű megint annyi sok pénzt tudott szerezni. Kérdezték:
- Hát azt hol kaptad?
- Búzaírért adták - felelt Istók.

Hiszen a bátyjainak sem kellett több, ők is megraktak egy csebret búzaírrel, s azzal elmentek a szomszéd faluba. Kiabálták torkuk szakadtából:
- Búzaírt vegyenek! Búzaírt vegyenek!

Össze is szaladt az egész falu népe, de úgy kiverték a faluból a legényeket, hogy alig győzték futással. Szerencsét próbáltak egy más faluban is, de itt is csak úgy jártak.

Eddig is haragudtak bolondos testvérükre, de most még inkább, s összetanakodtak, hogy vagy így, vagy úgy, kioltják az élete gyertyáját. Elmentek a bíróhoz, s beárulták a testvérüket, hogy az ördögökkel cimborázik, hogy mindegyre tenger pénzzel állít haza, s most meg a falut akarja elveszejteni. A bíró el is hitte, de még a falubéliek is, mert az már csakugyan ördöngösség lehet, amit ez a bolondos legény cselekszik. Azt határozta a falu gyűlése, hogy Bolond Istókot befenekeltetik egy hordóba, s bedobják a gát alá. Úgy is történt, befenekeltették egy hordóba, s mert éppen vasárnap volt, kitették a templom elé, hogy majd a templomból kijövet elviszik a vízre, s a gát alá dobják.

Azalatt, míg a nép a templomban volt, Istók elkezdett kiabálni:
- Hiába erőltettek! Hiába! Nem leszek főispán! Nem leszek főispán!

Éppen abban a pillanatban hajtott el arra négylovas hintón egy idegen uraság, s hallja, hogy mit kiabál valaki a hordóból. Megállíttatja a lovakat, leszáll, s odamegy a hordóhoz. Kérdi:
- Mit is kiabál vala kend?
- Azt, hogy nem leszek főispán, inkább akasszanak föl!
- Azért ugyan egyet se kiabáljon - mondá az uraság -, szálljon ki hamar, cseréljünk gúnyát, majd beülök én a hordóba. Lovam, hintóm legyen a kendé.

Úgy lett, mint az idegen úr mondá. Istók kimászott a hordóból, az idegen úr bemászott; Istók elhajtott a négy lóval s hintóval, az idegen úr pedig, mikor jöttek ki a templomból, torkaszakadtából kiabált:
- Leszek én főispán, emberek! Leszek én főispán!

"Az a, majd a halak közt - gondolták az emberek, de nem szóltak semmit, hanem szépen fölvették a hordót, vitték a vízre, s a gát alá vetették.

Minden jó lélek azt hitte, hogy most már vége annak az ördöngös Istóknak, s hát amint hazafelé indulnak, nagy lelki nyugalommal jött a gát felől négylovas hintón Bolond Istók, s nagyokat csördített a bakkos ostorral*.

Bezzeg volt nagy álmélkodás, szörnyülködés.
- Hát ezt te hol kaptad? - kérdezték az emberek.
- Ott, a gát alatt! - felelte hetykén Istók. - Van ott még annyi, hogy hat falunak is elég lenne! Ha nem hiszik, jöjjenek, s nézzék a maguk látójával*.

Csak úgy omlott, tódult a népség utána, Istók pedig mind a víz partján jártatta a lovait, hogy az emberek lássák a vízben hintónak, lónak az árnyékát.

- A' biz' a, né! Igaza van a bolondnak! - kiáltották az emberek, s uccu neki, vesd el magad! egymás feje tetején át ugráltak a vízbe. Az egész falu népe ott gomolygott a vízben papostul, harangozóstul, csak a vén papné, aki istápon* jött, nem ugrott bele. A papnak nagy, széles kalapja volt, s az nem ment le a víz fenekére, hanem mind ott úszkált a víz színén. Látja ezt a papné, belenyúlt az istápjával, s egyre döfölte a kalapot, biztatta az urát:
- Menjen beljebb, édes uram, válogasson a javából! Menjen beljebb! Hiszen beljebb is ment az egész falu, úgy, hogy egy sem jött vissza többet.

Bolond Istók pedig elfoglalta az egész falut, s akkora úr lett belőle, hogy az egész vidék csudájára járt. Aki nem hiszi, járjon utána.

***

Szómagyarázat:
kaliba - kunyhó
búzaír - trágya (humoros szóhasználat)
bakkos ostor - hosszú hajlékony nyelű, hosszú szíjcsapójú ostor, melyet a lovas kocsi, szekér hajtója használ
látó - szem
istáp - mankó
konfundálja magát - habozik, zavarba jön, zavartatja magát



A kóró és a kismadár
Arany László meséje


Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.

- Kis kóró, ringass engemet!

- Nem ringatom biz én senki kis madarát! A kis madár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét.

- Kecske, rágd el a kórót! Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró még se ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy farkast.

- Farkas, edd meg a kecskét! Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró még se ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy falut.

- Falu, kergesd el a farkast! Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró még se ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy tüzet.

- Tűz, égesd meg a falut! Tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró még se ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy vizet.

- Víz, oltsd el a tüzet! Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró még se ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy bikát.

- Bika, idd fel a vizet! Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem . ment falu égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró még se ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy furkót.

- Furkó, üsd agyon a bikát! Furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró még se ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy férget.

- Féreg, fúrd ki a furkót! Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika-ütni , bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró még se ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy kakast.

- Kakas, kapd fel a férget! Szalad a kakas, kapja a férget, szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kis madarat. Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.


Mese a három malackáról
Népmese


Volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg koca s annak három malackája. Amikor már nagyocskák voltak a malacok, azt mondta nekik az anyjuk:
- Drága gyermekeim, én már eleget fáradtam érettetek, megöregedtem, el is híztam, eredjetek, próbáljatok szerencsét.

Nosza, elbúcsúzott a három malac a kocától, s elindultak hárman háromfelé. Az első malac hamarosan találkozott egy emberrel, aki nagy szekér szalmát vitt.

- Gazduram - kérte a malac -, adjon nekem egy kevés szalmát, hadd építek egy kis házikót magamnak.

A gazda adott jó szívvel, a malac meg egykettőre házikót épített a szalmából. De alig költözködött be, odament a farkas koma, kopogtatott az ajtón.

- Eressz be, kismalac!
- Hogyne! Hogy felfalj! - szólt ki a malac.
- Bizony, ha nem eresztesz be szép szóra, összedöntöm a házadat, s megeszlek! - fenyegetődzött a farkas.

Amit mondott, meg is cselekedte, s a malackát -hamm!- megette. Ezalatt a második malac is ment, mendegélt, s ez is találkozott egy emberrel, aki egy szekér ágat vitt.

- Gazduram - szólította meg a malac -, adjon nekem néhány ágacskát, hadd építek magamnak házacskát.

Adott a gazda is jó szívvel ágacskát, a malacka egykettőre felépítette a házacskát, de alig ült be, már jött is a farkas koma, kopogtatott.

- Eressz be, kismalac, a házacskádba!
- Dehogy eresztelek! Tán hogy felfalj! - válaszolt a malac.
- Bizony, ha szép szóra be nem eresztesz, lerontom-bontom a házacskádat, s megeszem a húsocskádat!

Úgy tett, ahogy mondotta, a házacskát lerontotta-bontotta, s egykettőre felfalta a malacka húsocskáját.

Hát a harmadik malackával mi történt? Ez is találkozott egy emberrel, aki téglát vitt a szekéren.

- Gazduram - kérte a malacka -, adjon nekem néhány téglácskát, hadd építek magamnak házacskát.

Adott az ember téglácskát, s épített a malacka egy szép, csinos házacskát. Bezzeg, hogy mindjárt odasomfordált a farkas koma, kopogtatott az ajtón.

- Eressz be, kismalac!
- Kinn tágas, benn szoros, fel is út, le is út!- szólt ki a kismalac.
- No megállj! - ordított a farkas, s azzal döngetni kezdette a házacskát, erőlködött szörnyen, hogy szétrontsa-bontsa, de a házacska meg se mozdult, a malacka meg a hasát fogta nagy nevettében.

Farkas koma, amikor látta, hogy nem tudja szétrontani-bontani a házacskát, szép szóra fogta, s mondta lágy, hízelkedő hangon:
- Tudod-e, kismalac, hogy közel ide egy jó répaföld van?
- Hol? - kérdezte a kismalac.
- Éppen itt, a szomszéd gazda telkén. Holnap reggel kimehetnénk oda ketten, s megszereznénk az ebédrevalót.
- Ej, de jó lenne - mondta a kismalac. - Hány órakor menjünk?
- Hat órakor.
- Jó.

A kis okos malacka azonban már reggel öt órakor ott volt a répaföldön, kihúzott egy csomó répát, teletöltötte a zsákját, s hat órakor már otthon is volt. Mindjárt jött a farkas koma is.

- Jössz-e kismalac?
- Ó, én már vissza is jöttem, hoztam is egy zsákocskával! - kacagott a kismalac.

Majd megpukkadt a farkas koma, de nem mutatta a haragját, lágyra, hízelkedőre fogta a hangját, s azt mondta:
- Lám, lám, nem is hittem volna, hogy ilyen korán kelsz. Tudod mit, kismalac? Van itt közel egy almafa, piros alma terem rajta. Eljönnél-e oda?
- Hogyne, hogyne. Hol az az almafa?
- Éppen a répaföld mellett. Itt leszek reggel öt órakor, odamegyünk, s leszedjük a szép piros almát.
- Ó, de jó, ó, de jó! - csettintett a nyelvével a malacka. - Ott leszek, ott!

Bezzeg hogy az okos kismalac már négy órakor fölkelt, kiment az almafához, de farkas koma hazudott, az almafa messze volt, s mire a kövér malacka felszuszogott-maszogott a fára, megérkezett farkas koma is.

" Ehe, most nem jársz túl az eszemen " - mondta magában farkas koma. De bizony túljárt a kismalac farkas koma eszén, mert egy szép piros almát leszakított, azt eldobta jó messzire, nosza, a telhetetlen farkas koma utána szaladt, az alma meg gurult, gurult, s mire farkas koma utolérte az almát, a kismalac teletömte almával a zsákját, s uccu neki, vesd el magad! - hazaszaladt a házacskájába.

Dúlt-fúlt farkas koma, de másnap mégis elment szerencsét próbálni, kopogtatott az ajtón.

- Hallod-e, kismalac, ma estefelé nagy vásár lesz a városban, nem akarsz eljönni oda?
- Hogyne, hogyne, mikor induljunk?
- Három órakor.
- Jól van!

A kismalac azonban már két órakor elindult, a vásáron vett egy vajköpülőt, s azzal indult hazafelé. Hát, uram teremtőm, amint mendegél hazafelé, megpillantja farkas komát, aki meg a városba igyekezett. No, most mit csináljon? Hová bújjon? Mit gondolt, mit nem, nagy hirtelen belebújt a köpülőbe, aztán lökött egyet rajta, a köpülő meg gurult, gurult, mint egy hordó. Hej, ha láttátok volna, hogy megijedt farkas koma, amikor meglátta a guruló köpülőt! Azt hitte, hogy maga az eleven ördög gurul. Uccu, nyaka közé kapta a négy lábát, s szaladt, szaladt, meg sem állott hazáig! De másnap megint elkullogott a malackához, bekopogtatott s kérdezte:
- Voltál a vásáron, kismalac?
- Voltam biz én. Hát te mért nem jöttél el?
- Hiszen elindultam, de útközben láttam valamit, gömbölyű volt, kerek volt, ördög gurult abban.
- Hahaha, hehehe, huhuhu! - kacagott a kismalac. - Hát ilyen nagy vitéz vagy te? Vajköpülő volt, amit láttál, én vettem a vásáron, s én gurultam benne.
- Mit! Te voltál?! - ordított farkas koma. - No, megállj, vége az életednek! Nincs pardon, kegyelem, a húsodat lenyelem!
- Orgodom, borgodom, megakad a torkodon! - ingerelte a kismalac.

Hopp! - egyet ugrott, kettőt szökött farkas koma, felugrott a házacskára, aztán mászott a kéményre, hogy azon majd leereszkedik a házacskába. De a kismalac se volt rest, egy nagy üstben vizet forralt, éppen a kémény alatt, s bezzeg hogy farkas koma beleesett, ott is maradt - volt farkas koma, nincs farkas koma.

A kismalac egy szempillantásra lekopasztotta farkas koma szőrét, megfőzte, megsütötte, s mind egy falásig megette.

- Csám-csám - csámcsogott a kismalac -, ó, de finom, ó, de jó, gyenge gyomromnak való.

Úgy jóllakott, mint a duda, hogy elbírta, az a csuda. Holnap az okos kismalac legyen a vendégetek!



Rókáné mézes-mázos kalácsa
Népmese


Volt egyszer egy öregember s egy öregasszony, volt nekik egy kakaskájuk meg egy tyúkocskájuk. Egyszer a kakaska meg a tyúkocska kiment a mezőre, ottan jártak-keltek, keresgéltek-kapirgáltak, míg-nem a kakaska talált egy búzakalászt, a tyúkocska meg egy mákfejet. Nosza, mindjárt hazavitték, s az öregember egyszeribe kicsépelte a búzát, aztán meg is őrölte, az öregasszony pedig kikopolta a mákot, megtörte, mézzel összekeverte, a lisztből kalácsot gyúrt, azt meg a mézes mákkal megtöltötte. Az ám, de nem volt szegény öregeknek sem tűzhelyük, sem tüzük, ablak közé tették a kalácsot. Gondolták: majd megsüti ott a nap.

Véletlenül éppen akkor járt ott Rókáné komámasszony Farkas komájával, megpillantotta a kalácsot, s mondja Farkas komának:
- Ejnye, komámuram, egyet mondok, kettő lesz belőle.
- Hadd hallom, kedves komámasszony.
- Lopjuk el ezt a kalácsot.
- Nem bánom én, komámasszony, csak aztán meg ne csaljon kend az osztozásnál.
- Ugyan, ugyan, komámuram, mit nem gondol rólam? - szenteskedett Rókáné komámasszony.

Bezzeg hogy egykettőre elemelték a kalácsot, aztán - uccu neki, vesd el magad! - szaladtak árkon-bokron át, s meg sem álltak, míg az erdőbe nem értek. Ott hamarosan letelepedtek, s Farkas koma mindjárt hozzá akart látni az osztozásnak, de a hamis Rókáné azt tanácsolta, hogy várjanak az osztozással, hadd süsse még a nap egy keveset a kalácsot, addig aludjanak egyet. Hej, de jó lesz, ha majd felébrednek! Farkas koma megfogadta a tanácsot, nyomban el is aludt, de bezzeg nem aludt el Rókáné komámasszony: feltörte a kalácsot, a mézes mákot mind egy falásig megette, aztán újra megtöltötte sárga meg fekete homokkal. Most már ő is elaludt, s egyszerre ébredett fel a Farkas komával.

- Na, most osztozzunk - mondotta Rókáné komámasszony, s nagy hirtelen feltörte a kalácsot.
- Hát ez mi? - ordított Farkas koma. - Hová lett a mézes mák?!
- Hiszen én is éppen azt szeretném tudni! - kiabált torkaszakadtából Rókáné komámasszony.
- Bizonyosan kend ette meg, amíg én aludtam!

Csúnyán összevesztek, esküdöztek mennyre-földre, végre is abban állapodtak meg, hogy kefeküsznek a napra, s amelyiknek a testéből viaszt olvaszt ki a nap, az ette meg a mézes mákot.

Na, kifeküdtek a napra, Farkas koma csakhamar el is aludt, de bezzeg nem aludt el Rókáné komámasszony, beszaladt a faluba, ott egy méhkasból elcsent egy keret mézet, a keretből a mézet kinyalta, a viasszal pedig véges-végig bekente Farkas koma testét.

Felébred Farkas koma, nézi a testét, ámul-bámul, nem érti a dolgot, hümget.

- No látja kend, komámuram, hogy kend ette meg a mézes mákot! - üvöltötte magánkívül Rókáné komámasszony.
- Hát ami igaz: igaz - szégyenkezett farkas koma -, úgy látszik, csakugyan én ettem meg.

És szentül megfogadta, hogy máskor becsületesen osztozik meg Rókáné komámasszonnyal!

Így volt, vége volt, mese volt.


A két kicsi bocs meg a róka
Kolozsvári Grandpierre Emil meséje


Medvepapa, medvemama dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni. Ahogy sétáltak, egyszer csak meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göcsörtös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról. A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott. Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Hát egy hosszú szekér közeledett az úton. Egy roskadásig megrakott, hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban, s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem egy szép zsíros sajt.

- No, ezt megesszük! - mondták.

Azzal megfogták a sajtot kétfelől, s bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért.

A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük, elosztja a sajtot.

- Elfogadunk bírónak, róka koma - mondta a két kicsi bocs.

- Akkor menjetek oda a bokor mögé - szólott rájuk a róka. - Fordítsatok hátat, s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok.

A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét, s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig felfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odábbállott.

A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő, de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának színét sem látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép, kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kis bocs rettentően elszomorodott.

- Hajó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna - mondták. Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.



Vár és forrás
Székely népmese


Két tündérleány folyton afölött versengett, hogy melyik szebb kettejük közül. Mind a kettő annyira egyforma s annyira szép volt, hogy soha senki nem tudott választani közülök.

- Hát akkor - mondá egyik tündér a másiknak - másként segítsünk magunkon. Próbáljuk meg, melyik képes szebb munkát vinni véghez! Az lesz aztán a szebb is.

Az egyik tündér a Tartod nevű hegyre egy gyönyörűséges várat épített. Csak úgy ragyogott az aranytól, ezüsttől, gyémánttól. Kilencszáz ablaka volt, s folyton forgott a sarkán. Hát a másik tündér mit csinált? Forrást fakasztott a hegy tövében. Gyógyító erejű forrást. Mikor aztán mind a kettő kész volt a művével, egy öreg vándor ért oda. Ezt szólították meg bírónak, hadd ítéljen: melyik műve szebb.

- Ugye az én váram? - faggatá a várépítő tündér.

A vándor azonban, ki nagyon meg volt szomjúhozva, felelet helyett ivott a forrásból, s egyszerre eltűnt szomjúsága, s mintha megfiatalodott volna, oly jól érezte magát.

- Ez a forrás a szebbik - mondá aztán, mikor látta, hogy a várépítő tündér nem éri be a néma felelettel -, ez a szebb, mert ez a jobb. Dühös lett a várépítő tündér, de szörnyű dühös. Nagy dühében a hegynek fordult, s azt mondá:
- No, te hegy, megszépítélek, de szépségedet tovább nem tartod. (Azóta hívják Tartodnak a hegyet, mely a Székelyföld egyik magas hegye.)

Azzal kiszedte a vár szegletköveit, s a csillogó, ragyogó várnak híre-pora sem maradt, úgy eltűnt a föld színéről.


Sárkány a rózsabokorban
Spanyol népmese


Volt egyszer egy király, annak három leánya. Egyszer a király messzi útra indult egy városba. Megkérdezte a lányait, mit hozzon nekik. A legnagyobb lány ruhát kívánt. A középső köpönyeget. A legkisebb lány meg azt mondta
- Édesapám, arra kérném, hozzon nekem egy szép rózsát.

Útra kelt a király, és elért a nagy városba. Mikor hazaindult, megvette a ruhát meg a köpenyt a két nagyobbik lánynak. De rózsát, akárhogy is keresett, egyet se talált. Hát rózsa nélkül indult hazafelé.

Hazamenet egy kert mellett vitt az útja. A kert telis-tele volt virágzó rózsabokorral. A király arca felderült. "No, végre mégis meglesz a kislányom rózsája!" Leszállt a lováról, hogy leszakítson egy rózsaszálat. A temérdek rózsa közül kiválasztotta a legszebbiket. De alighogy levágta, előbújt a bokorból egy sárkány, és rárivallt:
- Ki engedte meg, hogy lemessed ezt a rózsát?!
- Ide figyelj - válaszolt a király -, király vagyok, van három lányom. Utazásról térek haza, mindenik lányomnak vinnék valamit. A két idősebb ruhát meg köpenyt kívánt, megvettem a városban. De a legkisebbik egy rózsát kért tőlem. A városban rózsát nem találtam. Hát bizony, beléptem ebbe a kertbe, hogy leszakasszak egyet.
- Jól van -,felelte a sárkány. - Viheted a rózsát, de holnap ide jöjj a legkisebb lányoddal. Mert ha nem, az életeddel játszol.

Hazament a király. Szétosztotta az ajándékokat a lányainak, aztán nagy búsan visszavonult a szobájába. Bement hozzá a legkisebb lánya.

- Édesapám, miért olyan szomorú? A király csak sóhajtott:
- Ó, édes leányom, ha tudnád, milyen nagy bajban vagyok!
- Mi nyomja a szívét, édesapám?
- No, hát ide hallgass, édes lányom: a városban nem találtam egy szál rózsát sem. A te rózsádra hazajövet egy kertben leltem. Hát amikor a rózsát lenyisszantom, előbújik egy sárkány, és megparancsolja, hogy holnap vigyelek hozzá.

A királylány felnevetett.
- Sose búsuljon ezen, édesapám, elmegyek én a sárkányhoz! Másnap reggel megnyergeltet a király két lovat, és útra kelnek.

Meg is érkeznek a rózsakerthez, de nem találnak ott egy lelket se. A kertben megpillantanak egy kastélyt, belépnek. A kastély üres, kihalt. Nincs benne senki. A középső teremben egy terített asztal áll, megrakva finom ételekkel. Leültek, ettek. Mikor jóllaktak, visszamentek a kertbe, sétálgattak, de most sem találkoztak egy lélekkel se.

Estefelé ismét bementek az ebédlőterembe. Az asztal újra csak tele a legjobb, legízletesebb ételekkel.

Leszállt az éj, benyitottak néhány szobába. Az egyikben vetett ágyat találtak. Bementek, lepihentek. Közben sehol egy teremtett lélek. Másnap reggel már várta őket a reggeli. Falatozás után az apa a lányához fordult:
- No, édes lányom, nekem most el kell mennem. Téged itt, hagylak - ezzel el is ment. A lány meg ott maradt, és félelmében keservesen sírva fakadt; nem tudta, mi lesz vele.

Megint csak kiment a kertbe. Amint így bolyongott, egyszerre csak előtte áll a sárkány.
- Ne félj tőlem, királylány - mondta -, légy a feleségem. Add szavadat, hogy eljössz hozzám feleségül!

A leányka először vonakodott, de végre is beleegyezett. Erre a sárkány asztalhoz vezette. Láthatatlan kezek szolgáltak fel nekik. Akárcsak délután az uzsonnánál és este a vacsoránál. Vacsora után kinyílt a királylány hálószobájának ajtaja. Bement, és lefeküdt aludni.

Másnap reggel, ahogy felkelt, hát ki vár rá az ebédlőteremben, mint egy gyönyörű herceg. A lány az első pillanatban szólni se tudott a meglepetéstől. Aztán megkérdezte:
- Ki vagy, te ismeretlen?

A herceg megfogta a kezét, és így szólt:
- Én vagyok a te sárkányod. Sárkánnyá varázsoltak, és addig tartott a varázslat, amíg akadt valaki, aki feleségül jön hozzám.

Megölelték, megcsókolták egymást. Most már nem volt más hátra, mint hogy megtartsák a lakodalmat.

Boldogan éltek, sok fogolypecsenyét ettek. De nekem nem adtak belőle. Csak egy kis bábut adtak, az is vajból volt.

Mivel éppen nyár volt, az is elolvadt hamar.



A ravasz róka, meg az okos vadkacsa


Ősz van. A ravasz róka azt gondolja magában:
"A vadkacsák útra készülődnek. Lemegyek a folyópartra, fogok egy kacsát." A bokrok között odalopakodott, látja: csakugyan egész sereg kacsa gyülekezett össze a folyóparton. Egy kis vadkacsa ott álldogál éppen a bokor tövén, lábacskájával szárnya tollait rendezgeti.

Hopp - a róka elkapja a szárnyát!

A vadkacsa nagyot rántott magán, és kitépte a szárnyát a róka szájából. Csak a tolla maradt a róka fogai között.

- Ejnye! - bosszankodik a róka. - Hogy kitépte magát!... A csapat megriadt, szárnyra kapott és felrepült.

A kis vadkacsa pedig ott maradt: eltörve a szárnya, kitépve a tolla. Elrejtőzött a nádasban, jó messzire a parttól.

Korgó gyomorral tért haza a róka.

Tél van. A ravasz róka azt gondolja magában:
"Befagytak a vizek. Most már nem menekülhet előlem az én vadkacsám: akárhova megy, nyomot hagy a havon, én pedig követem a nyomát."

Lement a folyópartra - jól sejtette: az úszóhártyás lábacskák nyomot hagytak a parti hóban. A vadkacsa megint ott üldögélt a bokor tövében. Már kinőtt a tolla.

A közelben forrás bugyogott a föld alól, körös-körül megolvasztotta a jeget - lék támadt a folyón, pára szállt belőle.

A róka rá akarta vetni magát a vadkacsára, de az egy csapásra eltűnt a lékben, a jég alatt.

- Ejnye! - mérgelődik a róka. - Ez megfulladt!... Éhesen kullogott haza.

Tavasz van. Azt gondolja a ravasz róka:
"Olvad a jég a folyón. Elmegyek, megkeresem a vízbe fúlt vadkacsát.

Leér a folyópartra - a vadkacsa ott úszkál a vízre hajló bokor alatt; él, semmi baja!

A télen, amikor lebukott a jég alá, a túlsó part mentén kibukkant - ott is volt egy lék. Így húzta ki a telet.

- Megállj csak! - bosszankodik a róka. - Várj csak, mindjárt utánad ugrom a vízbe!...

- Hiába, hiába, hiába! - hápogta a vadkacsa. Felrebbent a folyóról, és elrepült.

A hosszú télben meggyógyult a szárnya, és tavaszra új tollacskái nőttek.
(?)


A szürke ló
Magyar népmese


Egyszer volt egy szegény ember, akinek a világon semmi egyebe nem volt, csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt rajta. A szürke ló nagyon megunta ezt a dolgot, látta, hogy a más ember lova mindig párjával őröl, neki meg magának kellett húzni a malmot, azt mondja hát a gazdájának:
- Édes gazdám, mi dolog az, hogy más ember mindig két lóval őröl, te meg engem csak magamat fárasztasz itt a malomban?
- Biz annak az az oka, kedves lovam, hogy egy árva bogaram sincs, akit melléd foghatnék.
- Ha csak ez a baj, eressz el engem, majd kerítek én magamnak egy társat.

A szegény ember mindjárt kifogta a malomból, eleresztette. Elindult hát a szürke ló, hogy társat kerítsen magának; mén, mendegél hetedhét ország ellen, egyszer meglát egy rókalyukat. Kapja magát, ráfekszik a lyukra, mintha meg volna dögölve, mintha már a farkát se tudná mozdítani.

Odabent a rókalyukban egy öreg róka lakott három fiával. Egyszer a legkisebb fia ki akar menni, meglátja a szürke lovat, azt gondolta a fehérségéről, hogy hó van. Visszamegy az anyjához.

- Jaj, anyám, nem lehet most kimenni, nagy hó van odakint.
- Már hogy volna - feleli az öreg róka -, hiszen éppen nyár közepe van most. Eredj ki te, fiam - mondja a középső fiának -, te öregebb vagy, többet tudsz, nézd meg, mi az.

Kimegy a középső fia is, az is meglátja a szürke lovat a lyuk száján, az is visszamegy.

- Jaj, anyám, csakugyan nem lehet most kimenni, hó van.
- Már hogy volna most hó, hiszen éppen nyár közepe van. Eredj ki te, legöregebb fiam, te legtöbbet láttál már a világon, nézd meg, mi van ott. Kimegy a legöregebb fia is, de az is csak azzal megy vissza:
- De bizony csakugyan hó van, akárhogy van a dolog, semmit se láttam, csak a nagy fehérséget.
- Nem lehet most hó, hisz éppen nyár közepe van - mondja az öreg róka, azzal maga ment ki.

Látja, hogy nem hó, hanem szürke ló. Gondolkozóba esik, hogy kellene azt elhúzni onnan; ha ott marad, még csak ki se tudnak járni tőle. Próbálták elhúzni a három fiával, de meg se tudták mozdítani. Elmegy hát a farkas komájához.

- Kedves komám, ugyancsak jó pecsenyére tettem szert, már oda is vittem a lyukam szájához, de sehogy se fér bele, pedig ha kívül marad, mind kikezdik a varjak; azért hát azt gondoltam, húzzuk el a te barlangodhoz, abba talán belefér, majd rájárhatunk ketten is.

A farkas megörült a jó pecsenyének, gondolta magában: csak egyszer az ő barlangjában legyen, nem eszik abból a róka egy fél falatot se. Mindjárt visszamentek a róka lyukához; még akkor is ott feküdt a szürke ló, tette magát, mintha meg volna dögölve. Mikor odaértek, elkezd a farkas tanakodni:
- Hogy kellene ezt az én barlangomhoz elvinni, koma?
- Hát csak úgy - felel a róka -, ahogy én idáig hoztam: a farkam a farkához kötöttem, úgy hoztam árkon-bokron keresztül, még csak nehéz sem volt. Most hát kössük a te farkadhoz a farkát, úgy a legszebben elviheted.

A farkas mindjárt ráállott, az bizony jó lesz! Már előre fente a fogát a jó pecsenyére - a róka meg jó erősen összekötötte a farkas farkát a szürke ló farkával.

- Húzhatod már, koma!

Húzza a farkas, majd megszakad, de meg se bírja mozdítani, amint legjobban erőlködik, hirtelen felugrik a szürke ló, elkezd szaladni, húzza ám a farkast farkánál fogva maga után árkon-bokron keresztül, mint a dögöt - vitte egyenesen a gazdájához.

- No, gazdám, hoztam magamnak társat.

A szegény ember mindjárt agyonverte a farkast, a bőrét eladta a zsidónak jó pénzért, azon vett egy másik lovat, attól fogva sohasem őrölt magában a szürke ló.

Ha magában őrölt volna, az én mesém is tovább tartott volna.


A lompos medve
Székely népmese


Hol volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, túlonnan túl, hol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kisfiú. Egyszer, azt sem mondta otthon, hová, merre mén, kiment az erdőbe, ott felmászott egy vackorfára, annak is a tetős tetejébe. Szedegette a vackort, hol a szájába, hol a kebelébe, többet a szájába, mint a kebelébe.

Amint ottan ennegélne, arra jön egy nagy lompos medve. A hátán volt egy nagy zsák, s mondta a legénykének:
- Te legényke, adjál nekem abból a jó kásás vackorból, bizony nem bánod meg!

Lekiáltott a legényke:
- No bizony, van eszemben. Tudom, hogy nem a vackorra fáj a fogad, hanem énrám.

De a medve addig beszélt, hogy így s úgy, bizony isten nem bántja, hogy a legényke lejjebb mászott, s adott neki egy vackort.

Bezzeg hogy a lompos medve mindjárt megkapta a karját, lerántotta, s a zsákba bedugta. Sírt a szegény legényke, hogy az erdő is zengett a sírásától, rugdalódzott, kapálódzott, de mindhiába, a lompos medve bekötötte a zsák száját, fölkapta a hátára, s vitte árkon-bokron keresztül.

Mikor egy jó félóra járóra lehettek, a medve letette a zsákot, hogy egy kicsit megszusszanjon. Leheveredett a földre, s ott abban a helyben el is aludt, mint a bunda.

No hiszen; egyéb sem kellett a legénykének. Amint hallotta a medve hortyogását, elévette fanyelű bicskáját, kihasította a zsákot, hirtelen megtöltötte kővel s mindenféle szúrós tövissel. Azzal, uccu neki, vesd el magad, elszaladt, mintha szemét vették volna, s meg sem állott hazáig.

Aközben fölébredt a medve, hátára vetette a zsákot, s ment tovább. De ahogy ment, szúrni kezdette a tövis. Visszaszólt nagy mérgesen:
- Te legényke, ne szurkálj, mert úgy meggyomrozlak, hogy halálod napjáig megemlegeted!

De hiszen annak beszélhetett, a tövis még jobban szurkálta.

- Hallod-e te, legényke - mormogott vissza a medve -, még egyszer mondom, hogy ne szurkálj, mert rútul jársz!

Bezzeg hogy beszélhetett a tövisnek. Szúrt az tovább, hogy a vér is kiserkedzett a medve bőréből. No de most igazán elhagyta a lompos medvét az istenes béketűrése. Földhöz csapta a zsákot, meggyomrozta magyarán, aztán ismét a hátára vetette, s ment hazafelé.

Ahogy hazaért, mindjárt szólt az öreg ördöngös szülének, aki nála lakott, hogy hamar töltse tele vízzel a nagy kandért, s forralja föl.

Az ördöngös szüle teletöltötte a kandért, alája gyújtott, a medve pedig kioldotta a zsákot, s rámordult a legénykére:
- No, te macskabéka, bújj ki a zsákból! Most majd megemlegeted a szurkálásodat.

Az ám, a legényke nem bújt ki a zsákból.

- Hiszen megállj, majd kibújsz te innét! - mormogott a medve. Megfogta a zsáknak a két csücskét, jól fölemelte, megrázta, hadd hulljon ki belőle a legényke.

Bezzeg hogy kihullott belőle a sok kő s a sok tövis.

Hej, megmérgelődött a medve, hogy az ő eszén így túl tudott járni egy taknyos legényke. Megfogadta, hogy addig nem nyugszik, míg a legénykét ismét meg nem találja, de aztán többé nem is szabadul ki a körme közül.

Ment egyenest az erdőbe, s hát a legényke ott van a vackorfa tetejében, s kebelezi a vackort, mintha semmi sem történt volna. Fölszól a lompos medve:
- Te legényke, adjál egy vackort Isten nevében.

- Nem vagyok bolond - szólt a legényke -, tán hogy ismét a zsákodba dugj. Nesze, lehajítok egyet - mondta a legényke -, de adni nem adok.

- Ugyan ne félj tőlem - mondá a medve -, hiszen csak tréfáltam, mikor a zsákba dugtalak!

Addig beszélt, hogy így meg úgy, jótétel helyébe jót várjon, hogy ismét elbolondította a legénykét. Lecsúszott a fa tetejéről, s egy jó marék kásás vackort lenyújtott a medvének.

No bizony, ha lenyújtott, meg is kapta a medve egyszeriben a legényke karját, lerántotta a fáról, bedugta a zsákba, fölvetette a hátára, s szaladt vele árkon-bokron keresztül, meg sem állott hazáig.

Otthon od' adta az ördöngös szülének a legénykét, megparancsolta, hogy gyújtson be a kemencébe, s a legénykét süsse meg. Ő majd azalatt alszik egyet.

Az ördöngös szüle begyújtott a kemencébe, s mikor jó sok parázs égett, elévette a sütőlapátot, s mondta a legénykének:
- Na, te legényke, kuporodj rá a lapátra!

Ráült a legényke a lapátra, de ahányszor az ördöngös szüle be akarta lódítani a kemencébe, mindig talpra ugrott.

- Hohó, nem úgy, fiam - mondta az ördöngös szüle -, így nem tudlak bevetni a kemencébe. Csak csücsülj ott szépen.

- Ó, lelkem, nénémasszony - mondó a legényke -, én akárhogy próbálom, nem tudom, hogy üljek, mutassa meg nekem kigyelmed! Az ördöngös szüle ráült a lapátra. A legényke pedig hirtelen megfogta a lapát nyelét, egy nagyot lódított rajta, s az ördöngös szüle begurult a kemencébe.

Azt sem tudta a legényke, mit csináljon, merre szaladjon. Ő bizony, gondolta, felmászik a kémény tetejére, ott nem találja meg a lompos medve.

Na, fölébredt a medve. Keresi, kiabálja mindenfelé az ördöngös szülét, a legénykét, de híre-pora sem volt sem az ördöngös szülének, sem a legénykének. Néz erre, néz arra, véletlenül feltekint a kéménybe, s hát ott ül a legényke. Felszól a lompos medve:
- Hát te oda, hogy kerültél, te legényke?

- Én biz' úgy - felelt a legényke -, hogy az ülepembe egy vasnyársat dugtam, s aztán egyet nagyot ugrottam.

- No, ha te úgy, én is úgy - mondta a medve.

Elővette a legnagyobb nyársat, ráült, aztán egyet ugrott, de bizony a nyárs belement a testébe, keresztülszúrta, s úgy elterült a földön, meg sem moccant.

Most már a legénykének sem volt akitől féljen, lemászott a kéményből, uccu neki, szaladt hazafelé, s máig is szalad, ha még haza nem ért.



A két kis vadkörtefa
Rákos Sándor meséje


Egyszer volt, hol nem volt, volt, egyszer a világon két kis magocska. Éppen egyformák voltak: egyik se volt se kisebb, se nagyobb, se jobb, se rosszabb a másiknál. Egyformán serénynek és jószándékúnak is látszottak mind a ketten: alig várták, hogy a földbe jussanak, s kicsírázva, új életre ébredjenek.

Fütyülve, dudorászva jött az őszi szél, fölkapta a két kis magocskát, és vitte, vitte őket. Az egyik magocskát jó, kövér szántóföld mezsgyéjén ejtette le; a másikat továbbragadta, s végtére is egy igen meredek sziklafalhoz vágta. A magocska legördült a sziklafalon, és megállapodott egy kis mélyedésben a kiugró sziklaperemen.

Telt-múlt az idő, lehullott az első hó, és jó melegen betakarta mind a két magocskát.

Azután elolvadt a hó, tavasz lett, és kibújtak a földből az új hajtások.

Két kis vadkörtefa-hajtás vált a két kicsi magocskából. Az egyik dús földben, szél-nem-járta helyen nőtt, s jó meleg napocska cirógatta. A másik meg a szikla hátán tusakodott, s alig maréknyi föld táplálta, nap-nem-sütötte helyen, süvöltő szelek országútján.

A két kis magocska, magocskából lett kicsi hajtás, bármilyen messziről folyton csak egymásra gondolt. S mihe1yt tehették, röpülő madárral, szálló szellővel üzenetet váltottak.

Az a mag, amelyik a kövér földbe hullott, azt üzente testi-lelki barátjának a sziklára hullott magnak:
- Én jól vagyok, nincs semmi bajom. A földecske táplál, a napocska a süvöltő szél elkerül - igazán nem panaszkodhatom!

Az a mag, amelyik a sziklára hullott, így válaszolt cimborásának:
- Nekem, pajtás, bizony kutyául megy a sorom. A sziklán nincs föld, a gyökeret verhetnék, a nap sem ér itt a vad szirtek árnyékában. Annál, jobban meggyötörnek a süvöltő szelek: se nappal, se éjjel nincs tőlük nyugovásom!

Telt-múlt az idő: a tavasz nyárrá melegedett, a nyár ősszé hűvösödőt ősz téllé hidegedett, majd újra eljött a tavasz gyönyörű ideje. Röpülő madárral, szálló szellővel megint üzenetet váltott a két jó barát.

A szerencsés azt üzente társának:
- Nekem már olyan vastag a törzsem, mint egy ember mutatóujja magam olyan magas vagyok, hogy pipiskedés nélkül ellátok a harmadik szomszéd földjére is. Ha így megy tovább, versenyre kelhetek a legsudárabb kukoricaszárral!

A sziklára hullott vadkörtefa így válaszolt testi-lelki barátjának:
- Bizony, testvér, az én törzsem alig vastagabb egy ma született csecsemő kisujjánál. S nem nőttem még akkorára sem, hogy kiláthatnék ebből a pár araszos mélyedésből. Éhség csigáz, szomjúság epeszt, fázás remegtet. Belém csimpaszkodnak a süvöltő szelek, hajlítgatnak, tördelnek, már-már el is sodornak - növekedés, versengés helyett nekem kapaszkodnom, folyton csak kapaszkodnom kell!

Megint elmúlt egy esztendő. Amikor a tavasz gyönyörűen kinyílott, röpülő madár üzenetet hozott a szerencsés vadkörtefától:
- Én vagyok a határ büszkesége! Törzsem karvastagságú, magasságom a napraforgókén is túltesz. Virágaimtól elbódulnak a méhek, s azt ígérik: jövőre termést hozok. Rajtam teremnek majd a vidék legízesebb vadkörtéi!

Repülő szellő szárnyán csakhamar megérkezett a válasz:
- Mostoha földben fogantam, s mégis megtartom magam. Semmi más egyébbel nem dicsekedhetem. Magasságom elbújhat a többieké mögött - igaz, háromszoros mélységbe eresztettem a gyökereimet. Törzsem is vékony igaz, hogy szívóssá és hajlékonnyá edződött a szelekkel vívott örökös küzdelemben. Virágom egy-kettő, ha nyílott, a méhek is messzire elkerülik; ezt a hűvös, magaslati helyet. Termésem talán soha nem lesz - igaz, hogy porhanyóvá tettem termővé varázsoltam magam körül a kietlen sziklaföldet!

Fordult az esztendő kereke, nyár, ősz, tél újra elővillant, majd eltűnt ismét. Megint kivirult a tavasz. Fújtak a tavaszi szelek, fújdogáltak, de csak nem jött hír a szerencsés vadkörtefáról. Már szinte a nyár is beköszöntött, amikor egy fáradt kedvetlen szellő üzenetet hozott tőle:
- Cimborám, cimborám, kedves jó hegyi cimborám! Jaj, hogy nekem milyen fekete tavaszom volt! Én virágoztam ki legelőször, pompás menyasszonyszínű szirmok lepték el gallyaimat, a rengeteg hízelkedő méh zümmögése valóságos zúgássá erősödött körülöttem - de jött egy üveges szemű, goromba hajnal, sziszegő fagyot terelt maga előtt: a fagy húsomba mart, s nekem végem lett! Elperegtek hófehér szirmú virágaim: csupaszon, megszégyenülve állok itt - oda már az én termésem!

Madár röpült a fagy-érte mezsgyék felé; vitte is már a választ a szomorú üzenetre:
- Baj, igen nagy baj, ami téged ért, kedves jó mezei cimborám! De gondold csak meg: évek telnek, évek múlnak az élők fölött, s hol ragyogó zöld, hol meg koromfekete színe van az esztendőnek. Te se búsulj hát, ne sirasd elpergetett szirmaidat! Inkább örülj, hogy gyöngyfehérek voltak, és úgy ragyogtak, mint a frissen hullott hópelyhecskék - lám, a hó is, bár elolvadt az idén, éppoly fehéren, éppoly puhán hulldogál jövőre ismét! Várd meg az új tavaszt: megint ragyognak majd a te hófehér szirmaid, megint ízesednek a te várva várt gyümölcseid - amit én, szerető hegyi cimborád, forró szívvel kívánok is neked!

Eljött az új tavasz. Szellőposta hozta gyors szárnyon a hírt:
- Virágzom, hegyi cimborám, hallod-e, virágzom újra! Térült-fordult a posta, s már jött is a válasz:
- Örvend a szívem, mezei cimborám, a te örömödön! S üzenem: virágzom én is! Végre kedvemre kivirultam!

Gyors szárnyon újabb posta érkezett:
- Gyümölcsösödöm, hegyi cimborám, hallod-e, gyümölcsösödöm!

Kicsit késett a válasz, míg egy szép napon mégis megjött:
Örvend a szívem, mezei cimborám, a te örömödön; bár a szikla talpáig kellett leásnom a gyökereimmel, és a szelek fölé kellett kerekednem a törzsemmel, győznöm kellett föld és levegő minden gonosz szellemén előbb - gyümölcsösödöm én is, gyümölcsösödöm mégis, gyümölcsösödöm itt a hűvös, vad magason, süvöltő szelek országútján, sziklacsúcs peremén is!



Gergő juhász kanala
Magyar népmese


Mátyás királynak egyszer hírül vitték a hírvivői, hogy valahol a kecskeméti pusztákon él egy olyan juhász, akin még nem fogott ki senki emberfia. "Több esze van, mint a budai bírónak, pedig az már csak okos ember, mert még a hajdúkkal is deákul beszél. Gergő juhásznak hívták ezt a furfangos pusztai embert.

Nosza, szalajtotta a király kengyelfutóját a kecskeméti buckák közé: mondja meg Gergő juhásznak, hogy tekintsen be Budavárába, szeretne vele megismerkedni a magyarok királya.

Gergő juhász semmit se szólt, azt is lassan mondta, csak magára kapta az ünneplő ruháját, füttyentett egyet a Gurujj kutyának, aztán megindult Budavára felé. Negyednap föl is érkezett, de a palota kapuján nem akarta beereszteni az alabárdos vitéz a Gurujj kutyát, merthogy azt nem hívta a király. Azt mondta, majd vigyáz ő rá, míg a gazdája visszajön. Gergő juhász belenyugodott.

Hanem a királlyal annál tisztességtudóbban beszélgetett a juhász. Olyan parolát adott neki, hogy csak úgy csattant, mind összeszaladtak rá az udvari cselédek.

De a király is nagyon szíves volt hozzá, maga vezetgette körül a kincsesházában.

- No, juhász, mire becsülöd ezt a sok drágaságot? - kérdezte tőle nagy nyájassággal.
- Alássan megkövetem, uram királyom, szép ez nagyon, majd belevakul az ember, de azért egy kis háromnapos csendes tavaszi eső mégiscsak többet ér.

A király elnevette magát, hogy így meg tudott felelni a juhász. Mert csakugyan, ha nincs eső a tavaszi vetésre, nem terem búza, nem lesz kenyér, s nincs mit enni. Mert mégiscsak a kenyér a legdrágább kincs.

No, abban az esztendőben nyilván nem voltak szűkében az esőnek, mert délebédnél az asztal csak úgy görnyedt a sok drága étel alatt. Mindenkinek a tányérja mellé oda volt készítve a kakastejes fehér cipó. Piros a haja, mint a rózsa, láb bele, mint a selyem.

Hozták a szakácsok az első fogást: aranyszínű tyúkhúslevest. Ahogy betálalták, azt mondja a király: .
- Lássunk hozzá, urak, huncut, aki meg nem eszi a levesét!

Mert majd el is feledtem mondani, hogy a bárók, grófok, hercegek mind ott ültek a király asztalánál, de azért a király jobbján mégiscsak a juhász ült. Kínálgatta is erősen: .
- Ne kéresd magad, Gergő fiam, mondom, huncut, aki a levesét meg nem eszi. .
- Az ám, uram király, de nekem nem adtak kanalat - felelte a juhász. Nem ám, mert meg volt parancsolva az inasoknak, hogy felejtsenek el Gergőnek kanalat adni. Kíváncsi volt rá a király, hogy vágja ki magát a juhász a csávából. Hanem azért mégis úgy tett, mintha nagyon haragudnék.

- Ejnye, jeges teringette! - fordult a cselédnéphez. - Mindjárt hozzatok egy ezüstkanalat az én vendégemnek, vagy hátraköttetem a sarkatokat! Kifordult az öreg főinas, aki előre be volt tanítva, de csak sebtiben visszajött: - Fölséges királyom, a királyné asszony elvitte az asztalfia kulcsát, nem lehet kanalat kivenni.

- Sose búsulj, uram király - legyintett Gergő juhász a kezével -, nem maradok én azért éhen.

Avval szép csendesen lekanyarított egy pillét a kakastejes cipóból, kiszedte és megette a belét, az üresen maradt héjával pedig olyan szépen kikanalazta a levest, hogy egy csepp sem maradt a tányérban.

Az urak összenéztek, mikor egyszerre csak megszólal ám a juhász nagy hidegvérrel: .
- Hanem oszt most már huncut ám, aki a kanalát meg nem eszi, mint én az enyémet!

Három falatban lenyelte a cipóhajat, amellyel a levest, bekanalazta. Lett erre olyan nevetség, hogy kihallatszott Budavárából.

Mátyásnak annyira megtetszett a Gergő juhász maga föltalálása, hogy egy tarisznya arannyal eresztette útnak ebéd után.

Azt hazavitte Gergő Kecskemétre. Azazhogy nem az egészet, mert egy aranyat odahajított az ajtónállónak, amiért a Gurujj kutyának gondját viselte. Úr lett Gergő juhász a sok pénzből. Ezután piros csizmában őrizte a juhokat, és mézes kalácson tartotta Gurujj kutyát.

Meg is maradt az emlékezete. Mifelénk még most is azt mondják az olyan emberre, aki sebesen elvégzi az ebédet, vacsorát: .
- Bekapta, mint Gergő juhász a kanalát!



Mátyás kovács


Ment mendegélt az országúton Mátyás király, amikor a szegény népnek a baját a panaszát kereste. De csak a jó isten maga tudta, hogy az a gyalogos utazó Mátyás király; senki emberfia a tarisznyás, botos vándorban a hatalmas királyt meg nem ismerte volna.

Igyekezett Mátyás király egyik faluból a másikba, de mire elérte azt a másik falut, ráesteledett a királyra. Ott volt a falu végén egy kovácsműhely, az előtt a mester még patkolta az utolsó lovat; megállott Mátyás király a műhely előtt; köszönt tisztességgel, szállást kért éjszakára.

A kovácsmester szívesen befogadta a hajléktalant.

Mikor osztán a műhelyt bezárta, vacsorához ült a kovácsmester a mesterné asszonnyal. A mesterné asszony megbátorította a vándort, üljön le hozzájuk, ahol ketten esznek, a harmadik se maradhat éhen. Egyszerű lencsevacsora volt az asztalon, azt az asszony megzsírozta avval a kevés zsírral, ami még a bödön fenekén volt.

- Ha már vendég van a háznál - azt mondja a kovácsmester -, illik, hogy egy kancsó bor is legyen mellé. Eredj, asszony, a kocsmába, adjon a kocsmáros egy kancsó kadart, majd megadom az árát, mikor a többi kancsóét is megadom.

Elment az asszony, azon üresen hozta vissza a kancsót. Azt izeni a kocsmáros, nincs több kancsó hitelbe, olyan sok van már a rováson.

- Ejnye, csinálom a csinálóját, ilyen szégyent hoz a beste lelke a fejemre! - evvel a kovácsmester mérgesen lerántotta az ujjasát, és odahajította az asszonynak:
- Vidd el az ujjasom neki, egy kancsó bort csak megér!
- Nincs több ujjasa magának - azt mondja az asszony, vissza akarta rögtön húzni az ujjast az urára.
- Ha nincs, majd lesz, a vendégemnek bort ígértem!

Az asszonynak el kellett vinni az egyetlen ujjast; meghozta a kancsó kadart. Iddogáltak hárman, míg a borban tartott, iddogáltak, danoltak, a végén úgy megkedvesedtek, a mester is, a vendég is, hogy eljárták az asszonnyal a ropogóst.

Reggel elköszön a vándor, megmondja a mesternek, hogy ő maga is kovács, Budára való, most éppen a királyi palotában van munkája. Megkérte a mestert, hogy ha egyszer felmegy Budára, szóljon be a palotába, csak Mátyás kovács után tudakozódjon, ismerik őtet jól a palotaőrök.

- Osztán meddig dolgozol még, öcsém, a királyi palotában?

- Én - azt mondja a vándor - talán életem végéig, isten segedelmével. Elmúlt vagy három esztendő, akkor úgy fordult, hogy a kovácsmesternek fel kellett menni valamiért Budavárába. Nem felejtette el Mátyás kovácsot, odaballagott a királyi palota kapujába, megkérdezte a strázsákat:
- Itt van-e még Mátyás kovács, kérem?
- Itt van, hogyne volna, nagyon várja kigyelmedet.

Mindjárt vezették is egyik grádicson fel, a másikon le, egyik aranyos szobából a másikba. Nem győzött csudálkozni a jámbor kovácsmester, hogy ilyen fényben, pompában tartanak ott egy kovácsot, aki még őnála is szegényebb.

Egyszer aztán kinyílik egy szárnyas ajtó, ott ül aranyosnál aranyosabb urak közt Mátyás király, éppen ebédelnek. A kovácsmesternek azon nyomban kiesett a kezéből a kasornya, amelyikben egy mázos szilkét tartott, a szilke összetört a márványpádimentomon.

Kérdi a király:
- Mi jót hozott, mester uram?

Úgy reszketett a kovácsmester, alig tudott megszólalni:
- A feleségem küldött a szilkében vajat Mátyás kovács feleségének, mert gondolta, hogy megházasodott azóta.

- No, köszönjük szépen! - azt mondja Mátyás király, és bemutatta a kovácsmestert a királynénak meg az egész csillogó-villogó főuraknak. És elmesélte, hogy vendégelte meg őtet mint szegény vándorlót a kovácsmester az ő szűk asztalánál, még az egyetlen ujjasát is zálogba tette, hogy a vendéget borral megtisztelhesse. Azután meginvitálta a kovácsmestert az asztalhoz

- Foglaljon helyet, mester uram, ahun százan esznek, a százegyedik se maradhat éhen.

Megetették a legfinomabb pecsenyével, megitatták a legdrágább borral a szegény falusi kovácsot, azt hitte szegény, csak álmodik, de azért nyelt, nyakalt derekasan, hogy eleget élvezzen, mire felébred.

Ebéd után pedig felállította Mátyás király a kovácsmestert:
- Ételt, italt megadtam, mester uram, hadd adom meg az ujjast is, amit a kocsmába küldött.

Evvel levetette a király a maga gyémántos dolmányát, feladta a kovácsmesterre.

És rácsapott a vállára a kovácsmesternek:
- Nézzétek, jó urak, milyen erős ember ez! Elbír ez még egy-két dolmányt, próbáljuk meg csak!

Felkeltek az urak a király intésére, egymás után vetették le a dolmányt, annyi volt a drágakő mind a dolmányon, mint tepertő a túróscsuszán. És addig rakták a gyönyörű dolmányokat a kovácsmesterre, míg csak össze nem akart rogyni.

Így ment haza Budavárából a szegény kovácsmester; örök életére gazdag ember lett belőle.
(?)


Kicsi mese
Angol népmese


Az erdőben, bokrok árnyékában ült egy kicsi medve, és unatkozott. „Mit csináljak így magamban -- búslakodott -, hiszen én csak egy kicsi medve vagyok." Arra jött egy másik kicsi medve, az is letelepedett a bokrok árnyékában, s együtt unatkozott az egy kicsi, két kicsi medve. Arra jött a harmadik, és megkérdezte:
-Mit csinál itt ez az egy kicsi, két kicsi medve?

- Unatkozunk - mondta az egy kicsi, két kicsi medve, és most már hárman unatkoztak. Aztán egyszer csak megszólalt az első kicsi medve:
- Építhetnénk egy házikót!

- Építsünk! - mondta a második kicsi medve.

- Szép, nagy házat építsünk! - mondta a harmadik kicsi medve.

És ekkor az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve munkához látott. Az első kicsi medve kidöntött egy nagy-nagy fát. A második kicsi medve deszkát fűrészelt a fából. A harmadik kicsi medve meggyalulta a deszkákat; aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve együttes erővel fölépített egy takaros kis házikót. Volt abban a házikóban egy kicsi, két kicsi, három kicsi szoba, a három kicsi szobában egy kicsi, két kicsi, három kicsi ágyacska, egy kicsi, két kicsi, három kicsi asztalka meg szék, és mindegyik szobácskának volt egy kicsi, két kicsi, három kicsi ablaka. A medveházikónak így hát sok-sok ablaka volt, hogy az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve szobájába mindig besüssön a nap. No de gondolni kellett a télre is! Télen hideg van, fűteni kell. Ezért az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve rakott a három szobácskába három kályhát. Aztán kimentek fát gyűjteni télire. Az egyik kicsi medve összegyűjtötte a fát, a második kicsi medve hazavitte, a harmadik kicsi medve a fáskamrába hordta.

Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve leült a házikó elé.

- Mi most unatkozunk? - kérdezte az egyik kicsi medve.

- Igen, mi most unatkozunk - mondta a második kicsi medve.

- Bizony, nagyon unatkozunk - brummogott a harmadik kicsi medve.

- Mit is kellene csinálnunk, hogy ne unatkozzunk? - töprengett az egyik kicsi medve.

Nem is tudom, mitévők lehetnénk - mondta a második kicsi medve.

Unatkozni rossz - mondta a harmadik kicsi medve.

Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve kórusban mondta:
- Szaladjunk haza a mamánkhoz, a mamánknál majd jó lesz nekünk, sohasem unatkozunk!

Visszatotyogott a mamájához az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve, otthagyták a takaros házikót az erdő közepén. A házikó azóta magányosan búslakodik, s várja, hogy hátha arra téved és az egy kicsi, két kicsi, három kicsi szobájába beköltözik az egy kicsi, két kicsi, három kicsi unatkozó, csacsi medve.



Pancimanci


Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest leánya, aki soha semmit se lendített a ház körül; hanem csak ült a padon a ház előtt, vagy pedig a faluba sétifikált előre-hátra. Váltig ütötte-verte az anyja, de nem használt semmit. Egyszer éppen olyankor pufolta, mikor a királyfi többedmagával arra sétált, megszólítja a királyfi:
- Ugyan, szegény asszony, miért üti kend azt a leányt olyan nagyon?
- Ó, felséges királyfi, hogyne ütném, mikor mindenfélét megfon aranyfonálnak, amit elöl-utól talál a ház körül, most is, míg a városban voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta aranyfonálnak, most már a sincs, amire lehajtsuk a fejünket.

Nagy szeget ütött ez a király fejébe: "Ejnye, de derék leány, jó volna ez nékem!"

Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény asszony a lányát. Azt kérdi a királyfi:
- Miért üti-veri kend, szegény asszony, azt a leányt megint?
- Ó, felséges királyfi, hogyne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind felfonta aranyfonálnak.

Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.

Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott kínozta a lányát a szegény asszony.

Akkor már éppen nem állhatta meg a királyfi szó nélkül:
- Ejnye, kutya teremtette! Minek üti-veri kend azt a szegény leányt?
- Hogyne ütném, felséges királyfi, mikor még a ház tetejéből is mind aranyfonalat fon, pedig az nekem nem kell.
- Azért bizony sose üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem én, majd lesz énnálam miből fonni aranyfonalat.

Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rossz leánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a leány, de azt is meggondolta, hogy ha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát őnála a drága szép lenből milyet fonhat?

Nem is húzták-halasztották a dolgot, megesküdtek, s olyan lakodalmat csaptak, hogy Hencidától Boncidőig folyt a sárga lé.

Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:
- No, édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz, hanem ne félj, majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.

Vett is a királyfi annyit, hogy nyolc ökör alig bírta haza.

- No, feleségem, most már fonhatsz.

A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott egy szobába, ott sírt-rítt három nap, három éjjel. Harmadik éjszaka, amint ott sír-rí, éjféltájban megzörgeti valaki az ablakot.

- Nyisd ki, királyné, az ablakodat!

A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kis ember. Három arasz volt a hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla. Megszólította a királynét:
- Tudom, mi a bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni. Én három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonálnak, addig te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem találod, elviszlek magammal.

Gondolkozott a királyné, mitévő legyen? Utoljára is arra határozta, hogy odaadja a lent. Mindegy, akár így, akár úgy hal meg.

A kis ember elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se tudta a kis ember nevét kitalálni.

Másnap kiküldte a királyfi az ő vadászait az erdőre. Este, amint hazajönnek, azt találja tőlök kérdezni:
- Mi újság, fiúk?
- Jaj, felséges királyfi - kezdi az egyik -, tudnék én valamit, de tán el se hiszi felséged!
- Már mért ne hinném? Elhiszem biz én; csak mondd el!
- Hát, felséges király, amint az este ránk esteledett az idő, a többiek tüzet raktak, elkezdtek danolni, én, hogy nagyon álmos voltam, otthagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó mohos helyet keresek magamnak, ahova lefeküdjem. Amint barangolok előre-hátra, egy pislogó tűz ötlik a szemembe. Én is mind járt arra fordítattam a szekerem rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy pici kis tüzet ugrál keresztül-kasul egy pici kis ember, három arasz volt a hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla, mindig azt kiabálta: "Én vagyok Pancimanci, az én nevem senki se tudja, sütök-főzök, holnapután szép menyasszonyt hozok." Én azzal eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csodabogarat, de mire visszamentünk, hűlt helyét találtuk.

Mindenki elcsodálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagy vígan ült a szobájában, még az ablakát is nyitva hagyta, egyszer csak ugrik be rajta egy kis ember.
- No, királyné, kitelt a három nap; hazahoztam a sok drága aranyfonalat, hát te kitaláltad-e az én nevemet?
- Hallgass, Pancimanci, hogyne találtam volna!

Leesett az álla szegény Pancimancinak. Szó nélkül hordta be a sok aranyfonalat a kamrába.

Másnap reggel bevezeti a királyné az urát karonfogva a kamarába, mutatja neki a sok aranyfonalat.

- Nézd csak, kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat fontam. A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgyannyira, hogy félre kellett neki fordulni. Összevissza csókolta a feleségét.

Harmadnap abban a városban volt vásár, ahol a királyfi lakott, kiment a királyfi, összevásárolt minden lent, ami csak a vásárban volt. A királyné azalatt otthon sírt-rítt, nem tudta, mit csináljon megint a sok lennel.

Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldusasszony, akik közül az egyiknek háta volt kipúposodva, a másiknak az ajaka ért le a melléig, a harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket magához hívatta a királyné, s megparancsolta nekik, hogyha majd a király otthon lesz, menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király: mitől lettek olyan nyomorékok, mondják: a sok fonástól.

Úgy is lett. Hazament a király, megebédelt, délután kiment az udvarra sétálni. Amint ott sétálgat, egyszer csikorog a kis ajtó, odanéz a király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan púpos a háta, odamegy a királyhoz, kéri, hogy: az Isten nevében ne sajnáljon neki adni valamit. A király adott neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:
- Ugyan, szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta úgy kipúposodott, vagy ilyen volt mindég?
- Jaj, felséges király! Nem volt olyan szép leány, mint én, ebben a városban se, de nagyon dolgos voltam, mindig fontam, éjjel-nappal, s a sok üléstől így kipúposodott a hátam.

A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is így megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idő múlva megint csak nyílott a kis ajtó, megint jött rajta be egy koldusasszony, akinek az ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, s ettől is megkérdezte, mitől nőtt úgy meg az ajaka.

- Jaj, felséges király - felelt a koldusasszony -, nem volt olyan szép leány, mint én, nagy darab földön. De sokat fontam, sokat rágtam a kendert, utoljára így megnőtt az ajakam.

Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön.

Nem más ment befelé, mint a harmadik koldusasszony, akinek nyelve a hasáig lógott.

- Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? - kérdi tőle a király.
- Jaj, felséges király, biz ez a sok fonástól. Sokat kell nyálazni a fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt így meg.

A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit látott-hallott, milyen volt a három koldusasszony.
- De nem is engédem ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se!

A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot, elkezdett sírni-ríni, de nem használt semmit. - A király a sok lent mind megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.

Az napságtól fogva semmi gondja sem maradt a királynénak. Még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(?)



A vitéz szőcs
Magyar népmese


Élt egyszer egy szőcs, aki olyan szegény volt, mint a templom egere. De mégsem! Volt neki egy tűje, egy rossz ollója, egy fogatlan felesége, aztán annyi gyermeke, mint a rosta lika, még eggyel több. Mikor ettek, mikor nem, még puliszka is csak vasárnap telt, akkor is csak nagy ritkán. Egyszer mégis úgy esett, hogy a puliszkából megmaradt egy morzsa az asztalon, s hát annyi légy gyűlt rá, hogy ezek bizony egy egész puliszkát is fölfaltak volna.

Megharagszik a szőcs, hogy még a légy is őt koldusítja, s úgy lecsap a tenyerével, hogy egyszerre húsz légy maradt halva.

"Ejnye! - gondolja a szőcs -, hát csakugyan olyan erős ember volnék én?! Na, ezt igazán nem hittem volna. Hiszen akkor vivát, Keresztúr! Menjünk, próbáljunk szerencsét!"

Mindjárt faragott egy táblát, s nagy, öreg betűkkel ráíratta:

HÚSZAT EGY CSAPÁSRA!

Nyakába akasztotta a táblát, s csakugyan elindult világgá. Eleget sírtak-ríttak a gyermekei, hogy maradjon, ne menjen, mi lesz belőlük nála nélkül; a felesége sem különben, de a szőcs olyan erősen el volt tökélve, hogy kötéllel sem lehetett volna otthon tartani. Erősen bízott, hogy a nagy vitézségével majd csak boldogul valahol a föld kerekségén.

Elindult hát, ment, mendegélt, s útközben egy rengeteg erdőbe ért. Nagyon elfáradt, leheveredett egy kút mellé. Amint ott heverészne, odajön az ördög egy rettentő nagy bivalybőrrel, hogy vizet merjen abba. Meglátja a szőcsöt, s a nyakában a táblát azzal az írással.

"Hm - gondolja magában -, ez ugyan erős ember lehet! Éppen jó volna nekem szolgának!" Mindjárt köszönti is, mégpedig illendőképpen:

- Adjon isten, földi!

- Adj' isten! - fogadta a szőcs nagy kurtán.

- Hát csakugyan olyan erős ember volna kend, hogy "húszat egy csapásra"? Mi?

- Ühüm - dünnyögte a szőcs.

- Nem szegődnék be hozzám szolgának?

- Már hogyne, ha jó bért fizet!

Megalkudtak hirtelen. A szőcs három esztendeig szolgál az ördögnél, fát, vizet hord, egyebet semmit sem csinál, s mikor az ideje kitelik, kap egy zsák aranyat.

A vitéz szőcs kezet csapott, azt mondta:

- Itt a kezem, nem disznóláb, ördög atyámfia, eb, aki megmásolja.

Azzal elmentek haza az ördöghöz, kinek éppen annyi gyermeke volt, mint a szőcsnek, talán még több vagy kettővel.

Ahogy hazaértek, az ördögfiúk egy cseppig megitták a vizet, s a szőcsnek kezébe teregették a bivalybőrt, hogy hozzon vizet a kútról. Haj, szegény feje! Töprenkedett, tűnődött, hogy már most ő mit csináljon? Még az üres bivalybőrt valamiképpen csak el tudta cipelni a kúthoz, de vízzel tele! Meg sem tudná billenteni. Amíg így tűnődött, az ördögök megunták várni, s egyet utána küldöttek. Megijedt a szegény szőcs, hogy mármost mi lesz vele. Nagy ijedtségében, hogy valamit csináljon, egy fával elkezdett ásni a kút körül. Kérdi az ördög, mikor odaért:

- Hát te mit csinálsz, vitéz szőcs?

- Én bizony - felelt a szőcs - azt gondoltam, hogy minek járjak ki vízért mindennap, egyszerre hazaviszem az egész kutat.

- Jaj, azt ne tedd - rimánkodott az ördög -, mert vak az anyám, s még belé találna esni, inkább én hordok vizet helyetted!

- Hát hiszen úgy jól van - mondá a szőcs, s jó szívvel beleegyezett, hogy az ördög vigyen haza vizet.

Másnap fáért küldötték a szőcsöt, de egyszerre három ölet kellett volna hogy hozzon. Úgy bizony, de mikor elég volt abból neki három hasáb is! Törte a fejét, mit csináljon. De csak hiába törte, nem került ki abból okosság. Unalmában azt a rengeteg sok öl fát, ami csak levágva volt az erdőben, darabonként kezdette összekötözni. Az ördögök nem győzték várni, s megint egyet utána küldöttek. Ez éppen akkor ért oda, mikor a szőcs kötözgette a fákat.

- Hát te mit csinálsz? - kérdi az ördög.

- Mit-e?! Csak nem járok ki mindennap az erdőtökbe! Egyszerre hazaviszem mind, ami van.

Ezt olyan nagy haraggal mondta, hogy a szegény ördög csak úgy meghőkölt a nagy ijedtségtől. Rimánkodott, hogy az istenért, meg ne tegye azt, mert ha most hazaviszi, ami fa van, mind elégetnék, s a télre egy szál sem maradna. Ő inkább hazahordja apránként.

Eközben az ördög belekapaszkodott egy nagy bükkfának a hegyébe, s húzta lefelé, hogy majd így kötözi tövéhez a fát. Amint húzza, elkiáltja magát:

- Jaj, jaj! Jere hamar, vitéz szőcs, fogd meg ezt az ágat, mert a nadrágom szíja elszakadt!

De már ezt nem tagadhatta meg a szőcs, megfogta a fa hegyét. Hanem abban a pillanatban, ahogy az ördög eleresztette, a fa hegye visszacsapódott, s úgy eldobta a szőcsöt, hogy az erdőnek éppen a túlsó szélén esett le, egy bokor mellé. A bokorból kiugrik egy nyúl, megfutamodik, a szőcs utána, s hogy, hogy nem, éppen az ördög felé futott a nyúl. A vitéz szőcs úgy tett, mintha erősen mérgelődnék, s szidta a nyulat, mint a bokrot.

- Hitvány állatja! Az egész erdőt keresztülugrottam érte, s mégsem tudám elfogni. Nézzen oda az ember! - S vége-hossza nem volt a zúgolódásnak.

Otthon az ördögök összesúgtak-búgtak, s elhatározták, hogy még csak egy próbára teszik a vitéz szőcsöt, s ha akkor is kifog rajtok, kifizetik az egész bérét, s hazaküldik. Másnap a legerősebb ördöggel kiküldötték a mezőre, hogy tegyék próbára az erejét. Az ördög egy ostort s egy buzogányt vitt magával. Mikor a mezőre érnek, azt mondja az ördög:

- No, te vitéz szőcs, mutasd meg, hogy milyen erős vagy! Hadd lám, tudsz-e akkorát rittyenteni azzal az ostorral, mint én?

- Jobb lesz, ha nem is adod a kezembe - mondotta a szőcs -, mert az Isten Istenem ne legyen, ha akkorát nem rittyentek, hogy a szemed ki nem fordul attól!

- Hát forduljon! - kötekedett az ördög.

- Csak rittyents előbb te! - biztatá a szőcs. Az ördög erre kezébe vette az ostort, s akkorát rittyentett, hogy a vitéz szőcs ijedtében keresztülesett a fején.

Alig tudott feltápászkodni, hanem azért azt mondta:

- No, ez ugyan nem volt valami erős rittyentés, ördög koma. Hanem most már takard el a szemedet, ha azt nem akarod, hogy kiforduljon! Az ördög meggondolta, hogy annak bizony fele sem tréfa, s befogta a szemét. A vitéz szőcsnek sem kellett több, hirtelen fölkapta a buzogányt, s úgy fejbe teremtette az ördögöt, hogy tíz kád vizet öntöttek rá, míg föleszmélkedett.

- No - mondá a szőcs, mikor nagy nehezen talpra állította az ördögöt -, ki tud nagyobbat rittyenteni, ördög koma? He?!

- Te, te - nyöszörgött az ördög keservesen. - Most csak menjünk haza!

Még csak most kerekedett igazi nagy ijedtség az ördög famíliájában, mikor meghallották a vitéz szőcs legújabb cselekedetét. Mindjárt teletöltöttek egy zsákot arannyal, s odaadták, hogy vigye haza, hogy többet a színét se lássák.

- De már azt nem teszem! - pattogott a vitéz szőcs. - Ha azt akarjátok, hogy itt hagyjalak, hozzátok el a béremet is, különben itt maradok, míg a három esztendő ki nem telik.

De hiszen ettől jobban féltek, mint a tömjénfüsttől. Inkább hazavitték a zsák aranyat, csak ott ne maradjon. A vitéz szőcs előrement, s hamarább hazaért, mint az ördög, ki az aranyat vitte utána. Hirtelen kiküldötte a feleségét a csűrbe, hogy a ketrecből töltsön meg egy zsákot polyvával, s éppen akkor jöjjön be vele, mikor az ördög is megérkezik. Akkor aztán dobja fel a zsákot a padlásra, s mondja: "Nézze, édes uram, tiszta színarannyal van tele; addig szolgáltam, míg kend odajárt."

Az asszony csakugyan úgy tett, ahogy az ura mondta. Mikor az ördög látta, hogy ennek az embernek még a felesége is olyan erős, hogy egy zsák aranyat csak fellódít a padlásra, ijedtében ő is fellódította, s azzal úgy elszaladt, mintha a szemét vették volna ki. Vissza sem mert nézni, míg az erdőig nem ért. Itt találkozik egy farkassal, s ez kérdi tőle:

- Hova futsz olyan lelkedből, ördög koma?

- Jaj, jaj, ne is kérdezd, farkas koma! Vagy tán nem hallottad hírét a vitéz szőcsnek?

Aztán elbeszélte, hogy mi minden vitéz dolgokat nem cselekedett az az ember.

Nagyot kacagott a farkas, hogy az erdő zengett, zúgott belé. Mikor aztán magához tért a kacagástól, felbiztatta az ördögöt, hogy menjenek vissza a szőcshöz, vegyék el tőle az aranyat, hiszen az egy gyönge, tepelák* ember.

Az ördög hitte is, nem is a farkas beszédjét, de mégiscsak ráállott, mert szerette volna visszakapni a zsák aranyat. Hanem csak olyanformán ment vissza, ha egy jármot csináltatnak, s abba mind a ketten belefogódznak, mert attól félt, hogy a farkas cserbenhagyja, ha majd szorul a kapca.

A farkas nem bánta, teljék kedve az ördögnek. Jármot csináltak, belefogództak, s úgy mentek a szőcs udvarába. Ott éppen javában játszottak a szőcs fiai, s mikor észrevették, hogy az ördög járomba fogódzva jön a farkassal, azt hitték, hogy a farkast is nekik hozza, elkezdettek hát kiabálni:

- Né, né! Az apám farkast is szolgált! Egy másik gyermek meg azt kiáltja:

- Az ördögöt se eresszük el, az ördögöt se eresszük el!

Haj! megijed az ördög szörnyűségesen, s - aló neki, vesd el magad! - megfutamodott jármostul, farkasostul együtt. Eleget bátorította a farkas: "Ne fuss, te bolond ördög! Ne félj, te bolond ördög!" Nem hallott az semmit, futott, ahogy csak győzte. Addig futott, míg a farkas feje egy fa ikrébe* felakadt, a járom pálcája eltörött, s ő szaladott tovább. Talán még ma is szalad.

A vitéz szőcs megszabadult szépen ördögtől, farkastól, s még ma is boldogan él egész háza népével a temérdek sok aranyból.

Szómagyarázat:
tepelák-idétlen, rossz növésű
a fa ikre-kétágú fa



Az aranytojó madár
Kínai mese


Élt valaha régen egy gazdag ember. Ott csalta a szegényeket, ahol csak tudta, de a jómódúak előtt mélyen meghajolt. Ennek a gazdag embernek volt egy lánya, de mivel még attól is sajnálta a hozományt, egy szegény hegyi lakó favágóhoz adta feleségül. Nagyon-nagyon szegény volt a férj, az asszony se hozott semmit a házhoz, így az esküvő után igen keserves napok köszöntöttek rájuk. Szegénységben telt-múlt az idő, s elérkezett az újév ünnepe, amit minden házban gazdag bőségben ültek meg, csak nekik nem volt semmijük, se rizsük, se tüzelőjük, s a hegyet hó borította. Fáztak, éheztek, s a szegény asszony így szólt a férjéhez:

- Eredj, szerezz egy kis fát, hogy befűtsek, és főzzek valamit, különben megfagyunk, és éhen veszünk.

Elindult az ember fáért. Alig tett néhány lépést, a hóban egy kis madarat pillantott meg. Odaszaladt, óvatosan felemelte, s bevitte a házba. Oly gyöngéden ápolták, hogy a madár lassan-lassan magához tért. De mivel egy falat ennivalójuk sem volt, mindhárman éhesen hajtották álomra a fejüket.

Egyszer csak megszólal a madár:

- Tudjátok meg, hogy én aranymadár vagyok. Láttam, hogy irgalmasak és igaz szívűek vagytok, azért jöttem, hogy segítsek rajtatok. Holnap, mihelyt megvirrad, szerezzetek nekem sonkát. Ahány lat sonkát megeszem, annyi lat aranytojást tojok. Sem többet, sem kevesebbet. De jól megjegyezzétek: hét latnál többet sohasem adhattok egyszerre.

Másnap reggel, amikor felébredtek, nem tudták, álmodták-e a madár szavait vagy csakugyan hallották. De a férj nem soká habozott, hanem felkerekedet elindult az apósához, hogy egy falat sonkát kérjen kölcsön. Csakhogy fukar apósától nem sonkát kapott, hanem szidalmat. De azokat már nem kölcsön, hanem örökbe. Ugyancsak elkeseredett a szegény favágó, de mivel nem tehetett egyebet hazafelé indult. Hanem az anyósa nem nézhette bánatát, s nagy titokban egy darabka sonkát nyújtott neki.

Az ember hazavitte a sonkát, s mindent elmesélt a feleségének, aki keserves sírásra fakadt. A sonkából egy falatot sem ettek, hanem apróra vagdalták, és a madárnak adták. Azután szorongva várták, mi fog történni. S a madár másnap reggel csakugyan aranytojást tojt.

Az aranyat nyomban eladták, az árán sonkát vásároltak, és a madarat mindennap hét lat sonkával megetették. A madár pedig minden reggel hét lat aranytojást tojt.

Így ment ez jó ideig. Végül is az após fülébe jutott az aranytojó madár Több se kellett a fösvény és pénzéhes embernek. Egy reggel komor ábrázattal toppant a kunyhóba, és így szólt:

- Cseréljünk. Minden vagyonomat odaadom a madárért.

De a favágó kereken nemet mondott. Az após haragjában és szégyenében elvörösödött, s kénytelen volt üres kézzel távozni.

Hanem késő este ismét megszólalt a madár. Azt mondta:

- Az én időm lejárt. Hamarosan eltűnök. Ezért vegyetek magatokhoz holnap reggel, és cseréljetek el.

Másnap, mihelyt megvirradt, a favágó kapta a madarat, s futott vele a fösvény apósához. Menten nyélbe ütötték a cserét: a madárért megkapta az após egész vagyonát.

A favágó boldogan tért haza.

De az após még boldogabb volt. A kezét dörzsölte örömében, azt gondolta: "Minél több sonkát adok a madárnak, annál több aranyat ad majd nekem. "Így azután két font sonkát tett a madár elé. Az megette az egész sonkát, de másnap reggel már csak hűlt helyét találták. Odalett az egész vagyon, odalett az aranyat tojó madár is.

És a gazdag após mit tehetett egyebet, odaköltözött a favágóhoz, s nála élt azontúl kegyelemkenyéren.



A földesúr és a szakács
Moldvai népmese


Élt egyszer egy földesúr, sem jobb, sem rosszabb a többinél.

Egy alkalommal kocsikázni készült új hintaján, és mielőtt útnak indult, előhívatta a szakácsot, és megparancsolta neki, hogy ebédre készítsen libát.

- De jól vigyázz, nehogy egy darabot is megegyél a libából, mert jaj lesz neked! Megértetted?

- Megértettem.

- Nos, ezt jól jegyezd meg magadnak, és azt is, hogy a liba készen legyen, mire hazaérek, ne legyen se kemény, se forró, se hideg, hanem olyan, hogy elolvadjon a szájban, és - még az ember lelke is örüljön. Megértetted?

- Megértettem.

A földesúr kikocsizott, a szakács hozzáfogott a libához. Olyan szép aranyszínű, ropogósra sütötte, hogy szebb nem is lehetett volna. Ránézett - és bizony csorgott tőle a nyála.

Nem bírt magával a szakács, levágta a liba egyik lábát, és megette. Hazatért a földesúr a kocsikázásból, és megparancsolta, hogy tálalják fel az ebédet. Mohón nekiesett a libának, de aztán észrevette, hogy hiányzik a liba egyik lába.

- Ó, te gazfickó! - kiáltott a szakácsra. - No, jól van, megtanítalak én téged, de úgy, hogy csillagokat fogsz látni ! Nem megtiltottam, hogy egyél a libából? - Megtiltottad, uram.

- Akkor hogy mertél egy egész lábat megenni, mi? - Nem ettem én meg, uram!

- Ha nem etted meg, hát hol a liba másik lába? - kiabált a földesúr. Ki volt az a semmirekellő, aki meg merészelte enni?

De uram, hiszen a libának csak egy lába van!

A földesúr majdnem kiugrott a bőréből.

- Te bolonddá akarsz tenni! Ki mondta, hogy a libának csak egy lába van:

- Gyerünk a tóhoz, magad is meglátod!

- Gyerünk - mondta a földesúr -, de tudod, mi lesz, ha hazudtál? Akkor én... akkor én magam sem tudom, mit csinálok veled!

No, elmentek a tóhoz, hogy megnézzék a libákat. A nap forrón, perzselően sütött. A libák bementek a vízbe, fél lábon álltak, másik lábukat szárnyuk alá húzták.

- Nos, uram, látod, kinek van igaza? - kérdezte a szakács. - A libáknak csak egy lábuk van.

- Ó, te semmirekellő! - kiáltott a földesúr, és karját meglendítve, hessegetni kezdi a libákat: - Sss... sss... - a libák megijedtek, előkapták lábukat a szárnyuk alól, és szétfutottak a parton, ki merre látott.

- Nos, kinek van igaza - kérdezte a földesúr -, hány lába van a libának?

Így felelt a szakács: - Uram, így kellett volna annak a sült libának is kiáltani: sss! Akkor az is előhúzta volna a másik lábát.

A földesúr tágra nyílt szemmel bámult. Csak állt, egy szót se tudott szólni a csodálkozástól.

Attól kezdve pedig mindig az asztalához ültette a furfangos szakácsot.



A királykisasszony és a kertje
Német népmese


Volt egyszer egy szegény asszony. Volt három szép fia, szorgalmas, derék legények; de hiába igyekeztek, hiába dolgoztak látástól vakulásig, szegények maradtak, mint a templom egere. Bánkódott, búsúlt a szegény asszony, egyre csak sóhajtozott, bár jobb napokat látnának a fiai. Egyszer aztán elébe állt a legidősebb fiú:
- Édesanyám, mossa ki az ingem patyolatfehérre, foltozza meg a nadrágomat, széles a világ, megyek szerencsét próbálni.

A szegény asszony patyolatfehérre mosta a legény fia ingét, foltot vetett a nadrágjára, a tarisznyájába meg beletett három hamuban sült pogácsát, azzal indult is a legény szerencsét próbálni.

Ment, mendegélt, míg egy szépséges kerthez nem ért. Szeme-szája elállt a csodálkozástól, ilyen szép kertet emberfia nem látott még! Volt abban a kertben csengő barack, mosolygó alma, aranydió, aztán se szeri, se száma, annyiféle szép virág. A rácsos ajtaja meg nyitva volt, mintha vendéget várnának oda. Gondolt egyet a mi legényünk, belépett a kertbe. Ahogy jobban körülnézett, látja ám, hogy az egyik rózsafa tövében gyönyörű szép királykisasszony üldögél.

- Adjon isten, királykisasszony! - köszönt a legény tisztességtudóan.

- Fogadjisten, vándorlegény! Ha már eljöttél a kertembe, mondd meg nekem, mi a legszebb itt, miben telik szemednek legnagyobb gyönyörűsége - kérdezte a királykisasszony.

- Szép az aranydió, a mosolygó alma, a csengő barack, de legszebbek mégis a virágok - mondta a legény.

Hej, megharagudott a királykisasszony, s azon nyomban sötét tömlöcbe vettette a vándorlegényt. Odahaza hiába várta az édesanyja meg a két testvéröccse. Ekkor aztán a két középső fiú indult el szerencsét próbálni. A középső fiú is ment, mendegélt, míg a szépséges kerthez nem ért. Ő is belépett a rácsos kapun; ő is meglátta a rózsafa tövében üldögélő királykisasszonyt, ő is köszöntötte:
- Adjon isten, királykisasszony!

- Fogadjisten, vándorlegény! Ha már eljöttél a kertembe, mondd meg nekem, mi a legszebb itt, miben telik a szívednek legnagyobb gyönyörűsége?

- Szépek az illatos virágok, a mosolygó alma, a csengő barack, de legszebb mégis az aranydió! - mondta a középső fiú.

Megint csak megharagudott a királykisasszony, s azon nyomban sötét tömlöcbe vettette a vándorlegényt. Odahaza hiába várta az édesanyja meg a kisebbik testvéröccse.

Ekkor aztán a legkisebbik fiú indult el szerencsét próbálni. Ment, mendegélt, míg a szépséges kerthez nem ért. Ő is belépett a rácsos kapun, ő is meglátta a rózsafa tövében üldögélő királykisasszonyt, ő is köszöntötte:
- Adjon isten, királykisasszony!

- Fogadjisten, vándorlegény! Ha már eljöttél a kertembe, mondd meg nekem, mi a legszebb itt, miben telik szívednek legnagyobb gyönyörűsége.

- Királykisasszony, szebb vagy te minden virágnál, aranydiónál, mosolygó almánál, csengő baracknál!

A királylány meg azon nyomban a legény nyakába borult.

- Ásó, kapa, nagyharang válasszon el minket! Mától kezdve az én édes uram vagy! - mondta a királykisasszony.

Hét országra szóló lakodalmat csaptak, aranyos-gyémántos hintó ment a szegény asszonyért, a tömlöcből a szépséges kertbe vezették a legkisebb fiú két testvérbátyját, hadd teljék szívük öröme a virágokban, aranydióban.

Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.


A fecske és a kígyó
Lett népmese


Réges-régen, a vízözön idején egy óriási bárkán lelt menedéket ember és állat. Egyszer azonban léket kapott a bárka, megrettentek mindahányan, hogy odavesznek, ha gyorsan nem segítenek a bajon. A kígyó felajánlotta, hogy tulajdon testével tömi el a rést, ha a vízözön elmúltával zsákmányul kapja a legédesebb vért.

A bárka utasai ráálltak az alkura. Mikor aztán elmúlt a vízözön, a kígyó követelte a kialkudott fizetséget. Az emberek a szúnyogra bízták, induljon el, s tudja meg, melyik élőlény vére a legédesebb. Röpködött a szúnyog reggeltől estig, belekóstolt ebbe is, abba is, végül úgy találta, hogy az ember vére a legédesebb. Mikor visszafelé röpült, hogy elmondja a kígyónak, amit megtudott, összetalálkozott a fecskével, s az megkérdezte:

- No, melyik vér ízlett legjobban? Melyik a legédesebb?

- Az emberé! - válaszolt a szúnyog. - Megyek is, és elmondom a kígyónak. A fecske azonban szerette az embereket, meg akarta őket menteni a kígyótól, ezért lecsípte a szúnyog nyelvét, hogy az ne tudjon beszélni.

Mikor aztán a szúnyog visszatért a kígyóhoz, egy árva kukkot sem tudott szólni, egyre csak zümmögött:

- Mzzz...zzzz...

Az ember is, a kígyó is csak csodálkozott, ugyan miféle beszéd ez. S ekkor megszólalt a fecske:

- Én bizony értem, mit akar mondani a szúnyog! Azt mondogatja, hogy a béka vére a legédesebb!

Nagyon megharagudott a kígyó, mert utálta a békahúst, mióta a világ világ. Mérgében a fecske felé sújtott, de elhibázta, s csak a farktollaiból szakított ki egyet-kettőt, de azt a közepéről. Azóta villás a fecske farka, s azóta van úgy, hogy az ember szereti a fecskét, szívesen látja, ha fészket rak háza eresze alatt, s azóta van örök haragban a kígyóval.



A halleány
Jukagir mese


Volt egyszer egy ember. Nem volt annak senkije, semmije. Se rokona, se vagyona. Úgy élt egyedül, egymagában. Hálója se volt, de még egyetlen horga se, amivel halat foghatott volna. Gondolt egyet, és elment a kereskedőkhöz. Hátha szerencsével jár, és kap tőlük egy horgot. Az első kettő szóba se állt vele, mert hiszen nem volt pénze. De a harmadik megszánta, és adott neki egy ócska, vásott, tompa hegyű horgot. A halász szépen megköszönte, és rögtön készített magának egy horgászbotot, aztán lemeni, a tengerhez.

Egész nap ott ült a parton, kezében a bottal. Várta türelemmel a szerencsét. Így telt el nap nap után. De bizony a szerencse csak nem akart rámosolyogni. Egyetlenegy hal se akadt a horgára.

Végre egy nap, amikor bevetette a horgot, olyan súly nehezedett rá, hogy kis híján őt magát is berántotta a vízbe.

- Ez aztán nagy hal lehet!

Teljes erővel húzni kezdte kifelé a horgot. Amikor kihúzta, majd hanyatt esett a meglepetéstől.

Egy halleányt zsákmányolt...

- Hát ez meg mit jelent? Szerencsét vagy szerencsétlenséget?

Már éppen vissza akarta vetni a tengerbe, de aztán meggondolta magát.

- Minek dobjam vissza? Senkim, semmim nincs - szegény vagyok. Legalább nem leszek egyedül a házban. Hazaviszem.

Így is lett. Fogta a halleányt, és hazavitte.

Másnap ismét felkészült, és elment horgászni. Megint nem fogott semmit, búsan tért haza. Ám amikor belépett a házba, nem akart hinni a szemének. Mintha csoda történt volna a kis házban! A szoba szépen kisöpörve. Az asztalon frissen főtt étel párolgott. De hát ki takarított? Ki főzött? Igazán nem lehet tudni. A szoba üres volt. Csak a halleány feküdt a sarokban, ahogy tegnap odadobta.

Másnap minden ugyanígy történt. Akárcsak harmad- és negyednap. És azután mindig. Hiába ment ki a tengerpartra, halat egyszer se fogott. De amíg távol volt, valami ismeretlen lélek rendbe tette a házat, és ebédet főzött a semmiből. Ha otthon maradt, az ismeretlen nem jelentkezett, s nem sepert ki, nem főzött. Így aztán a szegény ember attól fogva minden reggel elment hazulról.

Egyre jobban furdalta a kíváncsiság, hogy megtudja a titkot. Elhatározta hát, hogy reggel nekiindul, úgy tesz, mintha elmenne horgászni, de közben meglesi, ki jár a házban. Így is tett. Felszerelte szerszámját. A vállára akasztotta, és úgy tett, mintha elindulna. De nem ment messze. Alig tett pár lépést, lábujjhegyen visszaosont, és meghúzódott az ablak alatt. Ott kuporgott csendben: Várta, hogy mi történik. Amikor elunta a dolgot, nesztelenül, óvatosan felemelte a fejét. Benézett. Látja ám, hogy a halleány megmozdul a sarokban, megrázkódik, és olyan gyönyörű emberleánnyá változik, hogy a szegény halász szeme-szája elállott. Azt hitte, álmodik. A szép leány lerázta magáról a halbórt. Söprűt ragadott, és szaporán nekilátott a munkának. Az ember meg csak leste. Mikor aztán a leány szépen kitakarított, odament a sarokba, és mindenféle ételt vett elő a halbőrből. Tüzet rakott, és főzni kezdett.

De ezt már nem nézhette a szegény ember. Beugrott az ablakon, derékon kapta a leányt, és összevissza csókolta.

Aztán odaugrott a halbőrhöz, és bedobta a tűzbe. A leány összecsapta a kezét.

- Jaj, mit tettél?

- Most már örökre az enyém leszel - nevetett a halász -, és boldogan élünk. Nem változhatsz többé hallá.

- Igaz, igaz - felelte a leány -, de miből élünk? Mit eszünk? Hiszen ez volt az elemózsiás tarisznyám. És most elégetted...

- Annyi baj legyen! Ezentúl vadászni fogok, s talán több szerencsém lesz! Így is történt. A szegény emberből híres vadász lett, és boldogan élt szépséges feleségével.



Honnan kapta erejét az ifjú harcos?
Indián népmese


Valamikor régen egy bátor legényke a Varjú-indiánok törzséből, elment vadászni. Jó messze ment a falu határától, hogy harci fejdíszéhez sastollat szerezzen. A Varjú-indiánok szokása szerint felkapaszkodott a domb tetejére, ahol a sasok tanyáznak, ásott egy mély gödröt, és azt zöld levelekkel borította be. A tetejére egy darab húst erősített egy karóhoz, majd levette ruháját, és leült a gödör fenekére. Türelmesen várt, hogy mikor veszi észre valamelyik sas a csalétket. Gondolta, hogy ha odarepül, majd elkapja a lábánál fogva.

Az ifjú vadász egész nap várakozott kényelmetlen rejtekhelyén, de bizony a szerencse elkerülte. Amikor leszállt az éj, egyszerre csak távoli, de jól hallható, dobolásra lett figyelmes. Kíváncsi volt, honnan jön a hang. Kimászott hát a gödörből és elindult a dobolás irányába. Egy tóhoz ért. Megállt, mert biztos volt hogy a dobolás onnan hallatszott. De közben feljött a nap, és a dobolás elhallgatott. A vadász egész nap ott ült a víz partján, és balszerencséjét siratta.

Éjszaka azonban újból hallotta a dobolást: olyat, amilyennel a törzsbélieket szokás gyűlésre összehívni. És íme, a dobszóra megszámlálhatatlan állat és madár jelent meg úszva a tó tükrén.

Négy teljes napot töltött el az ifjú a tó partján, míg aztán a fáradtságtól és éhségtől kimerülve elaludt.

Amikor felébredt, hatalmas sátorban találta magát. A sátor madár- és állatbőrökbe öltözött emberekkel volt tele. Némelyikük vidám táncot járt, a többi a fal mellett ült. Az ifjú indián ezeket látta úszni a víz színén, csakhogy most emberi alakjukat vették fel. Az egyik, aki fontos személyiségnek látszott, hozzálépett, és így szólt:

- Barátom, hallottuk panaszodat, és segíteni akarunk rajtad. Látod ezeket a lényeket? Ezek mind állatok. Én vagyok a kutya. Nagy hatalom birtokában vagyok, és én ezt átadom neked, hogy te is képes légy mindarra, amire én. Megtanítalak egy táncra, ha hazamégy a te törzsedhez, ez a tánc mindig biztosítani fogja a jó vadászatot és a szerencsédet a harcban.

Miután a kutya átadta tudományát a fiatal indiánnak, társaihoz fordult:

- Testvéreim, én megtettem a magamét. Szánjátok meg ti is ezt a bátor fiatal harcost, és segítsetek rajta.

Egy pillanatig csend volt. Senki sem szólt, mintha nem is hallották volna a főnök felhívását. Végül is a bagoly állt fel:

- Segítségedre leszek - mondta az ifjúnak. - Én látok a sötétben, akármilyen fekete is az éjszaka, és akármilyen veszedelmes is az út. Ha éjjeli vadászatra mégy, mindig ott leszek melletted, és te is látni fogsz az én szememmel. Vedd ezeket a tollakat, és kösd a hajadba.

Ezekkel a szavakkal a bagoly átadott egy köteg tollat, és leült a helyére. Csend lett a sátorban, majd a bölénybika kelt fel, hogy átadja a fiatal indiánnak az erejét és kitartását a harcban, ügyességét az ellenség legyőzésében. Talizmánul egy bölénybőrből készült, akasztós tarisznyát adott neki, hogy azt viselje, ha harcba megy.

Utána a sündisznó állt fel, és átadva neki néhány tüskét a bölénybőr tarisznya díszítésére, így szólt hozzá:

- Én is segítek neked. Én olyan gyöngévé tudom tenni ellenségeimet, mint az őszi idő a legyeket. Ha harcba mégy, ellenségeid menekülni fognak előled, és te legyőzöd őket.

Ismét hosszú szünet következett, és amikor a sas felállt, mindenki feléje fordult, hogy mit fog mondani.

- Én is - mondotta méltóságteljesen - veled leszek, akárhová mégy, és átadom merészségemet a harcban, hogy ugyanúgy győzd le ellenségeidet, mint én. Így szólt, és néhány sastollat nyújtott át a bátor ifjúnak.

A daru következett, és egy csontot ajándékozott a vadásznak: legyen ez harci síp, mely elriasztja az ellenséget.

Az őz a gyorsaságát adta és egy kereplőt az ellenség megfélemlítésére, a medve erejét és egy csíkot a bundájából a tarisznya díszítésére.

Minekutána az állatoktól megkapta ezeket az ajándékokat, a bátor ifjú lefeküdt, és mély álomba merült... Amikor felébredt, ismét a tó partján találta magát. Hazatérve törzséhez, megtanította a Varjú-indiánokat arra a harci táncra, amit a kutyától tanult, és megmutatta az állatoktól kapott csodálatos ajándékokat. És ezek segítették attól fogva a táplálékot szerző vadászatban és az otthont védő harcban a Varjú-indiánokat.



A madarak hálája
Lipták Gábor meséje


Élt egyszer réges-régen a Balaton partján egy nagyon-nagyon öreg ember. Senki sem tudta, hogy hány esztendős: talán mindig is élt. Annyi bizonyos, hogy az idős emberek is úgy emlékeztek rá, hogy már az ő gyermekkorukban is vén volt.

Senki sem ismerte, senki sem szerette úgy a Balatont, mint ez a furcsa magányos kis öregember. Ismerte a nádasok rejtelmes világát, a tó halait, s hosszú élete alatt még a madarak nyelvét is megtanulta. Esténként, ha kint üldögélt ócska ladikjában a nádasban, és furulyájával a madarak beszédét utánozta, mindig akadt sirály, vöcsök, cankó, amelyik felelgetett neki. Sokszor még a halak is odagyűltek csónakja köré, s volt olyan is, amelyik kidugta ezüstös fejét a vízből, s úgy figyelte mit is csinál a kis öregember.

Szerette is nagyon a vizek minden lakóját: sohasem felejtett el finom kenyérdarabkákat szórni az éhes sirályoknak, s közben úgy beszélgetett velük, mint a gyerekekkel. Ha valamelyik vízi barátja csapdába esett, vagy bajba jutott, sietett segíteni: ha vadászokat látott, figyelmeztette a madarakat, s ha az orvhalászok jöttek, éles szigonyaikkal, messze hajtotta a csukákat a nádastól.

Amíg tudott, dolgozott az öregember, amikor azonban már nagyon megöregedett, nem tudott mást, mint hálót foltozni vagy kosarat vinni a piacos asszonyoknak. Azok aztán vetettek neki egy kis kenyeret, gyümölcsöt. A halat nem ette meg a világ minden kincséért sem, a halászoktól is csak kenyeret s tojást fogadott el munkájáért. Így tengette életét a kis öregember, de estefelé, ha kint üldögélt a nádas vizén ringatózó ócska ladikjában, mégis nagyon boldog volt. Kis furulyáján vidáman muzsikált a hegyeknek, vizeknek és magamagának, feje felett repkedtek kedves madarai, s idönkint feldobta magát mellette a vízből egy-egy ezüstös halacska.

Történt egyszer, hogy miközben az öreg elbóbiskolt csónakjában, nagy felhő ereszkedett a víz fölé. Valahonnan a Badacsony felől hajtotta erre a szél, bömbölve száguldott át hegyeken-völgyeken, földig hajtotta maga előtt a fákat, s felbolydította a vizet seprő nádasok egész világát. Ezernyi madár repdesett riadtan a víz felett; vijjogtak a sirályok, élesen kiáltozva vigyázták nádi fészkeiket a gémek. Igazi ítéletidő volt. Egy nagy hullám az öregember ladikját is elsodorta a parttól, s hajtotta, hajtotta befelé a hatalmas vízre.

Hiába igyekezett a part felé evezni a kis öregember, ócska evezője eltört, s a szél kedvére dobálta a kis lélekvesztőt. Mit tehetett volna mást az öreg: lefeküdt a csónak fenekére, s várta, hogy vagy neki lesz vége, vagy a viharnak. „Elég öreg vagyok - gondolta magában -, s egyszer úgyis meg kell halnom." Csak a madarakat, halakat, szelíd vízi barátait sajnálta itthagyni. nagyon. De mindegy volt már minden, a dereka megroppant a nagy erőfeszítésben, talán fel sem tudott kelni. Egy darabig bámulta a feje felett kerengő nagy fekete felhőt, aztán elaludt vagy elalélt - ki tudná megmondani?

Amikor felébredt, olyan csendes volt a hatalmas víz mintha sohasem barázdálta volna a kegyetlen vihar. Az ócska ladik békésen ringatózott a tükörsima tó közepén. Az öreg körülnézett. Mégsem vitte el hát az a nagy fekete felhő örökre? Megpróbált felkelni, de bizony mozdulni is alig tudott, s ha tudott volna, sem ér vele sokat, hiszen evezője eltörött. Ahogy azonban a felkelést, fordulást erőltette, látja ám, hogy a ladik fenekén ott van vele kedves nádfurulyája. „No -, gondolta -, ezzel sem furulyázom már sokat!" De azért lassan odanyúlt érte, s aztán, már csak megszokásból is, belefújt.

Hát amikor megszólalt a furulya, egyszerre, nagy suhogással, egy sirálycsapat repült a ladik fölé. Előbb magasan keringtek a madarak, aztán egész a csónakig leereszkedtek, s nézegették, mi történhetett a kis öregemberrel. Körbe-körbe repkedték a csónakot, s tanakodtak, mit is tegyenek. Az öreg meg csak fújta kedves furulyáját. Azt fújta rajta, hogy: „Éhes vagyok...éhes vagyok..."

Erre hirtelen elrepültek a sirályok, s az öreg egyedül maradt a nagy vízen. Elmúlt egy fél óra, talán egy óra is, s egyszer csak mit lát az öregember? Nagy sirálycsapat közeledik a csónakhoz, s mindegyik madár csőrében egy kis darabka kenyér. Amit a jó emberek nekik szórtak a vízbe, azt most elhozták bajba jutott öreg barátjuknak.

Egymás után ledobták a finom kenyérfalatokat a ladikba. Az öreg lecsillapította éhségét, majd megint elővette furulyáját. A madarak most már egész közel repültek a csónakhoz, hogy meghallgassák, mit mond. „Fázom...fázom..." furulyázta az öreg, s egyszer csak látja, hogy a sirálycsapat megint nekivág a levegőégnek, s nagy vijjogással a parti nádasok felé tart.

Ott aztán bizonyára elmondták a többi madárnak is, hogy nagy bajban van a furulyás öregember, mert hamarosan hangos kerepelés, vijjogás, rikácsolás verte fel a nádi birodalmat. Egyszeriben minden madár segíteni akart. Repültek rejtett fészkeikhez. Hoztak is onnan annyi jó puha fészektollat, hogy egész dunyhára való kitellett volna belőle. Hozott a vöcsök, a cankó, a nádirigó, a gém, s még a nagy fehér gólya is odahullajtott egy-két fehér tollat. Hamarosan olyan jó meleg nyoszolyát készítettek az öregnek, hogy odahaza sohasem aludt még olyan puha ágyban, s nem alszik olyanban tán még a királylány sem.

De az öreg csak fújta tovább a furulyáját: „Haza akarok menni...Haza akarok menni..." A sirályok megint elrepültek tanácskozni. Hogy aztán hogyan értették meg a jóságos öregember kívánságát a halakkal, azt már senki sem tudná megmondani.

De alighanem mégis megértették, mert egyszer csak érzi ám az öreg, hogy mozdul a csónak. Három óriási fogas, három hatalmas ponty, három félmázsás harcsa vette kerül a ladikot, s húzta-tolta a part felé. Hatalmas uszonyaik úgy verték a vizet, mintha csak motorcsónak szántott volna végig a színén.

Így vitték haza a tó lakói bajba jutott öreg barátjukat, aki aztán hamarosan megint talpra állt, s még sok-sok éven át furulyázott a parti nádasokban, embereknek, halaknak, madaraknak.


Az okos lány
Népmese


- Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy okos leány. De ez olyan okos volt, hogy az okosságának a híre még a királyhoz is eljutott. A királynak annyit beszéltek a fülébe a leányról, hogy befogatott a hintóba, a leányért küldött, s elhozatta az udvarába.

Felviszik a leányt a palotába, ott a király fogadja, s mondja neki:
- Na, te leány, hallottam a hírét a nagy eszednek, hát ha olyan nagy az eszed, van nekem a padláson százesztendős fonalam, fonj nekem abból aranyfonalat.
Felelte a leány: - Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, van az édesapámnak százesztendős sövénykerítése, csináltasson nekem abból orsót akkor én is megfonom az aranyfonalat.

Tetszett a királynak ez a felelet, mindjárt más kérdést gondolt ki.
- Hát jól van, leányom, az első kérdésemre jól megfeleltél, mondok mást. Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd meg azokat.
- Én jó szívvel - mondja a leány - ,csak elébb Felséged fordíttassa ki a korsókat, mert azt tudja bizonyosan, hogy semmit sem szoktak a színéről foltozni, hanem a visszájáról.

Mondja a király: - Okos volt a második felelet is. Még adok neked egy kérdést, s ha arra is megfelelsz, itt a kezem, feleségül veszlek.
- Csak mondja, felséges királyom.
- Hát én azt mondom, hozz is, meg ne is, legyen is, meg ne is.
Gondolkozik egy kicsit a leány, azzal kifordul az ajtón, megy a konyhába a szakácsnétól kér két szitát. Aztán megy az udvarra, ott éppen röpködött sereg galamb, megfogott egyet, a két szita közé tette, úgy ment fel a király színe elé.
- Itt van, felséges királyom.
Fogja a király a két szitát, hogy megnézze, mi van benne. Abban a pillanatban a galamb kirepült.
- Na, lássa, felséges királyom, hoztam is, nem is, volt is, nincs is.

De már erre olyan erősen megtetszett a királynak a leány, hogy egyszeribe hívatta az udvari papját, összeesküdött a leánnyal. Elő a cigányokkal, lett nagy lakodalom, eltartott egy hétig, talán kettőig is.

Én is ott voltam, egyet jót táncoltam.

Aki nem hiszi, járjon utána.



A holdvadászok
Izlandi népmese


Egy szép csöndes estén az egyik falu apraja-nagyja a barátságos fényű holdat leste. A hold az egyik hegycsúcsról világított feléjük, és olyan közelinek tűnt, hogy azt hitték, akár a kezükbe vehetnék, csak fel kellene menni érte a hegycsúcsra. Milyen jó is volna, ha lehozhatnák magukhoz, a faluba! A sötét téli estéken milyen szépen világolna! Bizony nem kellene pislogó lámpafénynél vakoskodniuk, ha az asszonyok szőni, fonni akarnak. Addig-addig mondogatták, hogy milyen jó is volna, míg végül elhatározták, hogy megszerzik maguknak a szelíd fényű holdat. A falu legerősebb legényei vágtak neki a hegynek, melynek csúcsáról oly hívogatón fénylett. Hamarosan föl is értek a hegytetőre, de jaj, a holdat már nem lelték ott, fenn úszott a magas égbolton. Délnek tartott, s nemsokára egy másik hegycsúcsról fénylett feléjük. A legények meg utána. Megmászták azt a másik hegyet is, de a holdat már ott sem találták, már csak visszfénye csillant a hideg köveken.

S így tartott ez egész éjszaka. A hold békésen szállt a sötétkék égbolton délnek, mindig távolabbi és távolabbi hegycsúcsokról fénylett feléjük; az égen halovány felhők úsztak a nyomában, lent a földön meg egyre nehezülő léptekkel követték útját a holdvadászok.

- Alighanem fél tőlünk, azért menekül! - mondta az egyik legény.

Csalogassuk magunkhoz, ne szálljon már tovább, mert sohasem érjük utol! Megálltak hát a holdvadászok egy hegycsúcson, s csalogatni kezdték a holdat, így:

Hold, szép holdacska,
szállj a tenyerembe!
Vajas kenyér vár terád,
itt van a zsebembe!

De a holdnak nem kellett a vajas kenyér, nem szállt a vadászok tenyerébe, egyre messzebb úszott dél felé, egyre távolabbi csúcsokon csillant a fénye. A legények üres zsebbel, üres kézzel, pirkadattal tértek vissza a falujukba. A hold meg folytatta útját fenn a magasban, hogy szelíd fényéből egyformán jusson az egész világnak.



Haragszik-e gazd'uram?
Népmese


Volt egyszer egy szegény ember. Három fia volt, kettő derék, ügyibevaló legény, a harmadik olyan tabajdok, „tedd el s elé se vedd" legény.

Azt mondja egyszer a legidősebb legény

- Hallá-e kend, apó, én elmegyek szógálatot keresni s ha haza jövök, egy véka pénzt hozok magammal.

A szegény ember bizony egy szóval se mondá, hogy: ne, s a legény el is indult szerencsét próbálni. Ment, mendegélt hegyen-völgyön átal, beállított egy gazdag emberhez s bészegődött annál szógának. De a kontraktusba azt íratta, hogy egy esztendő leteltével fizessen a gazda neki egy véka pénzt s amelyik az esztendő leforgása alatt megharagszik, a másik vágja le annak az orrát. Az esztendő kukukk-szóig tartott.

A gazda először is cséplésbe állítá a legényt s csépeltette, hogy nyelvit is kivetette belé, de mikor az evés ideje megjött, csak nem hívá enni. Két-három napig csak csépelt, csépelt a legény éhen, szomjan, de már ekkor kikelt a béketűrésből s azt mondá

- Hát gazduram, miféle ember kend, hogy még enni sem ad a cselédjének?

- Talán bizony haragszol? - kérdé a gazda.

- Már hogy az istennek az égő haragjába ne haragudnám!

- No bizony, ha haragszol, akkor add is ide az orrodat, hé! - mondá a gazda.

Mit tehetett a szegény legény, szegény feje, oda kelle tartani az orrát, a gazda egy fanyelű bicskával lenyisszentette s a legénynek pénz nélkül, orr nélkül kelte hazamenni.

Hej, elbeszéli otthon nagy szomorán, hogy mi történt vele, de meg is járta

- No csak megállj, - mondá a második legény, - most már én megyek el ahhoz a gazdához, majd elhozom én a pénzt is meg a gazda orrát is.

El is ment a második legény, de "kivilágra" éppen úgy járt, mint a bátyja. Neki is, mint a bátyjának, pénz nélkül, orr nélkül kelle hazamenni.

Azt mondja most a tabajdok legény

- Már most én megyek el, hátha jobban járok, mint ti.

No bezzeg lett erre szörnyűséges kacagás! Eleget mondták neki: maradj itthon, te szerencsétlen, te emberizink te! - Nem használt semmit, a tabajdok legény útnak eredett. Beszegődött a gazdához, éppen olyan kontraktussal, mint a bátyjai.

Ahogy béállott a szógálatba, a gazda mindjárt csépeltetni kezdett vele, de enni bizony bé nem hívta sem első nap, sem második nap. A legény csak ümgetett magában, de nem szólt semmit, hanem felmért este-reggel két véka gabonát s azért a szomszédba mindig adtak enni. Igy tartott ez két álló hétig. Egyszer csak azt kérdi a gazda:

- Hé, legény, hát te csak csépelsz mendég s aztán sohasem eszel ?

- Dehogy nem, gazd'uram, - feleli a legény, - van itt gabona elég, istennek hála, adnak azért ételt is, ha kell.

- Ugy-e!?

- Talán bizony haragszik, gazd'uram?

- Dehogy haragszom, dehogy haragszom; feleli a gazda, - eszem ágába sincs haragudni.

Másnap vasárnap volt, a cséplést félbehagyták.

A gazda s a felesége elment a templomba s azt mondták a legénynek, hogy aztán, míg ők oda lesznek, jól főzze meg az ételt s tegyen a fazékba petrezselymet.

A legény egyet gondol s a gazda drágalátos kutyáját, akit Petrezselyemnek híttak, belényomta a fazékba.

Jőnek haza templomból s az asszony mindjárt kutyát szólítja, mert erősen szerette. De bizony csak hiába kiabált: U-u. Petrezselyem, nye! - a Petrezselyem nem jött elé.

Megszólal a legény:

- Már minek kiabál annyit, asszonyom, mikor megparancsolta, hogy a Petrezselymet a fazékba tegyem?

No hiszen lett erre szörnyű patália, sírás-rívás!

A legény kérdi a gazdát

- Talán bizony haragszik, gazduram?

- Dehogy haragszom, dehogy haragszom, felelt a gazda, - eszem ágába sincs, - pedig a nyelvét is rágta nagy mérgibe.

Másnap a gazda s a felesége elment lakodalomba s meghagyták a legénynek, hogy dolgozzék ő is azt, amit a szomszédok.

No! éppen jót parancsoltak. A szomszéd gazda éppen akkor szedte le házáról a régi zsindelyt, hogy újra fedje. A legény is fogja magát s mind egy szálig leveri a zsindelyt gazdája újdonat új fedelű házáról.

Hazajönnek a lakodalomból s kérdi a gazda:

- Hát te mit csináltál, te?

- Mit csináltam volna, ha azt nem, amit a szomszéd? Talán bizony haragszik, gazduram?

- Dehogy haragszom, dehogy haragszom, eszem ágába sincs, - felel a gazda.

Aj! mérgelődött a gazda magában, nem tudta, mit csináljon ezzel a bolond legénnyel. Este összebeszélt a feleségivel, hogy adjanak valami olyan dolgot, amit nem tud elvégezni, s aztán kergessék el. Mindjárt bé is hivatja a legényt s azt mondja neki:

- Hallod-e hé, reggelre olyan ösvényt csinálj a házam ajtajától a pajtáig, hogy egyik lábammal keményre, a másikkal lágyra lépjek, különben elkergetlek.

Kimegy a legény, gondol erre is, arra is, egyszer csak bemegy a juhakolba, ott száz juhnak levágja a nyakát s a lábát s az egyiket hasra, a másikat hátra fektetve, elkészíti az ösvényt.

Látja reggel a gazda a szörnyű pusztítást, rákiált a legényre

- Mit csináltál megint, te ?

- Olyan ösvényt, amilyent gazduram parancsolt, - felelt a legény. - Talán bizony haragszik, gazduram?

- Dehogy haragszom, dehogy haragszom, eszembe se jut haragudni.

Azt mondja este az asszony:

- No hallá-e, kell valamit csinálnunk ezzel a legénnyel, mert ha nem, mindenünkből kiforgat. Reggel fölülök a nagy körtefára, kukukkolok, mint egy kukukk, kied pedig hívja bé azt a bolondot s mondja meg neki, hogy kitelt az esztendő, fizesse ki a bérit, hadd menjen innét isten hírivel.

Reggel az asszony csakugyan föl is ült a körtefára s elkezdett kukukkolni. A gazda béhívja a legényt, kifizeti a bérit s azt mondja neki:

- Hallod-e, legény, megszólalt a kukukk, most már mehetsz isten hírivel.

Azt mondja erre a legény:

- Hát biz' én el is megyek, gazduram, csak még elébb meg szeretném nézni a kukukkot, mert ilyen madarat sohasem láttam.

Azzal elmegy a körtefához s azt olyan isten igazába megrázintja, hogy a kukukk egyszeribe lesuppant az asszony képibe'. Haj! volt sikoltozás, kiabálás, jajgatás! Az asszonynak kitörött a lába a nagy esésbe! De most már a gazda sem tudá visszatartani a mérgét s azt mondá:

- No te ilyen-olyan gazember! A búzámat eladtad, a drága jó kutyámat megfőzted, a házamról a zsindelyt leverted, száz darab juhomat megölted s most a feleségem lábát is kitörhetted, - eltakarodj az én életemből!

- Talán bizony haragszik, gazduram, - kérdi a legény.

- Hogyne haragunnám, te istentelen, te!

- No hát akkor adja is ide az orrát, hadd vágjam le!

Mit volt mit nem tenni, odaadá az orrát a gazda. Azt mondja most a legény:

- No most, ha azt akarja, hogy elmenjek, adja ide a két bátyám orrát is.

A gazda odaadta, csakhogy megmenekedjék tőle. Hazament a tabajdok legény nagy vígan a véka pénzzel s a bátyjai orrával. Ahajt csak oda nyomintá mindakettőnek az orrát s úgy odaforrottak abb' a minutába, mintha le se vágták volna onnét soha. De bezzeg volt-e öröm, nagy dinom-dánom. Nagy örömükben még a gazda orrát is visszavitték, szépen visszaforrasztották, kibékültek s még máig is élnek, ha meg nem haltak.



Mákszem-mese
Hárs László meséje


Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egy dölyfös uraság. Pohos teste vaskos, kerek, vaslába vert vasgyökeret, s düllesztette vashasát. És ez a vasuraság a mérlegen terpeszkedett, mert vassúly volt - ezerkilós legalább. Vasfején ült vaskalap, és a vaskalap alatt ily gondolat motoszkált:
- Nincs erőmnek mása, tanúm rá e mázsa. Jó időben, rossz időben terpedek a serpenyőben, s ing a mérleg alattam; sokat nyomok a latban. Minden úgy van, ahogy merő kényben-kedvben akarom, mert erőm van. És az erő: jog! igazság! hatalom!

Amíg emígy locsogott, valahonnan a mérlegre egyetlenegy cseppnyi mákszemecske potyogott. Amit ütött, az nem is zaj volt, csak sóhaj. Ahhoz képest dörgő ágyú, ha titkon perceg a szú. Aztán ismét néma csend.

Mákszemecske megszeppent. S noha gyorsan elrejtezett egy nagy kenyérmorzsa megett, meglátta a vasember. Vas állkapcsa bőszen őrölt, és vashangon összepörölt a mákszemnyi mákszemmel:
- Te kis semmi, semminél is kevesebb! Mit akarsz? Tán lenyomni a mérleget? Meg akarsz tán méretőzni, te pihe? Megmondom én, mi a súlyod: semmise. Recseg-ropog a serpenyő alattam, de te nem nyomsz egyáltalán a latban. Mégis ide tolakodtál, a mázsámra lopakodtál, személyemmel huzakodtál, tudd meg: égig nem nőnek a fák sem..., ezért én most eltiporlak, semmi tested széjjelporlad, elpusztulsz, hogy megtanuljad: hozzám képest mily csekély vagy. Mákszem!

A kis szürke mákszemecske morzsa mögé bújt szepegve, s érezte, hogy felragadja a vas hatalmas haragja serpenyőstül a magasba, hogy szétzúzza végre. Nagy veszélyben volt kis élte, szinte már érezni vélte: szorul nyakán a hurok: S míg győzködött a vasbajnok, rettegtében felsóhajtott, azt se tudva, mit susog:
- Jó testvérek, mákszemecskék, mentsetek meg, ha van mentség! Hogyan történt, hogyan nem? Van-e szem a mákszemen? Halló fül és értő elme, felfogni a veszedelmet? Vagy csupán egy mákzsák szája nyílt meg végre-valahára? Nem tudni. De annyi tény: ott termett egy máklegény. Nincs kezében kard, se bicsak, jómaga is mákszemnyi csak. Mégis kiált:
- Édes felem, itt van már a segedelem!

Vaspotrohos, vashasas, vaskalapos vaspasas vihog-röhög, majd megfúl, és így böfög válaszul:
- Ez aztán a segedelem! Nyakamon a veszedelem. Kicsiny mákszem, édes felem, jobb lett vón, ha nem nyitod ki szád sem, mert téged is eltiporlak, semmi tested széjjelporlad, elpusztulsz, hogy megtanuljad, hozzám képest mily csekély vagy. Mákszem!

S a serpenyő szállt recsegve.

A jövevény mákszemecske érezte, hogy felragadja a vasharag a magasba. És amint vesztébe szállt ott, mákszemhangon így kiáltott:
- Jó testvérek, mákszemecskék, mentsetek meg, ha van mentség! Hogyan történt, hogyan nem? Van-e szem a mákszemen? S halló fül és értő elme felfogni a veszedelmet? Vagy csupán egy mákzsák szája nyílt meg végre valahára? Nem tudni. De annyi tény, ott egy újabb máklegény. Majd nyomába jönnek ketten.

A vasember meg se rebben.

Tízen jönnek - neveti. Száz jön - semmibe veszi.

Áll a dölyfös uraság, pohos teste vaskos, kerek, vaslába ver vasgyökeret, s kidülleszti vashasát. Vasfején ül vaskalap, és a vaskalap alatt gondolat száll, mint a fecske:
- Jöjjön csak sok mákszemecske! Unom én, hogy egyet-egyet eltiporjak, tönkretegyek. Ha együtt egy milliárd, akkor teszek bennük kárt.

S a mákszemek özönlenek, majd zuhognak, majd ömölnek... Valamennyi pihe, semmi, semminél is kevesebb. Hogy is tudná billegetni a hatalmas mérleget? Hisz csupán a mozdulatlan vasuraság nyom a latban. S mákszemecskék csak ömölnek, néma csendben özönölnek... S ím; egy szörnyű pillanatban, ki egymaga nyom a latban, a vashasú uraság, érzi, hogy a mázsán titkos, ismeretlen erő futkos, megrezzentve potrohát!

Megretten a vasember. Kiáltana, de nem mer. Félelem rázza a testét. S zuhognak a mákszemecskék. Valamennyi pihe, semmi, semminél is kevesebb, s mégis, mégis, a sok semmi billenti a mérleget! Félszre válik vasharagja, érezve, hogy mint ragadja a sok semmi a magasba őt s a lengő serpenyőt. Megfeszül a vas hasember, mégsem bír a mákszemekkel; özönükbe végre egyszer a mázsa is belenyög. A serpenyő égre szökken. A vasember nagyot zökken s meginog. S még mielőtt egyet szólna- földre hull, mint férges alma...

S tehetetlen hever ott.

Földön a vasember, fönt meg a mákszemek. Nézi a vasember, s sejti már, mi lehet: példa ez, úgy bizony, példa, mit ne feledj: sok mákszem mázsát nyom, sok mákszem sokra megy.



A didergő király
Móra Ferenc verses meséje


Mese, mese, mátka, pillangós határba:
volt egyszer egy király Nekeresdországba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába,
sűrű könnye pergett fehér szakállába:
"Akármit csinálok, reszketek és fázom,
hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
tőle nem sajnálom, véle megfelezem!"

Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
"Ki tud orvosságot a király bajáról,
hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?"
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot,
de együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
"Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
hívjátok elő az udvari bolondom!"

Bukfenc-vetegetve jön elő a bolond
cseng-peng, kong-bong rajta a sok arany kolomp.
Mókázna a jámbor, serdül, perdül, fordul,
de a király rája haragosan mordul:
"Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed."
"Teli van énnálam ésszel a szelence:
hideg ellen legjobba meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám" - nevetett a bolond
s nevetett köntösén a sok arany kolomp.

Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
hozzák fülönfogva az udvari fűtőt!
"Hamar cédrusfával a kandallót tele,
urunk-királyunknak attól lesz melege!"
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
el is égett benne vagy száz cédrusmáglya.
Sergett is a király előtte, megette,
utoljára mégiscsak azt dideregte:
"Fűtsetek mert megvesz az Isten hidege,
már a szakállam is csak úgy reszket bele!"
Nyöszörög a fűtő: "Felséges királyom,
életem-halálom kezedbe ajánlom,
most dobtam bele az utolsó forgácsot,
jó lenne hívatni az udvari ácsot!"

Nekibúsul erre a didergő király,
szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
"Vágjátok ki kertem minden ékességét,
a szóló szőlőnek arany venyigéjét,
a mosolygó almát, a csengő barackot,
hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
csak úgy kékellik már az ajkam is bele!"

Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
nyögve gubódzik be farkasbőr-bundába:
"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
csak egy fogam van már, az is vacog bele!"

Nekeresdországban van is nagy kopogás,
ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -
a király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
csacsog, mint az erdők zengő muzsikása:
"Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!"

Megfordul a király: "Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom ki vagy, soha se láttalak,
mért haragszol reám? Sohse bántottalak!" -
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
Minek szedetted le a házunk tetejét?
hó is hullongázik, eső is szemezik,
a mi padlásunkra az most mind beesik;
elázik a bábum kimosott ruhája,
vasárnap délután mit adok reája?"

Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
a király jégszíve harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
szöghaját a lánynak végigsimogatja:
"Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyemfőkötője,
lesz ezüstkötője, aranycipellője!"

Most már meg a kislány mondta azt, hogy "Ácsi!
Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!
" Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -
s didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
városa lakóit összekurjantotta:
"Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
juttatok belőle, aki fázik, annak!"

"Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
a márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
"Asztalt terítgetni, ökröt sütögetni,
fussatok a hordót csapra ütögetni!
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
mint a saját népem - nagy Meseországban..."


A törpekirály epreskertje
Mészöly Miklós meséje


Egyszer a törpekirály csikorgó hidegben baktatott hazafelé. Fújt a szél, porzott a hó, még a farkasok is dideregtek.

Éppen egy faluba érkezett, mikor beesteledett.

De bizony messze volt még odáig, ahol a törpekirály lakott!

Azt gondolta hát, hogy bezörget valahová, s szállást kér éjszakára. Látott is egy szép tornácos házat, az ablaka úgy világított a sötétben, mintha a nap sütne odabent.

A gazdag ember lakott itt, aki egyszerre három lámpást égetett, mert egy nem volt elég neki. A törpekirály odament a fényes ablakhoz, és bekocogott.

A gazdag ember lánya jött ki ajtót nyitni - de mikor megtudta, hogy mi járatban van az idegen, egyből kiadta az útját. Becsapta az ajtót.

Mit tehetett a törpekirály: tovább-baktatott a csikorgó hidegben. Amikor a falu végére ért, látott egy kis szalmakontyos házat, az ablakán gyenge fény szűrődött ki. A szegény ember lakott itt, s csak egy gyertya pislogott odabent. A törpekirály itt is bekocogott.

A szegény ember lánya nyitott ajtót - s mikor megtudta, hogy mi járatban van az idegen, mindjárt bevezette, meleg tejjel kínálta, s a kemencepadkán fekhelyet készített neki.

Mikor a törpekirály lefeküdt, csak ennyit mondott: - Lányom, holnap reggel gyere ki a hegyek közé, a vasajtót keresd meg, ott leszek!

Amikor megvirradt, a törpekirálynak hűlt helye volt a kemencepadkán. A lány mindjárt kosarat kapott a karjára, csizmát húzott, kendőt terített magára, s elindult a nagy hóban a hegyek közé.

Bizony nem volt könnyű a vasajtót megtalálni - dél lett, mire megtalálta. De még zörgetnie se kellett, a törpekirály máris nyitotta az ajtót, és betessékelte a lányt. S az meg azt hitte hirtelen, hogy télből nyár közepébe csöppent! Amerre csak nézett, gyönyörű eperbokrok zöldelltek - piroslottak mindenfelé. A lány mindjárt le is hajolt az egyik bokorhoz, de a törpekirály rákiáltott: - Ahhoz ne nyúlj! - s a hatalmas nagy kertnek egy másik sarkába vezette. - Innét vigyél! - mondta.

Csupa-csupa öregszemű, mézédes eperrel volt itt tele a föld; nem volt nagy fáradság teleszedni a kosarát. Megköszönte a törpekirály jóságát, aztán indult is haza - s otthon az egész család jól belakott eperrel.

Hanem hamar híre ment ám a szerencséjének! S a gazdag lány is megtudta rögtön. Nosza, fogta ő is a kosarát, ment a hegyek közé. A vasajtónál ő is ott találta a törpekirályt. Ő is telerakta a kosarát - de még azt se mondta, köszönöm, máris indult haza, hogy eldicsekedjen vele, mit látott, mit hozott.

Hanem amikor nagy büszkén belenyúlt a kosarába, a sok eperszem hirtelen mind varangyos békává változott.

Bezzeg toporzékolt, átkozódott a gazdag ember lánya! De ne sajnáljuk - azt kapta, amit megérdemelt.



A galamb, a réce meg a lúd
Népmese


Egyszer a galamb, a réce meg a lúd nagy-erős barátságot kötött, s elindult együtt világot látni. Amint mentek, mendegéltek, rengeteg erdőbe értek, rengeteg erdő közepében találtak egy nagy hordót.

Felszáll a galamb a hordóra, hozzátörülgeti a csőrét, szagolja, s nagy örömmel elkezd turbékolni:
- Van bor! Van bor! Van bor!

Megörül a réce is, az is elkezd hápogni nagy hangosan:
- Csak csapra, csak csapra!

Mindjárt csapra is verték a hordót, a lúd meg kinyújtotta hosszú nyakát, s nagyokat kiáltott:
- Iiigyunk, iiigyunk, iiigyunk!

Itt a vége, fuss el véle!


Kétféle ajándék
Német mese


A király vadászni ment az erdőbe, magányosan bolyongott úttalan utakon, de vadnak nyomára nem bukkant. Már beesteledett, mikor észrevette, hogy eltévedt a rengetegben. A ruháját tüske tépte, megéhezett, megszomjazott, de az utat csal nem lelte. Egyszer aztán a szénégető kunyhójához ért, s annak az ajtaján bekopogott. A szénégető valahol messze járt, de a felesége otthon volt, jó szívvel fogadta az ismeretlen, fáradt vándort. Krumplit főzött neki vacsorára, puha szénán altatta, s egyre mentegetőzött, hogy szegénységükből többre, jobbra nem telik, de amit ad, azt jó szívvel adja. Nem tudta a szegény asszony, hogy a fáradt vándor maga: a király, de ugyan hiába tudta volna, a szénégető kunyhójában csak hírből ismerték a pecsenyét, a puha pihés nyoszolyát. A király jó étvággyal megette a krumplit, mind a tíz ujját megnyalta utána, s olyan jóízűen aludt az illatos szénában, hogy a királyi nyoszolyában sem különbül. Reggel aztán megköszönte a szegény asszony jóságát, s fizetségül egy aranytallért adott neki. Az asszony azt, hitte, hogy a tallér holmi olcsó csecsebecse, és csak azt sajnálta, miért is nincs rajta lyuk, hogy legalább nyakába akaszthatná. De ahogy jobban megnézte, rájött, hogy az ismeretlen vándor arcmása csillog a talléron.

Mikor aztán hazatért az ura, s a felesége megmutatta neki az aranytallért, s elmesélte, hogy volt, mint volt, a szénégető úgy vélekedett, hogy csakis a király járhatott a házukban.
- Ami igaz, az igaz! - mondta. - Ilyen jóízű krumplit sehol sem terem, csak itt nálunk, a homokos földben! Nem csoda, ha király uram megnyalta utána tíz ujját. Meg aztán ilyen illatos szénában sem alhatott még soha, nem csoda, ha jólesett neki az alvás! De azért egy aranytallér mégiscsak sok egy tányér krumpliért! No, viszek is neki még egy kosárral, hadd egye, ha annyira ízlett neki!

El is ment a szénégető a királyi palotába, vitte a kosár krumplit.
- Király uram, hoztam neked egy jó kosár krumplit, edd meg jó étvággyal, és váljék egészségedre!

Jólesett a királynak az ajándék meg a szíves szó, s hogy viszonozza a szénégető emberségét, azon nyomban gazdaggá tette, adott neki egy szép tanyát, de még ökröket is, lovakat is hozzá.

Volt a szénégetőnek egy testvérbátyja, gazdag, kapzsi ember, aki sohasem szánta meg a szénégető szegénységét. No, most, mikor meghallotta, milyen szerencse érte az öccsét, úgy gondolta, hogy vele is megeshetik ilyesmi. És hogy elősegítse a szerencse útját, kivezette az istállójából a legszebb almásderes lovát, s ment vele a királyi palotába.
- Király uram, ajándékot hoztam neked - mondta a kapzsi gazdag. - Elhoztam a legszebb almásderes lovamat, hatvan aranyat adnának érte a vásárban, de én inkább neked ajándékozom, fogadd jó szívvel.

A király menten tudta, honnan fúj a szél, s elhatározta, hogy alaposan megleckézteti a kapzsi gazdagot.
- No, ha hatvan aranyat ér az almásderes, én sokkal többet adok érte! A lóért cserébe megkapod ezt a kosár krumplit, amiért egy egész tanyával, ökrökkel, lovakkal fizettem!
Ezzel a kapzsi ember kezébe nyomta a kosarat, s kitessékelte a palotából.

Az almásderest bekötötték a királyi istállóba, s azóta is vidáman ropogtatja a zabot, de a gazdag embernek még most is keserű lesz a szája íze, ha csak ránéz a krumplira.



Két gyertya
Hans Christian Andersen meséje Rab Zsuzsa fordításában


Volt egyszer egy szép szál viaszgyertya, aki nagyon is jól tudta magáról, hogy mit ér.

"- Viaszból teremtettek, formába öntöttek!" - kevélykedett.

"- Szebb a lángom, mint más közönséges gyertyának, s tovább is égek: kristályüveg csillárban volna a helyem vagy legalább ezüst gyertyatartóban."

- "Gyönyörű élete lehet!- sóhajtott fel mellette a faggyúgyertya. - Engem bizony csak faggyúból teremtettek, de azért én is érek valamit, mindenesetre többet, mint némelyik faggyúgyertya, akit. csak háromszor mártanak. Engem nyolcszor mártottak, hogy elég vastag legyek. Nem is panaszkodom a sorsomért. Tudom, hogy előkelőbb dolog viaszból születni, mint faggyúból, de hát nem rajtunk múlik, hogy minek születünk. Kegyed majd a szobába kerül, a kristálycsillárba, én meg a konyhába, s az sem utolsó hely, hiszen az tartja el az egész házat."

"- Ó! - húzta el a száját a viaszgyertya. - Van a világon fontosabb dolog is az evésnél! Sokkal többet ér a társasági élet. Ha az ember egy ragyogó társaságban maga lehet a legragyogóbb! Ma este bál lesz a házban, mindjárt jönnek értem meg a családomért."

Ahogy kimondta, már jöttek is érte, de nemcsak őt vitték el, hanem a faggyúgyertyát is. Maga a ház asszonya vette a kezébe, s a konyhába vitte: egy kisfiú várt ott kosárral a kezében. Krumplival rakták meg a kosarat, almát is tettek melléje; a jószívű háziasszony ajándékozta meg vele a kisfiút.

- Ezt a faggyúgyertyát is vidd haza, kisfiam - mondta végül. - Édesanyád világos virradatig dolgozik, elkél a gyertya nálatok.

A kislánya ott állt mellette, s amikor azt hallotta: világos virradatig, felragyogott az arca.

- Én is fennmaradok ma világos virradatig! - kiáltotta boldogan. - Ma éjszaka bál lesz nálunk, s a legszebb ruhámat veszem föl, a piros szalagosat! Csak úgy sugárzott örömében.

„De jólesik ilyet látni! - mondta magában a faggyúgyertya. - Sohasem felejtem el, milyen boldog volt ez a kislány! Ilyet úgysem látok többet."

A kisfiú beletette a kosarába, ráhajtotta a födelet, s vitte haza.

„Ugyan hová kerülök? - törte a fejét a faggyúgyertya. - Biztosan szegény emberekhez, akik talán még réztartót se tudnak adni alám, a viaszgyertyát meg kristálycsillárba helyezik, és fénypontja lesz a társaságnak. Előkelő uraságokra szórja a fényét - ó, de nagyszerű is az! Nekem alighanem másképp alakul a sorsom, hiszen csak faggyúból öntöttek."

Csakugyan szegény emberekhez került, egy özvegyasszonyhoz és három gyermekéhez, abba a rozzant kis házba, amely éppen szemközt volt az előkelő úri házzal. Megörült az özvegyasszony, amikor a gyertyát meglátta.

- De szép szál gyertya! - kiáltotta. - egész éjjel világít majd nekünk. És meggyújtotta.

"- Juj! - utálkozott a gyertya. - Közönséges kénes gyufával gyújtanak meg! Bezzeg a viaszgyertyát jobban megbecsülik odaát!"

Ott is akkor gyújtották meg a gyertyákat: felragyogtak a termek. Kocsik robogtak a ház elé, előkelő öltözetű báli vendégek szálltak ki belőlük, zeneszó áradt ki az utcára.

„Most kezdődik a bál! - gondolta sóvárogva a faggyúgyertya, s eszébe jutott a gazdag kislány örömtől sugárzó arca. - Ilyet se látok többé!"

De az özvegyasszony legkisebb leánykája egyszerre csak odasomfordált testvéreihez, megölelte őket, és nagy-nagy titkot súgott a fülükbe:

- Mit gondoltok, mi lesz ma vacsorára? Sült krumpli, úgy ám! - és csak úgy sugárzott a boldogságtól; a gyertya világa éppen az arcába hullott, s a gyertya olyan igaz örömet látott az arcán, mint nemrég az úri házban a gazdag kislányén, amikor így dicsekedett: „Ma éjszaka bál lesz nálunk, s a legszebb ruhámat veszem föl, a piros szalagosat!"

„Lám, a sült krumpli ér annyit, mint a fényes bál! - gondolta a faggyúgyertya. - Hiszen egyformán örül ez a két kislány, a gazdag meg a szegény!" Még rá is tüsszentett az igazságra, helyesebben szólva sercent egyet, mert egy faggyúgyertyától csak ennyi telik.

Asztalt terítettek, és nekiláttak a sült krumplinak. Ó, de pompás íze volt! Valóságos ünnepi lakomát csaptak belőle. Még egy-egy almát is kapott mindenki vacsora utáni csemegének.

Aztán lefeküdtek a gyerekek, az édesanyjuk megcsókolta őket, s nyomban el is aludtak. De az anyjuk fönn virrasztott: egész éjszaka varrt, hogy megkeresse a három gyermek kenyerét. A szemközti házból átragyogtak a fehér viaszgyertyák, áthallatszott a báli zene. Fönn a magasban pedig tündöklöttek a csillagok, egyformán szitálták halvány fényüket a gazdag házra meg a rozzant házikóra.

„Mégiscsak szép volt ez az este! - mondta magában a faggyúgyertya. Vajon boldogabb volt-e a kristálycsillárban a viaszgyertya? Ezt meg kellene tudnom, mielőtt csonkig égek.''

És a két kislányra gondolt; az egyikre a viaszgyertya a másikra a faggyúgyertya vetette fényét, mégis egyformán sugárzott az arcuk.

Eddig a történet, az okosnak ennyi is elég.



A szelek szigete
Német mese


Réges-régen, öreg időkben a szelek még mind-mind együtt laktak egy kis szigeten, valahol a végtelen világóceán közepe táján.

Nem voltak még vitorlás hajók, hiszen a manapság szanaszét kóborló szelek még nem dagasztották a vitorlákat. Az emberek csak evezős csónakokkal és hajókkal járták a vizeket, ez pedig nagyon fáradságos volt, sok emberi erő kellett hozzá, és az utasok, áruk csak lassan értek céljukhoz.

Néhány dúsgazdag kereskedő azonban - hatalmas hajóikat ezer meg ezer evezős rabszolga hajtotta kikötőből kikötőbe - hallott valamit a szigeten lakó szelekről, és elhatározta, hogy munkába fogja őket.

Jól tudták, hogy a szabad szelek önszántukból erre soha rá nem szánják magukat, ezért hát cselt eszeltek ki ellenük.

Legnagyobb hajójukat telerakták édes, mámorító borral, és odaeveztek a szelek szigetéhez. Partra szálltak, és azonnal összebarátkoztak egy vidám szélforgataggal meg egy könnyelmű forgószéllel.

Végül is addig-addig, hogy az egész szélnemzetséget lakomára hívták hajójukra.

Jöttek is a szelek boldogan, mert kedvükre való volt a vidám élet, és ittak, daloltak egész álló nap késő éjszakáig.

A jeges északkeleti és a viharos zivatarszél nem ismert mértéket az ivásban. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen csak vad természetük szerint cselekedtek. De az már meglepő volt, hogy az enyhe, lágy szellőcskék is olyan sok édes-mézes bort ittak, hogy egykettőre megártott nekik. Eleinte finoman, kedvesen dúdolgattak, zümmögtek, később azonban már csak gagyogni és dadogni tudtak, végül egyik a másik után elszenderedett.

Csak a szelek ősöreg ükapja, a nagy hatalmú orkán tartotta még magát. A ravasz kereskedők azonban rajta is kifogtak. Ők maguk csak egy-egy kis kortyot ittak minden pohárból, a többit az asztal alá öntötték. Így éberek és józanok tudtak maradni. Az ősöreg orkán pedig egyszerre csak mély basszus hangon hortyogni kezdett.

Erre vártak a kereskedők! Gyorsan fel a horgonyt! Evezősök, munkához! - és már ki is futottak a part mellől a nyílt tengerre, fedélzetükön az egész szélnemzetséggel.

A hajó már messze-messze járt, a nap is delelőre hágott, mire a szelek végre ébredezni kezdtek. Megrémültek fölöttébb igen, mikor észrevették, hogy ismeretlen vizekre vitte őket a hajó, messze távol szigetüktől.

Nagynehezen kidörgölték az álmot szemükből, és éktelen dühvel vendéglátóikra vetették magukat.

Úgy felkorbácsolták a tenger vizét, hogy a hatalmas hajó fölborult, és elmerült a hullámokban.

A szelek azonban többé nem nyugodhattak, vad száguldással járják a nagy vizeket. A szigetüket kerülik.

Bejárták és bejárják ma is az egész világot, mind a tengereket, és gyakran tombolnak dühükben, üvöltenek és ordítanak, máskor meg vágyódásukban elérzékenyülve susognak és sóhajtoznak, mindig és mindenütt régi, elveszett hazájukat, a szelek szigetét keresik. De hiába!

Soha többé nem lelnek rá a végtelen világóceánon.



A csillagos sün
Lengyel Balázs meséje


Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok? Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is sünpapa és sünmama: "Mi lesz ebből a gyerekből?"

De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét sündisznógyerek.

Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta a csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele, hiszen egy szülőnek mindent kell tudnia.
- Hogy miért van tél? -mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.

Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyulva hordta, úgy figyelt minden neszre.
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Aztán azt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet. S mikor jött a szél, nekiiramodott, és futott, futott, s versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem. S rázogatta keservesen tapsi füleit. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszélhet vele.

Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt az éjszakába. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat, alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja a szemem hideg csillagfényével. Menjetek a vakondhoz, bizonyára a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.

Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan, éppen egy túrás tetején.
Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél. A vakond hunyorgott egynéhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett rá valami sokat várakozni, jött vissza egykettőre.
- Süket a föld - mondta a vakond-, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.

A sas fészke pereméről fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte dérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél?! De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.

Odalent ezalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljába, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét a sünmama és sünpapa, meg a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos; s aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt?

Arra ébredt, hogy meg-megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percenések. Kidugta fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?

Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembe találta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor azt dünnyögte magában: „Azért, hogy eljöhessen a tavasz!"
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hüm, még lehet, hogy igazam is van!

De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért, komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyerekes dolgokkal foglalkoznia. Hogy miért van tél? - nem is gondolt rá soha többé!



Tél apó
Cigány mese


Egyszer volt, hol nem volt, sűrű erdő szélén volt egyszer egy házikó. Abban a házikóban élt egy öregember meg egy öregasszony . Szegények voltak világéletükben, de szorgalmasan dolgoztak, a pénzecskéjükkel takarékoskodtat, apóka harisnyaszárban rejtegette, hogy legyen miből élniök, ha már dolgozni nem tudnak.
- Jól jön ez a kis pénz, ha majd bekopog a tél - ezt mondogatta mindig apóka, ha a harisnyaszárra nézett.

Egyszer aztán elment az erdőbe fát vágni, s anyóka egyedül maradt. Kopogtattak a házikó ajtaján. Anyóka kinézett, s meglátta, hogy egy vénséges vén ember áll az ajtóban.
- Ki vagy, te vénséges vén ember? Ki vagy, és mit akarsz? - kérdezte anyóka.
- Egy kis alamizsnát kérnék tőled, anyóka. Én vagyok a vénséges vén Tél apó.
- Te vagy az Tél? Akkor hát kerülj beljebb régóta gyűjtjük a pénzecskénket, hogy legyen, mire eljössz!

Anyóka az öreg Tél kezébe nyomta a harisnyaszárat, benne a pénzecskével, amit keserves munkával kuporgatott össze az ura.
Mikor aztán apóka hazaért, anyóka vidáman újságolta:
- Itt járt a Tél, s elvitte a pénzünket!

Jaj...jaj! - siránkozott apóka
- Csak nem adtad oda valakinek a megtakarított pénzecskénket?
- De bizony odaadtam én! - mondta anyóka. - Vénséges vén ember kopogtatott be hozzám, s azt mondta, Tél a neve, odaadtam hát neki! Te mondtad, hogy jól jön a pénz, ha majd bekopogtat a Tél.
- Koldusbotra jutottunk - kesergett apóka. - Nincs más hátra, szedjük a sátorfánkat, megyünk a nagyvilágba szerencsét próbálni.

Így is tettek. Nekiindultak a nagyvilágnak, otthagytak a házikót, csak az ajtót, akasztották ki, azt vitték magukkal, hogy ne kelljen a puszta földön hálniok, ha eljön az éjszaka.

Sűrű erdőn át vezetett az útjuk, ott érte őket az éjszaka. Apóka kiválasztott egy dús lombú fát, annak az ágai közé felvitte az ajtót, s anyókával együtt szépen lefeküdtek rá. Hamarosan el is aludtak, s a hold már magasan járt az égen, mikor hangos kiabálásra, zenebonára ébredtek. Rablók járták a sűrű erdőt, s éppen az alatt a dús lombú fa alatt pihentek meg, melynek ágai között apóka és anyóka kuporgott az ajtón. A zsiványok a fa tövében kirakták a tenger sok rablott aranyat, drágakövet, hogy megosztozkodjanak rajta. Osztozkodás közben összevesztek, mindegyik magának akarta a tenger sok kincs java részét, a kapitányuk meg mérgében elkiáltotta magát:
- Vigyen e1 az ördög benneteket!

Gondolt egyet apóka, a zsiványok közé hajította az ajtót, s a kapitánynál is nagyobbat kiáltott:
- Itt az ördög!

No, a rablóknak sem kellett több! Ahányan voltak, annyifelé szaladtak, a tenger sok kincs meg ottmaradt a fa alatt. Apóka és anyóka egykettőre lemászott a fáról, anyóka a kötényébe, apóka az iszákjába rakott annyi aranyat, drágakövet, amennyi csalt belefért. Szépen hazaballagtak a házikóba, az ajtót beakasztották a helyére, s azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.


A borz


Tavaly a föld már fehér volt ez idő tájt, most hosszú, tartós az ősz, és a fekete földön messziről látszanak a futkározó fehér nyulak. Nagyon rossz most nekik! De nincs mitől tartania a szürke borznak. Úgy látszik, hogy a borzok még kijárnak. És milyen kövérek! Megpróbálok meglesni egy borzot üregében. Ebben a borongós időben a fenyőerdőben nem lelsz rá rögtön arra a csöndre, amelyben elfelejted minden hazulról magaddal hozott elképzelésedet a borongós és a derűs napok hangulatáról. Szüntelenül mozog minden, s ebben a szüntelen mozgásban értelmet és örömöt talál. Ez a part, ahol a borzok élnek, annyira meredek, hogy miközben felfelé másztam, gyakran kénytelen voltam otthagyni öt ujjam nyomát a homokban, a borz lábnyomai mellett. Leülök egy öreg fenyő tövében, s az alsó gallyak mögül figyelem az egyik üreg főnyílását. Egy mókus, amelyik éppen mohával bélelte ki télire odvát, leejtett egy gallyat, s ekkor kezdődött az a csönd, amelyet hallgatva a vadász nem unatkozik, órákig elül egy-egy borzüreg előtt.

Az égboltot sűrű felhő borítja, a kilátást elzárja a tömör fenyveserdő, a nap járásának legkisebb, jele sem látható, de a borz sötét üregében mégis pontosan tudja, mikor nyugszik le a nap, s egy kis idő elteltével megpróbál kimenni szokásos éjszakai vadászútjára. Gyakran előfordul, hogy kidugja az orrát, horkant egyet, és visszabújik, majd rendkívüli gyorsasággal kiugrik. Sokkal jobb napkelte előtt lesben állni, amikor a borz hazatér. Akkor nyugodtan ballag, sőt messze hangzó, sustorgó zajt csap. Most azonban már közeledik az ideje, hogy a borz elkezdi téli álmát, ilyenkor nem jár ki mindennap. Kár volna hát egész éjszaka hiába lesni s másnap pedig átaludni a napot.

Nagyon kényelmetlen helyzetben ülök itt, két lábam már egészen elzsibbadt. Most, a borz váratlanul kidugta az orrát, s én egyszerre olyan jól érzem magam, mintha selyempárnákon üldögélnék. A borz megmutatta az orra hegyét, s ugyanabban a szempillantásban visszabújt. Egy fél órával később ismét kidugta az orrát, gondolkozott egy pillanatig, s megint visszabújt üregébe.

Többet azután már nem is jött ki. Én meg alig értem az erdő széléig, amikor fehér pelyhek kezdtek szállingózni. A borz pedig csak az orra hegyét dugta ki barlangjából, mégis megérezte a hóesést.


Az öt kismacska
Lett népmese


Elment egyszer öt kismacska az erdőre fát vágni.

Elindultak reggel, megpihentek délben, este odaértek - de akkor már olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak, sem fát, sem bokrot, de még a bajuszukat sem.

- Ej, ej, korábban kellett volna indulnunk! - sóhajtozott az öt kismacska.

És üres kézzel baktattak haza.

Elindultak este, reggel megpihentek, délre hazaértek - akkorra meg éppen szörnyen megéheztek. Fájuk persze nem volt, így azután nem tudtak ebédet főzni.

Mit tehettek mást? Megint csak kimentek az erdőre fát vágni. Elindultak délben, este megpihentek, s mire a nap kisütött, reggelre megérkeztek.

Bezzeg most már nem volt sötét! Most már látták a fákat, de a bajuszukat is!

Gyorsan megnyalogatták a talpukat, és nekifogtak a kopácsolásnak. Vágták, vágták, aprították, s mikor kimelegedtek, egymást fújogatták. Egyszer aztán nagyot néztek: észrevették, hogy nincs is baltájuk, s úgy kínlódnak a fával...

Nosza, futottak haza mindjárt, vitték az erdőre az öt kicsi baltát, kivágták maguknak az öt kicsi fát.

Mikor ez is megvolt, mind az öten nagy vidáman fölemelték a farkincájukat, úgy vitték a fát hazáig.

Otthon pedig lerakták a konyhában. Tüzet gyújtottak, és megfőzték a kását.



A varjú nyarat kiált
Kis Pista István meséje


Egyszer egy kegyetlen télen nagyon megéheztek az erdei madarak. Hiába szállottak le, hiába röpködtek ide-oda, bizony a nagy hó miatt eleséget sehol nem találhattak.

Amint így kétségbeesetten röpködtek a lombfavesztett erdő felett, az egyik tisztáson embereket pillantottak meg. Favágók voltak, éppen uzsonnáztak. Körülültek egy nagy tönköt, s ki-ki a maga tarisznyájából eszegette a kolbászt, szalonnát töpörtyűt, kenyeret.
- No, hagyjunk az erdei madaraknak is valamit! - mondta éppen az egyik ember, amint jóllakott. Azzal tarisznyájából a morzsát kiöntötte a hóra. A többiek is követték példáját. Tele lett a hó morzsával, kenyérhéjjal, szalonnabőrrel, kolbászvéggel, töpörtyűvel, s amikor a favágók továbbmentek, a madarak serege nagy örömkiáltásokkal leereszkedett, s hozzálátott a lakomához. Jól is laktak hamarosan.

Akkor a legtudósabb közülük, a nagy fülű uhumadár így szólt:
- Látjátok, barátaim, milyen jók az emberek! Legyünk hozzájuk jósággal mi is!
- Legyünk, legyünk! - felelték a jóllakott madarak.
- Ezért tehát azt mondom - folytatta az uhumadár - hogy közülünk három madár menjen a falu szélére, s kiáltson valami jót. Három jó szó, amit az emberek meghallanak - beteljesedik. Ezzel háláljuk meg ezt a lakomát!

A madarak valamennyien helyesnek találták azt, amit a tudós uhu mondott. Kiválasztották hát maguk közül azt a három madarat, aki szót kiált a faluba. Egyik a rigó lett, másik a vadgalamb, harmadik pedig a varjú.

Repült hát a falu felé először a rigó. Már útközben is erősen gondolkozott, mit kiáltson, ami beteljesedik. Mivel pedig hiú madár volt, büszke a saját hangjára, így kiáltott:
- Híres a rigó, híres a rigó! Nem törődött azzal, hogy ez hasznára lesz-e az embernek vagy sem. Hanem a rigó kiáltását, először egy kedves kisfiú hallotta meg, amint épp kertben játszott társaival.
- Halljátok? - szólott, pajtásainak.
- Azt kiáltja ez a rigó, hogy: „Ízes a ízes a dió!" (Mert ő így értette a rigó szavát!)
- Úgy legyen! - felelt az erdőben a nagy fülű uhu. Mert ő a messzeségben is meghallotta, mit értett a fiúcska a rigó szavából.
S azóta a dió valóban ízes! A legédesebb, legízesebb csemege minden gyerek számára.

Másodszorra a galamb repült a falu szélére. A galamb jószívű volt, és szeretett nagy utakat berepülni. Azt gondolta hát, hogy az ember is szereti a vándorlást, ezért hát így szólt, a falu felett:
- Vándorlunk, vándorlunk!
Ezt pedig elsőnek egy jókedvű legény hallotta meg, s vidám társainak rögtön mondta is:
- Halljátok, mit mond a galamb? Azt, hogy:
- „Van borunk, van borunk!"
- Úgy legyen! - felelte erre is az erdő mélyén az uhumadár. S azóta a vidám, jókedvű embereknek van is boruk, ha néha kevés is, de mindig elegendő.

Harmadiknak a varjú repült. Röptében is gondolkozott, melyik is legyen az a szó, amelyik - ha beválik - javára lesz az embereknek is meg neki magának is. Nézte a magasból a havas tájat, s arra gondolt:
„Lám, mennyivel jobb a nyár, mint a tél..." Ezért hát a falu felett repülve, így kiáltott:
- Nyár, nyár! Szép volt ez a kívánság, nagyon szép. Hanem bizony ezt a szót elsőnek egy rossz akaratú, kapzsi ember hallotta meg, aki mindenkit becsapott. megkárosított, s éppen ezért ő maga is mindig attól félt, hogy őt is becsapják, neki is kárát akarják.
- Mit mondasz, te undok varjú? - kiáltott most fel az égre, a varjú felé.
- Azt mondod, hogy kár, kár, kár érjen engem?
- Úgy legyen! - felelt erre is az erdő mélyén az uhumadár.

S azóta, aki a jó szóból is rosszat ért, a nyár helyett is kárt hall, az kárt is vall. Pedig a varjú ma is mindig nyarat kiált.


Tél apó haragja
Móra Ferenc meséje


Régen történt biz ez, régen. Abban az időben, mikor még tűzön aszalta jeget, jégre tették a meleget.

Az volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só is sósabb volt. Virágosabb a tavasz, hosszabb a nyár, áldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt akkoriban a búzaszem, mint most a mákfej. A mogyoró olvasva is elmehetett diónak. A diót pedig meg kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna be az ajtón.

No, hanem Tél apó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki egyéb a nagy hóból, csak a varjúnépség, az se tudott egyebet kiáltani, csak hogy akármilyen kár, oda van a nyár.
- Bizony kár - sóhajtozták az emberek -, mert többet ér egy nyár száz télnél.
- Ohohó, ohohó! - sikoltott mérgesen Tél apó, hogy csak úgy csikorogtak bele a száraz faágak.
- Ugyan minek is teremtette a jó isten ezt a gonosz telet? Virágtördelőnek, madárpusztítónak, emberek sanyargatójának?
- Hihihi, huhuhu, hahaha! - kacagott be Télapó a kéményeken, hogy csak úgy borsózott bele az emberek háta.
- Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a telet!

No, hanem erre már csakugyan megharagudott Tél apó. Kapta magát, vette a sátorfáját, s úgy elszelelt, hogy meg se állt, míg azok közé a magas, zordon hegyek; közé nem ért, ahol a madár se jár. Ott ütött tanyát az égnek meredő ormokon, s onnan süvöltözött le nagy bőszen a világra:
- Megálljatok, majd hívjátok még vissza Tél apót! - Csak azt lesd! - nevettek az emberek.

Soha gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem hoztak a fák, mint abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítani az istenáldást.
- Siessünk, emberek - biztatták egymást -, míg Tél apó megint a nyakunkra nem ül.

Bizony nem jött Tél apó, kár volt tőle ijedezni. A napocska szüret után is csakúgy szórta a szikrákat, mint aratáskor: nem volt, aki fellegfátylat terítgessen elébe. Tele volt virággal a mező, nem volt, aki letarolja. Tele dallal az erdő, hideg szelek nem kergették el a madarakat.
- Nini - örvendeztek az emberek -, nyilván csakugyan megette a farkas a telet. Nem nagy becsülete lesz az idén a kemencének.

Nem is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a levél. Nem bólingatott lágyan, szelíden, mint máskor: csörgött, csikorgott, hogy szomorúság volt hallani.

Lesült a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt éjszakákon föl-fölsóhajtott az égre:
- Könyörülj rajtam, Tél apó, takargasd be sebeimet puha, fehér takaróval.

Bezzeg az emberek se áldották már a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal ha bírtak is itt-ott barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát. Nem vette gondjába Tél apó, nem takargatta be meleg takaróval, puha fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta, szárazság megölte a drága vetőmagot.
- Nincsen vetés, nem lesz kenyér! - sóhajtoztak az emberek, s reménykedve tekintettek a magas hegyek felé: hátha mégis leszáll közibük az a jó Tél apó.

De nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a telet: de nem is ettek a másikban kenyeret ! Lett olyan éhség, hogy hullottak az emberek, mint ősszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni Tél apónak, mikor megint leszállt a földre fehér bundájában:
- Ó, Tél apó, mit érne nálad nélkül a nyár!

Tél apó jókedvűen nevetett, és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az emberekre, ha az emberek se ártják magukat az ő dolgába. Hanem, hogy emlékezetes legyen nekik a lecke: sose nőtt többet a dió olyan nagyra, mint azelőtt volt.
Pedig ugye, kár?



Őzanyó
Fazekas Anna verses meséje


Aprócska házban, völgy ölén,
öreg anyóka éldegél.
Nyuszik, gidák, dalos rigók,
jól ismerik a házikót.

És ismerik a fák, hegyek,
a Mátrán úszó fellegek,
a lepke, pinty, kakukkmadár,
az őzcsalád, mely arra jár.

Szelíd, kezes kis őzikék
keresik meg a nénikét,
kit, kedveskedve, réges-rég
csak Őzanyónak hív a nép.

Anyót az első napsugár
serény munkában látja már:
csuporra, tálra pettyeket,
virágos ágat festeget.

Ecsetje fürgén föl-le jár,
csapongva, mint a vadmadár.
Csak akkor nyugszik, nem siet,
ha ráborul a szürkület.

Az út felől, a kert alatt
vidám gyerekcsapat szalad,
és réten termett nagy nyaláb
kakukkfű, zsálya, szarkaláb.

Törökszegfű meg kankalin
virít a lányok karjain.
Anyóé mind e sok virág.
Topognak pettyes őzgidák,

ugrál a Bodri és ugat,
Cili cicus velük mulat,
zsivajjal hegy-völgy megtelik,
és játszadoznak estelig.

De télen - hogy miképp esett? -
hiába várt vendégeket.
Elmúlt egy hét a más után,
és nem zörgettek ajtaján.


Hó ült a bokron, bérceken,
a lágyan lejtő réteken,
bükk ágbogán, tölgyágakon,
csikart a fagy, mint vaskarom.


Nyulacska rítt a fák mögött,
a félsz szívébe költözött,
s a kék patakban gyors halak
cikáztak jégpáncél alatt.

Odvába bújt a rőt evet,
süvöltő széltől rettegett.
Avarsubában gyík aludt,
ordas kerülte a falut.

Elnémult minden kis rigó,
csak hullott, hullott, hullt a hó,
s a cserjésben az őzikék
kutatták őszi fű ízét.

Riadtan, félve, éhesen
barangolnak a réteken,
szelíd szemükben bús panasz:
"Miért vagy messze, szép tavasz?"

Erdőirtásból éjszaka
favágók érkeztek haza,
s beszóltak néne ablakán:
"Anyó, segíts nyuszin, gidán!"

Most tégy csodát, jó Őzanyó!
Kötésig ér, s még hull a hó.
Se fű, se ág, se lomb, se mag,
csak jég, csak hó, csak néma fagy

borít mezőket, réteket.
Kis őzikéid éhesek.
A tél kegyetlen, és ha győz,
éhen veszik a nyúl, az őz.

A csöndes éj lassan telik,
anyóka virraszt reggelig.
Szemernyit sem vár, nem pihen,
tanácsházára úgy megyen.

"Az őzikék... jó emberek!
elpusztulnak... segítsetek!
Az ember gyenge, ámde sok
csodát tehet, ha összefog."

Anyó szemében könny ragyog,
bólintnak a tanácstagok,
és másnap, újév reggelén,
a hegyre indul lány, legény.

Fejszét, szöget, szerszámokat
cipel buzgón a kis csapat,
s mire az ég bealkonyul,
nem éhezik se őz, se nyúl.



Öregapó madarai


Messzi-messzi, hét városon s hetvenhét falun is túl, éldegél valahol egy öregapó. Ennek az öregapónak van tizenkét madara, s mind a tizenkettőt másképp hívják.

Mikor int egyet öregapó, elszáll három madara. Nyomukban kemény fagy s vastag hótakaró támad.

Második intésére ismét három madár ered útnak. Röptükre olvad a hó, a mezőn kidugják fejüket a virágok.

Harmadszorra is elrepül három, s amerre szállnak, az izzó mezőn a parasztok aratják a gabonát.

Negyedízben is útra kél egy kis csapat: ködöt, esőt, hűvös szelet visz magával.

Bizony furcsa madarak ezek. Négy szárnya van mindegyiknek, s mindegyik szárnyban hét toll. Külön nevük is van ezeknek a tollaknak. A tollak egyik oldala fehér, a másik fekete. Ha kiterjeszti a madár a szárnyát, ragyogó világos lesz, ha összecsukja, mélységesen sötét.

Találjátok ki, miféle madarak ezek!

(Az öregapó: az év. A tizenkét madár: a tizenkét hónap. Hármasával repülnek, Mert egy-egy évszak - a tél, a tavasz, a nyár és az ősz - három-három hónapból áll.
A madarak négy szárnya: a hónap négy hete, a hét toll pedig: a hét napjai. A tollak fehér oldala: a nappal, a fekete: az éjszaka.)
(?)


Hóvirág
Gaál Mózes meséje


Volt egyszer egy hatalmas és szigorú király, annak volt egy szép leánya, de az nagyon-nagyon el volt kényeztetve, mert nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettek volna. Egyszer éppen nagy tél volt, hó borította a gyönyörű királyi kertet, ahol a fák és a bokrok mind-mind téli álmukat aludták. A királylány kinézett az ablakon, azután összeráncolta a homlokát, és így kiáltott:
- Miért nem nyílik most egy szál virág se a kertben? Azt felelték neki:
- Tél van, felséges királykisasszony! Megfagynának most a gyönge virágok!
- Akkor a királylány toppantott a lábával, és így kiáltott:
- Az én apám a leghatalmasabb király! Én azt akarom, hogy nekem télen is virág nyíljon a kertemben!

Mikor a király ezt meghallotta, maga elé hívatta a kertészt, és így szólt:
- Holnap reggelre, mire a királylány felkel, nyíló virággal legyen tele a kert!
A kertész elsápadt, és így felelt:
- Felséges királyom, micsoda magvat vessek el, amelyik a hóban is terem virágot?
A király arca elsötétedett a haragtól, és így kiáltott a kertészre:
- Én vagyok a leghatalmasabb király a világon, és az én szolgáim még annyit sem tudnak, hogy télen virág nyíljon a kertemben?! Vess, amit akarsz, de ha csillagfényt kell vetned, akkor is virág nyíljon holnap a kertemben, különben vége az életednek!

Azzal a kertész elment, nem szólt egy szót se, de nagyon szomorú volt, mert tudta, hogy vége az életének. Végigkérdezgette a város leghíresebb kertészeit, de egy se tudott tanácsot adni. Mikor aztán leszállt az éjszaka, kiment a kertbe.

Szép tiszta téli éjszaka volt, a csillagok tündököltek. A kertész fiatal legény volt, szeretett volna még élni. Levette a kalapját, és felnézett az égre. Nagyot sóhajtott, és azt mondta:
- Ti szép csillagok ott fenn, segítsetek rajtam! Mutassátok meg, hol találok olyan csodamagot, amely a hóban is kivirít!

És amint ott állt, egyszerre valami csoda finom, ragyogó por kezdett szállingózni a kalapjára, de az olyan könnyű volt, mintha nem is lett volna egyéb, csak csupa csillagfény. Úgy pergett, szitált a magasságból, mint a gyémánteső, amíg meg nem telt vele a kalapja.

A kertészlegény megköszönte a csillagok ajándékát, s még azon éjjel elhintette a hóba, bevetette vele az egész királyi kertet. Hát hajnalra, amikor a nap felkelt a királylány az ablakhoz lépett, milliónyi fehér virágcsillag nyílt a hóban. Halványzöld száracskájuk áttörte a vastag hóleplet, s virágmező borította a királyi kertet.

A királylány tapsolni kezdett örömében, kacagva szaladt ki a kertbe. A szolgálólányok ijedten futottak utána; vitték a vastag prémes bundát, hogy meg ne fázzék, de a királylány ledobta magáról a bundát, és úgy táncolt a virágok köztük és kacagott.

Mintha ragyogó tavasz lett volna. A király elküldött a kertészért, hogy megjutalmazza, de a legény nem volt sehol. Eltűnt az országból, de akik utoljára látták, azt mondták, hogy szomorú volt. A virágok nyíltak és ragyogtak, a királylány pedig szaladgált köztük, és kacagott. Akkor egyszerre a nagy havas hegyek mögül előjött egy felhő. Az a felhő jéghideg szelet fújt a királylányra. Megborzongott, a szívéhez kapott, és beszaladt a palotába. Mennyezetes ágyához száz orvos sietett, de egy se tudott rajta segíteni. A szél megölte a királylányt, de ugyanakkor eltűntek a kis fehér virágok is, és a tél újra bekerítette a királyi kertet fehér fátyolával. Azontúl a csodálatos virágok minden évben újra kinyílnak a havas kertekben és mindenütt a réteken, de senki se hisz nekik, mert azokat nem a tavasz küldi: ők a csillagok gyermekei...


Böske a telet keresi
Móra Ferenc meséje


Esett a hó sűrűn, nagy pelyhekben, a szél bömbölve szórta szét a csendes pusztaságon. Sem ember, sem állat semerre, ameddig a szem elláthatott. A nagy hófúvások úgy betemették az apró tanyaházakat, hogy csak a kéményük látszott ki, fekete füstfelhőket eregetve a fehér világba.

A nap alighogy kipillantott délfelé az ólomszín felhőkárpitok mögül, megint csak visszabújt aludni. Bágyadt világosságát eltakarta az alkonyat, égre, földre ráborulva lomha szárnyaival. Bent, a tanyaház szűk szobácskájában még hamarabb beesteledett, mint odakint. Kint világított legalább a hó, bent árnyék borult mindenre. A szegényes vacokra, ahol a nagyanyó didergett szellős takaródzója alatt, az öreg búbos kemencére, amelynek padkáján Böske meresztgette csillagszemét a terjedő sötétségbe. Drága a gyertyavilág, nem lehet pazarolni a szegény embernek.

Nincs is miért gyertyát gyújtani. Köhécselni, sóhajtozni, dideregni sötétben is lehet, azt mondja nagyanyó. Egyebet meg mit is lehetne csinálni ilyen cudar időben a tanyán egy beteg öregasszonynak meg egy gyámoltalan kisleánynak, amilyen a csillagszemű Böske?!
- Nem fázol, virágom? - kérdezte fáradtan, szomorúan a nagyanyó. - Nem sokat ért ennek a nagy kemencének az az egy-két marék szalma.

Böske sietett válaszolni:
- Ó, nagyanyó, engem ne féltsen. A kemence is melegít, meg a cirmos is melegít. Ne adjam oda a cirmost nagyanyónak?

Nagyanyó nem bírt szólni, mert a köhögés megint erőt vett rajta. Beletemette a fejét a vánkosba, s csak nagy sokára bírt megszólalni reszkető, fuldokló hangon:
- Jaj, csak ez a tél elmúlna már!

Aztán megint csend lett, csak a cirmos cica barátságos duruzsolása hallatszott. Hosszú hallgatás után szepegve szólamlott meg Böske:
- Nagyanyókám, mikor gyógyulsz már te meg? Főzzek neked bodzateát?
- Ne főzz nekem semmit, galambom. Nem gyógyít engem meg, csak a tavasz. A jó meleg napsugár, az lesz az én orvosságom. Csak hozná már a jó Isten! De sose múlik el ez a goromba tél.

Nagyanyó szavát megint elfojtotta a köhögés, s Böskének majd meghasadt a szíve. Istenkém, hát nem segíthet ő nagyanyón, akit a világon legjobban szeret? Jaj, ha el lehetne űzni ezt a goromba telet!

A szél megint nagyon süvöltött odakint, majd elvitte a tetőt, csikorgatta az ajtót, a hideg lehelete becsapott a törött ablak papírral beragasztott fiókján. Böske megborzongott, de abban a percben hirtelen tűz járta át kicsi testét. Orcája kigyulladt, szeme ragyogott a sötétben, mint a parázs. Elkezdett suttogni:
- Tudom már, hogy kell meggyógyítani nagyanyót. Elmegyek hetedhét ország ellen, megkeresem azt a goromba telet, s elkergetem, hogy helyére jöhessen az áldott szép tavasz. Jó lesz, nagyanyó, jó lesz?

Szeme lecsukódott. Ahogy lázas álmában ledobta magáról vékony kis takaróját, úgy érezte, mintha már menne is hetedhét ország ellen a telet keresni.
Úgy, ahogy volt, mezítláb, hajadonfővel. A befagyott pitvarajtó nem akart kinyílni. Mikor nagy erőlködéssel fölszakította, úgy dőlt be rajta a hó, hogy térdig elborította. Nem törődött vele, töprengés nélkül, bátran nekivágott az éjszakának. Belépett apró lábával a hóba, mely szikrázó volt és szúrós, mintha csupa csillagmorzsák hullottak volna az égből. S íme, ahova lépett, elolvadt a hó, lába nyomán rögtön kizöldült a pázsit, s kidugták sárga fejüket a földből a pimpimpárévirágok.

Ment Böske, ment sebesen, s a sárga virágos ösvény, amit a hóban taposott, hosszan kígyózott már mögötte, mint valami pántlika. A tanya, a gémeskút, a szélmalom mind messze elmaradt már, de a téllel még nem találkozott. Kérdezni se tudta kitől, merre menjen, hol keresse, mert senkit se látott a néma pusztaságon.

Ahogy megy, mendegél, egyszerre csak eléfeketéllik egy kis nyárfaerdő. Szomorúan rázták leveletlen ágaikat a szegény fák, amikor Böske közéjük toppant, s átölelve az egyiknek jeges derekát, búsan kérdezte:
- Ó, ti kedves nyárfák, a jó isten áldjon meg benneteket, mondjátok meg nekem, hol találom meg a telet, hogy meggyógyuljon az én jó nagyanyám.

S egyszerre csak leolvadt a fákról a zúzmara, hajtásaik zöldültek, levelet, barkát termettek. Olyan pompás nyárfaliget zúgatta koronáját Böske feje fölött, hogy sose látott szebbet.
- Eredj, kislány, eredj csak - zizegtek a nyárfák -, megleled a telet búzaföldek szélén: hóból koronája, jégcsap a szakálla, kegyetlen nézése, süvöltős beszéde, eredj csak utána!

Ment Böske, mendegélt, egyszer csak el is ért a búzamezők szélére. Arról tudta meg, hol járt, hogy szegény búbos pacsirták siránkoztak a fagyos göröngyökön. Könyörögve szólította meg őket:
- Kedves búbos pacsirtáim, a jó isten áldjon meg benneteket, nem tudnátok megmondani, hol találom meg a telet, hogy meggyógyuljon az én jó nagyanyám?

Uram teremtőm, nagy darab mezőn, ameddig csak a Böske szava elhallatszott, egy szempillantásban elolvadt a hó. Ingott-ringott a zöld vetés, s a vetés tövében megbújó pacsirták vígan fütyörészték:
- Eredj, kislány, eredj csak, megleled a telet csacska patak mentén: hóból koronája, jégcsap a szakálla, kegyetlen nézése, süvöltős beszéde, eredj csak utána!

Ment Böske, mendegélt, kereste a csacska patakot. Meg is találta magas partjai közt, de alva, jégszemfödele, hóterítője alatt. Térdre borulva kiáltott le hozzája:
- Ébredj, patakocska, csörgő patakocska, áldjon meg az isten: mutasd meg az utat a télhez, hogy meggyógyuljon az én jó nagyanyám.
A hóterítő eltakarodott, jégszemfödél kettéhasadt, a csörgő patakocska vígan csörgedezte:
- De jót tettél velem, hogy felébresztettél halálos álmomból. De meg is szolgálom, fuss csak vélem versenyt: elvezetlek a tél királyához. Hatalmas úr ám az, hóból koronája, jégcsap a szakálla, kegyetlen nézése, haragos beszéde. Vigyázz, kisleányom, szépen beszélj vele.

Böske megrázta kibomlott hajtfürtjeit, ökölbe szorította parányi kis kezét, és dacosan toppantott fáradt kis lábával.
- Majd elbánok én vele, csak rátaláljak! Addig cibálom a szakállát, míg el nem szalad, csak hogy nagyanyókám meggyógyuljon.

Jaj, mikor odaértek a tél királyához, úgy megszeppent Böske, azt se tudta, hová legyen. Egy óriás oszlopforma magaslott előtte a hajnali szürkületben, csupa hóból, csupa jégből, a feje a felhők közt veszett el. Nem tudott Böske semmit se szólni, csak odaborult eléje. Átölelte a lábát, és sírt, mint a záporeső. S ahogy forró könnyei hullottak a jégóriásra, az elkezdett összébb-összébb töpörödni; feje, dereka, keze szétolvadt. Ami a Böske karjai közt maradt belőle, az is belecsúszott a kis patakba nagy loccsanással.

Ebben a percben hirtelen fölhasadt a hajnal, piros sugarai virágmezőkre hullottak, ibolyák hajtogatták fejecskéjüket a langyos szellőben, bogár zsongott, pillangó csapongott, sárgarigó vígan fütyörészett. Böske ujjongva kiáltott:
- Istenkém, itt a tavasz, meggyógyul nagyanyó!

Ezzel összeroskadt a virágos patakparton. Hosszú bolyongása közben hideg elgyötörte, fáradság elcsigázta, nem bírta tovább. Meddig feküdt ott, azt csak az Isten tudja, aki bizonyosan angyalokkal őriztette. Mikor fölnyitotta a szemét, otthon találta magát a tanyán szép kis fehér ágyában. A nyitott fehér ablakon át kék ég nevetett be, az eresz alatt gilice turbékolt, s gyöngyvirágillat áradott be a kis kertből. Puha vánkosán ott dorombolt mellette a cirmos cica, s föléje a nagyanyó száz ránccal barázdált, de boldogságtól ragyogó orcája hajolt.
- Megismersz-e, édes virágszálam? Ugye nem vagy már beteg?
- Én, nagyanyó? Nekem nem is volt semmi bajom, nagyanyóka volt beteg.
- Jaj, galambom, engem régen meggyógyított a tavaszi napsugár. Hanem te voltál nagyon beteg. Azon a csúnya téli éjszakán, mikor az a nagy hóförgeteg volt, megfáztál, s olyan beteg lettél, hogy már azt gondoltam, fel se épülsz többet. Éppen ma négy hete, hogy megbetegedtél. Akkor adta ki a mérgét a tél, másnap már elkergette a tavasz.

Böske boldogan mosolygott, s büszkén súgta a cica fülébe:
- Cirmos, én kergettem el a telet, de ne mondd meg nagyanyónak!



Karácsonyi mese
Az ezüsthajú angyalka
Peter Haddock gyűjteményéből fordította Oláh János


Az ezüsthajú angyalka nagy bajban volt. Sokat rosszalkodott, és most hívatta Szent Péter.

- Gyere ide, te haszontalan! - mondta. - Nem vagy képes felfogni, hogy itt a Mennyben mindenkinek megvan a maga dolga? Hát még ilyenkor karácsonykor! Mindegyikünknek boldoggá kell tennie valakit a Földön élők közül.


Szent Péter összeráncolta a szemöldökét. - Te meg ehelyett csak rendetlenkedsz. Nem, nem maradhatsz itt tovább! Le kell menned a Földre, és amíg ott boldoggá nem teszel valakit, nem jöhetsz vissza.

A következő pillanatban már be is záródott az angyalka mögött a Mennyország kapuja. - Na, most mit csináljak? - tűnődött. Nem volt mit tennie, leröppent a Földre. Ott mindent puha fehér hó borított. Az angyalka elég lengén volt öltözve, fázott is nagyon. Az első élőlény, aki a szeme elé került, egy nyúl volt.

- Jó napot! - mondta a nyúl. Az angyalka éppen viszonozni akarta a köszönést, amikor száncsengő hangja, paták dobogása hallatszott, azután feltűnt a Mikulás is.

Amikor a Mikulás meglátta az angyalkát, azonnal megállította a szánt, kiszállt, és odament hozzá.

- Hát te meg mit keresel itt a Földön? - kérdezte. Az angyalka szégyenkezve hajtotta le a fejét. Bevallotta, büntetésből került a Földre, azért, mert a Mennyben haszontalan volt, és folyton lustálkodott.

- Szóval lustálkodtál? - húzta fel a szemöldökét a Mikulás. - Ezt könnyen jóváteheted. Gyere, ugorj föl a szánra, és segíts nekem ma éjjel.

A Mikulás fölsegítette az angyalkát a szánra, és együtt elhajtottak. Egyszer csak a szán újra megállt. Egy fenyőligetben voltak.

A Mikulás kiszállt a szánból. Kiürítette a zsákját, amely tele volt karácsonyfadíszekkel, játékokkal és angyalhajjal.

- Segítenél nekem feldíszíteni ezeket a fákat? - fordult az angyalkához.

- Szívesen - felelte az angyalka mosolyogva.

- Igazán örülök - mondta a Mikulás. - Én vagyok a magasabb, én díszítem a fák csúcsát, te pedig az aljukat, jó?

A Mikulás és az angyalka szorgalmasan kötözgették a fák ágaira a díszeket és az ajándékokat.

A játékok, a díszek, minden gyorsan a helyére került. Akkor a Mikulás elment néhány nagyobb ajándékért. Az angyalka ezalatt a fákra vigyázott. Észrevette, hogy az egyik kis fát elfelejtették feldíszíteni. - Mit csináljak? - tűnődött. Nagyszerű ötlete támadt: letépte ruhájáról az aranycsillagokat, és felakasztotta őket a fára. De ezt is kevésnek találta. Levágta hát a saját haját, szép ezüsthaja volt, és azzal fejezte be a díszítést. Nagyon szép lett a fa. Jött egy bárányka, az is megcsodálta.

Amikor visszatért a Mikulás, és látta, mit csinált az angyalka, megsimogatta a fejét.

- Nagyon szép! És most gyere, vigyük be a fákat a faluba. Biztosan te is találsz valakit, aki örülni fog a fenyődnek.

A Mikulás és az angyalka fölpattant a szánra, és csilingelve tovasiklott a havon. A távolban hamarosan feltűntek a falu halványan pislákoló fényei.

A Mikulás a falu közepén állt meg a szánnal, és hozzálátott az ajándékok szétosztásához. Az angyalka segített neki, ahogy csak tudott. Végül az a fa is sorra került, amely a saját hajával és aranycsillagaival volt feldíszítve.

Fogta a fát, és elindult vele az egyik ház irányába. Ott három jó gyerek lakott. Éppen az édesanyjuknak segítettek mosogatni, amikor az angyalka lábujjhegyen belopakodott a házba, hogy elhelyezze a nappali szobában a csodálatos karácsonyfát meg az ajándékokat.

Amikor sikerült mindent elrendeznie, kiosont a házból, és a nappali szoba ablakához röppent, hogy belessen. A gyerekek most jöttek be a konyhából. Azonnal észrevették a karácsonyfát és az ajándékokat. Örömükben táncolni és énekelni kezdtek.

- Milyen gyönyörű! - kiáltottak fel, szinte egyszerre. - Vajon ki hozhatta? - Az angyalka elmosolyodott. Ő is nagyon boldog volt. Gyorsan visszaszaladt az üres szánhoz, és felült a Mikulás mellé.

- Elvigyelek valameddig? - kérdezte a Mikulás.

- Ó, ha megtennéd! Ahhoz a fához vigyél, amelyiknél találkoztunk. Onnan már hazatalálok.

- Akkor gyerünk! - mondta a Mikulás, és megrántotta a gyeplőt. - Köszönöm, hogy segítettél. Szent Péter már egészen biztosan tud róla.

- En is köszönöm - mondta az angyalka, és már ott is voltak a fánál. - Isten veled! - kiáltott fel, és eltűnt az éjszakában.

Amikor az angyalka visszatért a Mennybe, Szent Péter már az ajtóban várta.

- Mi történt veled már megint? - kérdezte. - Hogy néz ki a hajad? És hova lettek a ruhádról a csillagok?

De mikor az angyalka elmesélte, mi lett a hajával és a csillagokkal, Szent Péter nagyon megörült.

- Na, most már visszajöhetsz közénk - mondta. És még meg is jutalmazta az angyalkát. Sok-sok aranycsillagot adott neki. Ezeket az idősebb angyalok nyomban fel is varrták a ruhájára. És az ezüsthaja… az ezüsthaja meg szép lassan újra kinőtt.



A fenyőfa
Hans Christian Andersen meséje


Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal agatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.

- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: “De szép fa ez!” És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:

- Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

“Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?”

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: “Velem már nem is törődnek!” Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

- Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. “Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!” - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! “Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!” - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.

“De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is”, és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

“Újra feldíszítenek!” - gondolta ujjongva a fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.

“Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!”

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.

“Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!”

- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.

Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?

- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!

- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott.

- Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!

- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.

- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:

“Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!” - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.

- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.

- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.

- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.

- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.

De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: “Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!” De persze nem a fenyőfára értették.

- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.

Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt. A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.

- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa.

- Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: “Piff-puff!” A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.



Eladó a cirmos
Móra Ferenc meséje


Cudar, goromba téli idő volt. Bömbölt a szél, mint a veszett vad, szaggatva fejünk fölött a nádtetőt, s úgy rázta a jégvirágos ablakunkat, hogy ijedelem volt hallani.
- Nadanó, Tejitének fázitja van - panaszkodott a húgom, és dideregve bújt oda nagyanyóhoz, aki a padkán ülve melengette a hideg kemencét. Másik oldalról én húzódtam hozzá, kócos fejemet odahajtva öreg szívére. Az ölében pedig ott dorombolt a Cirmos. Hármunk közül neki volt a legjobb, mert őt mind a hárman melegítettük.
- Nadanó, setétet látot. Nadanó félet - szepegett Terike. Leugrottam a padkáról, megkerestem az asztalon a mécsest: nem volt benne egy csöpp olaj se.
- Nem baj, lelkem - vigasztalt bennünket nagyanyó -, világít már a holdacska. Az a szegény emberek lámpása.

A holdacska csakugyan bekukucskált az ablakon, s elnézelődött rajtunk, ahogy ott gubbaszkodtunk a kemence körül beteg madarak módjára. A szél egyre hangosabban üvöltözött, s mi egyre jobban elcsendesedtünk. Terike már a kis markába szorította az egyik fülét a Cirmosnak. Mindig úgy szokott tenni, ha alvófélben volt. Én magam is álmosan bóbiskoltam, mikor egyszerre megszólalt nagyanyó. Reszketett a hangja, s a szava háromszor is elakadt:
- Gyerekeim... lelkecskéim... szívecskéim... holnap eladom a cirmost.
Egyszerre kiment a szememből az álom, s elállt a szívem verése. Ijedten szorítottam magamhoz a cicát.
- A Cirmost, nagyanyó? Ugye, csak tréfálsz, édes, jó nagyanyó?

Mióta nagyapó meghalt, azóta minden héten eladtunk valamit. A tarka bocit, a búbos kakast, a kendermagos tyúkot, a kakukkos órát, a diófa almáriumot. S mentül üresebb lett a házunk, annál jobban szerettük a Cirmos cicánkat, az egyetlen jó pajtásunkat a kerek világon.
- Se kenyerünk, lelkem, se tűzrevalónk - törülgette nagyanyó a szemét.
- Egy-két garaskát majd csak adnak érte a jó emberek. Aztán, látjátok, ha szerzünk is valahonnét kenyeret, mindig a Cirmos eszi el előletek a bélesét.

Csendes zokogással lehajtottam a fejemet, és nem szóltam többet semmit. Beláttam, hogy nagyanyónak igaza van: nem tarthatunk a háznál olyan ingyenélőt, mint a Cirmos, aki még egeret se tud fogni. Terike azonban, a kis esztelen, félálmában is haragosan mormogott:
- Jossz nadanót nem szejeti Tejite.

Ó, nem tudom én még ma se kimondani, micsoda szomorúság ereszkedett azon az estén a mi szegény házunkra. Még a holdvilág se tudta tovább nézni a nyomorúságunkat: eltakarta orcáját nagy fekete felhővel. A sötétben aztán egyéb se világított, csak a Cirmos villogó szeme. Mintha csak azt akarta volna mondani:
- Ohó, nagyanyó, én is ott leszek akkor, mikor te engemet el akarsz adni!

Bizony, pedig istenadta jószág nem nagyon kérdezett téged másnap reggel nagyanyó, mikor belebújtatott a nagy füles kosárba. Majd meghasadt pedig szegénynek a szíve, mikor kihúzott közülünk a szalmavacokról. Terike akkor is ezt szepegte:
- Cijmos, hová méd, öjed Cijmos?

Hát bizony ezt nem tudta az öreg Cirmos. Nem tudta szegény nagyanyó se. Ahogy ott ácsorgott a piacon, a nagy sokadalomban egyik helyről a másikra taszigálták, de bizony senki meg nem kérdezte tőle: hogy a macska, nénike? Akit megkínált is vele, mind kinevette. Piacon árulni macskát: ugyan ki hallott már ilyet?

S nagyanyó, szegény jó nagyanyó maga se tudta, miért: de szinte örült már neki, hogy nem akad gazdája a Cirmosnak. Mentől jobban haladt az idő, annál jobban nekividámodott, s egész belesápadt, mikor nagy sokára megszólította szép nyájasan egy öregúr:
- Eladó-e az a szép cica, anyóka?
- Hát... már... izé... hogyha éppen hát - motyogta szegény nagyanyó zavarodottan.
Az öregúr elmosolyodott, s a markába nyomott nagyanyónak egy nagy ezüstpénzt.
- Itt lakunk a harmadik házban, hozza el odáig a cicát, anyókám.
Most már nagyanyó is mosolygott, de olyanformán, mint akinek sírhatnékja van. Boldog isten, hogy jóllakik majd a két árva abból a nagy pénzből! Nagyanyó már szinte érezte, hogy süt a meleg kemence, hogy párázik az asztalon a forró kalácscipó. Piros felső haja a Janikáé, fehér alsó haja a Terikéé, foszlós fehér bele a Cirmos cicáé.

Az ám, ebben a percben megszólalt az öregúr:
- No, lelkem, itthon vagyunk, adja ide a cicát.
Nagyanyó arcáról elszállt a mosoly.
- Alássan kérem az urat - hebegett szegény -, de aztán ha meg nem sértem, lesz-e maguknál jó helye ennek a Cirmosnak?
- Amilyen macskát illet - nevetett az öregúr.
- Mert tejfölön nevelkedett ám ez a boldogabb világban.
- Azt minálunk is megtalálja.
- Aztán nincs ám ez egérkoszthoz szokva.
- Az az ő baja.
- De tollas ágyban szokta ám az éjszakát tölteni. Aztán nem tűri ám, hogy haragosan kiáltsanak rá.


De erre meg már az öregurat hagyta el a béketűrés. Bosszúsan mordult rá a nagyanyóra:
- Ejnye, de sok baja van magának, jó asszony, nem érdemes az a haszontalan macska ennyi szóbeszédre!
Egyéb se kellett nagyanyónak. Szinte megfiatalodott, olyan sebesen tette le a földre a kosarát, s kereste elő a kötője zsebéből az ezüstpénzt.
- Vegye vissza az úr a pénzét. Aki a Cirmosra azt mondja, hogy haszontalan macska, annak a Cirmos nem eladó. Nem ám, nem eladó a Cirmos. Ilyen macska nincs több a világon. Ez a Janika cicája, ez a Terike cicája, ez a mi utolsó jószágunk. Érti-e az úr?

Kigyulladt nagyanyó orcája, s utoljára már olyan hangosra fogta a szót, hogy nemcsak az öregúr ámult-bámult, de még a Cirmos is megrettent tőle. Kiütötte gömbölyű fejét a kosárból, széttekintett a világban, aztán hirtelen kiugrott, s úgy elszaladt a búzásszekerek alatt, hogy tán a világból is kiszaladt. Nagyanyó fehér lett, mint a viasz, s bizony végigvágódik az utca porában, ha az öregúr meg nem kapja.
- Sose bánja, anyókám - vigasztalgatta szelíden -, azt ugyan meg nem fogja többet senki se. Legalább a pénzt tegye el most már, jó lesz egyre-másra a kis unokáknak.

Értette is, nem is nagyanyó a vigasztaló beszédet. Ő csak annyit tudott, hogy oda van a Cirmos. A legszebb macska, a legjátékosabb macska, a Janika meg a Terike macskája.

Mikor összeszedte magát egy kicsit, odaballagott, ahol a kenyeresek árulnak, s vett meleg cipót, piros hajút, mint a rózsa, fehér bélűt, mint a kalács. De ezzel is csak sírva tipegett haza szegény, s elszorult a szíve, mikor a kis ajtón belépett. Terike belegubózott egy rongyos szűrbe, úgy leste nagyanyót, s vígan szaladt eléje.
- Jó nadanó vad. Nem adtad el a Cijmost. Szeretjet, jó nadanó.
Nagyanyó ámult-bámult, hát még mikor én odaálltam eléje - vállamon a Cirmos cicával. Úgy dorombolt, úgy fogott a haszontalan, hogy a ködmönkémen keresztül is mind föltépte az ingecskémet.
- Nagyanyó, nagyanyó, a Cirmos egeret fogott!

Úgy bizony, mert nem ment ám a Cirmos világgá, ahogy a kosárból kiugrott. Dehogy ment, dehogy: egyenest hazaszaladt, s ahogy a küszöbön beugrott, mindjárt egeret fogott. Életében az elsőt.
S ahogy nagyanyót meglátta, fölpúposította a hátát, s ráhunyorgott alamuszi szemével.
- Ne búsulj, nagyanyó, nem leszek többet ingyenélő. Megkeresem már én nemcsak a kenyerem, hanem a pecsenyém is!



A jégmacska
Móra Ferenc meséje


Én ugyan még sose láttam királyt új ruhában, de el tudom képzelni, milyen kényesen sétálgat olyankor, úgy napszállat felé a háza előtt. Körülbelül úgy, mint Piros Palkó a körösi nagyutcában, ahogy a cudar téli időben igyekszik kifelé a vasúthoz.

Fején vidrabőr sapka, selyembélésű, lábán bélelt csizma, csupa muzsika-csikorgású, rajta prémes bunda, de olyan ám, hogy a prémjét tavaly ilyenkor még farkas hordta bundának. No, de ez még nem nagy sor. Meleg sapkája, bélelt csizmája, prémes bundája akárki fiának lehet. De kinek van olyan levele, amilyent Piros Palkó szorongat a prémes bunda zsebében?

“Gyere ki, Palkó pajtás, szombaton estére az irtási majorba. Csengős szánkóval várunk az állomásnál mind a hárman: Marci, Muki, Misike. Lesz olyan dáridó, hogy még a Bodri is mákos rétest eszik. Csapunk olyan varjúvadászatot a nyárfásban, hogy belesüketül hét falu.”

Ha nekem ilyen levelet küldene valaki, ott is szaladnék, ahol nem kergetnének, csakhogy minél előbb odaérjek. Bizony Piros Palkó szaporázta ám a lépést, nem is állt volna meg egy vak lóért. Esze-lelke ott járt már az irtási majorban, szinte lőtte is már a varjút, mikor egyszerre csak hangot hall a feje fölött:
- Miau, miau, miau!

Föltekint Piros Palkó, hát egy istenadta szegény kis cica gubbaszkodik a feje fölött a háztető szélén, az esőfogó csatornában. Ő tudta, a jámbor, hogy került oda, hanem azt már ő sem tudta, merre van a gyere le. Leugrani nem mert, fölfelé menni nem tudott a süppedős hóban. Didergett az árva, borzas szőrinek minden szála reszketett, ahogy keservesen miákolt. Nyilván az édesanyját hívta. Az is lehet, hogy Palkóhoz folyamodott a maga nyelvén:
- Az Isten is megáld, kedves pajtikám, ha megszabadítasz!

Föl is villant a Palkó gyereknek a szeme, ahogy a cirmost megpillantotta. Ezért már érdemes megállni, ha még olyan siethetnékje van is. Leguggolt az útfélre, belemarkolt a hóba, és sebtiben olyan kemény hógolyót gyúrt össze, hogy akár Bécset meg lehetett volna vele ostromolni.

- Sicc te! - süvöltött a szegény cicusra, s úgy fültövön találta bombázni a megriadt kis jószágot, hogy annak egyszerre elment a kedve a miákolástól. Lekapta a fejét a csatorna mögé, tán föl se emeli, míg az eső ki nem önti onnan.

- Ezt látták volna az irtási varjúvadászok! - kevélykedett Palkó, hanem egyben nekiiramodott az útnak is, mert a vasparipa már nagyon nyerítgetett odabent az állomás udvarán. El is indult mindjárt, ahogy Palkó beugrott a vonatba, bizonyosan csak őrá várakozott.

Mert mit is mondanának az irtási varjak, ha Palkó nélkül esnék meg holnap a nagy vadászat!

Egymaga volt Palkó a vasúti kocsiban, nagy kényelmesen végigheveredett a bőrdíványon. Azazhogy volt még ott egy igen hatalmas úr is: a hideg. Mikor Palkó ki akart bújni a prémes bundából, a hideg nem engedte levetkőzni.

Inkább még a gallérját is fölgyűrette vele, csak a közül nézett volna ki Palkó a havas világba, ha az ablak be nem lett volna fagyva. De bizony szőtt arra a tél olyan gyönyörű virágos függönyt, hogy a körösi takácsok álmukban se csinálnak olyant.

Hanem itt-ott le volt kapargatva a jég az ablakból. Valami unatkozó utas mulathatta magát vele, hogy körme hegyével olyan macskaformát rajzolt a befagyott ablakra. Még bajusza is volt neki, öt szál az egyik felől, három szál az ábrázata másik oldalán. A farka akkorát kunkorodott, mint egy sós kifli. Az egyik szeme már befagyott, hanem a másik még éppen elegendő nagy volt arra, hogy ki lehessen rajta látni a fehér mezőkre, a nyargaló sürgönykarókra, a világos ablakú őrházakra.

Egy darabig ezzel töltötte az időt Palkó, hanem aztán elunta a mulatságot, hátradűlt a sarokban.

- Miau, miau, miau! - hallatszik egyszerre a nagy csendességben. Palkó összerezzent, s körültekintett a kocsiban. Nyoma se volt ott macskának sehol se. Éppen csak a jégmacska hunyorgatott a fél szemével az ablakon.
- Miau, miau - hallatszott megint -, én beszélek, a jégmacska.
- Hát élsz te? - kérdezte Palkó csodálkozva.
- Majd mindjárt meglátod, mennyire élek! - nevetett a macska, s abban a percben akkorára felágaskodott, mint az oroszlán. Csillogott-villogott minden szőre szála, csattogott-pattogott a farka, akár a karikás ostor.

- Ejnye, cicuskám - hízelgett neki Palkó -, ha tudtam volna, hogy összekerülök veled, hoztam volna neked a zsebemben egy kis déli maradékot. Nagyon szeretem ám én az ilyen takaros kis jószágot, amilyen te vagy!
- Láttam az elébb, mennyire szereted! Úgy szereted, hogy hógolyóval traktálod! - prüszkölt a jégmacska, s a csészényi szeme akkorát villámlott, hogy Palkó az ajtónak szaladt ijedtében. De sehogy se találta a kilincset, pedig a jégmacska már a körmét mutogatta. Hirtelen lebukott a pad alá, de a macska ott is rátalált, s csúfolódva vicsorgatta rá a fogát.
- Sose bántom többet a macskákat! - nyöszörgött Palkó.

- Azt jól teszed, fiacskám - nevetett valaki a háta mögött -, hanem azért mégiscsak ébredj fel, mert mindjárt ott leszünk az irtási majornál. Csengős szánkóval várnak a pajtásaid, idehallik a csengése.

Palkó fölnyitotta a szemét; a kalauz állt mögötte, keltegette nehéz álmából. Az ablakra nézett: csupa harmat volt az. Leolvadt róla a jégmacska régen, nyoma se volt már neki.

Mire kidörzsölte a szeméből az álmot, megállt a gőzös. Ahogy leugrott róla, a kalauz nevetve kiáltott utána: - Sok szerencsét a varjúvadászathoz!

Én bizony meg nem tudom mondani, hogy esett Piros Palkónak másnap a varjúvadászat. Hanem hogy világéletében sohase bántja többet a macskákat, arra akármelyiketekkel fogadok egy lyukas krajcárban!



Holle anyó
Jakob és Wilhelm Grimm meséje


Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg csak a vér ki nem serkent az ujjából.

Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!

Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott. Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát. Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!

A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!

A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.

Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz. Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.

Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék, akár a hópelyhek.

De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.

Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál, ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg –, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.

Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehet magad is - mondta –, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.

A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.

A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában, nem messze az anyja házától.

Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és nagyot rikkantott:
- Kukirikú! Mi történt?
- Aranyos lányunk hazatért!

A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!

Aztán továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.

Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és tüstént elszegődött hozzá.

Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.

Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.

A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:
- Kukurikú! Mi történt?
- Szutykos lányunk hazatért!

A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.



A jégtündér ajándéka
Balázs Éva meséje


Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. És semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme.

Erre gondol az anya, míg virraszt.

De a kislány megmozdul az ágyban, felnyitja szemét, és ránéz: - Virágot szeretnék az ablakomba …

Aztán újra elalszik.

Az anya kilép a fagyos udvarba, végigsiet a csúszós úton, és bekopog a szomszéd tanyára.
- Virágot? Télen? Éjszaka? - csodálkozik a szomszéd. - Ha lenne is, megfagyna, elpusztulna az ablakban.
De az anya sorra járja, mindhiába, a kieső tanyákat.
- Talán kérj a Jégtündértől - mondja valaki.

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. De semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg megy. Hosszú út áll előtte. A Jégtündér, úgy mesélik, egy jeges tavon él. Mert látni még senki sem látta. S a tó messze van, túl az erdőn, túl a mezőn, még a hegyen is túl.

Az anya befordul az erdőbe. Egy hatalmas, csupasz tölgyfa haragosan teszi keresztbe előtte ágkarjait:
- Megállj ! Hogy merészeled zavarni téli álmunkat?
S az erdő egyszerre megelevenedik. Fák és bokrok, szúrós cserjék, csavarodó indák tépik az anya kendőjét, ruháját. De az anya csak megy, küszködve halad előre, s eléri mégis az erdőn át a mezőt.
A mezőn vad szél csap a szemébe: .
- Eredj innen, ez az én birodalmam! Télen én vagyok itt az úr!
De hiába zúdítja a havat az arcába, az anya sietve vág át a mezőn, és felhág mégis a hegyre.
A hegy ormán mogorva sziklák állnak őrt. Köveket gurítanak alá, amik keményen koppannak az anya lábán:
- Kőből vagy, hogy nem érzed ütésünk? Honnan van erőd szembeszegülni velünk?

Az anya futva éri el a lejtő alján a tavat, mely jéggé dermedt már. Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. De semmi sem olyan szomorú, mint a beteg gyermek szeme. Erre gondol az anya, míg rálép a síkos jégre, és elindul a tó színén. Megy, megy, ki tudja, mióta, mikor meglátja a nagy tó közepén a Jégtündért. Táncol a Jégtündér a tavon, jégarany a haja, jégszürke a szeme, és csengő jégezüst a ruhája.
- Még senki sem jött ilyen messzire - csodálkozik a Jégtündér. - Mit kívánsz tőlem?
- Beteg a kislányom - sóhajtja az anya -, és virágot szeretne az ablakába…
A Jégtündér sokáig hallgat. Nézi az anyát, a havas haját, tépett ruháját, jeges cipőjét. Aztán bólint:
- Meglesz! Térj haza nyugodtan.

Siet haza az anya, s otthon újra leül az ágy mellé, és vár.

Hajnal felé megérkezik a Jégtündér. Benéz az ablakon. Látja az alvó kislányt és a virrasztó anyát. Ujjával rajzolni kezd az ablaküvegre: gyönge szirmokat, kecses szárakat, hajló bimbókat, szeszélyes formákat. Aztán rájuk lehel, zúzmarát lehelve, és ezüstösek lesznek tőle.

Mire a hajnal egészen elűzi az éjszakát, a kislány felnyitja szemét. A Jégtündér már messze jár, talán újra a tó színén táncol.
A kislány az ablakra pillant, és - oly hosszú idő után először - elmosolyodik.
- Virág - suttogja -, jégvirág!

Semmi sem olyan fehér és fekete, mint a téli éjszaka. Mégis abból fakad - mint szomorúságból a mosoly - hajnalban a jégvirág.

 




Fel