Karácsonyi és Mikulás

 mesék és versek

 

Télapóváró

Csöpi madár furcsa madár, nappal alszik, éjszaka száll,
Kovácsékhoz benéz s mit lát? két pár apró gyerek csizmát.
Ajtó nyílik, papucs koppan, Jutka súgja nagy titokban -
ott a csizma az ablakban.
Csöpi madár mérges nagyon folyton benéz az ablakon.
Miért késik öregapó? Várja Jutka, várja Kató
Várja Marcsa, várja Pista, S az éjszakát átalussza?!
Ilyen csodát még ki látott?! Szedje hamar azt a zsákot!
Télapóka megszívleli, s a nagy könyvet eloveszi.
A sok kedves névre, címre felderül az Öreg szíve.
Csúszik a szán, síkos a hó, indul máris öregapó.
Hegyen-völgyön, bércen által a sötét éjszakával.
Rácsos kapu, rácsos ablak, Jó Péterék itten laknak.
Ajándékot adna apó Péternek is, de csak ha jó.
Egy nagy nyitott ablak alatt Télapó most állva marad.
Kovács Jutka, Kovács Pista övék-e két pár csizma?
Jót hallottam róluk nemrég, jár nekik hát egy kis emlék.
Ujjong-kacag Jutka, Pista megtelt mindkét apró csizma.
Játék, labda, baba, mackó... csoki is van, ez a nagy szó.
Csöpi madár rájuk nevet, jól jár mindig a kisgyerek
ha szorgalmas szót fogadó, ez üzeni Télapó.



Tamási Áron: Karácsonyi pásztorocskák


A szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csodapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is.

Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk föl a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, az első beköszöntőt is fogja mondani, mindama lányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffantásokat: majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nem különben a nagyotmondót, aki mindenkit le fog torkollni, szükség esetén még lódítva is éktelenül.

S aztán tanulni kezdtünk.

Így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kántálásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag.

S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre.

Karácsony este lett.

Az áradó örömben úgy ringott a falu a völgyben, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének, és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollut. Hullatott egy tollut a kicsi nép ismeretlen falujába: s öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felől.

Így énekeltünk és haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon: s miközben haladtunk, imitt és amott felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz lobogása.

A falu is megbolydult egészen.

Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket, s kisöpörte szívükből az esztendő gondjait. Csak éneket termett a száj vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az este, hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizéből szelíden ittak a csodapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobában pedig szelíden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget.

Megálltunk a ház előtt, mely első volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egy lánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bévonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó előtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosan egy kis csendet, majd felcsendült a külső beköszöntő hangja, mondván a megkívánt harsány hangon:

Örülj és örvendezz, nemes házigazda:
Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja.
Örülj és örvendezz, kedves háznak népe,
Hogy ide vezérelt a csillagnak fénye.

A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában, nem volt egy másik nyáj, amelyik belülről, valami elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. Így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván:

Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan:
Gyertek azért beljebb, akármilyen bátran.

S a szó végére meg is nyitotta nekünk az ajtót: s mi pedig egyenes cérnasorban , mint a vadlibácskák, bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem, mint belső köszöntőnek a sor fejénél kellett állnom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel előre vezettem a sort, úgyannyira, hogy a sor végi pásztorocska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák: s majd egy negyed fordulattal, egyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, ki a feleségével és a lányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben, amint csizmácskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egyetlen villanó mozdulattal levettük fejünkről a kucsmát, és én pedig hangzatosan, megszólaltam, mondván:

Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk,
Hírmondás kedviért nagy utakat tettünk.
Mert szólott egy csillag, éppen felkelőben,
Hogy gyorsan induljunk éjféli időben.

Napkelet országból így el is indultunk,
S ezen kedves házba hozott el az utunk,
Dicséretét zengjük Júda nemzetének,
Mert kinyílt virága Dávid vesszejének.

Származásunk felől sem hagyunk kétségben,
Vagyis bajban nőttünk, s tartós szegénységben:
S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak,
Fiai vagyunk mi csodapásztoroknak.

Dehát ez voltunkat az Úr nem tekinté,
Hanem angyalával nékünk megjelenté,
Hogy földre lejöve világ megváltója,
Kinek a mi nyájunk igaz szószólója.

Ámen.

S erre az "ámenre", de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimentum felé, oly nagyot puffantott a tűzmester, hogy a lámpában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt.

Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre:

- Szent jó estét kívánunk!

Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Köszöngettük a szíves szót, s mint nagyra becsült férfiak, ki-ki a megillető helyre le is ült. A kislány pedig, mint nyíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egy cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még cserszegett a forró zsírban, s rotyogott majdnem a káposzta is. Szokás szerint, s hogy az étek is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltött, s a kisded Jézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között.

Aztán enni kezdtünk.

S evés közben egyre jobban megeredt a szó, mely a betlehemi pusztáról lassan hazarepült, s kezdett megtelni derűvel. Vagyis az ideje megjött a játéknak, melyet előre megbeszéltünk. Ránéztem hát a mókamesterre, s így szóltam:

- Messze van még az idő, amikor szakálla lesz.

- Kinek? - kérdezte a kislány.

- Aki ma született, annak - feleltem.

Tudván, hogy a Kisdedről beszélek, pírba borult a kislány arcocskája. Mi kedvesen nevettünk a rózsaszínű zűrzavaron, a mókamester pedig színre lépett, s így szólt:

- Hát én megelőztem azt az időt, hallják-e!

- Ni, s az hogy történt? - kérdezte a gazda.

A mókamester helyzetet vett, s kanyarítani kezdte a történetet, mondván:

- Hol van az a harcsafűrész, te legény? kérdi apám tegnapelőtt reggel. A helyin van, mondom neki, mire apám szól ismét: Hát ha a helyin van, akkor kondorítsd össze, mert megyünk s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.
Itt megereszkedett egy kicsit a szóval, s folytatta:

- Hát mi el is mentünk, s egy óra alatt megérkeztünk, abban az irgalmatlan nagy hóban. Megkerültük a nagy fát, s a töviről széjjelpallottuk azt a rengeteg havat. Aztán térdre ereszkedtünk, s neki a fűrészt a fának: s oly lelkünkből húztuk, hogy a fa ágain reszketett a hó. Node, haladtunk is dicséretesen, mert egy félóra múlva, mint egy recsegő zuhatag, földre döndült a fa. S a döndülés után, ahogy a verejtéket le akarnám vala törölni a homlokomról, hát odapillantottam a fa csonka törzsökére, de fel is akadt rögtön a szemem, mert a fatörzsök fehér lapján nem semmit láttam, hanem az elszomorodott Jézus szakállas fejét.

- Jaj, igazán?! - mondta a kislány, mire a mókamester még bizonykodott is, mondván:

- A béka a hitetlenek nyelvire rakja a tojásait, ha nem így volt.

Éppen tettük volna, hogy tünedezünk a nagy csodán, de akkor megszólalt a nagyotmondó, s tiszte szerint így szólt:

- Assemmi, hallják-e! Hanem János keresztapám a múlt héten egy vaddisznót lőtt, jó nagy vadkocát. Otthon neki is állott mindjárt, hogy felhasítja: s ahogy ott előttünk felvágja vala a hasát, hát a hasadékból két vadmalac szökött elő.

- Jaj, csakugyan?! - mondta ismét a kislány.

- Bizony - fűzte tovább a nagyotmondó. - De keresztapámnak is bolt bezzeg esze, mert hogy megjegyezze azt a két vadmalacot, a fülit mindjárt behasította mind a kettőnek: s aztán elcsapta őket az erdőre, hogy majd jövőre meglője őket, mint kész disznókat s jogos tulajdonát.

- Aj, be okos volt! - ámult a kislány.

- Okos-okos - nézett a kislányra a mókamester. - De aki elbeszélte, az sem ingyen tette, mert igen nézi a maga fülit.

Megrebbent rögtön a kislány, s a két tenyerével letakarta mindjárt a két fülét: s a két szeme pedig fényben röpdösött, mint két cseppecske madár.

Mosolyogtunk is rajta, de szerettük is.

S kedvelt ő is minket, úgy emlékszem, mert elmenőben virágot tűzött a sapkáinkra. S mi azokban a virágos kucsmákban rázendítettünk egy új énekre: s a patyolat estében zengedezve haladván egy másik lányos ház felé, ragyogott nyilván a mi szemünk is, mint a betlehemi csillag.

 

Fekete István: Betlehem



A konyhában ültünk a földön és a tűzhely meleg fénye kiugrott néha meg-megsimogatván arcunkat. Hallgattunk, de magunkban megvallottuk, hogy a mű tökéletes, és nem is vettük le a szemünket róla. Tornya volt, ajtaja volt, ablakai voltak, ahol be lehetett tekinteni (egy krajcárért!), és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, meleg világossággal, mint a szívünk ablaka abban az időben.

Egyszóval: Betlehem volt.

A Szent Család kicsit oldalt állt előtérben a jászollal s a jászolban Jézuskával, aki mosolygott, és kövér kis kezét ökölbe szorította, ámbár, mi akkor még nem gondoltunk arra, hagy ha ez a kéz egyszer kinyílik, mekkora ragyogás árad belőle a világra.

Ennél sokkal nagyobb gondjaink voltak.
Elsősorban az, hogy Jézuska mezítelen maradjon-e, vagy takarjuk be.

- Megfázik! - mondta Bence Gábris, aki érzékeny lelkű fiú volt.

- Buta vagy -szólt Andók Pista -, aki Isten, az nem fázik.

- A biblia azt mondja - szólalt meg végül Peszelka Péter, aki papnak készült -, hogy "édesanyja pólyába takarta és jászolba fektette..."

Ez döntött.

A pólya természetesen nem lehetett akármilyen anyagból, ezért selyemből lett, a selyem pedig anyám télikabátja béléséből lett.
Másodsorban ott volt még a szamár kérdés.
Két szamarunk is volt ugyanis.

Peszelka Péterre néztünk, aki csizmája orrát vakargatta piszkos kis körmével és lesütvén a szemét erősen gondolkodott, de aztán kivilágosodott értelmes, fanyar arca:

- Az nincs a bibliában, hogy hány szamár volt. Több pásztor volt, hát szamár egy se volt...

Subák, láncosbotok, bajuszok és szakállak, kucsmák és tornyos angyalsüveg már készen voltak, így semmi akadálya nem volt annak a lelkes izgalomnak, amely másnap a falu végén abban a felkiáltásban érte el tetőfokát, hogy:

- Szabad-e betlehemet köszönteni?

És hulltak a krajcárok...Péter perselyébe, amely mind súlyosabban zörgött - mi tagadás - ébren tartva, sőt fokozva elhivatottságunk érzését. Berta Jancsi ugyan apja szőrtarisznyáját is a nyakába akasztotta, hogyha valahol - netán - ennivalót is adnának, de inkább Pétert toltuk előre, zörgő perselyével figyelmeztetve a háziakat, hogy készpénzadományokra rendezkedtünk be.

Na, a büntetés aztán nem is maradt el. A betlehemi csillag ragyogása mellett nem vettük észre a pénz ördögének sátánpofáját, és szenteste - Berta Jancsi pokoli indítványára - elindultunk a szomszéd faluba, most már kizárólag azzal a céllal, hogy a persely tartalmát a végsőkig fokozzuk.

Csendes, borús, mégis kemény alkonyat volt. A hó nem olvadt, a jegenyék felett és a völgyek hajlásaiban fenyegetően kék volt a köd.Azután Király bácsival találkoztunk, a kanász-számadóval.

- Hová mentek, gyerekek?

- Csak ide a szomszédba...

Az öreg felnézett az égre...

- Hát én nem mondok semmit, de iparkodjatok, mert ujjan idő gyün, hogy megemlegetitek...

- Sietünk, Károly bácsi.

Igazán siettünk volna, de úgy megbámulták takaros betlehemünket, úgy tartóztattak bennünket, etettek, itattak (ne mondják a szomszéd faluban, hogy nem látják szívesen a gyerekeiket) és főleg úgy tömték a perselyt, hogy se láttunk, se hallottunk.

Pedig közben feltámadt a szél, lenyomta a felhőket és szitálni kezdte a havat a fekete éjszakába. Ezt azonban a házak között alig lehetett érezni, de amikor kiértünk a szabad mezőkre, belénk mart, és engem, aki a betlehemet vittem, majd belelökött a patakba.

- Egyenest! - vezényelt Jancsi, aki nagy lókötő volt, de a szíve helyén - ha a nyárfás utat elértük, nincs semmi baj.

- Nem kellene visszafordulni?

- Nem! - üvöltött Jancsi - engem agyonvernek, ha nem leszek ott az éjféli misén.

Az idő és a tér elveszett. A nagy subákat majd földre nyomta a szél, a hó vágott, mint a jeges vessző, és reszketve izzadtunk, ijedt kis erőnk utolsó megfeszítésével.

Vánszorogtunk. A kis betlehem oldalát már feltépte a szél és kísértetiesen csapkodta a papírt, miközben a toronyban a kis bádogcsengő néha megkondult, mint a lélekharang. Nem tudtuk, hol vagyunk, és szívünk körül halálos hidegen bujkált a félelem.

- Megfagyunk - mondta valaki, mire Bence Gábris leroskadt a hóra, és sírni kezdett, de sírását elkapkodta a sikoltó szél.

És csak álltunk. Összebújtunk a Gábris körül, a betlehem lecsúszott a kezemből a hóra és nem hittünk már semmiben, csak ez elmúlás borzalmában és már nem is voltunk.

- Imádkozzunk! - mondta ekkor Péter, és ennek a szónak a mélységében egyszerre végtelen csend lett, és ebben a csendben alig hallhatóan, mégis világosan megérintett bennünket meleg szárnyával a távoli harangszó.

- Harangoznak - ordított Jancsi -, most már tudom az utat.

- Imádkozzunk - mondta Péter, és imádkoztunk.

És éjféli misén otthon voltunk.
És azóta is, ha nagy baj van és kiesik kezemből a betlehem, azt az imát mondom és azt a harangszót hallom még ma is.

 

Linda Jennigs: Pásztorok a hegyen



Betlehem mellett, a hegyoldalban pásztorok őrizték a nyájat. A hideg téli éjszakák nagyon hosszúra nyúltak. A pásztorok a tűz köré húzódtak, a farkasok és a tolvajok ellen pedig őrszemet állítottak.

Ezt az éjszakát valami különös, izgatott várakozás töltötte be. Talán a Betlehem felé vándorló sok ember miatt, vagy mert a bakacsin égen sosem látott fénnyel sziporkáztak a csillagok. Hirtelen nagy fényesség támadt a magasban, nagyobb és erősebb, mint akármelyik csillag ragyogása. A pásztorok rémülten vetették magukat a földre. Még a fejüket is eltakarták.

- Ne féljetek - szólalt meg egy hang fölöttük. - Jó hírt hozok.

Az egyik pásztor vigyázva felemelte a fejét. Csodálatos, fényes angyalt látott. Ő beszélt hozzájuk.

- Keljetek föl, és induljatok! Betlehemben, egy istállóban ma éjszaka megszületett az Isten fia.

A pásztorok talpra szöktek, és meglepetten látták, hogy az ég tele van angyalokkal. Énekkel és imával köszönte meg Istennek az angyalok kara, hogy elküldte fiát a földre.

Mikor az angyalok eltűntek, a számadó azt mondta a többieknek:

- Induljunk! Menjünk be a városba, és keressük meg a gyermeket! Angyalok jelentették a hírt, nem kételkedhetünk benne. Megszületett az Isten fia.

A pásztorok sietve indultak lefelé a hegyről. A legfiatalabb felkapott egy újszülött bárányt.

- Ajándékot kell vinnünk a gyermeknek - mondta.

Könnyen megtalálták az istállót. József lámpája messzire világított az éjszakában. Fénye kirajzolta a jászol fölé hajoló párt. A jászolban ott feküdt a gyermek.

A pásztorok köréje gyűltek, és csodálták, milyen békésen alszik. Most csak alszik, de majd mindnyájunk megváltója lesz.

Fordította: Oláh János

 

Andersen: A kis gyufaárus lány



Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett: az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor - s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg sem találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle és alamizsnát se adott senki. Éhesen és a hidegtől reszketve vánszorgott tovább: szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú, szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sültliba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, Szilveszter este. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az Isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast sem keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon sem jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlen egy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz s meggyújtaná, a lángnál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét. Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jól esett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de ebben a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszaltszilvával meg almával töltött sültliba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sültliba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörűszép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, mikor belesett az ablakon. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban látott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott: ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány: emlékezett rá, hogy nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta: "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé".

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég-halott nagyanyja, és szelíden, hívogatón nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó vigyél magaddal! Tudom , hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha, meg a sültliba, meg a gyönyörűséges karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót: a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt s felemelkedett vele: magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendő reggelén, körülötte egy halom gyufás skatulya, és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek.

Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, mikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

Átdolgozta és fordította: Rab Zsuzsa

 

Harald Scheel - Sibylle Jung: Karácsony az állatokkal



Ebben az évben a december sűrű hóeséssel köszöntött az erdőre. Napokon és éjszakákon keresztül esett a hó, tombolt a jeges szélvihar. Ezen az éjszakán különösen vad volt a szél, rázta az ablakokat, s Bálint apó, az öreg erdész, sehogy sem tudott elaludni. Amikor megvirradt, és kinézett az ablakon, nagyon meglepődött.

- Hát bizony ennyi havat gyermekkoromban láttam utoljára! - gondolta.

Gyorsan felöltözött, bundát, sálat és bakancsot vett fel, s elindult az istálló felé. A sok hó szinte eltorlaszolta az ajtókat, de Bálint apó megnyugodva hallotta az állatok hangját az istállóban. Mikor benyitott, látta, hogy minden rendben van.

- Jó reggelt, kedveseim! - köszöntötte a kis barátait.

Az állatok is örömmel fogadták.

Aztán felkapaszkodott a szénapadlásra, és friss, illatos szénát dobott le a kis gidáknak.

- Ez meg a tiétek! - kiáltotta a madárkáknak, és egy marék magot szórt a földre.

- Bálint apó, - szólalt meg most az egyik kis gida - mit gondolsz, az erdőben élő barátaink találnak-e maguknak ennivalót?

- Remélem - válaszolt Bálint apó. Az őzek erős patáikkal a hó alól is előkaparják táplálékukat, és a vaddisznók is túrnak maguknak gumókat, gyökereket, olykor még makkot is találnak.

A havazás azonban napok óta nem akart elállni, és már Bálint apó is egyre jobban aggódott az erdei állatokért. Különösen a fiatal őzek, szarvasok okoztak fejtörést, mert ezek a gyenge, tapasztalatlan kis növendékek nagyon nehezen jutnak ennivalóhoz.

Amikor végre megszűnt a havazás, sajnos kemény fagy köszöntött rájuk. Bálint apó magához szólította a hollókat:




- Menjetek, nézzetek körül az erdőben, mit csinálnak a barátaink! - mondta a madaraknak.

A madarak hamarosan visszatértek, és szomorú híreket hoztak.

- Mindent nagy hó borít, az állatok éheznek és fáznak!

- Hogyan segíthetnék rajtuk? - törte a fejét az apó, le-fel járkálva a szobában.

Korán beesteledett. Bálint apó lefekvéshez készülődött, amikor kopogtattak ajtaján. - Ki lehet ilyenkor? - gondolta az öreg, és kinyitotta az ajtót.




Micsoda meglepetés! A Télapó állt ott, hó borította piros kucsmában, alaposan átfázva. Bálint apó megörült.

- Gyere be Télapó, melegedj át! - hívta őt a tűzhelyhez.

- Micsoda hideg, milyen kemény tél! Ez még nekem is sok! - panaszkodott Télapó. - Ilyenkor karácsony előtt annyi munkám van, és ez a nagy hó bizony engem is megvisel.

- Nagyon örülök, hogy itt vagy! - mondta neki Bálint apó.

Az erdei állatok nem találnak ennivalót a nagy hóban, és ha nem segítünk rajtuk, éhen halnak! Nem tudnál valamit kitalálni a segítségükre? Télapó egy kicsit gondolkodott, aztán sok-sok papírt és egy ceruzát kért. Bálint apó csodálkozott a kérésen, de összeszedte az összes papírt, ami a házban volt, és leült a Télapó mellé az asztalhoz.

A Télapó kihegyezte a ceruzát és szélsebesen írni kezdett. Egyik lapot a másik után írta tele. Amikor látta, hogy Bálint apó semmit sem ért abból, amit csinál, kezébe nyomott egy teleírt lapot.

- Olvasd csak! - mondta. Mindjárt mindent megértesz. Bálint apó a mókussal együtt elkezdte olvasni az írást.

A levél, - mert a Télapó leveleket írt, - így hangzott:

"Kedves gyerekek!
Ebben az évben én kérek tőletek valamit. Ahogy látjátok, nagy hó esett ezekben
a napokban, és kemény hideg van. Az állatok az erdőben éheznek és fáznak. Ha
nem segítünk rajtuk, megfagynak, vagy éhen halnak. Arra kérlek benneteket hát,
gyűjtsetek ennivalót, és szüleitek segítségével hozzátok el Bálint apó házához.
Várlak benneteket!

A Télapó!"

A madarak elrepültek, és széthordták a leveleket a gyerekeknek. A gyerekek azonnal munkához láttak. Szénát hoztak az őzeknek, szarvasoknak. Magokat gyűjtöttek a madaraknak, répát, káposztát készítettek a nyuszikáknak. Egy kislány még egy tábla csokoládét is hozott!

Amikor minden együtt volt, felöltöztek jó melegen, összegyűltek a falu főterén, és szüleikkel együtt izgatottan készülődtek az erdei kirándulásra, Bálint apó házához. Mindenki megértette, hogy meg kell menteni a szabadban élő állatokat!





A téren várakozva egyszer csak hirtelen vidám száncsengő hangja hallatszott, és a főútra befordult Télapó szánkója.

A szán csillogott-villogott, két rénszarvas húzta. A bakon ott ült Télapó, mosolygott és integetett a gyerekeknek. Pillanatok alatt felrakták a sok ennivalót a szánra, s aztán megindultak az erdő felé.

A rénszarvasok lépésben haladtak, a gyerekek meg hosszú sorban követték a szánkót, és menet közben szebbnél-szebb karácsonyi dalokat énekeltek.

Az erdőben már nagyon sötét volt, s Télapó nehezen találta meg az ösvényt. Ebben a pillanatban ragyogó csillag tűnt fel az égen, fénye megvilágította az utat.

- Ez talán a betlehemi csillag, mely annak idején a három királyoknak is utat mutatott? - gondolta a Télapó, és egyszerre nagyon jó kedve lett: a gyerekek éneke csillagot varázsolt az égre, s fénye mutatja a helyes utat!

Bálint apó a lámpával már türelmetlenül állt ajtajában. Korábban már hollókkal üzent az állatoknak, hogy jöjjenek a házához, mert nagy meglepetés várja őket. Egyre többen és többen érkeztek, és Bálint apó köré gyűlve várták a meglepetést.

Egyszer csak meghallották a száncsengők csilingelését.
Az ösvényen feltűnt Télapó bácsi szánkója, mögötte a bundákba, csizmákba öltözött, vidáman éneklő gyerekhad...

Az állatok először megijedtek, de amikor meglátták, hogy gyerekek közelednek, már nem féltek, mert tudták , hogy a gyerekek a barátaik, és nem bántják őket.

Ahogy megállt a szánkó, azonnal leszedték az ennivalót és szétosztották az állatok között. Mindenkinek jutott eleség, a legkisebb őzike még a csokoládét is megkóstolta!

Nagy lakmározás kezdődött és máris elfeledték az éhezés hosszú, nehéz napjait. Bálint apó arca ragyogott az örömtől.

Mosolygott a Télapó is, de legjobban a gyerekek örültek az állatok etetésének. Ezt a napot sokáig nem fogják elfelejteni sem a gyerekek, sem az erdő lakói!

Etetés után Bálint apó a ház előtt tüzet gyújtott, s a tűz körül a gyerekek egymás kezét fogva körbetáncoltak vidám dalokat énekelve.

A Télapó közben óvatosan megrakta a szánkóját az ajándékokkal. Felült a szánkóra és nagyon halkan elindult. Mit gondoltok, hová ment? Gondolom, tudjátok, hogy az ajándékokat sietett széthordani.

Az állatoknak pedig már igazi karácsonyuk volt.

 

Harald Scheel-Sibyle Jung: A legszebb karácsonyfa



Messze-messze fent északon, a sűrű fenyőerdő mélyén él a hómanók népe. Takaros, kicsi házikóikban laknak a hatalmas, öreg fenyőfák tövében.

A hómanók nagyon vidám és barátságos kis lények. Szeretik az erdők-mezők állatait, növényeit, védik és óvják őket a betolakodóktól barátaikkal, a hótündérekkel együtt.

Amikor beköszönt a tél, a hómanók előbújnak rejtekeikből és szorgosan gyűjtögetik a rőzsét és a különböző bogyókat. A kis hómanógyerekek előveszik szánkójukat és vígan csúszkálnak naphosszat a lejtőkön.

Hamarosan itt a karácsony.

Egy közeli faluból két kisgyerek, Kriszti és Tomi kora hajnalban útra kelnek nagypapájukkal. Nagy, díszes szánjukon egyenesen a hómanók erdejébe tartanak, hogy egy szép fenyőfát keressenek az ünnepre.

A rénszarvas lassan lépdel az erdei ösvényen, mert ilyenkor még igencsak sötét van errefelé. Ahogy egyre beljebb haladnak a fenyőfák között, Kriszti és Tomi még szorosabban összebújnak a vastag takaró alatt. Hirtelen valami nesz üti meg a fülüket. Egy ág reccsent volna?

- Hiszen ezek hómanók! - kiált föl Kriszti. - Jó reggelt, jó reggelt! - integet nagyapó a manóknak.

Egyszer csak különös érzés fogja el a két kisgyereket. Egy különös, sárgás fény világítja meg a fenyőket. Mi lehet ez?

Nagyapó azonban mindebből semmit sem vesz észre, és megállítja a szánt egy kis tisztás szélén. Itt sok kis karcsú fenyőfácska növekszik békésen a nagy fenyők ágainak védelme alatt.

Mindhárman leszállnak a szánkóról. Tomi azonnal odaszalad egy formás, kis fához, amely első látásra megtetszett neki.

- Nagypapa! - kiáltja boldogan. - Ezt a fát válasszuk! Ugye, milyen gyönyörű?

Nagyapónak is tetszik a fa, és már emeli is a kis fejszét, hogy kivágja, amikor...

- Mi a manó? Hát ez meg micsoda? - csodálkozik nagyapó. A semmiből hirtelen előbukkan egy kis tündér és megpróbálja nagyapó kezéből kitépni a fejszét. Eközben egy másik tündér ellibben a rémült gyerekek előtt és rákoppint az orrukra, mire azok ijedtükben belepottyannak a hóba. - Nem szégyelled magad, nagyapó? - kérdezi a nagyobbik tündér mérgesen.

- Ugyan miért kellene szégyellnem magam? - válaszolja nagypapa homlokát ráncolva.

- Nem vághatod ki csak úgy az ártatlan kis fákat! Fájdalmat okozol nekik! - méltatlankodik a tündér, miközben összecsapja a szárnyait.

- Segítség! Mi történik itt? - kiáltja nagyapó. Kriszti és Tomi álmélkodva nézik, ahogyan mindenhonnan kis tündérek bújnak elő, majd körülveszik nagyapót, jó erősen belékapaszkodnak és a magasba emelik. Ám nincs sok idejük bámészkodni, mert már ők is a levegőben vannak. Olyan magasan, hogy a fák koronái fölött a falujuk házait is láthatják.


A gyerekek reszketve bújnak nagyapóhoz, amikor a tündérek leteszik őket végre egy jó erős fenyőágra. Ekkor megjelenik előttük a tündérkirálynő és így szól:

- Fogjátok ezt a kis fenyőfát, és ültessétek el a kertetekbe. Ez emlékeztessen benneteket ránk mindenkor. Tudjátok meg, hogy nem szabad bántani az ártatlan fákat.

A fa olyan pici és törékeny, hogy a gyerekek alig mernek hozzáérni. Miután nagyapó megígéri, hogy soha többé nem vág ki egy fenyőfát sem, a tündérek visszarepítik őket a tisztásra. Felülnek a szánkóra, hogy ne fázzanak betakarják magukat egy pokróccal és elindulnak hazafelé.

Közben elkezd szállingózni a hó.

Kriszti óvatosan tartja kezében a kis fenyőfát, miközben nagyapó fejét rázva egész úton azt mormogja, hogy ilyen még életében nem történt meg vele soha.

Otthon, a gyerekek egyenesen szüleikhez rohannak, hogy elmeséljék furcsa kalandjukat a tündérekkel. A szülők ámulva hallgatják ezt a hihetetlen történetet, majd közösen elültetik a ház elé a kis fenyőfát. - Remélem gyorsan nagyra nő, - mondja Tomi, miközben Kriszti gondosan eligazítja az apró ágacskákat.

Ezen az éjszakán különös dolgok történtek nagyapóék kertjében. Halvány, sárgás fény kíséretében egy csapat tündér libbent be az udvarra, körültáncolják a kis fenyőfát és teleszórják megannyi fényes csillaggal. Egy tündér bekukucskál a szobába, és látja, hogy a gyerekek még alszanak. - Gyorsan, gyorsan, - sürgeti a többieket - nemsokára reggel lesz, és akkor biztos rögtön kinéznek az ablakon. - Már készen is vagyunk, - éneklik a többiek. - Hát nem gyönyörű ez a kis fa? Most aztán huss, repüljünk vissza az erdőbe...

Reggel Tomi egyenesen az ablakhoz szalad és a meglepetéstől a szája is tátva marad.

- Nézd Kriszti, csoda történt! - kiáltja boldogan.

- De szép, jaj de szép! - ujjonganak a gyerekek. Az este elültetett kis fa az éjjel hatalmas fenyőfává cseperedett, és ágait sok-sok csillag díszíti.

- Ez lesz a legszebb karácsonyfánk, ami valaha is volt, - mondja Kriszti, - majd feldíszítjük gömbökkel és gyertyákkal is. Csodaszép lesz!

Délután neki is látnak a munkának. Soha még nem díszítettek ilyen lelkesen karácsonyfát. Még a kutyus is segített nekik a díszítésnél.

- A legszebb ünnep a karácsony - mondja Kriszti ragyogó arccal. - Köszönjük kedves tündérek, köszönjük, kiáltja az erdő felé.

Végre elérkezett a Szenteste.
Miközben a gyerekek boldogan az ajándékaikat bontogatják, ki-kitekintgetnek a házuk előtt álló gyönyörű fenyőfára.

Milyen szép is ez a karácsony!

Fordította: Bakó Krisztina
 

Harald Scheel - Sibylle Jung: Benedek apó karácsonya


Karácsony előtti napokban nagy hóesés kezdődött és nagyon hidegre fordult az időjárás. Muki a kis mókus, és két barátnője Zsuzsi és Paula, a két egér lányka, elhagyták az erdőt, és a falu felé igyekeztek, hogy a házaknál keressenek menedéket. Útközben az öreg, erdei kápolna mellett haladtak el.

- Ne menjünk tovább! - kiáltott Muki az egereknek. Itt lakik Benedek apó, aki nagyon jószívű, és egész biztosan segít két éhes egérkén, és egy agyonfagyott mókuson!

Benedek apó hosszú évek óta őrizte a kis kápolnát. Manapság már nem igen járt ide senki, mert a faluban szép, nagy templomot építettek az emberek. Benedek apó mégis meghúzta minden vasárnap a harangot, s akik hallották, gyönyörködtek a kis harang tiszta csengésében. Az öreg valami neszt hallott az ajtó felől.

- Nocsak, ki téved ide ilyen télidőben? - gondolta és lámpásával az ajtóhoz ment. A résnyi nyílásban ott vacogott a három kis vándor. - oh, szegénykéim, gyorsan gyertek be, hiszen reszkettek a hidegtől! - kiáltott Benedek apó. - Gyertek kedveseim, melegedjetek meg!

Benedek apó szegényes körülmények között éldegélt, de amije volt, azt mindig megosztotta a rászorulókkal. Úgy tett most is. Kenyérkét morzsált eléjük, tejet melegített kályháján. A kis erdőlakók lassan-lassan felmelegedtek, és a kályhához közelebb húzódva hálásan néztek az öreg apóra. Az apó kedvesen rájuk mosolygott és így szólt:

- Régen volt látogatóm itt fent. Ugyanis elszakadt a harang kötele, és így nem tudok a harang szavával a faluban lakóknak üzenni. Nagyon örülök, hogy ti idejöttetek.Nálam mindenki mindig szívesen látott vendég.

Aztán Benedek apó összecsavarta a régi kockás sálját, amelyből Mukinak, s a két kis egérnek fészket készített a kályha előtt. Megrakta a kályhát fával. A tűz vidáman pattogott, kellemes meleg áradt Mukiék felé, akiket az éhség és a hideg nagyon elfárasztott.

- Micsoda szerencse, hogy megálltak itt a kápolnánál! - gondolta Muki félálomban. Aztán mélyen elaludt, s Benedek apó mosolyogva hallgatta szuszogásukat.

Az éjszaka közepén Zsuzsi, a nagyobbik egérlányka felébredt.

- Paula, Muki! - ébresztgette halkan társait. Arra gondoltam, hogy készítünk valami meglepetést Benedek apónak. Nélküle még mindig odakinn fagyoskodnánk és éheznénk!

- Jó. - mondta Paula. - Kitaláltál már valamit? - Azt hiszem, a legjobban annak örülne, ha újra meghúzhatná a harangot. Javítsuk meg a kötelet, s akkor megint üzenhet a faluba az embereknek.

- Nagyszerű ötlet, lássunk azonnal hozzá! - mondta Muki.

Óvatosan nagyon csendesen, hogy az apó fel ne ébredjen, lázas keresgélésbe kezdtek.
Találtak is régi vászonlepedőket, melyeket hosszú csíkokra vágva összecsomóztak. Most már csak a haranghoz kell kötni! A kötelet cipelve nem volt könnyű nekik felmászni a magas lépcsőkön a toronyba. Ráadásul még nagyon csendesen is kellett mozogniuk! De ha valaki nagyon akar valamit, az mindig sikerül is!

A kis állatkák végre felértek a haranghoz. Picit pihentek, majd leszedték az elszakadt kötél maradványát és felerősítették az újat. A két kis egér ugyancsak elfáradt, de Mukinak még maradt annyi ereje, hogy kifényesítse a harangot.

- Így még szebben szól majd! - mondta büszkén az egereknek, amikor elkészült a fényesítéssel.

Amikor Benedek apó felébredt, azonnal észrevette az új harangkötelet. Meghatódva néz kis vendégeire.

- Hát ez csodálatos! - mondta nekik. Nagyszerű munkát végeztetek! Most végre újra tudok a faluba üzenni! És amilyen gyorsan csak tud, megkapaszkodik a kötélben és elkezd harangozni.

Odalenn a faluban nagy a nyüzsgés az utcákon. Az ünnep előtti utolsó órákban még mindenkinek akad valami vásárolni valója. Karácsonyfadíszek, ajándékok vándorolnak táskákba, kosarakba, a gyerekek meg még utoljára odanyomják orrukat a kirakatok üvegéhez, hogy megcsodálják a sok játékot és a betlehemi figurákat.

Ebben a pillanatban meghallják a csengő harangszót. Meglepve kapják föl a fejüket, s valamennyien a hegyoldalban lévő kápolna felé fordulnak. - Az öreg Benedek apó! - kiáltja valaki.

- Mindnyájan megfeledkeztünk róla! - mondják egymásnak szégyenkezve. - Hiszen olyan régen nem hallottuk a harangszót! - védekezik az egyik járókelő. - Meg aztán messze van az a kápolna, és a nagy hóban nehéz odajutni! - szégyenkezik a boltos. - És mindig olyan sok a dolgunk! - teszi hozzá a pékmester. - De most karácsony van, mindnyájan menjünk ma a kápolnához és legyen ebben az évben ott az éjféli mise! - javasolta a tanító bácsi.

Így is történt. A gyertyagyújtás, ajándékosztás után a falu népe elindult a kápolna felé.

Benedek apó az ajtóban áll, hallgatja a harangszót, amikor feltűnik a bundás, csizmás sereg, gyertyával, lámpással. Nagy öröm tölti el az öreg szívét, egyszerűen nem akar hinni a szemének.

- Gyertek, gyertek, lépjetek beljebb - hívja a falu lakóit, és szélesre tárja az ajtót.

Köszöntsük együtt a kis Jézust, aki ma született!

Hanem a sok ember nem is fért be a kis kápolnába. Benedek apó a gyerekek segítségével kiviszi a kápolna elé a betlehemi jászolt, benne a kis Jézust, Mária és József szobrával.

A tiszta égen ragyognak a csillagok. Az emberek ajkán pedig felhangzanak a karácsonyi dalok és senki nem fázik. Így az éjféli misét a szabadban tartották meg.

Ilyen szép karácsonyra még a legöregebbek sem emlékeznek. Boldogan térnek haza, és Benedek apó is boldogan viszi vissza a kápolnába a bölcsőt . Mint annak idején, Betlehemben, csend és béke van.

A mókus és a két kis egér a bölcső mellett, a puha szalmába fészkelte magát és már mélyen alszanak.

Benedek apó mosolyog az orra alatt.

- Aludjatok csak kedveseim! - gondolja. - A ti segítségetek nélkül nem lett volna ilyen szép karácsonyestém!

 

Jókai Mór: A kis király beszélő babája



Az országa nagy volt és hatalmas, de ő maga azért nagyon kis király volt. Összevissza nem volt több háromesztendősnél.
Mikor a trónusba ültették, alig látszott ki a feje a bíbor palástból , s a kis fejecskéje majd elveszett a gyémántoktól ragyogó koronában. Hanem azért királyhoz illő méltósággal fogadta a rendek hódolatát, fel tudta emelni a királyi pálcát, s helyeslő fejbólintással intett a miniszterelnöknek, mire az kijelenté, hogy őfelsége megnyitotta az országgyűlést, mire általános éljenzés zendült meg.

A kis király azt kiáltotta: "Mama! Hol a mama?" Erre az országház elnöke kimondá a rendek határozatát, hogy a király legmagasabb kívánságára az özvegy királyné régensnőül rendeltessék a király mellé.

Akkor aztán külön udvartartást kapott a kis király: főudvarmestert, főlovászmestert, kincstárost és egy sereg belső titkos tanácsost. A miniszterek mindennap megjelentek előtte, és referáltak neki az ország állapotjáról, a hadseregről és a haditengerészetről, a kolóniákról és a marokkói ügy fordulatáról. Azután jött az udvari főorvos, megírta a hivatalos bulletint a király egészségi állapotáról a hivatalos lap számára: csak azután jöhetett hozzá az anyja, a királyné, de annak is elébb be kellett magát jelentetni a főudvarmester által, hogy elfogadja-e a király?

S a kis király nagy figyelemmel hallgatta végig a miniszterek előadásait, nem firkálta tele madarakkal az eléje tett iratokat, s ha rövid volt a miniszter előterjesztése, megajándékozta azt egy cukedlivel, amiért is ugyancsak igyekezett minden miniszter minél rövidebb lenni az előadásában.

Hanem aztán mikor a királyné bejött a szobába, akkor egyszerre elfelejtette a kis király, hogy ő két világrész fölött uralkodik, eléje szaladt, a nyakába ugrott, összevissza csókolta, s aztán játszottak egymással bújósdit.

Azonban ha a királynénak, a kis király anyjának magának is olyan nagy teketóriába került a kisfiát, a királyt naponta meglátogatni, volt egy a királynénál is hatalmasabb asszony, aki nem kérdezte a főudvarmestertől, hogy szabad-e a királyhoz bemenni?

Ez az a bizonyos "fekete asszony".

Mikor valami nagy járvány dúl egy országban, azt szokták mondani: itt van a fekete asszony!
Azelőtt aztán nincs magas palota, nincs bezárt ajtó, nem állják el az útját alabárdos őrök. Be tudott jutni a kis királyhoz kéretlenül.

A kis király nagy beteg lett. Odahívták az ágyához az ország leghíresebb orvosait, a csodatevő szent hölgyeket: felhordták a templomok sekrestyéiből az ereklyéket, hogy megtartsák a drága életet, mert ennek a kis királynak a kicsiny kezében volt az egész ország jövendő békessége, boldogsága.

De a királyné most már nem hagyta magát a ceremóniák által visszatartani. Amint a fia beteg lett, odarohant hozzá bejelentetlenül, és aztán ott is maradt mellette éjjel-nappal. Ő ápolta, takargatta, itatgatta enyhítő szerekkel, gyügyögtette édes szavakkal, tartotta mesével, s mikor elaludt a beteg gyermek, akkor letérdelt az ágya elé, és imádkozott, míg a beteg föl nem ébredt.

Közeledett karácsony.

Minden gyermek, még ha király is, előre örül annak, hogy mi ajándékot hoz majd karácsony estéjén számára a Jézuska.

A királyné azzal biztatta a kis beteg királyt, hogy az ő számára hoz majd a Jézuska egy olyan babát, amely beszélni tud, elmondja magától az egész Miatyánkot. Ezzel a kecsegtetéssel bírta rá, hogy bevegye a keserű orvosságot.

És ez nem volt hiú ámítás. Van egy nagy ezermester, aki villanyossággal csodaműveket tud alkotni: Edisonnak hívják: ez kitalált egy olyan furfangot, hogy ami beszédet az ember elmond, ami zenét hangszer kiád, azt egy vékony lemez mind híven felfogja, s ha ezt a lemezt egy arra való gépbe beleteszik, úgy hangzik abból a beszéd, ének vagy muzsika, mintha egész ember, hegedű, zenekar volna benne. Ilyen babát készítettek a kis király számára, mit karácsony estéjén a kis Jézus nevében kellett neki megkapni.

Csakhogy azon a napon már nagyon odáig volt a szegény kis király. Se evett, se ivott, se nem beszélt, a szemeit is alig nyitotta már fel. Az orvosok kifogytak minden tudományukból: erdőmezőn nem termett már olyan gyógyerejű fű, ami őt felüdítse. Kétségbe volt esve az egész ország. A főváros egész népe éjjel az utcán sereglett a királyi palota kapujában, lesve a hírt a beteg királyról.

Ilyen volt a karácsony estéje.

Megjött a beszélő baba. A királyné maga vitte azt oda beteg fiának: a kezébe tette: itt van a beszélő baba.

Megnyomták a rejtett gépet. A baba elkezdte mondani:"Mi atyánk, ki vagy a mennyekben", végig is elmondta. Máskor a kis király, ha a Miatyánkot hallotta elmondani, mindjárt összetette a kezét, s utánamondta: most meg sem mozdultak az ajkai, a kezeit sem tette össze, nem is látszott az arcán semmi öröm a csodás baba láttára: lehunyta a szemeit, és kiejté a játékot a kezéből.

Az orvosok összedugták fejeiket, s diákul kezdtek el beszélni. Rossz jel! Mikor már az orvosok diákul beszélnek egymással, már akkor nincs segítség a földön.

Ekkor valami hangos gyermeksírás hangzott át az ünnepélyes csenden. A sírás a külső termekből jött.

Ki bátorkodik a királyi palota ünnepélyes csendjét ilyen erőszakos zajjal megháborítani!

- Ne bántsátok! - mondá a királyné. - Az árvaház apró szentei vannak odakünn. Minden karácsony estén ajándékot szoktam közöttük osztani. Ma is feljöttek. Kinézek magam, miért sír valamelyik.

A királyné kiment az előterembe, hol szokás szerint föl volt állítva a pompás karácsonyfa az árva gyerekek számára.

Egy kis pisze apróság ott bömbölt a karácsonyfa mellett, a két öklével törülve a könnyező szemeit.

- Miért sírsz, kicsikém? - kérdezte tőle a királyné.

- Hát mikor nem hozott a Jézuska semmi karácsonyfiát.

Az bizony megesett. Több volt a gyerek, mint a nekik szánt ajándék: a legkisebbnek nem maradt semmi.

- No, ne sírj! Majd neked is hoz a jézuska valamit.

Azzal visszament a kis király szobájába a királyné, s a beszélő babát, amit a beteg kiejtett a kezéből, vette és kivitte a hoppon maradt árvácska számára.

És aztán elnézte, hogy ugrál, táncol, kacag és kiabál a boldoggá tett kicsike örömében: mikor pedig egyszer a csodababa megszólal és elkezdi: "Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!" - akkor egyszerre térdre esik a kisfiú, s a többi árva gyerek is mind letérdepel, s kezeiket összetéve halkan mormogják utána az imádságot.

Odakünn a palota kápolnatornyában megszólalt a lélekharang: a haldokló kis király lelkiüdvéért.

A királyné visszatért a beteg kis király szobájába.

Még akkor nem volt ott senki más, csak egy imádkozó apáca. Az orvosok lemondtak a betegről, s elosontak a hátulsó ajtón.

A kis király ott feküdt, behunyt szemekkel az ágyán, alig pihegett már. Az anyja nevét susogta, azt sem hallotta már többé.

S amint a legelső hajnalsugár, mint egy fényes aranypászma, beszűrődött a színes ablaküveg karimáján keresztül, odavilágítva a kis király arcára, a királynénak úgy tetszett, mintha az arc egyszerre kipirulna.

- Gyermekem! Fiacskám! - suttogá a királyné.

S erre a hangra egyszerre felnyitá a szemeit a kis király. Nem a halál volt az, hanem álom, életadó édes álom, ami őt elringatá. Felugrott magától fektéből, s azt kérdé nagy vidáman fennhangon:

- Hát hol van az a beszélő baba, amit a Jézuska hozott? Hadd játsszam vele!

- Itt van, itt van! Te magad vagy az! - kiáltá zokogó örömmel a királyné,
csókjaival árasztva el a halálból visszatért gyermekét, szeme világát.

A fekete asszony eltávozott, a kis király meggyógyult.

És az egész nép azt beszéli, hogy amiért a királyné odaajándékozta az árva gyereknek a kis király beszélő babáját, cserében a Jézuska visszaajándékozta a királynénak az ő beszélő babáját.
S amit a nép mond: az igaz.

 

Móra Ferenc: Szép karácsony, szép zöld fája


Nyolcéves voltam, a harmadik elemibe jártam és először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az öreg templomunk volt. Úri divatot kezdtek a városunkban, karácsonyfát állítottak fel a szentélyben, az oltár mellett s kerestek valami alkalmi kis rongyost, aki a mennyei fenyőt felköszöntse. No, szegény gyereket akkor se kellett Félegyházának Szegedtől kölcsönkérni. Futotta a kiskunoknak a maguk emberségéből is. De a bibliai példázat szerint sokan voltak hivatalosak, kevesen a kiválaszthatók. Az egyik selypített, a másikat nagyon kamaszolták, a harmadikat csak segédlettel lehetett volna a karácsonyfa elé állítani, tudniillik olyan körültekintő személlyel, aki orrocskáját rendben tartsa, ami azonban mégsem szokásos ilyen ünnepi alkalommal.

A legtöbbnél meg az volt a baj, hogy az ijedtségtől elállt a szavuk, ami ugyan bajuszosabb szónokokkal is megesik, de azok nem fakadnak sírva, hanem köhögéssel segítenek magukon. Utoljára bennem központosult a közbizalom. Elég rongyosnak találtak, sápadt kis arcom volt és fésűt nem álló vad, fekete hajam s csengett a hangom, mint valami úri kisasszonyé.

- Aztán nem félsz majd, kisfiú? - emelte fel az állam valamelyik tanító úr.

- Nem félek én, csak a kutyáktól - mondtam önérzetesen s kicsit halkabbra vettem a szót - meg a bakteroktól.

Megnyugtattak, hogy ezeket nem eresztik a templomba s kezembe adták a köszöntő verset, amit Fehér tanító írt, isten nyugtassa haló porában. Szép hosszú vers volt, a két első sorát még akkor is el tudom mondani, ha majd odafönt a nagy vizsgán találkozom a tanító úrral.

Szép karácsony, szép zöld fája,
Mondsza csak, honnan jövel?

Sok ilyen sose hallott furcsa szó volt benne, mint a mondsza, meg a jövel s ezekkel ríkattam meg a legjobban a Daru utcai nemzetet a próbaszavalásokon. Akkor tapasztaltam először, hogy a szónok mindig akkor éli el a legnagyobb hatást, ha olyant mond, amit maga sem ért meg.

Minden program szerint ment, még az idő is előírásosan viselte magát. Karácsony böjtje reggelén akkora jégcsapok lógtak a tetőkön, hogy a feldobott sapkámmal le bírtam törni a hegyüket. Azóta sem szopogattam jéghegyben olyan jóízűt. Olyan rothatdzsindelyzamatú volt, amilyet semmiféle cukrász nem tud produkálni. Amellett a torkot is edzette és nagy önbizalmat csepegtetett belém. Kezdő szónoknak nagyon ajánlhatom, a jégcsapszopogatástól elmúlik a lámpaláz.

Azt nem vettem észre az úton, hogy fáznék, mert szegény édesanyám rám adta a nagykendőjét, csomóra kötve hátul a derekamon. Csak azért hullott a könnyem, mert az orromat meg az államat mardosta a hideg. De hát nem szúrt szemet senkinek, télen minden rendes orr cinegét fog. A tanítóké, a tanítónőké is azt fogott, akik az iskola sarkán toporogva várakoztak rám. Egészen másért akadt meg rajtam a Honthy Berta kisasszony áldott szeme.

- Attól félek - mosolyodott el, amikor meglátott - hogy ez a kisgyerek egy kicsit túlozza a rongyosságot. Mégiscsak kellene rá valami kabátot adni.

Mindenki igazat adott neki, de hát hol vegyenek most egy gazdátlan kabátot? Az volt a terv, hogy az ünnep után majd Szente tanító úr elvisz a Stross szomszéd boltjába és ott fölruháznak a Jézus nevében, de azt előbb meg kell szolgálni. Szerencsére az iskolaszolga ott ment el mellettünk, sietett a templomba, perzsagalléros ünneplőben. Nagyon mogorva, öreg férfiú volt, de azért most beharmatozták az égi magasok a lelkét.

- Én odaadnám a gyerkőcnek addig a bekecsemet - mondta egy kicsit vontatva, mintha csudálná önmagát.

- No, azt megfizeti az Isten Károly bácsi - repkedett Berta kisasszony s mindjárt neki fogott a jóembert kihámozni a bekecséből.

- Jaj, kérem, én nem ezt gondoltam - hőkölt vissza ijedten az öregember -, hanem a hétköznaplót. Már hozom is kérem.

Hát nem lehet mondani, hogy nem hozta volna, mert csakugyan kihozta a hétköznaplót. Azt, amiben söpreni, fűteni, lámpát pucolni szokott. Rám is adták és bizonyosan nagyon jól állhatott, mert mindenki mosolygott rám, aki meglátott benne. Csakugyan egészen eltakarta a rongyosságomat, alul csak a csizmácskám hegye látszott ki belőle, a kezem pedig egyáltalán ki se látszott, a kezem feje a könyökéig érhetett. Arra is emlékszem, hogy nagyon finom petróleumszaga volt az első úri kabátnak, amit viseltem, egészen más, mint az otthoni petróleumé - ma is mindig érzem ezt a finom szagot, valahányszor díszmagyart látok.

A zsúfolt templomot sem felejtem el soha, ahova alig tudtunk utat törni, elül az úri rendek, aztán a subás, ködmönös kiskunok, a berlinerkendős öregasszonyok, a sötét oltárokon csillogó viaszgyertyák szaga összekeveredve a karácsonyi füstökével, a mézesfokhagymáéval - olyan nagy volt minden és én olyan kicsike! Igen, ez Osza tanító úrnak is szöget ütött a fejébe, mikorra beviaskodtuk magunkat a szentélybe és közölte aggodalmát Agócs főtisztelendő úrral.

- Székre kell állítani ezt a Hüvelyk Matyit, hiszen így egészen elvész!

Szólították is a harangozót, de az vállvonogatással felelt a sekrestyeajtóból. Emberhalál lesz abból, ha ő megpróbálja székkel törni át ezt a tömeget! - Föl kell tenni a kőpadkára a gyereket! - mondta valaki s már akkor föl is nyalábolt s ráállított a márványkorlátra,
ami a szentélyt elválasztja a hajótól. Egyszerre mindenkinél magasabb lettem egy fejjel - óh, nem leszek én soha többet olyan nagy, mint akkor voltam a félegyházi öreg templomban.

Sokáig, nagyon sokáig álltam ott, mert meg kellett várni, amíg a polgármester úr megjön, a karácsonyi gyertyácskák meggyújtása is nehezen ment, mert Ferke harangozó sohasem próbált még ilyent életében és olyan fohászokat morgott közben, amiket talán nem is találtak illendőnek a kerubinok és én már kezdtem álomba zsibbadni a márványpadkán. De végre minden gyertyán kinyílt a lángvirág és Szente tanító úr megrántotta rajtam az úri kabátot.

- Csak bátran, Fericském!

Hát miért ne lettem volna bátor. Csengettyűzött a szavam az emberfejek felett, mint az angyaloké a betlehemi mezőkön:


Szép karácsony, szép zöld fája,
Mondsza csak, honnan jövel?

Itt az instrukció szerint szétvetettem a két karomat és a hosszú, lelógó kabátujjak akkorát lebbentek, minta valóságos szárnyaim nőttek volna. ez olyan öröm volt nekem, hogy ha kellett, ha nem, minden strófa után röppentem egyet. Ki is gesztikuláltam magam egy egész életre, de szereztem is olyan sikert a Fehér tanító úr költészetének, hogy még Mihály arkangyal is abbahagyta a szószék oldalán a sátántaposást, és szalutált a lángkardjával.

- Ember vagy, Fericske - jelezte Szente tanító úr annak a pillanatnak az elérkeztét, amikor a szónokot minden elfogadható oldalról üdvözlik. - Most már lejöhetsz, add a kezed!

Persze csak a kabátujját adhattam oda, melynek felsőbb régióiban a kéz tartózkodott , de azért nem a kézzel volt a baj, hanem a lábbal! A lábak nem akartak mozdulni, mintha gyökeret vertek volna a kőben.

- Gyere hát, nem hallod - rántotta meg a tanító úr mosolyogva a kabátujját. - A nagyságos úr akar megsimogatni.

Egy nagyságos úr volt akkor az egész városban, a követ, az pedig akkor Holló Lajos volt. Felejthetetlen szép férfiarca már akkor ott mosolygott alattam. Átölelte a térdemet és a hangja már simogatott:

- Gyere kis pajtás, majd leveszlek.

- Nem...nem ereszt a lábam - motyogtam pityergőre görbült szájjal. Megijedtem, mert csakugyan úgy éreztem, mintha a lábam hozzánőtt volna a kőhöz.

- Mi a macska, nem ereszt a lábad? - nevetett Holló s erősen magához rántott.

Az egyik lábam elszabadult, de abban a percben el is jajdítottam magamat éspedig jó kiadósan.

- Jaj, jaj, jaj, ne bántson!

A mosolygó arc lehajolt a lábam fejéhez és - Berta kisasszonytól hallottam később - vérehagyottan emelkedett föl.

- Szent Isten, ennek a kisgyereknek odafagyott a lába a kőhöz. A másikat már óvatosabban emelték föl, mert az még jobban összebarátkozott a márvánnyal. A vakarás kiderítette, hogy talpatlan csizmácskában léptem a közszereplés terére s ezért nem tudtam róla többet elmozdulni. Ami jeget, havat fölszedtem útközben, az álltomban először elolvadt a meleg talpam alatt, azután megfagyott és hozzátapadt a kőhöz.

- Sebaj, kikerül a maga foltjából - nyomogatta a lábam Sor doktor úr, hogy ott feküdtem összeszorított szájjal a követünk ölében. Tudta a doktor úr, hogy a kenyérsütögető asszony fia vagyok, hiszen én vittem hozzájuk minden pénteken a kenyeret, azon melegen, ahogy a kemencéből kiszedtük és különben is ismerte a fajtámat, hiszen a szegények doktora volt a kis kopasz ember. Hanem azért azt mondta, hogy jó lenne elszalajtani Deskóért, a városi előfogatosért.

És így ültem először életemben úri hintón, ami csak lépésben haladhatott a bőrruhás kiskunok és berlinerkendős asszonyok sokadalmában, akik eltűnődtek a templomtéren, meg a világi dolgok változandóságán. Sokan még akkor is törülgették a szemüket a meghatottságtól és dicsérték a szép úri kitalálást. Különösen a női nemen levők, egy-két szüle azonban elégedetlen reszkette a fejét, hogy az urak már a templomból is panorámát csinálnak és szavalatot tartanak az oltár előtt.

- A mi kisfiúnk volt az, sógorasszony - próbálta mentegetni az urakat Márton sógor és a felesége, ha ismerőst láttak egy-egy tanakodó csoportban. De aztán felhagytak a népek fölvilágításával, mert a népek hol kinevették őket, hol zavartan hümmögtek, hogy mi érhette Márton sógorékat ezen a szent napon? Majd éppen az ő gyereküket karolják fel az urak Krisztus urunknak áldott születésén. Nagyon fehér képű volt a fiatal, aki papolt, a szaván is érzett, hogy mandulával etetik otthon, bizonyosan valami nagy nembül való ifjú volt, ugyan úrikisasszony is lehetett, nagyon sergette-pergette magát.

Én pedig nem éreztem semmit a királyi dicsőségből, amellyel bevonultam a Daru utcába, csak azt éreztem, hogy parázs sütögeti lehúzott talpamat és akkor támadt először világtalan kis agyamban az a gondolat, hogy van egy téli isten is, aki más, mint az az isten, aki a nyarat mosolyogja.

 

Kányádi Sándor: Fenyőmese


Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messze volt tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még embernek is sok volna.

Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban. Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra legelésző juhnyáj bújta meg az árnyékát, a nagy melegben. Vagy éppen maga a juhász heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát bontani. Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az árnyékot a sóhajával frissebbé tegye.

Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha. Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett alája. Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé, amerre a kirándulók alóla elvonultak. S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres konzervdobozokat.

- Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék - sóhajtotta el bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak.

A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak nyoma veszett.

Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem tudhatjuk.

Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult. A szelek még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is ellopkodták. Már a földre se nézett többet. Akárhogy tépdesték a viharok, aludt. Már arról se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a tél. Tőle jöhetett is, mehetett is.

De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte, álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra, énekszóra ébredt. Egy nagy udvaron találta magát. Minden ága fel volt cicomázva, és minden megmaradt tobozába, mintha egy-egy csillag költözött volna.

Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő, hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait lecsapdosták. Lomb helyett szárnya nőtt.

Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó köszönti minden reggel.
 

Vidor Miklós: Fenyőfák vándorútja


ékes ködpára gomolygott, s mélységes csend ülte meg az erdőt. Mindent vastag hó borított. Dermedten roskadoztak a fák szikrázó fehér, prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt közöttük.

- Valaki jár az erdőn! - adta tovább egyik a másiknak. S a magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdőszélen hatalmas szál ezüstfenyő lépked, s merre elhalad, nyomában elindulnak a fenyőfák. Izgatott mozgolódás támadt.

- Mi az? - kérdezgették öregebb társaikat a fiatal fenyőcskék.

- Most indulnak a városba a karácsonyfák - felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A menet egyre nőtt.

- Mindjárt ideérnek - suttogta lázasan egy apró lucfenyő a társainak.

- Ti úgysem kelletek - dörmögött rájuk egy sudár, szép ezüstfenyő.

- Pedig de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ünnepen! - sóhajtott fel sóvárogva a törpe lucfenyő.

- Te, te csöppség, hiszen nem bírnád az utat a városig! Az ágad mind letörne a gyertyák alatt! - vágott közbe a gőgös fenyőóriás.
- Látod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az emberek közé kerülni!

A menet odaérkezett eléjük: Legelöl hatalmas, mindnyájuknál magasabb, arányos termetű fa haladt.

- A vezérfenyő - susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostokolók. Az öregek tudták, hogy minden esztendőben végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szál fákat, hogy elvezesse őket az emberek ünnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyőfán, erős ágkarjával intett neki s az könnyedén, alázatosan odaállt a sor végére, s indult a többi után. Ahogy a vezérfenyő rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a dolga. A szép, egyenes derekú fák rendre bekerültek a menetbe, a kicsinyek helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna toboz-szempár egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is.

A kis fenyő érezte, hogy válik el gyökere a földtől s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel megnőtt egy fejjel. Úgy, hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza a helyükön maradt fákra, s csodálkozva vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a vezérfenyő tekintete s az lehajtott fővel, szégyenkezve állt az út mentén.
"Érdekes - gondolta magában a kis törpefenyő -, hiszen örülnie kellene! Nem is akart a városba menni..."

A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak, s az erdőn túli réten megindultak vezetőjük nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyő egyszerre csak úgy érezte, elnehezül a szíve. Hirtelen előresietett a menet legelejére, s megszólította a méltóságosan haladó vezérfenyőt:

- Bocsáss meg, kérlek - kezdte akadozva...s szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyő dolgát...hogy ő úgy látta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet karácsonyfa.

- Aki nem akar velünk jönni, itt maradhat az erdőn - felelte halkan a vezető, s mélyen, figyelmesen rátekintett.

- De hátha már megbánta, és most fáj a szíve...- szólalt meg újból bátortalanul a kis fenyőfa. A vándorfenyő fölemelte a karját, s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan érezték, hogy a daliás ezüstfenyő sír.

- Akarjátok mégis? - kérdezte a szelíd vándor, s ők egyszerre bólintottak valamennyien. - Akkor itt megvárjuk.

És alig mondta ki, már látták közeledni az erdőszél felől, sietősen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyőt. Olyan magas volt, mint közülük a legerősebbek. S ahogy elébük ért, minden lépésnél kisebb lett egy fejjel. Mire a sor végére lépett, már ugyanakkora volt csak, mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis törpefenyő mellé: a válluk épp egy vonalba került.

- Akkor hát indulhatunk - szólt a vezérfenyő, és a menet nekivágott az útnak.

 

H. C. Andersen: A fenyőfa


Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Simogatta a levegő, sütötte a nap, öreg lucfenyők, magas jegenyefenyők zúgtak körötte. De a kis fenyő nem örült igazából sem a napnak, sem a szélnek, sem a körötte epret szedő gyerekeknek, akik gyakran megpihentek mellette. Szíve egyetlen vágya az volt, hogy ő is nagyra nőjön, mint társai.

Eltelt egy esztendő , s a kis fenyő egy hajtással magasabb lett, aztán a következő évben még eggyel. A fenyőfák korát a hajtásaikból lehet megmondani.

- Meddig leszek még ilyen kicsi? Ó, ha akkora lehetnék, mint a többiek! - sóhajtotta vágyakozva.

Eljött az ősz, s a favágók is megjelentek. A legmagasabb fák közül kivágtak néhányat, lecsapkodták az ágaikat, szekérre tették és elvitték őket. Vajon hová?

Tavasszal a kis fenyő megkérdezte a fecskéktől és a gólyáktól:

- Ti annyit utaztok! Nem láttátok valahol a társaimat?

Egy öreg gólya bólintott:

- Amikor Egyiptomból útrakeltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbócaik voltak, finom fenyőillatot árasztottak. Alighanem a te társaid lehettek. De a köszönésem nem fogadták, magasan hordták a fejüket.

- Bárcsak nagyobb lennék, én is a tengert járhatnám! - sóvárgott a kis fenyő. - Vajon milyen lehet a tenger! Milyen lehet az utazás? Az idő haladt, s újra eljött a tél is. Karácsony táján favágók jelentek meg az erdőben, s a nagyra nőttek mellett fiatal fenyőket is kivágtak. Ágaikat nem csapkodták le, úgy szállították el őket. A mi kis fenyőnk kiváncsian töprengett:

- Hová viszik őket? Az egyikük kisebb volt nálam, mégis kiválasztották...Mi lesz velük? Hová vitte őket a szekér?

A verebek , akik szívesen pletykáltak bárkivel, rátelepedtek a kis fenyő ágaira, s egymás szavába vágva csiripelték:

- Mi tudjuk! A városban láttuk őket!

- Bekukucskáltunk az ablakon!

- Olyat te még csak nem is álmodtál! Gyönyörűek!

- Teliaggatták őket aranydíszekkel, mézeskaláccsal, s az ágaik hegyén gyertyák fénylenek!

- Aztán? Aztán mi történt velük? - kérdezte reszkető ágakkal a kis fenyőfa.

- Azt már nem tudjuk. Többet nem láttunk! - csiripelték a verebek.

A kis fenyő továbbszőtte magában a történetet a fényességes, feldíszített fenyők életéről. S egyre türelmetlenebbül vágyakozott, hogy egyszer őrá is sor kerüljön, hogy favágók jöjjenek érte, hogy földíszítve egy szoba közepén állhasson...

- Örülj nekünk, hiszen veled vagyunk, szeretünk téged! - kérte a napsugár meg a levegő. - Örülj, hogy itt élsz Isten szabadege alatt. De a kis fenyő nem tudott örülni nekik. Nem is figyelt a körülötte lévőkre, csak vágyakozott, sóvárgott. Minden erejével nőni akart, hogy elkerülhessen az erdőből az emberek világába: árbócnak egy hajóra a tengeren, vagy földíszítve egy lakásba.

Aztán eljött a karácsony, amikor őrá is sor került. Favágók álltak meg mellette, szakértő szemmel nézegették, aztán munkához láttak. Fölemelték a fejszéjüket. - Kínzó fájdalmat érzett a fenyő, s aléltan zuhant le a földre. Ó, most nem tudott a fényes díszekre gondolni, csak arra, hogy el kell válnia a helytől, ahol felnőtt, s el kell hagynia társait, a madárkákat meg a virágokat, akik kicsi korától körötte voltak.

Az utazás sem volt kellemes. Jóformán csak akkor tért magához, amikor két libériás inas egy tágas terembe vitte. A falakon arcképek függtek, a cserépkályha mellett hintaszékek, selyem huzatú heverők álldogáltak, s hatalmas asztalok, hátukon sok-sok játékkal. A terem közepére állították, izgalmában remegve várta, hogy mi történik vele.

Inasok és fehérkötényes szobalányok léptek a szobába, s díszíteni kezdték. Cukorkákat, aranyozott almákat, diókat függesztettek fel ágaira. Piros, kék, fehér gyertyákat erősítettek gallyai hegyére. Zöld tűi között babák ringatóztak, fönn a csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündökölt. Szépségesen szép volt! Gyönyörködve, büszkén tartotta a gallyait.

- Ma este meggyújtjuk a gyertyákat! - mondták körülötte.

A fenyőfának belefájdult a kérge a nagy vágyakozásba, úgy várta az estét. Mi történik még este? Hogyan fokozódik a csoda, ez a szépség? Vajon meglátják-e társai, észreveszik-e a madarak őt majd fölséges pompájában? S a gyertyagyújtás után mi történik vele? Vajon gyökeret eresztve itt áll feldíszítve örökké, vagy még gyönyörűségesebb dolgok következnek?

Eljött az este. Meggyújtották a gyertyákat. Micsoda ragyogás! Csupa csillag tündökölt a tűlevelek között! A fenyőnek beleremegett minden ága a gyönyörűséges izgalomba. Az egyik gyertya le is perzselte a zöld tűit. A szobalányok meg ijedten oltották el a tüzet. Most már vigyáznia kellett, nehogy elfogja ismét a remegés. Pedig félt, szorongott, hogy el ne veszítse valamelyik gyönyörű ékességét: az aranyozott diókat, a fényes papírláncokat, az édességeket!

A szárnyasajtó hirtelen kitárult, s egy sereg gyerek rontott be, a fenyő már azt hitte, földöntik, olyan hevesek voltak. Mosolygó felnőttek követték őket nyugodt léptekkel. A kicsik némán gyönyörködtek egy darabig a fenyőben, aztán ujjongani és táncolni kezdtek. Boldogok voltak. Aztán fölágaskodtak, s apró kezecskéikkel leszedegették a fa kincseit: az ajándékokat, az ezüst- és aranypapírba burkolt finomságokat, az almákat, diókat. A fenyőre ügyet sem vetettek már. Majdnem feldöntötték a nagy ugrálásban.

- Mi lesz velem? Mit akarnak? - töprengett a fa.

Aztán a gyertyák csonkig égtek, s eloltották őket. Egy alacsony kövér embert a fenyőfa alá ültettek, s mesélni kezdett a gyerekeknek. Együgyű Jankóról szólt a meséje, aki lebucskázott a grádicson, aztán becsületet nyert, s elvette feleségül a királykisasszonyt. A kicsik kérték, hogy Mákszem Matyiról is meséljen még a kövér ember, de már késő volt, aludni küldték őket, nem teljesült a kívánságuk.

A fenyőfa nem tudott aludni. Egész éjjel virrasztott. A mesén töprengett, s az embereken, mindazon, ami vele történt. Úgy gondolta, ha egyszer ő is lebucskázik a grádicson, ő is királykisasszonyt kap feleségül. A nagy töprengésben észre sem vette, hogy újra reggel lett. Újra inasok és szolgák léptek melléje. Azt hitte, újra feldíszítik, de nem ez történt. Megfogták, s fölvonszolták a lépcsőn a padlásra, s ott egy elhagyott pókhálós sarokba állították.

- Mit csináljak ebbben a sötét zugban? - suttogta elkeseredve.

Napok teltek, napok múltak, s őrá ügyet sem vetett senki.

- Kinn tél van, fagyos föld. Biztosan a tavaszt várják, és akkor újra elültetnek - reménykedett. - Csak ne lennék olyan nagyon egyedül! - sóhajtotta.

- Cin-cin!- merészkedett elő egy kisegér, aztán a többiek is előbújtak. A fenyő ágai közé surrantak, s körülszimatolták. Kíváncsiak voltak, faggatták, kiféle-miféle szerzet ő, honnan jött.

A fenyő mesélt nekik az erdőről, a napsugárról, a madarakról. Elmesélte az addigi életét.

- De boldog lehettél! - cincogták áhitatosan az egerek. - Majdnem olyan jó lehetett ott az erdőben, mint az éléskamrában!

A fenyő már egészen másképp gondolt eddigi életére: megsajdult a szíve. Most kezdte sejteni, mennyire szép volt szabadon élni a társai között, a madarak, bokrok, virágok kedves társaságában. Aztán mesélt az egereknek a karácsonyestéről, mikor őt a terem közepére állították, s gyönyörűen földíszítették. Mesélt Együgyű Jankóról is, akiről a kövér embertől hallott. Az egerek szájtátva , áhítatosan hallgatták a történeteit.

A padlás zugaiból két patkány is előmerészkedett, s beültek az egerek közé, a fenyő meséit hallgatni. Újabb meg újabb történeteket követeltek tőle, de ő nem tudott mást mondani, hiszen csak ennyit ismert a világból.

- Nyomorúságos mese ez! - legyintettek a patkányok, s otthagyták. Lassan elmaradoztak a kisegerek is. Nem volt már senki, aki meghallgassa, akivel beszélgessen.

- Mikor leszek újra boldog?- sóhajtotta a fa.

Egy reggel emberek jöttek a padlásra, félretolták a ládákat, s egy szolga levonszolta az udvarra. Nem mondhatni, hogy szelíden bánt vele, durva és nemtörődöm volt minden mozdulata. Mégis ujjongott a fenyőfa lelke, mert amikor levonszolták a lépcsőről, megérezte az üde levegőt, a simogató napsugarat, látta a kertben viruló rózsákat, a cikázó fecskéket.

- De jó élni! - örvendezett, s nyújtózkodott egyet, de jaj, megsárgult és elszáradt minden tűlevele, minden mozdulatára fáradtan peregtek le a földre.

Csalán és gaz között hevert az udvar sarkában. Hajdani pompájából, szépséges büszke tűleveleiből nem maradt már semmi. Csak a csúcsán tündöklött a karácsonyesti aranycsillag. Az udvaron gyerekek játszottak. A legkisebb arrafelé szaladt, ahol a fenyő hevert, és fölkiáltott:

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - azzal leszakította a fáról a csillagot. A száraz ágak reccsenve jajdultak, amikor a kisfiú vigyázatlanul rájuk lépett, a csontjukat törte.

A fenyőfa elnézte a virágzó kertet, s szégyenkezve nézett végig magán. Szeretett volna visszabújni a sötét padlás zugába, hogy ne is lássa senki csúfságát, hervadását. Aztán az erdőre gondolt, az ifjúságára, a karácsonyestére, a kisegerekre, akik gyönyörűséggel hallgatták meséit.

- Elmúlt minden! - szorította össze szívét a fájdalom. - Miért is nem örültem mindennek akkor, amikor még volt? Most már késő! Késő, késő!

Jött egy fejszés ember, s tűzifává aprította a fenyőt. Jókora nyaláb lett belőle. Tűzre vetették, recsegve-ropogva égtek a gallyak. Minden kis ága újra emlékezett, mielőtt elemésztették volna a lángok. Még egy utolsót jajdult minden kis darabja, aztán csönd lett. Egy marék hamu maradt belőle.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron. A kisfiú mellére tűzte az aranycsillagot, a fenyőfa legszebb ékességét. Hol volt már a karácsony este? Vége volt már régen annak, s vége a fának, vége a mesének is. Vége, vége - minden mesének ez a vége.

Átdolgozta: Csorba Piroska

 

.
Karay Ilona: Nézem...nézem..

.
Nézem...nézem a futó felhőket,
Oh mint szeretném követni őket!
Életegemen messze repülni,
Rövid percben éveket átélni!

Átrepülni hosszú hét esztendőt,
Élvezni a boldogabb jövendőt,
Melyet oly hőn óhajtok elérni,
Melyben egyedül akarok élni.

Élni úgy, mint napjait Ő tölti!
Oh, e boldogság nem is lesz földi!
Élni egy angyalnak közelében,
Egyszerűség s jámborság ölében.

Messze, távol a világ zajától,
Kímélve keserű fájdalmától,
Az Istenért s emberekért élni,
Elhervadhatlan babért remélni!

Az Ő képét látom a jövőben,
Az oh, oly lassan közeledőben,
Mosolyg felém, s én hő vággyal telve
A jelenhez vagyok bilincselve.

De, bár lassan eljön a várt óra,
Addig ajkam, ne nyílj panasz-szóra,
S ha utamon szenvedés nyújt kezet,
Nem csüggedek, az út hozzá vezet!

 

Magyar népköltés: Mennyből az angyal



Mennyből az angyal
lejött hozzátok, pásztorok,
pásztorok,
hogy Betlehembe,
sietve mennek, lássátok,
lássátok.

Istennek fia,
aki született jászolban,
jászolban,
ő lészen néktek
üdvözítőtök valóban,
valóban.

Mellette vagyon
az édesanyja, Mária,
Mária,
barmok közt fekszik,
jászolban nyugszik szent fia,
szent fia.

El is mennének
köszöntésére azonnal,
azonnal.
Szép ajándékot
vívén szívükben magukkal,
magukkal.

 

Magyar népköltés: Betlehemnek vidékén




Betlehemnek vidékén,
annak lángos mezején,
az éjjel lett nagy csoda,
majd megmondom, micsoda.

Az angyal az egekből,
a magas fellegekből,
fényességgel leszállott,
pásztorok mellé állott.

(Ím az angyal szózata
a pusztába lehata,
hogy egy gyermek világra-
jött ember váltságára.)

Mondván: Talpra szaporán,
Betlehembe jó korán,
siessetek meglátni,
a Megváltót imádni!

Ott egy hideg jászolyba,
betakarva pólyába,
fázik édesanyjával,
a szép Szűz Máriával!

A pásztorok egyszerre,
nyájuk hagyván Istenre,
elmentek látására,
buzgó imádására.

 

Magyar népköltés: Betlehem kis falucskában




Betlehem kis falucskában
karácsonykor éjféltájban
fiú Isten ember lett,
mint kisgyermek született.

Őt nevezték Jézuskának,
édesanyját Máriának,
ki pólyába takarta,
befektette jászolba.

Az angyalok fenn az égben,
mennyei nagy fényességben,
zengetik az éneket:
Dicsőség az Istennek!

 

Magyar népköltés: Betlehemnek pusztájában




Betlehemnek pusztájában,
pásztorok vigyázatában
nagy öröm hirdettetik,
mert a barmok pajtájában,
ökör, szamár jászolában
Üdvözítő születik.

Ó, te József mit gondoltál,
hogy istállót választottál
ilyen kemény hidegben?
Szállj be hozzánk Máriával,
született kis Jézuskával,
Lakjál a mi szívünkbe!

Hogy mi is az angyalokkal,
az udvarló pásztorokkal
dicséretet mondhassunk!
Régen várt Messiásunknak,
a mi édes Jézusunknak
"Dicsőség!" kiálthassuk!

 

Szentmihályi Szabó Péter: Fenyő-menet



Karácsonykor minden fenyő
elindul nagy útra,
gyalogolnak tömött sorban,
nagy a kicsit húzza.

Szép ruháról álmodoznak,
díszről, gyertyafényről,
csilingelő csengettyűről,
gyermeknevetésről.

Pedig tudják: meghalnak majd,
és néhány nap múlva
tűlevelük hullton-hullik,
ott állnak kifosztva.

De addig még annyi minden
csodának örülnek:
tán nekik is ajándékoz
valamit a Gyermek.

Menetelnek szép sudáran,
hosszú, tömött sorban,
gyanta-könnyük a dér csípi,
mindjárt karácsony van.

 

Nadányi Zoltán: Novemberi dal


Sokáig várattál magadra,
pedig hogy vártalak.
Lélegzetfojtva, szívszakadva
virágos fák alatt.
Hogy hátha felvirít virágos
ruhád a fák alatt!
Virágos fák alatt virágos
szavakkal vártalak.

Sokáig várattál magadra,
leszálltak a ködök.
Kopasz ágak közt fennakadva,
egy szál levél zörög.
Lehervadtak mind a virágok,
virágos szép szavak.
Vigyázok meg ne láss. Vigyázok,
hogy meg ne lássalak.

 

Benedek Elek: A karácsonyfa


Csingilingi, szól a csengő,
Jertek, fiúk, lányok!
Föl van gyújtva, meg van rakva
A karácsonyfátok.

Csingilingi, szól a csengő,
Arany a csengése,
Aranyosabb, szebb ez mint a
Muzsika zengése.

Csingilingi, szól a csengő,
Vajon kik csengetnek?
Mennyországból az angyalkák
A jó gyerekeknek.

Csingilingi, szól a csengő,
Nyílik már az ajtó,
Cseng a szoba, zeng a szoba
Vidám gyerekzajtól.

Csingilingi, szól a csengő,
Jertek, fiúk, lányok,
Föl van gyújtva, meg van rakva
A karácsonyfátok.

 

Szalai Borbála: Levél Télapónak


Kedves öreg
Télapó!
Azért írok levelet,
úgy kéne egy
hintaló,
hozzál nekem, ha lehet.
És még hozzál
vonatot,
autót, labdát, furulyát,
fenyőt is egy
jó nagyot
meg egy élő kiskutyát!
Tisztelettel:
Kiss Balázs
nagycsoportos
óvodás.
 

Mécs László: Csak ennyi az egész


Igen, lehettem volna én is boldog,
az én utam is éppen arra vitt.
A kert elébe értem, mely reám várt.
Szerelem. Rózsák édes mámora.
Gyümölcsfák. Csend. Családi tűzhely.
Szántás-vetés humuszban, szerelemben,
Irtás-oltás fákban, gyerek-szívekben.
A nagyvilág villámait fogó,
vihar-szordínós villámhárítók.
A nagyvilág lármáját átszűrő,
dallammá szűrő zűrzavar-szűrők.
Leány-hajszálon függött az aranykulcs.

De megfordultam, nem tudom miért.
Én nem vagyok hős, nem vagyok erős.
Nem tudtam, hogy mit rejt a másik út,
hogy mi a cél és mi a harc a célért,
hogy mit keressek itt a másik úton.
Csak megfordultam. Ennyi az egész.

Csak annyit tudtam, Valaki szeret.
Valaki nagyobb minden boldogságnál,
minden csendnél és minden szerelemnél,
nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél.
Tudtam, szeret. És ennyi az egész.

Hagytam magam szeretni, mint a gyermek,
a Jézus Krisztus ember-ideálja.
Hagytam magam vezetni, mint a gyermek.
A gyermekben nincs cél, nincs hősiesség,
csak megy,ha küldik, s nem tudja miért.
És küldtek. Mentem. Ennyi az egész.

És jártam mint a többi vándorok.
Fecskét kérdeztem és fülemiléket.
"Mi nem szövünk, mi nem fonunk,
mi nem szántunk, mi nem vetünk,
mégsem vagyunk mi céltalan csavargók:
mi hozzuk a tavaszt s a dalt."
És vándoroltam. Ennyi az egész.

Van úgy, hogy játéklovacskát kapok,
s játék-ekécskét nyomnak a kezembe.
Gyerünk, gyerünk játéklovacskák,
gyerünk, gyerünk, játék-ekécske,
nem kis családi kertben, sem megyében,
de országos határban megy a szántás.
S játék-köténykét is kötnek elémbe
és teleszórják furcsa új magokkal,
hogy vetegessek hetedhét határon,
s én játszadozom. Ennyi az egész.

Arany puskát, arany kardot kapok,
a világosság játék-fegyverét.
Harcolnom kell a hétfejű sárkánnyal,
sötét-magammal s a sötét világgal,
sötét Sátánnal és sötét pokollal.
S néha mintha varázs volna rajtam,
nem fog folyó, tűz, nincs Achilles-sarkam
s majdnem olyannak látszom, mint a hősök.
S néha sebezhet még a csillag-fény is,
és vért csapol egy érzelem-tövis.
Én nem vagyok hős s hőst kell végigjátszanom,
s én játszadozom. Ennyi az egész.

Néha futok és félek, hogy megállok.
És néha állok s félek, elbukom.
És néha fekszem s félek, hogy elalszom
és eltapos örökre a Sötétség.
És néha sírok reggel, hogy énekeljek este
s kisírom magam este, hogy kacaghassak reggel.
Így játszom én a könnyel és kacajjal.
Én nem vagyok hős. Ennyi az egész.

Nem tudtam, hogy ez így lesz, nem kívántam.
De nem siratom vissza azt a kertet!
Valaki engem végtelen szeret,
nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél,
hagyom magam szeretni, mint a gyermek:
a csak ennyi, ennyi, ennyi az egész.
 

Reviczky Gyula: Agglegény karácsonya


Ha elközelg a szent karácsony
(Örömnek éje, áldalak!),
S angyalka jár kis csöngetyűvel,
Hol gyermekek zsivajganak:
A házhoz tartozók szemében
Mosolygó békefény derül.
Mindenki vigad a családban,
Az agglegény busul egyedül.

Vannak talán jó ismerősi,
Akik meghívják szívesen?
Mit ér! Az agglegény e körben
Karácsonyeste idegen.
Az eggyé tartozó családdal
Érzése, kedve nem vegyül.
Csak elmereng, busul magában:
Mily szomorú sors lenni egyedül!

És mennél hangosabb a kis kör,
Annál inkább elmélyed ő.
Az ifjuság elszállt fölötte.
S ki még hozzámegy, lesz-e nő?...
Ó, mert olyan sivár az élet
Feleség és család nélkül.
Köznapnál szomorúbb az ünnep,
Nem ízlik a falat sem egyedül.

Leverten tér rideg lakába,
S vádolja némán önmagát:
Elvesztegetted ifjuságod'
S ujat az ég többé nem ád.
Azzal kérkedtél, hogy szabad vagy,
Nyűg nélkül élsz, függetlenül...
Ah, annál nehezebb leszen majd
Utód nélkül halnod meg egyedül!
 

Tompa Mihály: Varró leány


Nagy-karácson éjszakáján
Barna gyolcs a lány ölében:
S míg a gyolcsot varrja némán:
Bús könny reszket szeme héján
S halvány ajka sóhajt mélyen.

Harangoznak szent misére,
Ének zeng a születettnek!
S hogy lelkére vigasz jőjön:
Földre hull a hideg földön
S hő fohászi ömledeznek.

De a lányka bús szivének
Nem hoz enyhet az imádság!
Kinek abban éltet kére,
Melegséget hült szivére:
Holtan fekszik, - sírját ássák.

Reggel váltja a nagy éjet,
Vőlegénye elmegy messze!
S hogy a mátka végbucsúja
Csókban, könnyben rája hulla:
A koporsó beszegezve.

Elindúl a gyász kiséret,
Énekelnek búsan, halkan...
S mit a hű lány összeölte:
A koporsó szemfedője
Lobog, csattog a viharban.

Domború a sírhalom már
A lenn-nyugvó hamvát födni:
(A harang is végsőt kondúl)
S hóval hintve a vihartúl,
Fehér, csendes mint a többi.

Kis-karácson éjszakáján
Jő az álom szenderítőn:
S a hű mátkát koszorúsan,
Lánybaráti némán, búsan
Ott virasztják, a terítőn.

 

Reviczky Gyula: Karácsony


Szeretni nem bűn e hideg,
Ez érdekhajszoló világba',
Mert szeretett, s nagy volt szive,
Magdolnának meg lőn bocsátva.

Ő mondta ezt, az emberek
Nagy vértanúja, messiása:
Nem bűnös az, ki itt szeret,
Szeretni nem bűn e világba'.

Mit is tegyen, mit is tehet
Az ember itt, gömbjén a bűnnek?...
Ó, boldog, aki csak szeret,
Mig egy csöpp vér erébe' lüktet.

Ó, Betlehem szelíd fia,
Szived is megdobbant szeretve!
S Magdolna benned annyira
E dobbanó szivet szerette.

 

Reviczky Gyula: Karácsonykor


A zúgolódás, gúny, harag
Rég halva már szivemben.
Egy szóval sem panaszkodám
A kis Jézuska ellen.

Nem vádolnám balgán azért,
Hogy engem kifelejtett.
Hogy nem hozott ajándékot,
Szemem könnyet nem ejtett.

Lelkem nyugodtan, csöndesen
Átszáll a nagy világon.
Imádkozom, hogy Jézusom
Minden szegényt megáldjon.

Ágyamra dőlök és álmodom
Egy régi, édes álmot:
Boldog , ki tűr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott!

 

Magyar karácsonyi ének: Szép kelet, szép nap



Szép kelet, szép nap! nincs benned homály,
Mert az örök nap benned a király.
Új esztendőben, új szívekkel,
Dicsérünk Jézus énekekkel.

Már a bölcsőnél törlöd bűnünket,
Szűz Anyád keblén mosod lelkünket,
Új esztendőben új szívekkel,
Dicsérünk Jézus énekekkel.

E napon ontod az első csepp vért,
Mit a jó Isten váltságul ígért.
Új esztendőben új szívekkel
Dicsérünk Jézus énekekkel.

Hogyha megtartasz még több időre,
Virradjon boldog, szebb jövendőre.
Új esztendőben új szívekkel
Dicsérjük Jézust énekekkel.

 

Angol népköltés: Isten óvjon, jó uram


Isten óvjon, jó uram,
béke legyen veled,
tudod, megváltó Krisztusunk
ma éjjel született,
megóv bennünket amikor
a Sátán rossz útra vezet.

Ó, kedves, örömteli hír,
kedves, örömteli,
ó, kedves, örömteli hír.

Júdea földjén, Betlehem
szent városában született,
bölcsője barmok jászola,
e hajnal megszenteltetett,
ő az, akit Szűz Mária
megszült és védelmezett.

Elküldte áldott angyalát
hozzánk a Mennyei Atya,
Halljátok, csodapásztorok,
mi hírt hoz az ég angyala?
Betlehemben megszületett
jászolban az Isten fia.

Az angyal szólt: Ne féljetek,
ne dermesszen a rémület,
Megváltónkat Szűz Mária
e napon szülte meg,
a Sátán minden fajzata
végleg legyőzetett.

Hallották ezt a pásztorok,
szívük-lelkük örvendezett,
elhagyták hegyi nyájukat,
nem néztek hideget, szelet,
elindultak Betlehembe,
hogy imádják a Kisdedet.

Betlehembe érkezvén
mentek az istálló fele,
a Kisded jászolban feküdt,
óvta barmok lehellete,
előtte térdelt Mária,
imára kulcsolva keze.

Magasztaljuk az Urat
mind, akik együtt vagyunk,
és az igaz szeretet
járja át mindenik szavunk,
áradj karácsony öröme,
a gonosztól megváltatunk.

/Ford.: Oláh János/

 

Kornis Mihály: József



Minden létnek, minden fénynek kincse
te vagy szívemben egyedül, Mária.
Isten anyja, légy velem, ha félek,
piros ruhában jöjjön a virradat.

Dicsőséges társam a rettegésben
lábad elé borul most Betlehem.
Remélő árnyak a mélyülő sötétben,
pásztorkirályok és más jó emberek.

Heródes király országában
hasadoz a hajnal, fényes nap jön,
Heródes király országában
bárány baktat le az égből...

alhat a csöppség, alhat az anyja,
Boldogságos Szűz Mária,
őrzi az álmuk bölcsességgel
Asztalos Ács Szent József.

Szent karácsonynak éjszakáján
vigadozzunk és örvendezzünk!
Szent karácsonynak éjszakáján
csöndeskedve éljünk...

Napkeleti csillag fent az égen
tüzével köszönti alvó kisfiad.
Velem ujjong a teremtés ma éjjel,
könnyek fürösztik fáradt arcomat.

Dávid házából József, aki lettem,
koldusszegény ács, de kiválasztott,
hogy Máriámat egy életen át szeressem,
az ember módján, mint megírattatott.

Heródes király országában
hasadoz a hajnal, fényes nap jön,
Heródes király országában
bárány baktat le az égből...

alhat a csöppség, alhat az anyja,
Boldogságos Szűz Mária,
őrzi az álmuk bölcsességgel
Asztalos Ács Szent József.

Szent karácsonynak éjszakáján
vigadozzunk és örvendezzünk!
Szent karácsony éjszakáján
csöndeskedve éljünk...

 

Ady Endre: A Jézuska tiszteletére


A született Jézus,
Ez igézetes gyermek,
Áldja meg azokat,
Kik a szívünkbe vernek
Mérges szuronyokat.

Áldassanak bennünk
A kifeslett vér-rózsák:
Bánat, kín, szenvedés.
Mert Jézus volt a Jóság
S a nagy szent türelem.

Csengessünk csengőkkel,
Szeressünk szeretettel,
Örüljünk, ha sírunk,
Ha ránk tör minden ember
S ha álul bántatunk.

A született Jézus
Született így s kívánta,
Hogy ez legyen az üdv:
Minden hívság kihányva
Életünk gömbiből.

 

Weöres Sándor: Téli nyalánkságok



Gyertyafény,
szép remény,
karácsonyi sütemény.

Egyszer arra jártam én,
hol az ég a földre tárul,
mindent ingyen ad, nem árul,
sziporkázó csillagok
záporoznak könnyedén.

Gyertyafény,
szép remény,
karácsonyi sütemény.

Máskor arra jártam én,
hol a házban teli tálak
énekelnek, táncot járnak,
körben angyalhaj lobog
év végén, de még idén.

Gyertyafény,
szép remény,
karácsonyi sütemény.

 

Ágh István: Varázslat karácsonyra



Burkolózz barna kabátba,
de ha hó jön, vedd föl a zöldet,
öltözködj havazásba,
a havak, mint fára ömölnek,
nem kopasz ágra,
de karácsonyfára,
csöndíts, lehelj rám örökzöldet!

Legyél egy pillanatra, mint a fa
mozdulatlan, aztán egy kedves
mozdulattal indulj el kedves,
mintha gyökered lábad volna,
mintha a lábad földanolna
az első emelethez.

Karácsony este van. Manók
és mókusok csöngettyűznek
ezüst dióval.
Te itt állsz álmaim között
díszítve aranyozott útravalóval.
Jagellók kivénhedt jegenyéihez,
Dubrovnik cédrus-illatába menjünk,
vagy a Keleti-pályaudvar langyos
forralt borával legyünk együtt?

Karácsony este, másnapi,
másnap másnapja ez az élet,
fölnyitom szememet, foszló
díszeid között mégis csak engem nézlek
meg azt, hogyan hullik belőled,
belőlem, ami szép volt.
Vízkereszt nem csordít ereszt,
jéghegy az égbolt.

Nincs erdő nélküled,
nélkülünk nincs Magyarország,
tűleveleid illegesd,
injekciózd az ország sorsát
valami szépre, ami nincs,
burkolózz barna gyümölcsbe,
de ha hó lesz, vedd föl a zöldet,
öltözködj havazásba,
lehelj rám örökzöldet.

 


Német karácsonyi ének: Csendes éj, szentséges éj



Csendes éj, szentséges éj,
kisdednek álma mély.
Nincs fent más, csak a szent Szülepár
drága kisdedük álmainál.
Szent Fiú, már aludjál!
Szent Fiú, már aludjál!

Csendes éj, szentséges éj,
angyalok hangja kél.
Hallgasd a mennyei alleluját,
zengve zengi a nyáj szavát:
Krisztusunk megszabadít,
Krisztusunk megszabadít!

 

Angol népköltés: Három vitorlást láttam én



Három vitorlást láttam én
karácsonykor, karácsonykor,
három vitorlást láttam én
karácsonykor hajnalban.

Három vitorlás mit hozott
karácsonykor, karácsonykor,
három vitorlás mit hozott
karácsonykor hajnalban?

A Szűz s a Kisded utazott
karácsonykor, karácsonykor,
A Szűz s a Kisded utazott
karácsonykor hajnalban.

Kérdezd, hogy merre tartanak,
karácsonykor, karácsonykor,
kérdezd, hogy merre tartanak
karácsonykor hajnalban?

Ők Betlehembe tartanak
karácsonykor, karácsonykor,
ők Betlehembe tartanak
karácsonykor hajnalban.

A földi csengők szólanak
karácsonykor, karácsonykor,
a földi csengők szólanak
karácsonykor hajnalban.

Dalolnak égi angyalok
karácsonykor, karácsonykor,
dalolnak égi angyalok
karácsonykor hajnalban.

Dalolnak földi emberek
karácsonykor, karácsonykor,
dalolnak földi emberek
karácsonykor hajnalban.

Gyertek és örvendezzetek
karácsonykor, karácsonykor,
gyertek és örvendezzetek
karácsonykor hajnalban.

 

Magyar karácsonyi ének: Mennyből az angyal


Mennyből az angyal lejött hozzátok,
pásztorok, pásztorok!
Hogy Betlehembe sietve menvén,
lássátok, lássátok.

Istennek Fia, aki született
jászolban, jászolban,
Ő leszen néktek Üdvözítőtök
valóban, valóban.

Mellette vagyon az édesanyja,
Mária, Mária:
barmok közt fekszik, jászolban nyugszik
szent Fia, szent Fia.

El is menének köszöntésére
azonnal, azonnal,
szép ajándékot vivén szívökben
magukkal, magukkal.

A kis Jézuskát egyenlőképpen
imádják, imádják,
a nagy Úristent ilyen nagy jóért
mind áldják, mind áldják.

 

Angol népköltés: A téli zord időben



A téli zord időben fagyos szél jajgatott.
Vassá dermedt a föld, s víz kővé fagyott,
és hullt és hullt a hó,
és hullt az éjben,
a téli zord időben, réges-régen.

Urunk akkor az égen nem lelt helyet,
se földön,
holott elmúlik ég s föld,
ha uralkodni eljön:
a téli zord időben
egy jászol szűk zuga
elég volt Jézusunknak,
ki ég és föld Ura.

 

Magyar népköltés: Karácsonyi köszöntő




Örüljetek, örvendjetek,
E napon vígan legyetek,
Mindnyájan most vigadjunk,
Mert ma született Urunk,
Siessünk, ne késsünk,
Betlehemi istállóhoz
Induljunk!
Lőrincke, Ferencke
Vigadjál,
Andriska, sípodon
Sípoljál!

Isten Fia jászolba,
Szénán fekszik, s szalmába,
Szűz szent anyja ringatja,
Szent József takargatja.
Pásztorok, vigadjunk,
Mert született Urunk,
Kit régen vártunk,
Gyuricska, örvendezz
És dudálj!
Jancsika sípodon
Furulyálj!

 

Végh György: Három csöndes őzikéről



Havas erdők három őze,
három csöndes őzikéje,
öles hóban, lomha ködben
elindult a szentmisére.

Éjfél volt a havas erdőn,
hűvös, bűvös téli éjfél,
havas erdők három őze
ballagott a csillagfénynél.

Kis szívükben szomorúság,
szép szemükben könnyű álom,
öles hóban, lomha ködben
ballagtak a holdvilágon.

Messze volt az Isten-háza,
hol a kisded várta őket,
hűvös, bűvös téli éjen
távol útról érkezőket.

Harangok zengtek bongtak,
hívó hangjuk messze szállott,
hűvös, bűvös lomha ködben
elhagyták a holdvilágot.

Az őzek még messze voltak,
karcsú lábuk öles hóban.
Jézus Krisztus panaszukat
meghallotta a jászolban.

Három angyalt küldött értük,
ment érettük három angyal,
szánkójukba szelet fogtak,
noszogatva villámokkal.

Havas erdők három őze,
három csöndes őzikéje,
öles hóban, lomha ködben
így ért el a szentmisére.

 

Weöres Sándor: Betlehem



Ó fényességes
Ó békességes
Ó dicsőséges
Karácsony!

Szénakazlak mellett,
lám, angyal közelget.

Az égből indulva
Üzenetét hozza:

Ma született gyermek
A világ ismer meg!

Ó fényességes
Ó békességes
Ó dicsőséges
Karácsony!

Pásztorok hirdessék,
Minden szívnek tessék:

Ő az istállóban
fekszik a jászolban,

fekhelye gyalult fa,
pelenkája szalma.

Ó fényességes
Ó békességes
Ó dicsőséges
Karácsony!

József és Mária
ajkán zeng ária,

ökörke, szamárka
kétfelől csodálja:

Világ ékessége,
kezdete és vége!

Ó fényességes...

 

Luther Márton: Mennyből jövök most hozzátok


Mennyből jövök most hozzátok,
mert nagy örömöt hirdetek,
jó hírt mondok, jer, halljátok,
méltán ujjong ma szívetek.

A megtartó ma született,
ég föld örül ma veletek.
Egy ártatlan kis csecsemő,
egész világ üdve lesz ő.

Ez Krisztus, Isten szent Fia,
ki mennyből jött a földre ma.
Ő üdvözít, Ő törli el,
világ bűnét szent vérivel.

Mit sok ezer szív kérve kért,
mit Isten régen megígért,
ő hozza, tőle nyerheted
az üdvöt, örök életet.

Ráismerek, ez a jele:
kemény jászol fekvőhelye
és szegénység a bölcsője
bár világ Üdvözítője.

Ó jertek, mi is örvendjünk,
a pásztorokkal bemenjünk,
hogy lássuk, mit ad Istenünk
Ő szent Fiában minekünk!

Nyílj meg, szívem, fogadd be őt,
az áldott égi csecsemőt,
ki e világ üdvére jött!
Borulj le jászola előtt!

 

Mohr József: Csendes éj



Csendes éj! Tiszta, szent éj!
Mindenkinek álma mély.
Nincs fent más, csak a drága, szent pár,
várja gyermeke alszik-e már.
Szent fiú, aludjál.
Szent fiú, aludjál!

Csendes éj! Tiszta, szent éj!
Angyalok hangja kél.
Halld a mennyei halleluját,
szerte hirdeti drága szavát:
Krisztus megszületett,
Krisztus megszületett!

Csendes éj! Tiszta, szent éj!
Szív örülj, higgy, remélj!
Isten Szent Fia jött ma hozzád.
Békét, életet és reményt ád.
Krisztus megszabadít,
Krisztus megszabadít!

 

Kisfaludy Károly: Karácsonyéj (1829.)




"Nosza hajdú! jer vadászni,
Hajtsd ki a jobbágyokat,
S vendégeimnek hozz estére
Táncra víg leányokat!"
"Úrfi, úrfi, a harang szól,
Szent karácson napja int,
A jó lélek térdre hullva
Most az istenhez tekint."
"Szent nap ide, szent nap oda,
Tedd parancsom, gyáva szolga."

Hajdú elmegy, hajtók jönnek,
Bús szemökben könny remeg.
"Rajta, rajta!" s száz hahótul
Harsog, zúg a rengeteg.
A sas víjog, farkas ordít,
Vadkan röffen s csattogat,
Szarvas dobban és ropogva
Szaggat, tördel ágokat.
De üres a zaj, vad nem tűn ki,
És haragban ég az úrfi.

"Rossz hajtás ez, kezdjük újra,
Rajta, rajta! lomha nép!
Lesre hajdú, börtön annak
Aki csügged s hátralép!"
S át hegyen-völgyön, bokron-árkon
Zajlik a hajtó sereg.
Nincs oly rejtek, nincs oly sűrű,
Amelyet ne szállna meg.
De hiában, vad nem tűn ki,
S dühben ég, dúl, fúl az úrfi.

És amint zúg, és amint néz,
Völgyben majd patakra lel,
Partján hajlék és előtte
Biztosan egy őz legel,
S angyalképű kisded lyányka
Úgy simítja, úgy örül,
Életet hoz s oly vígan lejt
A szelíd állat körül.
Aki látja, mind megindúl,
De az úrfi fegyverhez nyúl.

Térdin esdeklik a kis angyal:
"Oh ne bántsd jó őzemet!
Téjjel tartja bús anyámat,
Ölj meg inkább engemet.
Nincs apám, megölte ura.
Hadd anyámat élni még!"
Így a lyányka, s kék szemében
Ártatlan szép lelke ég,
És mint rózsagyöngy a szirthez,
Reng fel könnye a vad szívhez.

De fölötte villan a cső,
S a hív állat porba dűl:
"Kis galamb te! végy anyádnak
Téj helyett most véribül!"
Így az úrfi és kacagva
Martalékján elrobog,
És utána vérlángokban
A hajlék is fellobog:
Borzasztón süt rémútjára,
S a rezgő fák sudarára.

Ködbe süllyed a nap fénye,
Egy szép csillag sem tekint,
S vissza-vissza téren, halmon
Száguld a vadász megint.
Fel-felröppen a sok varju
S őt károgva követi:
Fél a pásztor s nyáját haza
Más uton terelgeti:
Majd egy puszta templom alján
Ily gúnyszó kel szitkos ajkán:

"Oly fejéren mi kacsintgat
Ott felém a fű között?"
"Úrfi, úrfi, a halálfő,
Ember egykor, s üldözött:
Tömlöcödből itt tettük le,
Éve lesz mint öngyilkost."
"Haha! így nem félti hölgyét,
S itt hevét lerázza most, -
S hetykén rúg a koponyához, -
Nosza csont, jer vacsorámhoz."

Megy, s utána gödörbül
Tompa, hosszú jaj mordúl,
És amint megy, a kereszt is
Tőle búsan elfordúl.
S mint közelget dús lakához,
A kopó mind úgy vonít,
Lova rugdal s vas kakassa
Háromszor lekukorít.
De pezseg benn a vendég már,
S a vidám kedv csak reá vár.

"Föl, barátim! csókra, táncra,
Hadd perdüljön a leány:
Víg dalunk az égig hasson,
Van borunk! húzd rá cigány!"
"Úrfi, úrfi! szentmisére
Csendül ismét a harang!"
"Hadd konogjon, sokkal édesb
A pohár- s szerelmi hang."
S a ház sarki szinte rengnek,
Nyalka táncban úgy kerengnek.

Majd leülnek vacsorához,
Bujdosik a tölt pohár,
És szilaj kedv- s tombolásban
Nincs sem mérték, sem határ.
S ím! éjfélt üt, szörnyet csattan
A szobának ajtaján.
S a halálfő hempelyeg be,
Még sírföld meredt haján:
Kígyó ül sötét szemében,
S a vendég fut rémültében.

"Még a sírban sincs nyugalmam
Ahová kétség vetett!
Gyilkosom te! fölriasztál,
Halld tőlem hát végzeted!
Durva ösztön- s kénynek éltél,
Térj magadba!" "Nem, nem én!"
"Istent, embert megvetettél,
Térj magadba!" "Nem, nem én!"
"Jer hát, int a végóra,
Sírbul e csók foglalóra."

S undok szörnnyé duzzadozva
Kénköves lángot lövel,
Egy-egy mennykő csontütésre
S így tátogva rálehel:
A bűn fia összeomlik,
Száz forgószél csap bele,
És üvöltve szórja hamvát,
Baglyoké lesz lakhelye:
S ott huhogják minden éjjel,
Ami történt a vad szívvel.



Népköltés - Petneki Jenő



Kis karácsony, nagy karácsony,
kisült-e már a kalácsom?
Ha kisült hát ide véle,
hadd egyem meg melegében!

Jaj, de szép a karácsonyfa!
Ragyog rajta a sok gyertya,
itt egy szép könyv, ott egy labda,
jaj, de szép a karácsonyfa!

Kezem, lábam jaj de fázik,
csizmám sarka jégszikrázik!
Ha szikrázik, hadd szikrázzon!
Ezért van most szép karácsony.

Béke szálljon minden házra,
kis családra, nagy családra!
Karácsonyfa, fenyő ága,
hintsen békét a világra!

 

Mándy Stefánia: Hópihe karácsony


Kinézel a rácson,
hópihe
karácsony,
benézel a rácson,
fehérke gyerek,
rágcsál egy
kalácson,
kékszemű gyerek
majszol egy
kalácson,
a kalács
kerek.

Benézel a rácson,
barnácska, kerek,
zöldszemű
kisgyerek,
rágcsál egy
kalácson,
lesi a telet.

Kinézel, benézel,
hópihe
telek
szállanak,
mállanak
szempillád remeg.

Időtlen múlása,
hófehér hullása,
meg senki
ne lássa,
ha könnye
pereg.

Gyöngye a göröngyre
elpattan a gyönge,
bámul a kisgyerek,
árnya se
rezeg.

Könnyei függönyét
széthúzza mosolya,
hóarcán suhan a
vidámság
sugara,
meleg.

Kékszemű, zöldszemű,
víg gyerek, pille szív,
hópihe
táncba hív,
tavaszba
vezet.

 

Nemes Nagy Ágnes: Kukuca



Van egy kalács: kukuca,
friss kalácsból kalácsforma.
Azt mondják, ha jó leszek,
meg is kapom karácsonyra.

Azt mondják, hogy madárforma,
azért kapom karácsonyra.
Azt mondják, hogy szárnya van,
csőre van, és lába van,
frissen szabad kézbe vennem,
karácsonykor meleg madár
ülhet majd a tenyeremben.

Szeme helyén bors van.
Adják ide gyorsan!

 

Nagy Gáspár: Háromkirályok



Nem Kínából
Perzsiából

Jön a Három
teveháton

Nekik aztán
nem jár járom

Szabadok hi-
szen királyok

Milyen hosszú
a sivatag!

Milyen forró
és hallgatag

Milyen fényes
fönn a csillag

Szívük köze-
pébe villan

Hát követig
napestelig

Amíg a Hold
ki nem telik

Nagy Heródes
mint a kígyó les

Rájuk szisszen
ő az isten!

De nem félnek
célhoz érnek

Megy a Három
teveháton

Megy hazáig
Perzsiáig

Útjukon csil-
lag világít

 

Gyurkovics Tibor: Vers a Mikuláshoz



Miki, Miki, Mikulás,
hova bújsz, hova állsz,
mennyi aranyat találsz
a csomagban?

Vár rád a gyerekcsapat,
ide add, oda add
a cukrot, a kosarat,
gyere gyorsan!

Azt hiszed, nem láttalak
a jegenyefák alatt?
Lopództál egy nagy halom
dióval a válladon!

Bármily csendben lépeget
bakancsod a rét felett,
minden gyerek észrevett
az ablakból tégedet!

Olyan ember vagy te, mint mi,
csak az ég ruhádra hinti
a havat, és ezüst
csillogó hajad a füst.

Felhőből van a szakállad,
szél tömi meg a pipádat,
rókaprémből van a bundád,
szeretettel gondolunk rád!

Kitesszük az ablakunkba
a csizmát, a cipőt,
mi meg addig elbújunk a
sutban, hogy legyen időd

hozni mindenféle jót,
mazsolát, mogyorót,
s mikulások, gyerekek
cinkostársak legyenek!

Megcsörren a mogyoró
puttonyodban, csuda jó!
Mi már tudjuk, hogy te jössz,
kócnadrágod csupa szösz!

Itt állunk megilletődve,
míg a lábad törölöd le,
jól tudod te, illik ez
a mikulás-emberhez!

A kezedben alma, keksz,
bezörögsz, bejöhetsz,
tapsolunk, ámulunk,
soha el nem árulunk!

Minden este feldíszíti
csillagfény a homlokod,
olyan ember vagy te, mint mi,
csak pirosabb és nagyobb!


 

Népköltés



Ismerek egy díszes fát,
hordoz száz díszt, égő gyertyát.
Messze ragyog tiszta fénnyel
odakint a téli éjjel.
A gyerekek örvendeznek,
körben ülnek, cukrot esznek,
leszüretelik a szép fát,
leszedik sok ajándékát.

 

Népköltés



Hull a hó is, fúj a szél is,
Fázik, reszket a cserjeág,
Kandallóban víg tűz pattog,
Csak itt benn van jó világ.

Fenyőágon angyalhaj van,
Gally, ha rezzen, a csengő szól.
Jutka, Bandi nézi, ámul:
Csillagszóró szikrát szór.

 

Népköltés



Színes gyertyán libben-lobban pici láng,
csillagszóró száz sziporkát hint le ránk.
Csilingelő csengő dalol a fákon,
azt énekli: óh, be szép a karácsony!

 


Népköltés




Fehér hóból puha ágyat vet a tél,
Ázva-fázva didereg a kósza szél.
Letette a puttonyát a Télapó
Karácsonyra készül ő is, jaj, de jó!

 

Tompa Mihály: 1845 Karácsonkor



Hullámzó érzemény között
Jövén az Útrnak templomából:
Lelkemben még sok visszahangzik
A hallott igének szavából.

Ugy tetszik, mintha hallanám:
Mikép zendül a pásztor-ének,
Szív és ajk hű összhangzatában
Az istenember nagy nevének.

A megváltó ma született...!
Betölt az évek teljessége...
Dicsőség Istennek mennyégben!
Az emberekhez égi béke!

De szívem rögtön elszorul,
Miatta sajgó fájdalomnak,
Midőn tovább zendül az ének:
Legyen szabadság a raboknak!

Az árva népre gondolok...
S jövén az úrnak templomából:
Lelkembe kinnal ez nyomul be
A hallott igének szavából.

 

Német dal: Ó szép fenyő



Ó, szép fenyő, ó, szép fenyő,
De jó hogy mindig zöldellsz!
Nem foghat rajta nyár, se tél,
Színt nem cserél a tűlevél.
Ó, szép fenyő, ó szép fenyő,
De jó hogy mindig zöldellsz!

Ó, jó fenyő, ó, jó fenyő,
Szép vagy te szemnek, szívnek.
Ha nap hevít, vagy hó ha hull,
Vidám zöld színed nem fakul.
Ó, jó fenyő, ó jó fenyő,
Szép vagy te szemnek, szívnek.

Ó, bölcs fenyő, ó bölcs fenyő,
Bár tudhatnánk a titkod!
Reményünk volna úgy örök
Mint zölded győz a tél fölött.
ó, bölcs fenyő, ó bölcs fenyő,
Bár tudhatnánk a titkod!

/Ford.: Fodor Ákos/

 

Karácsonyi mondókák



Ég a gyertya ég
Sok kis gyertya ég
Jaj, de szép a karácsonyfa
Égjen soká még!



Zöld karácsonyfa,
üde az illata.
Ágain sok gyertya ég,
körötte ajándék.



Jaj de pompás fa,
a karácsonyfa.
Nincs árnyéka, csak játéka,
jaj de pompás fa!

Minden ága ég,
gyönyörűen ég
Karácsonyfám csillog,
mint a fényes ég.

 

Gazdag Erzsi: Ezüst szánkót hajt a dér



Ezüst szánkót hajt a dér hófehér határon
Deres szánon didereg, fázik a Karácsony.

Zendül a jég a tavon, amin által jönnek
Decemberi hópihén fénylik már az ünnep.

A kályhánkban láng lobog. Gyere be karácsony
Gyújtsd meg a gyertyád, fényszóród a fenyőágon!

Melegedj meg idebent, légy vendégünk mára
Karácsonyi csillagod tedd a fenyőfánkra!

 

Donászy Magda: Karácsony délután



Karácsony délután
Lassan jön az alkony.
Kíváncsiság bujkál
minden gyermekarcon.

Végre sötétedik...
hamvas lesz az este.
Bodri velem együtt
figyel minden neszre.

Mikor szól a csengő,
az ajtó kitárul,
piros alma nevet
rám a fenyőfárul.

Tudom, az erdőből
édesapám hozta,
a diót meg anyám
be is aranyozta...

Azért olyan kedves...
azért olyan drága.
Meghatottan nézek
Apára...Anyára...

 

Mentovics Éva: Égi mezőkön



Feljött a Hold is,
csillagok gyúltak,
szép csillagfénynél
indultak útnak.

Apró patácskák
vágtattak sorra,
égi mezőkön
szikrákat szórva.

Földre leszállva
- roppanó hóba -
fürge kis léptek
vágtattak tova.

Hátul a szánon
ősz Télapóka,
gyermekek várják
már napok óta.

Szánján ajándék:
könyvek és alma,
minden kisgyermek
játékot kap ma.

 

Zelk Zoltán: Mikulás



Hóval lepett égi úton
Mikulás már útra kél,
csillagok szállnak fölötte,
s vígan fut véle a szél.

Világjáró a csizmája,
átlép várost, falvakat,
de olykor megáll s elidőz
egy-egy kis ablak alatt.

Előveszi aranykönyvét,
amelyben gyermeknevek
vannak gondosan felírva,
s nézi: jó vagy rossz gyerek?

Hogyha rossz: hát virgács néki!
De ha jó, akkor cukor...
S már továbbmegy - szél és felhő
sem érheti utol.

 

Népi mondóka: Télapóka



Télapóka: jujj, jujj, jujj,
Az arcomba havat fúj.
Szakállából szerteszét
Rázza a sok pelyhecskét.
Kacagnak a gyerekek
Kapkodják a pelyheket.
Nem baj, nem baj, ez a jó,
Rázd a havat, Télapó!

 

Rossa Ernő: Hull a pelyhes fehér hó



Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves Télapó!
Minden gyerek várva vár, vidám ének hangja száll.
Van zsákodban minden jó, piros alma, mogyoró,
Jöjj el hozzánk, várunk rád, kedves öreg Télapó!

Nagyszakállú Télapó, jó gyermek barátja.
Cukrot, diót, mogyorót rejteget a zsákja.
Amerre jár reggelig kis cipőcske megtelik.
Megtölti a télapó, ha üresen látja.

 

Szőnyi zoltán: Pattanj Pajtás, Pattanj Palkó




Pattanj Pajtás, Pattanj Palkó
Nézd már nyílik ám az ajtó.
Kinn pelyhekben hull a hó,
S itt van, itt a Télapó!
Meg-megrázza ősz szakállát,
Puttony nyomja széles vállát.
Benne dió, mogyoró,
Itt van, itt a Télapó!
Oly fehér a rét, a róna,
Mintha porcukorból volna,
Nagy pelyhekben hull a hó,
Csakhogy itt vagy, Télapó.


 

Gazdag Erzsi: Hull a hó



Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom,
Télapó zúzmarát fújdogál az ágon.
A kis nyúl didereg, megbújik a földön:
"Nem baj, ha hull a hó, csak vadász ne jöjjön!"
Parányi ökörszem kuporog az ágon,
Vidáman csipogja:"Süt még nap a nyáron!"

 


Pálfalvi Nándor: Karácsony



Karácsony ünnepén
az a kívánságom.
Legyen boldog mindenki
ezen a világon.

Itt is, ott is mindenütt
legyen olyan béke,
mint amilyen bent lakik
az emberek szívébe.


 

Mentovics Éva: Télapó az oviban



Tavaly télen az oviban
nálunk járt a Télapó.
Arca kedves és mosolygós,
haja fehér, mint a hó.

Egymás után minden ovis
a térdére ülhetett,
- nagyon meg voltunk hatódva -
s úgy mondtuk a verseket.

Télapóka mesélt nekünk,
s készült rólunk egy fotó.
Mivel nekem nagyon kedves,
szobám falán látható.

Amikor a képre nézek
eszembe jut, mit mondott:
- egy év múlva újra jövök,
s hozok nektek csomagot. -

Eltelt egy év, december van,
s készülünk az oviban:
verseket és dalt tanulunk,
s előadjuk majd vígan.

Ha betoppan, dallal várjuk
kedves öreg Télapót.
Reméljük, hogy - úgy, mint tavaly -
most is hoz majd minden jót.

 

Donászy Magda: Télapóhoz




Szívünk rég ide vár,
Télapó gyere már!
Jöjj el, éljen a tél!
Tőled senki se fél.

Halkan reccsen az ág,
Öltöztesd fel a fát,
Hulljon rá pihe hó,
Szánkón siklani jó!

Évi és Peti vár,
Télapó, gyere már!
Nyíljon már ki a zsák:
Alma, szép aranyág.

Szívünk rég ide vár,
Télapó gyere már!
Jöjj el, éljen a tél!
Tőled senki se fél.
 

Donkó László: Mikulás de csudás!



Mikulás, Mikulás,
mindene de csudás:
Legszebb a puttonya,
ajándékból
minden jóból
ki nem fogy soha!
Mikulás, Mikulás,
mindene de csudás:
legjobb a jó szíve,
ajándéknál
dúsgazdagabb
jósággal van tele!

 

Mentovics Éva: Szánkózás



Karján seprű, fején kalap.
Ki lehet e mókás alak?
Hóból van a keze, lába,
hógolyó a hasikája.

Ott álldogál az udvaron,
a csillogó fehér havon.
Ránk mosolyog, kacsint egyet.
Mintha szólna: gyorsan gyertek!

Felvenni a sapkát, sálat!
A babázás estig várhat!
Szót fogadunk s már szaladunk,
Könyvet, babát hátrahagyunk.

Alaposan felöltözünk,
Már a kilincsen a kezünk.
Viszünk szánkót, meleg teát,
futunk is az udvaron át.

Dombok, lankák minket várnak,
örülünk a havas tájnak.
Szánkónk siklik, sebesen száll,
fürgébben, mint a kismadár.

Csúszkálunk a domboldalon,
versenyt siklunk a friss havon.
Bálint, Panka, kicsi Kató!
Szánkón repülni csuda jó!

 

Angol karácsonyi mondóka



Karácsony első napja van,
köszönt és minden jót kíván
egy csíz a csupasz körtefán.

Karácsony második napja van,
köszönt és minden jót kíván
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.

Karácsony harmadik napja van,
köszönt és minden jót kíván
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.

Karácsony negyedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.

Karácsony ötödik napja van,
köszönt és minden jót kíván
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.

Karácsony hatodik napja van,
köszönt és minden jót kíván
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.

Karácsony hetedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.

Karácsony nyolcadik napja van,
köszönt és minden jót kíván
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és,
egy csíz a csupasz körtefán.

Karácsony kilencedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.

Karácsony tizedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
tíz tekergő kéményseprő,
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.

Karácsony tizenegyedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
tizenegy táncos, tarka úrnő,
tíz tekergő kéményseprő,
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán.

Karácsony tizenkettedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
tizenkét ugra-bugra úr,
tizenegy táncos, tarka úrnő,
tíz tekergő kéményseprő,
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és,
egy csíz a csupasz körtefán.

/Ford.: Tarbay Ede/


 

Gazdag Erzsi: Honnan jöttél Télapó



- Honnan jöttél Télapó?
- Hóországból, hol a hó
hegyvastagnyi takaró,
a tenger meg hat akó.
Jegesmedve barátom
varrta meg a kabátom.
Kibélelte bundával,
hogy az úton ne fázzam.
Szarvasomat befogtam,
szíves szóval biztattam:
"úgy szaporázd a lábad,
szél se érjen utánad."
Meseország (világos)
Hóországgal határos.
S Meseországból az út
egyenesen ide fut.
Szerencsémre nyitva volt,
útközben egy mesebolt.
Jöttek elém tündérek,
megkérdezték mit kérek.

 

Fésűs Éva: Karácsonykor


Karácsonykor
fényesek a felhők,
csillagokból
horgol a tél kendőt.
Ráteríti
hegyek tetejére,
fenyőágnak
jégrojtos a vége.
Karácsonykor
mindenki varázsol,
meglepetés
bújik ki a zsákból.
Szekrényeknek
titkos rejtekéből,
édesapám
legmélyebb zsebéből.
Karácsonyra
kalácsot is sütnek,
nincsen ennél
izgalmasabb ünnep!
Ajándékot én is
készítettem,
amíg készült
majdnem tündér lettem!

 

B. Radó Lili: Mit üzen az erdő?



Víg ünnepre készülődünk,
esteledik már.
Szobánkban a szép fenyőfa
teljes díszben áll.
Zöld ágain kis csomókban
puha vattahó,
tűlevél közt víg aranyszál,
fel-felcsillanó.
Itt is csillog, ott is ragyog,
mint a napsugár,
s csilingelő csöpp csengettyű
édes hangja száll,
akárcsak az erdőben a
dalos kis madár.
Csitt csak! Figyeld mit is suttog
szép fenyőfánk most neked?
- Halló itt az erdő beszél!
Sürgős fontos üzenet:
Kívánunk ma mindenkinek
szép fenyőfa ünnepet!
 

Mentovics Éva: Készülődik a Télapó



Havas hegyek, bércek alatt,
zúgó erdő szegletén,
ott, ahol kis patak szalad:
ősz apóka éldegél.

Takaros kis háza körül
nagy volt a sürgés-forgás,
egész évben ajándékot
készített a Mikulás.

Nem egyedül, sok kis társsal,
mert mindenki segített,
erdő-lakók már egymásnak
adták át a kilincset.

Tarka-barka könyvecskéket
nyomtattak az őzikék,
az erdei lombok alatt
készült a sok kedves kép.

Az erdei tündérlányok
festették a képeket,
apró, pajkos kis manócskák
faragták a rímeket.

Csomagokba a mogyorót
kis mókuskák gyűjtötték,
közben a kis pocakjukat
alaposan megtömték.

Manó apók a kocsikat
csiszolták faragták,
Manó anyók a babáknak
készítettek rokolyát.

Tündérlányok a babákat
szépen felöltöztették,
orcájukat, kis szájukat
piros színre festették.

Labdákat és léggömböket
kis nyulacskák pingáltak,
apró kis harkály madárkák
szerelték a hintákat.

Minden gyermek neve mellé
került már egy kis pipa,
azt jelenti, decemberre
elkészült a csomagja.

Télapóka ott pihenget
kertjében egy kis padon.
Rénszarvasok eszegetnek
mellette a friss havon.

Háza körül foltos őzek,
és büszke rénszarvasok...
Etetgeti reggel őket
és az arca felragyog.

- Tudjátok, hogy december van?
s megfújta jól a sípját.
Zúgás-búgás, csilingelés
hallatszott az erdőn át.

Háza mellett percek alatt
nagy zsivaj és nyüzsgés lett,
mindenki gyorsan odaért,
még egy manó sem késett.

- Barátaim, segítsetek! -
kérte őket Télapó.
- Gyorsan-fürgén rakodjunk fel,
mindjárt hullni kezd a hó! -

- A sok csomag, szép ajándék
megtöltötte a házat.
Mire mind a szánba kerül,
fordulhatunk vagy százat. -

A sok tündér és kismanó
sürgött-forgott, rakodott,
s percek alatt felpakolta
a sok tarka csomagot.

Sok kedves kis erdő-lakó
arca vígan felragyog,
- szereztünk a gyerekeknek
ma újra egy szép napot. -

Télapóka a szánjában
szépen elhelyezkedett,
s elindult a szarvasokkal,
várta Őt a sok gyerek.


 

Gazdag Erzsi: Karácsony



Szól a csengő, száll a dal.
Itt van a karácsony.
Arany csillag tündöklik
a fenyőfaágon.

Gyertya lobban, mennyi fény!
Mintha a fa égne!
Ha nem volna Karácsony
felszállna az égre.

Ott lobogna a fenyő
mint egy tüzes csillag,
amelyikről éjszaka
szikraesők hullnak.

Itt marad most a fenyő.
Itt marad minálunk.
S amíg itt lesz, mindnyájan
ünneplőbe járunk.

Fényben rezeg a fenyő.
Lobognak a gyertyák.
Ünnep van ma, Karácsony
látogatott hozzánk.
 

Gazdag Erzsi: Megjött a Télapó

Szánon jött a hegyeken
fenyők búcsúztatták

Zsákját tükrös hegyi tón
vízilányok varrták

Medvék mézet gyűjtöttek
nyár derekán néki

S egy kosárban áfonyát
küldött az ősz néki

Pirosszemű mókusok
mogyorója csörren

S megcsendül a kicsi szán
csengője a csöndben

Itt van már az udvaron
toporog a hóban

Teli zsákja a tied
dúskálhatsz a jóban.

 

Donkó László: Leselkedő




A Mikulást egy este
a sok gyerek megleste.
Megleste. És mit látott?
Csinálta a virgácsot,
és berakta a puttonyba.
Jaj, csak tán nem azt hozza!
Nagy csizmáját krémezte,
azután meg fényezte.
Mit tett még a puttonyba,
a sok gyerek megtudta,
cipőjében mind benne
lesz is holnap reggelre.
Lesz ott minden földi jó:
arany alma, zöld dió,
csokiból lesz valahány,
a sok gyerek várja már.
Azért titkon egy este,
A Mikulást megleste...

 

Jankovich Ferenc: Áldomás


Pöntölei kocsonya,
karácsonyi káposzta,
úgy vigadtunk mellette,
majd fölrepült Pöntöle. -
Ajjajjaj! hajjajjaj!

Körülöttünk gyertyaszag,
hárman voltunk férfiak,
mint a háromkirályok -
papjai a pohárnak.
Ajjajjaj! hajjajjaj!

Az asztalon volt egy fa,
ott kártyáztunk alatta:
szagos kártya, ó dió,
csattogott a tökalsó. -
Ajjajjaj! hajjajjaj!

Veszekedtünk kórusban,
kibékültünk Jézusban, -
forró tea, gesztenye,
hideg éjféli mise -
Ajjajjaj! hajjajjaj!

Még az volt ám, barátom,
az igazi karácsony!
Apám meg én , ihajlá!
újra ettünk - ittunk rá.
Ajjajjaj! hajjajjaj!

Lefeküdtünk hajnalban,
fölébredtünk déltájban,
szentölgette már jeges
orrunkat a húsleves.
Ajjajjaj! hajjajjaj!

Így tartottunk áldomást,
hogy a Jézus ránk talált,
esztendőig böjtöltünk:
karácsonykor csak ettünk. -
Ajjajjaj! hajjajjaj!

 

Tompa Mihály: Karácsony estéjén


Nem hallod-e? kopogtat valaki...
Told hátra, édes anyjok a reteszt!
Setét van künn s erősen fú, esik...
Ereszd be a szegény utast, ereszd!
Boldogtalan, kinek ma útja van,
S ott éri a szent est, hol idegen...
Csak erre, erre! bátran egyenest, -
A szó elég jókor lesz idebenn!
- Ah, ifju vándor, mint a mi fiunk!

Isten hozott! oldozd le saruid -
Jól ég a tűz, melengesd fel magad!
Szemközt fogott a csapkodó vihar:
Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt!
Hja, szenvedés az utas élte most...!
Szél ostora s köd a kisérete:
Ember s hajlék öröm reája, kit
Éhes, vinító vad kisérgete.
- Nem jársz-e künn te is, szegény funk?

Elébb, elébb! ugy hátra mért vonulsz?
Tied köztünk az asztalnál a hely:
Szerény tálunk mellett bor és kalács,
Elégülj meg, s vidúlj fel s ünnepelj!
Vendégünk vagy: szállást ad e fedél,
S alatta szél - hideg, ne félj, hogy árt!
Megosztjuk, ami jót nyerénk, veled,
Nyujtsd közelebb azt az üres pohárt...
- Hol ünnepelsz te most, jámbor fiunk?

Aztán beszélj, hadd halljam a szavad,
S hogy ifju szívednek mily álma van?
Nagy cél után kellett eredned a
Széles világnak ily fiatalan!
Élnek-e még szüléid, akiket
Ugy érdekel szerencséd és bajod?
Hazafelé fordúl-e már utad,
Vagy a tiéd még messzebb hagyod?
- Mikép az a mi kedves, rosz fiunk!

Mert úgy van az! oly balga a szüle,
Hogy a fiak serdült korára vár...
Akkor kiszállanak...S árván marad
Üres fészkében az anyamadár.
Bár szüntelen fáj, fáj...ilyenkor ont
Az a hiány legkeserűbb könyűt,
Midőn az édes vagy szent alkalom
Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyűjt...
- Mikor térsz meg, mi várva várt fiunk?

Mikor telnek be édes álmaink...?!
Ugy lenne majd végóránk is nyugodt...
De im éjfélt üt, - a hivő világ
E nagy s dicső ünnepre eljutott,
Hogy reggel új, szent érzések között
Hallgassuk a váltság örök szavát:
Hajtsuk fejünket nyúgalomra most: -
Jer, a vetett ágy vár...jó éjszakát!
- Jó éjszakát, mi szeretett fiunk!

 

Donászy Magda: A kis fenyő




Kis fenyő: Szabad-e bejönni?
Zöldfenyő vagyok.
Kicsiknek, nagyoknak
Békés jó napot.

Lányok: Jó napot, Zöldfenyő!
régen várunk rád.
Maradj itt minálunk,
Díszítsd a szobát.

Kis fenyő: Nincs tarka virágom,
Egyetlen tobozban
Távoli erdők
Üzenetét hoztam.

Fiúk: Zúzmara díszíti
A tobozod, ágad,
Maradj itt közöttünk
Kiskarácsonyfának.

Kis fenyő: Szeretettel jöttem,
Szívesen maradok,
Hogy veletek töltsem
A szép ünnepnapot.

Lányok: Állj ide középre,
Feldíszítünk szépen,
Te leszel a legszebb
A földkerekségen.

 

Birtalan Ferenc: Karácsony


Csillagakolban alszik a város.
Holdpásztor virraszt nyája felett.
Subáját fázva mellére húzza.
Hideg szél hajtja a fellegeket.

Ölmeleg ágyban szunnyad a jóság.
Gyertya világa magába mereng.
Messzi hegyekre gondol a fácska.
Dundi kalácsok illata leng.

 

Svéd népdal: Karácsony ünnepén



Karácsony ünnepén
Mindenhol gyertya ég,
Békesség jelképe a gyertyaláng.

Mindennap gyújtsatok
Gyertyákat, emberek,
Égjen a béke láng mindenhol már.

Halvány kis gyertyaláng,
Hol van a kék madár?
Mindenki várja őt, mért nem jön már?

Sok még a gyűlölet,
Éhség és szenvedés,
Mikor lesz vége már, kis gyertyaláng?

Fenyőfa, sok cukor,
Ajándék mindenhol,
De az én szívemben nincs nyugalom.

Ki mondja meg nekem,
Hogy éljek, mit tegyek,
Hogy karácsony ünnepén boldog legyek.

/Feldolgozta: Vörös Andor/

 

Sarkadi Sándor: Kérlelő



Fenyő ága hósubában,
Mire vársz a hófúvásban?
Hideg az a kristálybunda,
Gyere haza kis házunkba!
Karácsonyfám te lehetnél,
Gyertya lángnál melegednél.

 

Fehérvári Gizella: Mikulás



Esik a hó, fúj a szél,
Jó Mikulás útra kél.
Nagy bot van a kezében,
Püspöksüveg fejében.
Piros csizma a lábán
Tele puttony a hátán.
Puttonyában sok, sok jó
Játék, füge, mogyoró.
De csak az kap belőle,
Kinek nevét előre
Aranyos angyalka
Ezüstkönyvbe beírta.
Istenem, de jó lenne,
Ha az én nevem is ott lenne!
Édes őrző angyalkám,
Kérlek szépen, gondolj rám.
Írd be majd a nevemet,
Ígérem, hogy jó leszek.

 

B. Radó Lili: Télapó érkezése



Téli estén szánkó siklik,
Hull a hó, hull a hó!
Téli fehér égbolt alatt
Száll a szó, száll a szó.

"- Hová sietsz olyan nagyon
Télapó, Télapó?"
"- Sietek a gyerekekhez
Hej, hahó! Hej, hahó!

 

Donászy Magda: Télapó



Tipp-topp, tipp-topp,
Ki jön a nagy hóban?
Kipp-kopp, kipp-kopp,
Ki van az ajtóban?

Itt van már a
nagyszakállú Télapó,
Csupa hó!
Puttonyában dió,
mogyoró.

 

Magosrévi Jolán: Várjuk a Mikulást



Jó Mikulás bácsit
Jaj, de nagyon várom!
Nemsokára eljön
Csilingelő szánon.
Almával, dióval
Teli van a zsákja.
Bőven mér belőle
Minden topánkába.

Kis cipőmet kitisztítom fényesre,
Kiteszem az ablakunkba ma este,
Ha erre jár a Mikulás, meglátja,
Tudom, benyúl jó mélyre a zsákjába!
Nincs ott híja a diónak, fügének...
Színig tölti mind a két kis cipőmet.
Azt hiszem, hogy virgácsot most nem kapok:
A Mikulás tudja ám, hogy jó vagyok!

 


Iványi Mária: Hull a hó


Hulló hóval, csillogóval,
beszórta a tél a tájat.
Szőtt az ágra, kerti fákra
dér ezüstből csipke sálat.

Szép a tél, zúg a szél,
Télapó is útra kél.
Csillag fénye int feléje,
mint megannyi csöppnyi lámpa.

Zeng a nóta, s Télapóka
rátalál majd óvodánkra.
Hull a hó - csillanó!
Jöjj el, várunk Télapó!

 

Számomra ismeretlen költő: Karácsonyi hangulat


Vágyódtunk, sírtunk eleget...
Megszánt bennünket az Ige...
Megnyíltak mégis az egek.

Leszállott közénk Ő végre,
Kiért fölsírtak a szívek
S fohászok törtek az égre:

"Egek Őt harmatozzátok,
Oh felhők csepegjétek Őt,
Múljon el tőlünk az átok!"

Esdettünk - s teljesült imánk:
Háladalunk zengve-szálljon
Ég felé: ez isteni láng!

Nyissa e láng ajkunk dalra
S visszhangozza a világ is,
Hogy minden, mi él meghallja:

"Dicséret Néked nagy Isten!
Lejövél, hogy szenvedésed
Minket Hozzád fölsegítsen.

Adjon hálát velünk minden,
Mi csak van a természetben,
Akik égben s földi létben."

Vágyódtunk, sírtunk eleget...
Megszánt bennünket az Ige...
Megnyíltak végre az egek...

 

Bertolt Brecht: A jól töltött éj


Az az egész nap, mielőtt
Krisztus urunk világra jött,
Ostoba nap volt, rossz, rideg.
Hajléktalan szüleinek
Szorongást hozott, rettegést
Az estére várt születés.
Mert hideg évszakban volt az a nap.
De aztán minden jó úton haladt.
Az istálló - mit végül is találtak -,
Hála a résekbe tömött mohának,
Meleg volt, s ajtaján ott volt a krétajegy,
Hogy laknak bent, s a lakó fizetett.
Így hát jól telt el ez az éjszaka, hisz
A vártnál langyosabb volt a széna is.
Volt egy ökör és egy szamár,
Minden épp úgy, ahogy dukál.
Egy vályúból jó asztal is akadt,
S egy szolgálótól titokban kaptak egy halat.
( Mert úgy való, mikor Krisztus jön el,
Hogy minden csupa titok legyen, csupa csel.)
A hal pedig finom volt, és nagyon is elég,
S Mária az aggódásért kinevette Józsefét,
Mert este még a szél is lecsendesedett,
És már nem volt olyan hideg, mint máskor a szelek,
Sőt szinte meleg főnszél fújt az éjszaka.
És langyos volt az istálló, és szép a kisbaba.
Már szinte semmi sem hiányzott,
Megérkeztek a Háromkirályok.
Józsefre, Máriára béke szállott.
Hát megnyugodva mind nyugodni tért.
Mást a világ nem tehetett Krisztusért.

/Ford.: Tellér Gyula/

 

Kányádi Sándor: Isten háta mögött


üres az istálló s a jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok

sok dolga van a teremtőnek
mindenkivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat

megértjük persze mit tehetnénk
de oly sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet

előrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének mosolyodnak

 

Márai Sándor: Mennyből az angyal (New York, 1956 )


MENNYBŐL AZ ANGYAL
menj sietve

Az üszkös , fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény lángol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, aki eladta,
Aki háromszor megtagadta,
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta,
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekszenek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Mért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik, mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...

Angyal vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
mennyből az angyal.

 

Számomra ismeretlen költő: A szent estén



Ezer apró lángtól tündökölve reszket
A fenyőfák szúrós, tűlevelű ága:
Boldogságtól fénylik ezen a szent estén
Sok ezernyi gyermek nevető orcája.

A gondoktól redős szomorú homlokról
Is eltűnnek a barázdák lágyan,
Amiket az élet keresztje szántott rá -
S öröm, vigasság van valamennyi házban.

Valami szent, égi, csodálatos béke
Borítja rá szárnyát a látóhatárra...
Összevéve nincsen egész éven által
Több boldogabb ember, azt mondják, mint máma...
 

Bertolt Brecht: Karácsonyi legenda


1

Ma, e szent estelen
Itt ülünk, sok nincstelen,
Egy kis szobácskában, ahol
A fagyos szél ki-be lohol.
Jöjj, Úrjézus, légy gyámolunk,
Ma igazán hiányolunk.

2

Úgy ülünk körben e szobán,
Mint megannyi komor pogány.
Lábunkra hideg hó esik,
A hó is bekéredzkedik.
Jöjj, hó, közénk, jöjj közelebb,
Hiszen az Égben nincs helyed.

3

Egy kis pálinkát forralunk,
Attól melegebben vagyunk,
Forró pálinkát készítünk.
Egy állat motoz odakünt.
Jöjj, állat, jöjj be hamarost,
Nincs meleg ól semerre se most.

4

A tűzbe vetjük a gúnyánk,
Úgy még több meleg száll reánk,
A gerenda is áthevül,
Megfagyni csak hajnal körül
Fogunk. Jöjj, szél, jöjj jó barát,
Hiszen tenéked sincs hazád.

/Ford.: Tellér Gyula/

 

Bertolt Brecht: Mária


Hideg volt első szülésének
Éje. De a későbbi években elfeledte
Már a vacogást
A szegényes gerendák alatt s a tűzhely
Füstjét s a hajnali utófájdalmakat.
De főként feledte a keserű szégyent, mely
A szegénységgel jár, hogy
Nem volt egyedül.
Leginkább ezért
Lett a későbbi években oly ünneppé, hol
Mindenki ott volt.
A pásztorok durva fecsegése elnémult.
Később királyok lettek a legendában.
A nagyon hideg szél
Angyali énekké vált.
A tető réséből, mely fagyot lehelt, csak
A bekukucskáló csillag maradt meg.
Mindez a
Fia szeméből sugárzott, ki könnyed volt,
Szerette a dalt,
Szegényeket hívott
Magához, s az volt szokása, hogy királyok közt éljen
És feje fölött csillagot lásson éjszaka.

/Ford.: Hajnal Gábor/

 

Fésűs Éva: December, december...



December, december,
a világ csilingel,
hóember hófején
fazék a cilinder.

Kisbunda, nagybunda,
kell már a szőrkucsma,
hópaplant sző a tél
medvére, mókusra.

Kiscsizma, nagycsizma
csikorgó hóban jár,
piros kis orroddal
cinegét foghatnál.

December deret fúj,
december fagyot hoz,
a világ mégiscsak
ünnepre harangoz.

Hamvadó alkonyban
csillag gyúl faágon,
meglátod, egyszercsak
itt lesz a karácsony!

Pásztorok hirdették,
angyalok dalolták,
meséknél szebb ez a
tündöklő valóság!

 

Gazdag Erzsi: Az elvarázsolt tündér



...akkor szobánkban termett
egy szép tündérleány.
Tündér volt , elvarázsolt.
Csillag volt homlokán.

Fenyőfává bűvölte
az erdők szelleme.
Így elbűvölten, hozzánk
Karácsony küldte be.

Tündér volt, mondom, nem fa.
A fának nincs szíve.
Ennek csupa ajándék:
játék volt ölibe.

Ezüsthaja a földig
leomló vízesés.
Alig látszott a fából
egy kevés zöldellés.

Aranyhalacskák, cukrok,
ezüstös csillogók
villogtak ki hajából:
tündérlányhoz valók.

És mindezt nekem hozta
a fává vált leány.
Tündér volt, elvarázsolt...
karácsony délután.

 

Weöres Sándor: Suttog a fenyves


Suttog a fenyves, zöld erdő,
Télapó is már eljő.

Végire jár az esztendő,
cseng a fürge száncsengő.

Tél szele hóval, faggyal jő,
elkel most a nagykendő.

Libben a tarka nagykendő,
húzza-rázza hűs szellő.

Suttog a fenyves, zöld erdő,
rászitál a hófelhő.

Csendül a fürge száncsengő,
véget ért az esztendő.

 

Ligeti Jakab: Az anya imája



Piciny szobácskában
Pislogó mécses ég,
Szegények így tartják meg
Karácsony ünnepét.
Nincs karácsonyfájuk,
Nem csillog, nem ragyog,
Csak megfeledkeztek
Róluk az angyalok?
Korhadt szalmazsákján
Beteg gyermek piheg,
Az anya szeméből
Könnyek árja pereg.
S megszólal a gyermek:
Miért sírsz, jó anyám?
Hiszen , ha meghalok
Megváltás lesz reám.
Nekünk itt e földön
Csak gond és nyomor terem,
Mondd, anyám! Nem jobb-e
Meghalni énnekem?
Ne sirass, anyácskám!
Hisz testem, lelkem beteg,
Oh, mily nagy ideje
Immár, hogy szenvedek.
Imádkozzunk, anyám...
Én oly fáradt vagyok,
Érzem értem jönnek
Még ma az angyalok.
Fázom!...
Terítsd jobban a takarót reám,
S térj te is pihenni
...Jó éjszakát, anyám!
Elalszik a gyermek,
S anya fájón zokog,
És szíve fájdalmában
Buzgó imába fog:
Óh, Jézus! Kinek létét
Érzem, vallom, hiszem,
Irgalmazz, kegyelmezz,
Ne vedd el gyermekem!...
Anyai szívemnek
Egyetlen kincse ő!
Jézus! Légy irgalmas.
Oh, légy csodatevő!
Kél tündéri fény...
És szól egy égi hang:
Szállj le hozzá remény,
Vigasztald meg szívét,
Mely úgy fáj, úgy sajog,
Bátorítsd.. ne féljen,
Mert én vele vagyok.
S megretten az anya...
Mi ez?...Az Úr szava?
Mi ez a fényesség?
A remény csillaga?

***

Reggel lesz, a gyermek
Felébred, mosolyog:
Anyácskám, úgy érzem
Én már jobban vagyok.
Álmomban egy angyal
Jelent meg énnekem,
S biztatott ne féljek,
Mert az Úr van velem.
Oly szépen mosolygott
Az angyal reám,
Térdelj ide mellém...
S imádkozzunk, anyám.
S letérdel, leborul,
És zokog csendesen:
Mi atyánk...Istenünk!...
Ki vagy a mennyekben...

 

Fésűs Éva: Álmodik a fenyőfácska



Álmodik a fenyőfácska
odakinn az erdőn.
Ragyogó lesz a ruhája,
ha az ünnep eljön.

Csillag röppen a hegyére,
gyertya lángja lobban,
dallal várják és örömmel
boldog otthonokban.

Legszebb álma mégis az, hogy
mindenki szívébe
költözzék be szent karácsony
ünnepén a béke.

 

Baáry Elemér: Karácsonykor




Díszítjük a karácsonyfát
Serényen.
Hull a hó künt mosolyogva
Fehéren.
Zöld gallyak közt átnevetünk
Egymásra.
- Nem leszünk mi ezzel készen
Meglássa!

Ide is jön még egy fényes
Cifraság.
Túloldalon jaj, de nagyon
Húz az ág.
Amíg vígan szorgalmaskadunk
Nevetünk...
Egyszerre csak síróba megy
A kedvünk.

Ugyan miért is sietünk mi
Így vele, -
Úgy sincs aki a fácskának
Örülne,
Kicsi karok nem repesnek
Utána.
Nincsen aki körülöttünk
Ugrálna.

S míg szemünkből a könny lassan
Szivárog,
Kezünket összetesszük
Imához.
Jövőre már teljesüljön
A vágyunk, -
Legyen kinek karácsonyfát
Csinálnunk!
 

Páros Rozita: Karácsonyi ének


"Fogy a fény, jön az est
lélekringatóan.
Kicsi szánt, kicsi lány
Huzigál a hóban.

Hamvadó ég alatt
Én is mendegélek.
Fellobog szívemben
Karácsonyi ének..."

 

Zelk Zoltán: Mikulás és hóember


(Három jelmezes gyerek adja elő)


MESÉLŐ: Én egy csókától hallottam,
csóka a toronytól,
a torony meg tavaly télen
hallotta a holdtól.
Ha igazat mondanak a
csókák és a tornyok,
akkor tinéktek most én is
színigazat mondok.
Így kezdte a hold, s a torony,
a csóka is így szólt:
az udvaron egy hóember
mit gondolt, nem gondolt...


HÓEMBER: Azt gondoltam: dehogy fogok
egész télen állni.
Az első hóember leszek,
ki megtanul járni.

MIKULÁS: Hová, hová, barátom?
Jó estét kívánok.
Láthatod, hogy csizmában és
nagy puttonnyal járok.

HÓEMBER: Jó, hogy jöttél, öregember.
Éppen ebben a percben
gondoltam, hogy útra kelek.
Induljunk hát ketten!
Látom, nagyon öreg lehetsz,
fehér a szakállad.
Lehet, hogy a világot már
kétszer is bejártad?

MIKULÁS: Körül bizony, kétszer, százszor,
és még százezerszer.
Sokat bír a magamfajta
piros csizmás ember.
De nem gyalog, úgy nem győzném,
hanem szánon járok.
Úgy nézzél rám, te hóember:
a Mikulást látod.

MESÉLŐ: Így történt, hogy akkor este
- látta, aki látta -
együtt szállt fel Mikulás és
hóember a szánra.
Együtt vittek ajándékot
házról házra járva,
míg csak ki nem ürült végül
a Mikulás zsákja.
Ahány házba csak bementek,
ahányból kijöttek,
lett a répaorrú vándor
egyre-egyre könnyebb.
Várták őket minden házban
kályhával, meleggel...
Így olvadt el reggelre az
útra kelt hóember.

( A hóember lassan leguggol, majd kiszökdécsel.)

 

Weöres Sándor: Szép a fenyő


Szép a fenyő télen-nyáron,
sose lepi dermedt álom:
míg az ágán jég szikrázik,
üde zöldje csak pompázik.

Nagykarácsony immár eljő,
érkezik az új esztendő.
Míg a mező dermed, fázik,
a zöld fenyves csak pompázik.


 

 

Fel