Mackó mesék

 

Mészöly Miklós:A bánatos medve

Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve.Dirmegett–dörmögött,mintha semmi másra nem lett volna oka,csak búslakodásra.
Ha mézet nyalogatott,nem volt elég édes.Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes.Még az odúját is szűknek találta,kint
aludt inkább egy bokor aljába.Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.
Egy szép napon aztán maga is megunta,hogy mindig csak szomorkodik,mint egy viseltes bunda.Elhatározta hát azon
minutában,hogy megy s megtekinti:mi van a világban.
Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.
– Hová?Hová?– mordult reá.S a lepke mondta.
– Messzire.Nap süti a réteket.Oda megyek.Ég veled!
Nagyot nézett a medve.Mindjárt jobb lett a kedve.
– Rétre menni jó lehet.Menjünk együtt,mék veled.
De a lepke szót se szólt,rippem–röppöm elrepült.
Mit tehetett medve koma,egymagában elindula.Hát amint ment,mendegélt,dimbes–dombos réthez ért.Nyílt a réten annyi
virág,mint erdőn a leveles ág.
„No –gondolta–,itt megállok,szedek egy csokor virágot!”
S neki is látott nyomba,nem gyorsan,csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti:valami hegyeset lát a fű közt meredezni!
– Hát ez meg miféle?– szól megrökönyödve.Tán kóró?Majd elbánok vele!Semmi szükség az ilyen semmirekellőre,az ilyen
csúfságra…
S azzal odacammog,hogy tövestül kirántsa.De uramfia!A kóró mekegni kezd,s fölugrik egy kecske!Szegénynek a szarvát törte
le a medve…
– Ó,te golyhó,nem vagyok én kóró!Hát nem látsz?Vagy elment az eszed?Fél szarvval sétáljak most?Világcsúfja legyek?–támadt
rá dühösen,s fújt bőszen a kecske.
A medve csak állt–hej,beborult a kedve.
– Én szerencsétlen,minek is születtem?–sóhajtott nagyot. Mindig csak baj lesz abból,ha jót akarok.Nesze,itt a szarvad. Ha
tudnám,visszaragasztanám.Ha meghalok egyszer,neked adom a bundám…
Azzal fülét megvakarta,orrát megdörzsölte–és máris kicsordult a könnye.
A kecske észrevette.
– Ne sírj,no!– mekegte és leszegte fejét.Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.
– Szép szarvacska volt,igaz…Nem girbe,nem görbe.De ha sírsz–rísz folyton,a másikat én töröm le.Gyere inkább, nyújtsd a
mancsod,kössünk igaz barátságot!
Megörült nagyon a mackó.
– Köszönöm, hogy nem haragszó…
S mivel más nem jutott eszébe,egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe.
Aztán összeölelkeztek,de úgy ám,hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.
S mikor hazament,csodálkozva látta,hogy semmi oka a búslakodásra:a mézecske édes,a napocska fényes,s micsoda csuda:nem
szűk az odúja!
---


A loncsos medve

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy kisgyerek. Ez a kisgyerek kiment egyszer az
erdőre, s felmászott egy nagy körtefára, s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. Amint eszegelődik, hát jön egy
lompos, lucskos, vagyis ahogy arrafelé mondták: egy loncsos medve. Nem tudom, hol járt, hol nem, de a hátán egy egy üres
zsák volt. Amint a kisgyereket meglátta, odament a fa alá, s azt mondta neki:
- Te kisgyerek! Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
- Nem adok bizony én, mert lerántasz.
- Dehogyis rántalak, dehogy! Nem én bizony, csak adjál!
Az hát szakított egy szépet, nyújtotta le neki. A loncsos medve azonban megkapta a kisgyerek karját, lerántotta annál
fogva, s beletette a zsákjába. A kisgyerek sírt-rítt, de az bizony nem használt semmit, mert a medve a hátátra kapta a
zsákot, és elaludt ott helyben. Amint észrevette a kisgyerek, a bécsi bicskával kihasította a zsákot, teletömte
tégladarabokkal meg szerbtövissel, maga pedig odébbállott.
Mikor a loncsos medve fölébredt, hátára vette a zsákot, s vitte egyenest hazafelé. Egyszer csak szúrást érez az oldalán.
Szisszent egyet-kettőt, aztán azt mondja:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek!
Azzal megy, csak mendegél. Egyszer csak még jobban szúrják az oldalát. Azt mondja megint:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek!
Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát. Azt mondja harmadszor is:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert bizony, megtürücsköllek!
Most sem ért semmit a szó, csak szúrták az oldalát. Mikor aztán már elfogyott a tűröm-olaja, levetette a zsákot a
válláról, úgy megdögönyözte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette és vitte, vitte hazafelé. Mikor aztán
hazaért, azt mondja az öreg ördöngös szülének:
- Eredj, te szülém, hordd tele a nagy üstöt vízzel, gyújtsd alá, melegítsd fel jól!
No, jól van. Az öreg ördöngös szüle telehordta a nagy üstöt vízzel, tüzelt erősen a katlan alá. Mikor felforrt a víz, a
loncsos medve kioldja a zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy hull belőle ki a diribdarab kő meg a szerbtövis,
hogy szeme-szája elállt benne a medvének.
- No, még így sohasem jártam! - mondja.
Avval hátára véve az üres zsákot, elindult. Ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem állott, míg vissza nem ért
abba az erdőbe. Hát a kisgyerek, már megint ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával, amúgy
istenigazában.
Amint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént odament a fa alá. Azt mondja a gyereknek:
- Te kisgyerek. Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
- Nem adok bizony én, mert lerántasz!
- Dehogyis rántalak, nem rántalak biz én, csak adjál!
A kisgyerek szakított hát és lehajította.
- Ó, te kisgyerek - mondja neki a loncsos medve-, nem azt mondtam én, hogy hajíts, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi
bicskáddal.
Addig kunyorált, könyörgött ott a fa alatt, hogy a kisgyerek szakajtott egy szép körtét. Nyújtotta lefelé a medvének. Az
pedig megkapta a kisgyerek karját, lerántotta, s beledugta a zsákjába. Avval fölkapta a hátára, vitte, vitte hetedhét
országon hazafelé.
A loncsos medve útközben megint elálmosodott, de most már volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy
megint elszökik a gyerek. Megparancsolta most is az öreg ördöngös szülének, hogy a kemencét tüstént fűtse be irgalmatlanul,
a kisgyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott, s minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy
kicsit delelni. Az ördöngös szüle jó sok fát hordott be, azza úgy felfűtötte a kemencét, hogy majd összedőlt. Mikor már
csak úgy szikrázott a kemence feneke, behozta a sütőlapátot, és azt mondta a gyereknek:
- No, kis szolgám, ülj fel erre a sütőlapátra!
A kisgyerek rákucorodott a lapátra, de valahányszor be akarta az ördöngös szüle a kemence száján dugni, mindannyiszor
talpra állott.
- Nem úgy, kis buta, hanem ülj le egészen!
- Ó, kedves nénikém - mondja neki a gyerek -, nem tudom én, hogy kell rá felülni, mutasd meg te előbb!
Az öreg ördöngös szüle nem kérette magát sokáig, ráült a lapátra. De a kisgyerek sem volt ám rest: amint ezt meglátta,
hirtelenében megkapta a lapát nyelvét, s bevetette az ördöngös szülét a tüzes kemencébe, maga pedig nagy üggyel-bajjal
felmászott a kémény tetejébe.
Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szülét. Tűvé-heggyé tette az egész udvart, de nem találta sehol.
Egyszer csak felnéz a kéményre, hát látja, hogy a kisgyerek odefent gubbaszkodik a kémény legtetejében.
- Hogy mentél te oda fel, te kisgyerek?
- Hát alfelembe vasnyársat dugtam, és nagyot ugrottam.
A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de amint nyagyot ugrott, a vasnyárs keresztülszúrta, és meghalt. A kisgyerek
pedig lejött a kéményből, és szaladt, szaladt, amíg csak haza nem ért.
---


A róka,a medve és a szegényember(Magyar népmese)

Egyszer volt,hol nem volt,volt egyszer egy szegény ember.Ez a szegény ember egy reggel két tehenével elindult a földjére
szántani. Amint az erdő mellett megyen,egyszer csak hall valami bömbölést és makogást.Bemegy az erdőbe megnézni:vajon mi
lehet az?Hát látja, hogy egy nagy medve verekedik egy kis nyúllal.
–No,még ilyet se láttam életemben - mondja a szegény ember és olyan jóízűen kacagott rajta,hogy majd kipukkadt.
–Ejnye,veszett-hordta embere,hogy mersz te rajtam kacagni? rivallott rá a medve.-No,ezért meglakolsz.Tehenestől együtt
megeszlek.
A szegény ember bezzeg most már nem kacagott.Nagyon kérte a medvét,hogy ne egye meg,vagy ha már csakugyan meg kell lenni,
legalább estig ne egye meg,ameddig felszántja a földjét,szegény házanépe hogy ne maradjon kenyér nélkül.
– No,hát estig nem bántalak,de akkor megeszlek!
Avval a medve elment a dolgára,a szegény ember pedig búsan szántogatott,s akármennyit gondolkozott,nem tudta
elgondolni,mivel lehetne megengesztelni a medvét...Délfelé odavetődött egy róka: észrevette,hogy a szegény ember
búsul,kérdezte tőle,mi a baja,talán segíthetne rajta.
A szegény ember elmondta,hogy járt a medvével.
–Ha csak ennyi a baj,azon könnyen tudok én segíteni.Kutyabajod sem lesz.De mit fizetsz,ha megsegítelek?
A szegény ember nem tudta,mit ígérjen,mert nemigen volt miből,s a róka is sokat kért.Végre kilenc tyúkban s egy kakasban
egyeztek meg. Nehezen ígérte meg a szegény ember,mert nem tudta,hogy honnan teremti elő;de mégis megígérte.
–No,most már,szegény ember,hallgass reám!Mikor a medve estefelé idejő,én megbúvok a bokorban,s kürtölök,ahogy a vadászok
szoktak. Akkor a medve azt kérdi: mi az?Te azt mondod:vadászok jönnek.Erre a medve megijed,s kér,hogy bújtasd el.Te
bebújtatod abba a szennyes zsákba,s megmondod neki,hogy meg ne mozduljon.Én akkor kijövök a bokorból, s kérdem:mi van abban
a zsákban?Te azt mondod:szenes tőke.Én em akarom elhinni,s azt mondom:vágd abba a csúcsba a fejszédet.Te fejszét fogsz,s
úgy vágod fejébe a fejszédet,hogy a medve mindjárt szörnyethal.
A szegény ember megörvendett a jó tanácsnak, s követte is.Minden úgy történt,ahogy a róka mondta:a medve pórul járt, s a
szegény ember megszabadult tehenestől. –Nem megmondtam,hogy így lesz? mondta a róka.–Tanuld meg ebből,szegény ember,hogy
többet ésszel, mint erővel.De nekem most dolgom van,hazasietek.Holnap elmegyek hozzád a kilenc tyúkért és a kakasért.Jó
kövérek legyenek!Otthon légy,mert különben megkeserülöd.
A szegény ember szekerére vetette a medvét,vígan tért haza,otthon jó vacsorát csapott,jól aludt rája,s nem sokat félt a
rókától,mert megtanulta tőle:többet ésszel,mint erővel!Reggel alig nyitotta ki a szemét,már kopogtatott az ajtón a róka,s
kérte a kilenc tyúkot és az egy kakast.
–Mindjárt,komám,mindjárt,csak felöltözöm–mondta a szegény ember.Hamar felöltözött,de nem nyitotta ki az ajtót,hanem
megállott a ház közepén,s elkezdett csaholni,mint a kutyák.
– Te szegény ember!Mi tesz úgy,talán csak nem kopó?
–Bizony,komám,kopó az,mégpedig két kopó.Itt aludtak az ágy alatt,ördög tudja,honnan kerültek ide.Megérezték a
szagodat,ki akarnak rohanni,alig tudom már tartani őket.
–Csak addig tartsd,amíg elfutok.Nem bánom,maradjon inkább neked a tyúk is,a kakas is.
Mire a szegény ember kinyitotta az ajtót,a róka már túl volt ungon-berken.Nagyot kacagott rajta,s még talán most is
kacag,ha meg nem halt.
---


A kismalac meg a medvék(Népmese)

Ugye gyerekek,hallottátok már a kismalac és a farkasok meséjét!Igen?És a kismalac és a rókák történetét?Akkor mondok egy
jobbat,a kismalac és a medvéket.
Egyszer volt,hol nem volt,volt egyszer egy rengeteg erdő. Annak az erdőnek a legközepén volt egy házacska.Nem messze attól
a háztól,volt egy barlang.A házban lakott a kismalac,a barlangban pedig a medvék.
Az egyik medve a kismalac háza felé sétált.A kismalacnak volt egy veteményes kertje.A medve véletlenül rálépett a legszebb
káposztára.Észrevette ezt a kismalac.
– Ezért egy zsák aranyat fizetsz!–mondta a károsult.
A medve kifizette a kismalacnak.A medve elment a barlangjába és elmesélte a többi medvének.A medvék tanakodni kezdtek,mert
vissza akarták szerezni a zsák aranyat.
Azt sütötték ki,hogy a legerősebb medve elmegy a kismalachoz és megbirkózik vele.Mikor megérkezett,azt mondta a
kismalacnak:
–Szeretnék veled megverekedni.Ha én nyerek,enyém lesz a zsák arany,amit a medvetársamtól kaptál,ha te nyersz,adok még egy
zsák aranyat.
–Velem ne birkózz meg! Hanem az apámmal,aki egy szalmaházban lakik az erdő szélén.
A kismalac a medvét a vadkanhoz küldte el.A medve odaért és bekopogott.A vadkan rögtön kitörte az ajtót és nekiugrott a
medvének.Addig verekedtek,amíg a vadkan győzött.A medve visszament a kismalachoz a kifizette az újabb zsák aranyat.
–Neked milyen erős apád van?–ámuldozott a medve.
Elment a barlangjába.Elmondta a medvéknek,hogy mi történt vele.Most a leggyorsabb medvét küldték a kismalac ellen.A medve
ezekkel a szavakkal üdvözölte:
–De jó,hogy itt vagy kismalac.Szeretnék veled versenyt futni. Ha én nyerek,akkor visszaadod a két zsák aranyat.Ha te
nyersz,én adok még két zsák aranyat.
–Ne velem fuss,hanem az egyik cimborámmal!Egy fában lakik és rengeteg répája van.
Bekopogott a medve a nyúlhoz.Amint a nyúl kinyitotta, annyira megijedt és úgy elszaladt,hogy rakétával sem lehetett volna
utolérni.A harmadik medve is kifizette a két zsák aranyat a kismalacnak.
Hazasietett a leggyorsabb medve.Most a medvék a legokosabb társukat küldték.Amikor odaért az okos medve ezekkel a
szavakkal köszöntötte a kismalacot:
–Mégis sok neked az a négy zsák arany.Amelyikünk túljár a másik eszén,az ad a másiknak négy zsák aranyat–javasolta.
–Rendben van,de ne velem vetekedj,hanem a városi barátommal–hangzott a nyúl válasza.–Az ő háza van legközelebb a mi
erdőnkhöz.
Az okos kismalac a vadászhoz küldte az okos medvét.A medve bekopogott a vadászhoz.Kijött a vadász és kérdezte tőle:
–Mit akarsz te medve?
–Agypárbajt vívni veled.
–Rendben–egyezett bele a vadász.
Mielőtt az okos medve kieszelt volna valamit,a vadász gyengén megcélozta a fenekét.A medve megijedt és elfelejtette azt
is,hogy miért jött.Így a harmadik medve négy zsák aranyat fizetett a kismalacnak.
A medvék tovább tanakodtak,vajon mit tegyenek.Most a legszebb medvét küldték a kismalachoz.Amikor odaért a kismalac
házához,ezt mondta:
–Túl sok neked az a nyolc zsák arany! Rendezzünk szépségversenyt!Amelyikünk győz,az kap nyolc zsák aranyat.
–Ne velem mérkőzz,hanem a városbeli medvével,amelyik a város közepén szokott állni!
A kismalac az aranymedve szobrához küldte el.Amikor meglátta a szép medve az aranymedve szobrot,a szája is tátva maradt a
szépségétől.
A szép medve kifizette a nyolc zsák aranyat.Amikor hazament,azt mondta a társainak:
-Ne versenyezzünk a kismalaccal,mert elfogy a pénzünk és csak jól megszégyenülünk.
A kismalac lett a leggazdagabb erdőlakó.De nem az aranyak miatt, hanem az eszességével.
Többet ésszel,mint erővel!
---


Az ökörszem és a medve (Magyar népmese)

Egyszer egy nyáron a farkas és a medve sétálni ment az erdőbe.A medve valami nagyon szép éneket hallott és megkérdezte a
farkast:
Miféle madár ez,amelyik ilyen szépen énekel?
Az a madarak királya-mondta farkas,pedig az ökörszem volt.
Na,jól van,de szeretném látni azt a királyi palotát,ahol az a király lakik.
Az nem olyan könnyű-mondta a farkas.-Meg kell várjuk, amíg a királyné hazajön.
Nemsokára jött is a király és a királyné eledellel a csőrükben, hogy megetessék a fiókáikat.A medve szeretett volna rögtön
odamenni,de a farkas visszatartotta.
Várd meg amíg megint elmennek.
Megjegyezték,hogy hol van a fészek és továbbmentek.De a medvének nem volt nyugta,mindenképpen szerette volna látni a
kastélyt,s nemsokára megint odacammogott.A király és a királyné éppen akkor repültek ki.A medve bekukucskált a fészekbe és
vagy hat fiókát látott benne.
Hát ez a királyi kastély?-Kérdezte nagy mérgesen.-Hiszen ez egy nyomorúságos viskó!És ti királyi gyermekek vagytok?
Közönséges kölykek!
Meghallották ezt az ökörszemfiókák és rettenetesen kiabálni kezdtek:
Mi nem vagyunk közönséges kölykek!Ezért meglakolsz, medvekoma!
A medve megszeppent és visszament a barlangjába. Nemsokára hazajött megint a király és a királyné,eleséget hoztak a
fiókáknak,de azok nem nyúltak az étel után.Azt mondták,hogy még csak egy légycombocskához sem nyúlnak,ha éhenhalnak,akkor
sem,amíg be nem bizonyítják a medvének,hogy ők nem közsönséges kölykek.És elmondták, hogy mit mondott a medve nekik.
Azt mondta az édesanyjuk:
Ne búsuljatok fiókáim!Majd eligazítjuk mi a dolgott és megtanítjuk móresre medvekomát!
Elmentek a medve barlangja elé és bekiabálták:
Vén dörmögő,miért szidalmaztad a gyermekeinket?Ezért meglakolsz,véres háborűt indítunk ellened!
És megizenték a medvének a háborút.
A medve azonnal hadba szólította az összes négylábú állatot:az ökröt,a szamarat,a nyulat,az őzet és mindent,ami a földön
élt.Az ökörszem pedig hadba szólította az összes repülőt,nemcsak a madarakat,hanem minden bogarat, legyet,szúnyogot,méhet
és darazsat.
Közöttük legravaszabb volt a szúnyog.Ide-oda surrogott az erdőben,s végül letelepedett egy fa levelére,ami alatt éppen a
vezérkar tanácskozott.
A medve maga elé hívatta a rókát és azt mondta:
Mivel az állatok között te vagy a legravaszabb,légy te a vezér és vezess minket.
Jól van-szólt a róka-,de milyen jelben állapodjunk meg?
Erre nem mondott senki semmit.Végre a róka azt mondta:
-Az én farkam jó hosszú, lompos.Mikor a farkamat magasra emelem, azt jelenti,hogy minden jól van és akkor nyomuljatok
előre.De ha behúzom,akkor baj van, szaladjatok,amerre láttok.
Ahogy a szúnyog ezt meghallotta,visszarepült és mindent elmondott az ökörszemnek.
Mikor felvirradt a csata napja,a négylábúak rettenetes robajjal törtettek elő az erdőből,hogy a föld is rengett bele. Az
ökörszem a seregével szembe repült velük,hogy csak úgy surrogott-csattogott a levegő.Egymásnak rohant a két sereg.Az
ökörszem elsőnek a darazsat küldte,hogy szálljon a róka farka alá és jól szúrkálja össze.
Úgy is történt.A róka az első szúrást vitézül tűrte és még magasabbra emelte a farkát,de a második szúrásnál megijedt és
egy kicsit lehúzta.A harmadik szúrást már nem bírta, üvölteni kezdett és a farkát a lába közé kapta.
Mikor az állatok ezt meglátták,azt hitték,hogy minden elveszett és szaladni kezdtek,mindegyik a maga odújába.A madarak
megnyerték a csatát.
Az ökörszem és a felesége hazarepültek és már messziről kiabálták a gyermekeiknek,hogy megnyerték a csatát.De a fiókák azt
mondták,hogy ők addig nem örülnek,amíg a medve oda nem jön és bocsánatot nem kér.
Az ökörszem erre a medve barlangjához repült és bekiáltott:
-Dirmegő-dörmögő vén mackó,gyere és kérj bocsánatott a gyermekeimtől,mert különben összetörlek!
Az odacammogott és nagy alázatosan bocsánatot kért. Most már az ökörszemfiókák is meg voltak elégedve.Vígan
ettek-ittak,reggelig vigadoztak.
Így volt,vége volt,mese volt!
---


Cserepes Andrea:Brühühü Brumi

Hullámzó hegygerinceken és tükörsima tengereken túl, bodros bárányfelhők alatt sziszegő,szuszogó országban, annak is a
legeslegközepén,van egy nyüzsgő nagyváros,a nagyváros szélén pedig egy hatalmas, arka állatkert.Szép,
messzenyúló,dimbes-dombos,szinte már határtalan állatkert, esőillatú,magas pálmaházzal,csillogó vizű mély medencével és
rengeteg jóízű,tápláló eledellel,ami minden nap az állatok ölébe pottyan,mikor megérkezik az állatgondozó. Természetesen az
állatkert lakói mindig is remekül érezték magukat,csak a kétlábúaktól hemzsegő nagyváros rikoltozó lármáját és rikítózó
fényeit nem kedvelték,ezért minden puha kényelem ellenére időnként minden állatkerti jószág hazavágyódott.
Vadászok gyűjtötték nagy gonddal az állatokat ebbe az állatkertbe,városlakó vadászok,akik jobban szerettek ropogós
gabonapelyhet enni,mint rágós vaddisznópecsenyét és inkább barátságot akartak kötni a karmos,körmös,patás és lábatlan
jószágokkal.A világ minden tájáról hoztak egy-egy állatot és az állatkert látogatóinak minden egyes állat bemutatta,hogyan
viselkednek távoli hazájában élő társai.
Az Óperenciás-tengeren túlról jött bozontos sörényű, vérszomjas oroszlán mázsás erejű mancsaival bömbölve csapkodott,a
Buggyoshasúak szigetéről érkezett vicces kenguru ruganyos ugrásaival az állatkert egyik végéből a másikba szökdelt,a fagyos
Jéghegyeken túlról származó síkos bőrű,kövér fóka pedig kecses bukfenceket vetett az állatkert medencéjében.Jött ráncos
fülű,szürke elefánt a Varázslók földjéről,aki kunkori ormányát magasba emelve harsány trombitaszóval köszöntötte az
állatkerti látogatókat és neveletlen majmot is hoztak a Csokoládészínűek hazájából,aki majomhoz méltó grimaszokat vágott és
minden csemegét elfogadott,amit a látogatók feléje nyújtottak.
Ámde a Sűrű Erdők vidékéről hozott óriásmedve nem volt hajlandó dühödten dörmögni,nem mutogatta rémisztő szemfogait és nem
volt félelmetes.Viszont, szeretett kedves dalocskákat énekelni,kis virágokat szedett a látogatóknak, és mindig védelmébe
vette a gyengébbeket.Sőt,néha előfordult,hogy az óriásmedve elsírta magát.
Az állatkert látogatói újból és újból elolvasták a medvebarlang mellé kitűzött figyelmeztető táblát,melyen az
állt,"Óriásmedve,a Sűrű Erdők vidékéről.Vigyázat! Kifejezetten veszélyes!",de nem hittek a szakértő feliratnak. Biztosak
voltak abban,hogy ez az óriásmedve nem is medve, csak egy medvebőrbe bújtatott nagyobbacska rágcsáló,hisz egy
igazi,"kifejezetten veszélyes" óriásmedve sosem viselkedne úgy,ahogy ez a medve teszi.
Persze az állatkert látogatói épp úgy nem tudták,ahogy a városlakó vadászok sem,mikor rátaláltak a Sűrű Erdők vidékén az
óriásmedvére,hogy ő nem akármilyen óriásmedve, mert ő Brühühü Brumi,a mimózalelkű medvebocs.Ő sohasem ártott senkinek,épp
ellenkezőleg,minden kis állatkát megsegített a Sűrű Erdők vidékén és ha szamócaszedés közben véletlenül széttaposott egy
aprócska csigaházat, esetleg tomporába harapott egy mérges szömörce,vagy medvemamája összeráncolta torzonborz
szemöldökét,bizony elpityeredett.Brühühü Brumi kiskorú medve volt,még csak medvebocs,de ezt a városlakó vadászok nem
sejtették, hiszen a pici Brühühü Brumi mérete az ő szemükben óriásinak számított.Való igaz,Brühühü Brumi termete oly nagy
volt, mint egy kisebb traktortöpörtyű,de például mamája kettő, papája három traktortöpörtyű nagyságúra nőtt,ez az
óriásmedvék esetében teljes mértékben megszokott dolog.
Miután Brühühü Brumi a kellemesen tágas,lakályos állatkerti medvebarlangba érkezett,az állatgondozók rövidesen
rádöbbentek,arra hogy Brühühü Brumit képtelenek vicsorgó óriásmedvévé bosszantani.Sokféle ravasz praktikával
próbálkoztak,de hiába.Ha Brühühü Brumi talpát megcsiklandozták,olyasformán kacarászott,akár egy repkedő,piciny gerlice,ha
meglengették előtte az édes medvecukrot,azt kiáltozva,"Nem kapsz belőle!",szánalmasan a hasát simogatva szívettépő
zokogásba kezdett,ha pedig egy váratlan ordítással ráijesztettek,akkor azon nyomban hanyatt vágódott.
Hosszas töprengés után az állatgondozók úgy döntöttek, nem vesződnek tovább Brühühü Brumi feldühítésével,hanem egyszerűen
hazaküldik őt.Így történhetett meg az,ami azelőtt még soha nem fordult elő a városlakó vadászokkal: az óriásmedvét a
barátságos,városszéli állatkert gondtalan lakói közül,vissza kellett vinniük oda,ahonnan elhozták,a messzi Sűrű Erdők
vidékére,az óriásmedvék eredeti hazájába.
Otthon Brühühü Brumi hamarosan ismét megtalálta szeretett medveszüleit és azóta talán már három,vagy akár négy
traktortöpörtyűnél is nagyobbra nőtt.
---


Nemes Nagy Ágnes:Ki ette meg a málnát?

Nagymosást tart medve néni
Két kisfia kérve kéri:
„Míg te mosol,licsi-locs,
málnát szed két kicsi bocs”.
Málnát szednek,ha találnak,
kis húguknak,Márikának.

Szép az erdő mindenütt:
szőke nyírfa,sima bükk.
„Itt a bokor,itt a málna,
Jaj be édes,tömd a szádba!
Szúr a tüske?Annyi baj!
Bozontos a medve-haj”.

Tele kosár,tele bendő,
két kis bocsnak elegendő.
Elnyúlnak a fa alatt.
„Hé!Lopják a kosarat!”
Felriadnak most a zajra,
néznek erre, néznek arra…
„Jaj!Hová lett a kosár?”
Pamat-fülük égnek áll.

El nem rejti azt a fenyves,
akinek a keze enyves!
A két mackó szétszalad,
Fölverik a bokrokat.
„Nézzünk körül ott, a nyúlnál!”
„Répán élek–mondja Nyúl Pál –
meg káposztalevelen,
Olykor meg is reszelem”.

Róka-asszony mondja:„Mackók!
Málnát nálam mért kutattok?
Mért csináltok galibát?
Többre tartom a libát!”
Sün Sámuel a fa tövében
siklót vacsorázik éppen.
„Nincs ennél jobb eledel!”–
mondja bölcsen Sámuel.

„Mókus!Mókus!Hol a málna?
Nem te vitted föl az ágra?”
„Málna?! Dió, mogyoró,
meg fenyőmag,az a jó!”
Mókus Miklós kedves fickó,
boldog ám a két kis mackó,
mert a fáról leszalad,
s kölcsön ad egy kosarat.

„Nézd csak,nézd csak,ki fut erre?
Senki más,mint Tolvaj Ferke!”
Itt a baj most,itt a jaj!
Egy fatörzsön elhasal,
„Hát szaladjunk most utána?
Nem,idesüss,itt a málna!
Ó,be édes,zamatos,
megszedjük,míg mama mos”.

Tele kosár,tele bendő,
három bocsnak elegendő,
Nincsen otthon már hiba,
málnát eszik Márika.
Itt az este,ágyuk vetve,
alszik három buksi medve.
Medve néni fonogat–
így őrzi a bocsokat.
---


Mikola Klára: A telhetelen mackó

Egyszer volt,hol nem volt,volt egyszer egy nagy,kerek erdő.Ebben az erdőben lakott egy fiatal mackó a szüleivel.Ubul—így
hívták az ifjoncot—kezdetben vidáman, sok-sok játékkal töltötte napjait.Az erdő összes állata kedvelte,mivel kedves,
udvarias bocs volt.
Ahogy nőtt,növögetett,egyszer csak azt vette észre,hogy sokkal erősebb a játszópajtásainál.Már senki sem akart vele
pirospacsit játszani,sem pedig szkanderezni,hiszen ez egyre veszélyesebb vállalkozássá vált.
A mackó hamar észrevette,hogy a többiek tartanak tőle.„Erősebb vagyok,mint bárki más.Én vagyok az erdő ura”—gondolta.
Ez még nem is lett volna akkora baj. Nagyobb gondot jelentett,hogy a mi mackó barátunk kezdett egyre többet követelni
saját magának.Megtiltotta a többieknek, hogy a málnából egyenek és a vadméhektől elszedte az összes mézet.
Történt egyszer,hogy a málnabokorra rászállt egy kismadár és csipegetni kezdett.Ubul dühösen rohant oda.
—Hogy merészelsz enni az én málnámból? —kiáltott rá a kővé dermedt szárnyasjószágra—Nem tudtad,hogy ez az én málnám?!!!
A mackó egy rántással kitépte a földből a bokrot,szegény madárka alig tudott elmenekülni.
Másnap a mackó arra lett figyelmes,hogy egy őzike ivott a közeli forrásból.
—Hogy mersz inni az én engedélyem nélkül?—mordult fel a mackó.—Takarodj innen!
Mérgében egy nagy földrögöt próbált hozzávágni az őzikéhez,de az ügyesen arrébb szökkent,a föld pedig beleesett a forrásba.
—Ti is,mind takarodjatok az erdőből!Itt minden az enyém!—kiáltott rá az időközben összesereglett állatokra.
Az állatok riadtan ugrottak arrébb.Mivel látták,hogy a mackó nem tréfál, szomorúan útnak indultak új otthont keresni.
Másnap Ubul elégedetten ébredt."Végre enyém az egész erdő!"—gondolta.Kiment a forráshoz,hogy igyon,de a forrás eldugult a
tegnapi földrögtől,csak egy zavaros vizű pocsolya volt a helyén.Továbbment a málnáshoz,de látta,hogy a bokor helyén már
csak a kiszáradt maradványa maradt. Úgy gondolta,megvigasztalja magát egy kis mézzel,de szomorúan látta,hogy a méhek
elköltöztek,csak az üres odú maradt a helyükön.Ubul leült egy kidőlt fatörzsre, és bánatos orrlógatásba fogott.
—Ubul,Ubul,mit csináltál?—szólalt meg egy mély hang a háta mögött.Édesapja fejcsóválva nézte az üres,megsebzett erdőt.
—Én nem ezt akartam!Én azt hittem...
—Azt hitted,hogy te vagy az erdő ura?Azt hitted,mert erős vagy,minden téged illet? —vágott a szavába az apja.—Valamikor én
is azt hittem— folytatta szomorú hangon. —Nekem is a saját káromból kellett okulnom.
—És most mit csináljak?!!—Ubul panaszos hangjára csak a visszhang felelt.Az erdő teljesen kihalt volt,a madarak elmentek a
többi állattal együtt.
—Légy szerény és reménykedj,hogy még kijavíthatod a hibádat!—mondta az apja.
Ettől kezdve Ubul teljesen megváltozott. Mindenek előtt kitisztította a forrást, szerencsére meg is eredt belőle a víz
újra, mint azelőtt.Aztán rendberakta a málnabokrokat,kiszabadította őket a többi növény fogságából.Aztán végignézte az
odúkat,azokat is kitisztogatta,néhányat még fakéreggel is kibélelt,arra számítva, hogy beköltözik egy madárcsalád vagy egy
mókus,hiszen már nagyon unta magát, nagyon hiányoztak a régi barátai.
—Kéhem szépen,foglalt ez az odú? — szólalt meg a feje fölött egy vékony, raccsolós hang.
—Ki vagy te?—szólalt meg Ubul örvendezve.
—Én egy mókus vagyok,aki lakást kehes.A szomszéd ehdőben ugyanis nincs egy áhva szabad odú,amit béhbe vehetnék.
—Ide nyugodtan beköltözhetsz!Gyere nyugodtan, mókus testvér!Hozd magaddal a családodat is!
—Még nincsen ahám,de ha jók lesznek a köhülmények,kehesek magamnak egy hölgyet,akivel megoszthatom szehény
hajlékomat—mondta a mókus.
Ubul ettől kezdve vidámabban jött-ment az erdőben.Alig telt el néhány nap és egy csapat vadméhre lett figyelmes, amint egy
odúban ténykedtek.A mancsa már ösztönösen indult volna a reménybeli édesség irányába,de aztán megállt
félúton.—Nyughass,Ubul—intette le saját magát—,ne bántsd őket,nekik is szükségük van arra a kis mézre!
Minden nap újabb és újabb örömöt hozott Ubulnak.Lassan visszatértek a madarak, a sünök,az őzikék és az erdő összes állata.
Ubul pedig soha többé nem fenyegette meg őket.Az erejét csak akkor használta, ha segíthetett valamelyik kis barátján,az
erdő teremtményein.
---


A róka,meg a medve a keresztelőben(Magyar népmese)

Összebeszélt a róka a medvével hogy keresztelőbe mennek a róka sógorához,mert éppen most lettek meg a kölykei.
–De a keresztelőbe nem mehetünk üres kézzel,róka koma!
–Nem hát.Először szerezni kell egy libát,vagy tyúkot!
–Melyikünk menjen előbb?
–Eredj Te,hozzál vagy libát,vagy tyúkot,amelyikhez jobban hozzájutsz.Aztán én megyek el.
A medve fogta magát,elment szépen a falu felé.Sikerült is fognia egy libát és vitte a szájában.Az erdő szélén megörült a
róka,mikor meglátta a medvét a szép hízott jószággal.
„Nem is olyan ügyetlen állat ez a medve”–gondolta.
Amikor melléje ért,mindjárt megkérdezte:
–Honnan hozod a libát,medve koma?
A medve jól kitátotta a száját,úgy felelt:
–Bárnából!
Persze hogy kitátotta a száját,mert másként nem tudta volna mondani.A liba kiesett a szájából,a róka meg gyorsan
odaugrott,felkapta,elfutott vele a sűrűbe,felhabzsolta azon nyomban.
A medve egyet gondolt:
„Majd elbánok vele én is,csak találkozzunk még egyszer!”
Össze is találkoztak nem sokára.A medve szemrehányóan mondta:
–Róka koma,elszámolnivalóm van veled.Én beváltottam az ígéretemet,hoztam libát,de most mát te következel.
Elment a róka is a faluba szerencsét próbálni,a medve meg várta az erdő szélén.Nemsokára visszajött a róka egy szép hízott
libával a szájában.A medve úgy érezte itt az alkalom, visszaadja a kölcsönt a rókának,elkapja előle a jóféle
csemegét.Megszólította hát:
–Honnét hozod a libát,róka koma?
De a róka ravasz volt,jól összeszorította a fogát,hogy a liba ki ne essen belőle:
–Szécsényből!
Azt hitte a medve,hogy ő lakmározik,mert kiejti a róka a szájából a libát,de pórul járt megint, mert a róka elfutott,ő
ette meg a finom zsákmányt másodszor is.
---


A medve: Móra Ferenc meséje

Mit szólnátok hozzá,gyerekek,ha én most azt kérdezném tőletek:
-Gyerekek, ki látott már medvét táncolni?
Bizonyosan azt mondanátok rá:ejnye,de jó kedve lehet ennek a mesemondó bácsinak,hogy ilyen furcsákat kérdez.Már hogy tudna
táncolni a medve,mikor tánciskolába se szokott járni?
Nem ám mostanában,de bezzeg az én gyerekkoromban még úgy eljárta a medve a mártogatóst,hogy akár táncmesternek beállhatott
volna.
Még akkor mindenfelé nagyon szokásban volt a medvetáncoltatás.Ha román ember medvekölyköt fogott az erdélyi havasok
közt,haza vitte az ölében s odagurította a gyerekei közé:
-Nesztek, hoztam nektek egy kis pajtást!
A kis pajtás aztán nagyon hamar beleszokott a famíliába.
Olyan dolga volt,mint a kiskirálynak.Kukoricának a legédesebbjét,erdei méznek a legfrissét,kenyérnek a legpuháját mindig ő
kapta s bizonyára nagyon megijedt volna,ha visszakergetik az erdőre áfonyát legelni.Inkább megtanult bukfencet hányni,két
lábon állni,dobszóra táncot járni s mindenféle mókákat csinálni.Mikor aztán mackó úrfi így kijárta az iskolát, akkor azt
mondta neki a gazdája:
-No,elég régen segítesz a kenyeret pusztítani,most már segíts kenyeret keresni is.
Azzal szép csörgős láncból nyakravalót kötött a medvének,a láncnak a végét a kezébe vette s nekiindultak az
országnak.Ahány faluban megfordultak, ott a medvének mindenütt vizsgát kellett tenni a tudományából.S amikor kitáncolta
magát,akkor a foga közé kapta a gazdája kalapját s elindult vele kéregetni. Néha annyi garaskát összeszedegetett,hogy alig
bírta.
Hogy a mackónak tetszett-e nagyon ez a kenyérkereset,azt én meg nem tudom mondani,de az bizonyos, hogy én még a mákos
csíktól is elszaladtam, ha behallatszott az utcáról a lánccsörgés meg a dobszó:-Tam-tara-ram-tara-tam tam-tam.
Egyszer egy mosolygós nyári délben éppen az iskolából jöttünk ki,mikor a piacról a fülünkbe pördült a dobszó.Vizsgánk
volt,tele a kezünk virággal,a zsebünk kaláccsal,a szívünk örömmel,szaladtunk ki a piacra, mint kis csikók a gyepre.
-Ki látja meg leghamarább a medvét?
Én láttam meg leghamarább,de megijedtem,mikor megláttam.Valami csoda nagy állat volt,ahogy két lábon állva ott
toronykodott a gazdája mellett.Pedig az is nagy szál ember volt,erős, izmos válla,mint a medvéjének.Annál cinegébb kis
legény volt a fia,aki a dobot verte,füstös képű,kócos hajú kis gyerek.
-Járjad,medve,járjad!-biztattuk a mackót.
Az szegény járta is,ahogy tőle telt,csak úgy döngött bele a föld.Hanem ahogy legjobban tapsikoltunk neki, egyszerre csak
ledobban,elveti magát a földön, félrehajtja az otromba nagy fejét,kilógatja a nagy piros nyelvét s liheg ám,de úgy,hogy
majd elsodor bennünket a szele.
-Talpra, héj!-rikoltozott rá a gazdája,de a mackó úgy tett,mintha nem hallana.Csak pislogott szelíden az apró fekete
szemével,mintha azt akarta volna mondani:
-Ugyan hadd fújjam ki magamat egy kicsit!
De a medvés ember most már megharagudott.Rántott akkorákat a láncon,hogy beleverejtékezett a homloka. Nem ért az semmit,a
mackó csak a fejét csóválta meg egy kicsit:
-Ugyan gazdám,hogy nem restellesz úgy erőlködni ebben a nagy melegben?
De a gazdát most már végképp elhagyta a béketűrés. Nekivörösödve rikoltott rá a fiára:
-Hé, Ilia,add ide csak azt az ostort!
Éles szögekkel kirakott hosszú szíjostor lógott a fiúcska nyakában,azzal szokták buzdítani a mackót,mikor táncolhatnékja
nem volt.De a gyerek rimánkodva tette össze vézna kis kezét:
-Apám, ne bántsd szegényt:látod, milyen fáradt!
De az embert már akkor úgy elfutotta a méreg, hogy se látott, se hallott.Hirtelen kieresztette kezéből a medve láncát s
kikapta az ostort a gyerek kezéből.De ütni már nem érkezett vele,mert a mackó egyszerre talpra ugrott,mikor megérezte,hogy
megtágult a lánca. Fölágaskodott,kivicsorította rettentő fogait s akkorát bömbölt,hogy belereszketett a piac.
Bezzeg szétugráltunk mi,ahányan voltunk,annyifelé.Ki fára mászott,ki kapu alá szaladt s úgy lestük nagy szívszorongva,hogy
kit eszik meg a medve.
Nem volt pedig annak semmi rossz szándéka.Volt ott a piacon egy üres fabódé,abba cammogott be,ahogy kibömbölte magát.Hanem
ott aztán úgy megvackolt, mintha sohase akarna többet kijönni.Az egyik lábát végignyújtotta a falon,mint mikor a macska a
körmét élesíti s úgy kiszakított belőle egy szál deszkát,mint ahogy mi az irkalevelet szoktuk.A nyíláson aztán úgy
kukucskált kifelé,mint valami ablakon.
-Gyere ki,öreg,gyere ki!-csalogatta a megbékült gazda,de a medve ügyet se vetett rá.Kínálta fügével, gyenge kukoricával,de
az se ért semmit.A szeme közé loccsantottak egy vödör vizet;attól elkezdett prüszkölni,hogy szinte kedvünk lett volna
kedves egészségére kívánni, ha mertük volna.
A gazdán már megint erőt vett a harag.Odacsúszott a nyíláshoz s elkezdte szeges végű bottal döfölgetni a mackót.Ez meg már
éppen nagyon jól esett neki. Amikor az egyik oldalon megelégelte,a másik oldalára fordult s rázogatta a kócos bundáját:
-Ezt is cirógasd meg,gazdám!
A gazda most már végképp kétségbeesett s a gyereken akarta mérgét tölteni.Megcsördítette az ostort az Ilia feje fölött:-Te
vagy az oka mindennek,te haszontalan!Ha idejében ideadod az ostort,nem eresztem ki a kezemből a láncot.Most már tartsd a
hátadat a cimborád helyett!
A gyerek elsikoltotta magát,de olyan keservesen, hogy minket is majd megríkatott a fa hegyében.S mire az ostor lecsapott
volna:a mackó előbújt a bódéból.Nem állhatta,hogy a kis cimborája kapjon ki őhelyette.
Odakocogott a gyerekhez,hozzátörleszkedett nagy buksi fejével s dörmögött is neki valamit.Bizonyosan azt,hogy:
-Ne félj, míg engem látsz!
Aztán odacammogott a gazdához s leguggolt előtte békítő morgással.A gazda pedig megveregette a vállát, kezébe vette a
láncot,Ilia megpörgette a dobot s a mackó soha életében nem táncolt még olyan jó kedvvel,mint most.
De nem is tapsoltak még annyit medvetáncnak,mint amennyit mi tapsoltunk.S ami virág,ami kalács,ami krajcár volt nálunk,azt
mind Ilia szedte össze,meg a medvéje.A kis gyerek apró karjával átfogta gubancos barátja derekát,ez meg nagy mancsát
rátette kis pajtása vállára s néha-néha ráhunyorított kis fekete szemével:
-Legyen a tied a virág,Ilia,nekem jó lesz a kalács is.
 

Fel