Égitestek



Nietzsche: Csillag-erkölcs


Kit rendelt csillag-pálya vár,
mit neked, csillag, a homály?

Zúgj át üdvözülten a mán!
Nézz túl idegen nyomorán!

Fényhazád a nagymesszi ég:
ne tűrd meg a részvét bűnét!

Parancsod csak egy: tiszta légy!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

 

Babiloniai vallásos ének: Himnusz a Nap-istenhez


Sámás, óh isteni nap,
amikor a nagy hegyből kilépsz,

amikor a nagy hegyből, a mélytavú hegyből kilépsz,
amikor az ég és föld határa mögül kilépsz,

eléd borul a többi isten,
óh Sámás, isteni Nap!

Beragyogod a sötétséget, az ég boltozatát,
elpusztítod a gonoszt fent és alant.

Tüzed hálóba fogja a földet,
a bércek ormát sugarasra gyújtod.

Lángban tündöklik a négy világrész,
minden orvosságot beborít rémületes fényed.

Hatalmas szemeid behatolnak az óceán mélyébe
és sugaraidat látják a tenger szörnyei.

Ujjongva fogadnak az emberek,
óh Sámás, fényedre szomjúhozik a világ.

Segíted fáradtságos útján a vándort,
bátorítod a hajósokat a hullámok özönében.

Nincs gazember, aki megszökhetne a hálódból
és hurkodból nem menekül a gonosztevő.

Leleplezed a bűnöst,
aki felebarátja feleségére emelte a szemeit.

Ha ráfogod a fegyvered, nem szabadulhat,
s még az apja sem segíthet rajta a bíró előtt.

Akit nem lehet megvesztegetni, aki gyámolítja a gyengét,
tetszik Sámásnak és hosszú életű lesz a földön.

Alázattal, térdre borulva, könyörögve és imádva,
hangos szóval hív téged a szűkölködő.

A nyomorult, a beteg, az elnyomott, a rabszolga
mind tehozzád küldi vezeklő imáját.

Akinek rokona távol, akinek városa messze,
a szörnyű pusztákon eléd borul a pásztor.

A szorongatott juhász, a csordás, akit ellenség rohant meg,
tehozzád könyörög veszélyes útjain a karaván, óh Sámás!

A vándor kereskedő, az erszényes kalmár,
tehozzád könyörög a hálós halász, óh Sámás!

A vadász, a mészáros, a tevehajcsár,
a rejtőző madarász hozzád könyörög.

A betörő, a tolvaj, a napfény ellensége,
aki a pusztába vetette be magát, hozzád könyörög.

A kóbor halott, az eltévedt kísértet,
hozzád könyörög mindenki, óh Sámás.

Aki térdre borul, megszenteled azt,
aki hódol neked, meghallgatod imáját.

Alázatosan dicsérik a nevedet
és nagyságodat magasztalják mindenek mindörökké!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

 

Sir Philip Sidney: óh, Hold, be búsan...


Óh, Hold, be búsan hágod az eget!
be némán, s arcod hogy sápadozik!
Az a gyors íjász éles nyilait
szórva tán a mennyben is incseleg?
Ha szerelmes szív bírája lehet
a szerelemnek, hát az betegít:
szemedből látom: lankadt bájaid
tükrében saját bánatom remeg.
Mondd hát, óh Hold, sorstársam, a hűség
nálatok csak butaságot jelent?
És mint itt, ott is gőgös, aki szép?
Szerelemért szeretnek odafent
s az igaz szívet mégis megvetik?
A hálátlanság az erény nekik?

/Ford.: Szabó Lőrinc/

 

Li Tai-po: Holdfény


Ágyam mellé tekintek néha,
s a hold fénye ott oly fakó:
nem tudom, ez a hold játéka,
vagy a padlóra hullt a hó.

Felemelem homlokom s nézem,
mint dobnak fény a távolok.
Lehajtom homlokom mélyen
s messzi hazámra gondolok.

/Ford.: Horváth Imre/



Janus Pannonius: Nyárdél egén ragyogó üstökös


Déli verőfényben mért villog üstökös ott fenn?
Rendbontó csillag: nappal a földre ragyog.
Már az Oroszlánnak feketés-rőt fürtözetén át
Fölfele hajtja a nap nyári, heves lovait
És nem hagyva a sok kusza árnyat hosszúra nőni,
Függélyes nyilat ont Afrika népeire.
Minden lángol most: ilyenkor a szép szűzi égbolt
Nem tűr egy szeplőt, foltot az arculatán.
Mélykék köntösű éjt telehintő mennyei fények
Lángba-vakult seregét rejti a nappali ég,
Ám egy nagy jövevény, bátrabban, mint valamennyi,
Fenn-égő nappal mit se törődve vakít.
Minden időszakban süt e bíbor-tüzű kométa,
Csóva-uszálya nehéz háborúval fenyeget.
Ó, te, akár Jupiter légy, legfőbb úr a magasban,
Vagy Vénusz kedvelt, bájteli csillaga tán,
Vagy fiatal lobogás, kit az isten rendel az égre,
Hogy te segéld Phobeus lankadozó erejét.
Ó, te szerencsefi, fent versenghetsz nap sugarával
S nem csak a zord éjnek mennyei ékszere vagy.
Gyászt, szomorúságot sose hozz, kedvezzen a fényed.
Űzd el a balvégzet gyilkait és cseleit.
Győzd le a Saturnus vad hidegét: és Marsot, az ártót,
Mérsékletre tanítsd, nagy heve kárt ne tegyen:
Add, hogy Arcturus viharától félni ne kelljen:
Hosszas záporesőt már sose öntsön a Kos:
Édes arany szőlőnk a Bököl jéggel le ne verje:
El ne aszalja a dús völgyet a Kánikula:
Bősz Orion a hajóst tenger mélyére ne döntse
Szablyát és buzogányt rázva a bárka felett,
S óvja a jó Castor tarajos-habú áradat ellen,
S révbe vezesse a hét-csillagú Medve kegye.
Föld a vetett gabonát majd százszor visszafizesse,
Sok halat adjon a víz, jó levegő madarat.
Kínzott földünkön veled újra viruljon a béke,
Zárja be végképpen Janus a fegyvereit.
Minden népnek hozz virulást és tiszta szerencsét,
Mégis főképpen Pannoniára tekints:
Űzd a nyilas törököt mind Hellespontuson által,
Kit most hűtelenül hoz mifelénk a Duna.
Tiszteljék a királyt az urak, s a király velük együtt
Kormányozza szívét, jóra vezesse honát.
Így lész a legnemesebb a rózsa-világú tüzek közt
S lángot-ölő habokat már sose érj nyugaton.

/Ford.: Weöres Sándor/

 

Mihail Eminescu: A csillag


Hosszú az út: innét az égig,
S a csillagig, amíg felér!
Évtizedek suhannak végig,
Amíg a fénye ideér!

Tán a tüze ki is aludt már,
- Kéken rejti a messzeség, -
S mire a fénye ide lefut,
Ki tudja, ott fent, ég-e még?...

Kihűlt a fény, s még égen ég: - vakon.
Még itt se voltunk ragyogott.
Most látjuk őt, s lám, az ablakon
Benéz, holott már megfagyott.

Akár a vágy, amit az éjjel
Eltüntetett, s elnyelt a tér!
De tűnt szerelmek régi fénye
Mégis örökre elkísér!

/Ford.: Fekete Tivadar/

 

Orphikus himnusz: A Földhöz


Földanya, boldogok anyja, halandó embereké is,
mindenadó, mindentápláló, mindenemésztő,
rügynevelő, termést hordó, szépévszakú, gazdag,
tarka leány, a világnak, a nemmúlónak a széke,
könnyű szülésekkel szülő sokféle gyümölcsöt,
boldogsorsú, örök, mélykeblű, áldva magasztalt,
jószagú-fű-szerető, istennő, tarkavirágú,
záporeső-váró, ki körül csillagzatok ezre
úszik örök természettel, csodaszép folyamárban,
nőttess hát minekünk jókedvű, drága gyümölcsöt
jószívben, kegyes istennő, boldog virulásban.

/Ford.: Ritoók Zsigmond/

 

Orphikus himnusz: A Holdhoz


Hallgass rám, úrnő, ragyogó, te királyi Szeléné,
Éjifutó, Telehold, bikaszarvú, légbenúszó,
Fáklyavívő, Telehold, te az ég szép csillagú tüze,
újranövő és újrafogyó és férfi, te és nő,
Lószerető, sugaras, növelő, az időnek az anyja,
fénylő, gyászoskedvű, sugárzó, éjbevilágló,
virrasztásszerető, szép csillagok ezreit őrző,
boldogságotadó éjnek, nyugalomnak örülő,
kellemesarcú, szarvhordó, éj éke, világló,
csillagpásztor, uszályhúzó, fénylőuru bölcs szűz,
jöjj, boldog, jószívű, csillagos, és sugaraddal
fénylőn ifjú imádóid seregére te őrködj!

/Ford.: Ritoók Zsigmond/

 

Orphikus himnusz: A Naphoz


Hallgass meg, boldog, te, ki mindent látsz a szemeddel,
égi titán, aranyos tűzben ragyogó fény!
Létre magad hoztad magadat, s mi csak él, neked
örvend,
jobbra a hajnal, balra az éjszaka, és te vagy az apjuk.
Négy évszakkal körtáncot jársz négyes ütemben,
zúgva robog szekered szép pályádon, tüzel arcod,
jársz körödön véget sosem érő fordulatokkal,
jónak a jóra mutatsz utat, ámde a bűnre haragszol,
lantod aranyból van s a világ összhangja a hangja,
jelt adsz jó munkára, te évszakok ifja, erőse.
Pásztorsíp s a világrend kormányrúdja kezedben.
Fényhordó, mindig más arcú, életet osztó,
Paián, zöld koszorús, az időnek is apja te vagy, Zeusz!
Mindent fénybe te vonsz, a világ ragyogó szeme vagy
te,
szép sugarad gyújt újra világot, a fény ha kialszik.
Tiszta vizű forrást kedvelsz s a valót kideríted,
őrzi uralmad a hűséget s te segítsz a magasból,
élet fénye, igazságnak szeme, ó, lovat űző,
ostort csördítő, négyesfogatos tovahajtó,
hallgass meg, s adj boldogságot jámboraidnak!

/ Ford.: Trencsényi- Waldapfel Imre/

 

Ishikawa: Hold


Fölbukkan a felhők felett,
a fénye szétnyilall mesésen,
ezüsthálókat tereget,
ragyog a föld és az öböl
s a parton millió fövényszem,
mint drága ékszer tündököl.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

 

Edmond Rostand: Óda a Naphoz


Te szárítod fel a síró fűszálat,
s a levelet lepkévé bűvölöd.
Ha a halodó szirmok szerte szállnak,
és a pirénei szél végigzörög
Roussillon mandulafái között.

Imádlak Nap! Tűztenger, fényes álom,
ki ránk ragyogsz s a mézet érleled,
lángolsz a szalmakunyhón és virágon,
egészben élsz és szertefoszlol áldón,
mint a pazar anyai szeretet.

Dalollak, ó fogadj el tűzi papnak,
ki égsz a teknőn, kék szappanhabon,
és néha, hogyha lángjaid lohadnak,
vörösen lobbansz ki egy csendes ablak
alázatos üvegjén elhalón.

Te forgatod a sárga napraforgót
s arany-öcsém, a tornyok kakasát.
Ha a hárson titkos tüzed kibontod,
táncolnak arany árnyak, lenge pontok,
hogy tétován megáll a kósza láb.

A mázos korsó sugaradba drága
s az ázott rongy is büszke lobogó,
kazlakon ég csókod lanyha láza,
s kis húga, a kas lángol, mint a láva,
tüzes sisakja lánggal lobogó.

Légy áldva a mezőn s elveszve árván
a fű között, a kapucímeren,
a gyík szemén,
a hószín hattyú szárnyán,
ki tájakat pingálsz, mint a szivárvány,
s ki szende kézzel festesz csendesen.

Sötét ikertestvéred, a bús árnyék,
mely messze nyúlik, hol tüzed fakad,
remegéssé bűvöli, ami csodás, szép,
s ha nincsen ő, minden szürkére válnék,
mert színes és ragyogó, mint magad.

Imádlak Nap! Te vetsz a légbe rózsát,
bokrokba tündért s a víznek tüzet:
benned felistenül a roskadó ág.
Ó Nap! te élet, ó szent Nap, te jóság,
csak koldus lenne a föld nélküled.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

 

Guy de Maupassant: A holdsugár dala


Tudod, mi a nevem - A Holdsugár.
Tudod, honnan jövök? - Az égre nézz fel,
anyám ragyog, az éj hűs árnyú már,
fákon, vízen futok lágy szökkenéssel:
tanyám a hűs fű, a meleg fövény:
kúszom sötét falon, nyírfák tövén.
Mint kincsre szomjú martalóc a házon,
nincs melegem sosem és sose fázom.

Pici vagyok, mindenhol ott van
fényem ragyogva, csendesen
ülők a néma ablakokban,
a titkokat mind ellesem.
Most itt vagyok, perc múlva ottan:
a vad, a puszta réteken,
a tétovázó szerelem
követi fényemet nyugodtan.
Aztán, mikor tüzem kilobban,
lágy bú sajog a szíveken.

Poszáta és a csalogány
a szilfa s fenyves ágbogán
dallal köszönti jöttöm.
Aztán kezem a lyukba nyúl,
hol reszketőn lapul a nyúl:
mind felkel erre rögtön:
merész ívekben ugrál
és oly picinyke, pöttöm
nyúlt árnyak lenn az útnál.

A szirten, a haraszton
a dámvadat riasztom
s a hegy tüzes ünőit,
mind felvigyáz, tűnődik,
rejt-e veszélyt az alkony,
nincs-e vadász, ravasz nyom:
s lesi, hogy a hatalmas
tüzes szerelmű szarvas -
nem hívja-e panaszlón.

Ha kél anyám,
s a hab dagad,
én hallgatag
bús-halavány
tüzet vetek
a partfalon.
A nedveket
elaltatom:
s ha sugaram
mélységeken inog,
az úttalan
fél s azt hiszi, gyilok.
De fényiben
sok elpihen,
s kit marnak a kínok,
tüzén enyhülni fog.

Tudod, mi a nevem? A Holdsugár.
Ugye tudod, miért sugárzom itten?
Ha lenn az éjjel hűvös árnyú már,
örökre elveszhetsz a sanda vízben,
éjjel veszélyes az erdő a fövény,
megbotlasz a sötét nyírfák tövén,
én az ösvényt ragyogva mutatom,
ezért bolyongok künn az utakon.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

 

Leconte de Lisle: Csillaghullás


Omoljatok ti gyöngyök,
bús csillagok a habba már.
Úgy lángol a vörös köd,
úgy tündököl a láthatár:
szikrázik a rózsás Kelet,
kacagnak a betyár szelek,
a hullámon tűzszikra jár.
Omoljatok ti gyöngyök,
bús csillagok a habba már.

Zuhanjatok csak szerte
a titkos óceánba ti.
Nap tűz le a hegyekre,
lángolnak izzó ormai.
Sikoly, kacaj, dal kél ezer,
a harmatos fa szíve ver,
a légbe zúgást hallani.
Zuhanjatok csak szerte
a titkos óceánba ti.

Repüljetek suhanva
ó messze földek, édenünk!
A hajnal érces ajka
nevet s kigyújtja a szemünk.
Testén ragyog a lángruha,
a vér smaragd, a víz puha,
s arany tüzet mutat nekünk.
Repüljetek suhanva
ó messze földek, édenünk!

Siessetek Nyugatra,
a néma éjbe, csillagok!
A sűrű, zöld utakra,
hol a nap tűzszeme ragyog:
a tavakon a szarvas, őz
vizet zavar, vígan időz,
s a lárma már megint nagyobb.
Siessetek Nyugatra,
a néma éjbe, csillagok!

Ki hullik, az mind boldog,
feledtető sok lámpaláng!
Ki mint ti, bús koboldok,
forog kihűlt csillag gyanánt.
Oly édesjó a béke lenn,
aludni csöndbe, nesztelen,
hol nem les orvul senki ránk.
Ó adj örök békét nekem
feledtető sok lámpaláng!

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

 

Leconte de Lisle: A nap halála


Tengerként zúg a szél, az őszi szózat,
a panasza oly ünnepi, komor,
lombot cibál, búcsúzva bujdokol
s a fát pirosra festi véred, ó Nap!

Levélcsomón kavarognak a vészek:
álmot kínálva lassan jő az est,
az árnyba mindent bíborra fest
s görcsös, kopasz gallyon libeg a fészek.

Hunyj, hunyj, kevély Nap, fáklyafény, pihenj te!
Fényes szőnyegre csorran ki a véred,
mint összetört, véres szívünk szerelme.

Halj meg - te felkelsz! Jó reményre fekszel.
De visszatér-e a hang, láng és az élet
ha majd szegény szívünk megpattan egyszer:

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

 

Thomas Hardy: A holdhoz


Hold, mit láttál a Föld felett,
hisz rég vagy ott,
s agg arcod nem mától ragyog?
"Ó, láttam ezt és azt sokat,
édest, nagyot
s irtóztatót is, rémeset,
én , elhagyott."

Hold, min tűnődtél egyre, mondd,
a végtelen
magányba, fönn a kék egen?
"Tűnődtem a forgó időn,
vad képeken,
élő s halott, ájult és bolond,
bús népeken."

Hold, ámultál-e valaha,
hogy mint titok,
ködpára-fátylad borított?
"Ámultam én bizony, midőn
hozzám szitok,
jaj, bú, az emberek zaja,
fölordított."

Hold, mit hiszel, ég szelleme,
reánk mi vár?
Az Élet jó-e vagy sivár?
"Ó, azt hiszem, rossz színdarab,
pörgetni kár,
Istennek is be kellene
fejezni már."

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

 

Jékely Zoltán: Csillagnézés


Bizony, fiam emlékszem még a korra,
így néztem én is, mint te, csillagot!
Meredtem égő mennyei bokorra,
s éreztem ezt a furcsa illatot.

Toronyban, dombon titkon fojtogattak,
Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
De bámulásim egyszer elmaradtak -
Talán mikor lelkednek adtam át.

Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
Semmise dőlt el és nem végleges.
Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
Égen-földön ős titkot fejtegess!

 

Gulyás Pál: Bolygók


Bolygó a Föld, a Nap körül forog.
Mint egy bánatos éjjeli bogár,
a sugárzó mennyei sátorok
között a Föld sötéten szálldogál.

Az ember is bolygó: a néma sír
bolygója. A homályban hontalan
szemléli a tartományok kinyílt
virágait s letűnik nyomtalan.

Óh, mennyi bolygó van! Tolonganak
egymás hátán vadul, míg nesztelen
a hegyeken túl áldozik a Nap
s az éj komor fejfája megjelen.

 

Gulyás Pál: Fohász a csillagokhoz


Szívemet a hűs esti szellő
aranyporával hinti már...
Nemsoká a halál is eljő
és felborul a láthatár.

Magas fenyők sötéten állnak
és hirdetik a végzetem,
denevérek csapongva szállnak
át a borzongó életen.

Szemed az ott a láthatáron,
vagy ott már a halál ragyog?
Segítsetek, segítsetek,
óh halhatatlan csillagok!

 

Rákos Sándor: Nap és Hold


Én láttam egyszer, hogy a Hold
a Nappal szembenézett.
Halványkék, márványeres volt a Hold,
hűs hajnali igézet.

A Nap, a Nap meg úgy lobogott,
mint százezer fáklyaláng.
Tűzfarkú páva az ég kertjében,
szórta tollas sugarát.

Egy dombról bámultam, világ szeme,
a Holdat és a Napot.
Jobb orcám majdnem elégett,
a bal majd megfagyott.

 

Heinrich Heine: Okos csillagok


Oly szép a virág, de eléri a láb
és könnyeden földre tiporja,
mellette halad a balga s a vad,
bizony letapossa a porba.

A gyöngy odalenn a mélybe pihen,
de kifogják fürge halászok,
kifúrt lyukon át feszítnek igát,
belefűzve selyemből a láncot.

A csillag okos, gyanúja jogos,
földünktől messzire él fenn,
kék ponyva fölött a fénye örök,
örökre világít az égen.

/Ford.: Bródy László/


 

Szép Ernő: Hold


A hold sokszor sárga réz
S indián országra néz

Másszor fél eydami sajt
Vérszín felhő héjja rajt

Mint tüzes vas, ma olyan
Holnap sülttök, komolyan

Néha olyan szép ó arany
Mint a múzeumba van

Néha halvány rózsapír
Néha zsíros vén papír

Gyémánt szín, rizskása szín
Hol sápadtság, mint a cín

Volt már kormozott üveg
S beütött bohócsüveg

Némelykor jéghegy gyanánt
Ússza fenn az óceánt

Aztán hajszál-féle fény
S mint a handzsár éle, fém

Óh, tükrén most angyalok
Ezüst arca andalog

Szent szerelmük hegedűl
Hallgatózom, egyedül.

 

Szép Ernő: Narancs


Láttam ma reggel jönni a Napot
Köd volt a fákra kötve
Tócsát kapott az országúti sár
Didergett messzi kút, kazal, torony
S a foszló szürke sárga vatta közt
A Nap, a gyúlladó vörös Nap
Olybá tűnt mint az óriás narancs
Kit egy beteg gyermeknek nyújtanak

 

Szép Ernő: Csillagok


Csillagok, csillagok
Arany pitypang kék mezőben
Örök májust élvezőben,
Odafenn nincs hervadás.

Csillagok, csillagok
Csupa csókok, csuda csókok,
Kik sohase csókolóztok:
Ott ég minden csókotok.

Csillagok, csillagok
Csupa jó szó, csupa víg szó,
Hosszú mese, álmosító,
Egyszer csak elszunnyadunk.

Csillagok, csillagok
A sötét ég egy nagy ponyva
Egész világ fölé vonva,
Ócska ponyva, csupa lyuk.

Nézzétek, nézzétek:
Tán mennyország van felette,
Fényessége látszik este
Azon a sok kis lyukon.

 

Szép Ernő: A nap lemegy


Szent isten
A nap lemegy.
Bújj ide édes senkim-semmim,
Mindent feledj.

Nézd hogy ég.
Milyen kerek.
Nagy nagy nagy tűz. Háború. Téboly.
Óh. Szenvedek.

Ki vagy te,
Emlék neved.
Viszi sárga tenger az égen
Az életet.

De szép vagy,
De jó meleg,
De síma vagy, de rózsaszín vagy,
De jó veled.

A tükör
Jég. Ránk mered.
A függöny milyen idegen most,
Megismered?

Bokrétánk
Fekete lett.
Pszt, hallod hogy sétál a szádon
A lehelet?

Jaj mutasd
A két szemed.
Mi lesz ha a halál megismer
S beléd szeret?

 

Szép Ernő: Hold


Feljön a hold, szépen fejéren
Áll az éjen,
Csillagok konfetti-harca
Csak bomol köröskörül,
A holdnak beteges arca
Néz, mereng, vár, nem örül.

Egyszer csak ezüst mosolya
Fellocsolja
Bágyadt képét, nini rezdül,
Sikamol szeszélyesen,
Tiszta tejúton keresztül
Ellebeg veszélyesen.

Csillagok közt, kék felhőkön
Mind előbb jön.
Ing óhajtott borzadállyal,
Csügg mély, néma városon,
Szende kéjjel, álmos bájjal
Lejt, iramlik, száll, oson.

Így édesget, így csal szépen
Egy idétlen
Alakot, ki a tetőn lenn
Lassan jő elébb, elébb,
Néz föl ártatlan, merően
És a semmibe lelép.

 

Juhász Gyula: A hulló csillagokhoz


Nem szeretem a lomha fényeket,
A csillagot, mely álmosan ragyog,
Ti vagytok az én örömöm látványa,
Meteorok a fehér éjszakába:
Suhanjatok csak és zuhanjatok,
Ti züllött csillagok!

Az égi rónán csöndes nyáj legel,
Eónok óta hallgatag ragyog,
- Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
A szent mélységbe fényeket juttatva,
Suhanjatok csak és zuhanjatok,
Ti hulló csillagok!

Békét hazudik a csillagvilág,
A lusta álmok éjjelén ragyog,
- Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
Lobogjatok csak és robogjatok,
Ti bátor csillagok!

 

Szép Ernő: Csókoljatok meg csillagok


Csókoljatok meg csillagok
Én vágyva vágyva vágyva vágyom
Oly őrült láva dűl a számon
Már el nem oltja nőnek ajka
Se hó se jég nem hűthet rajta
Égen földön szomjas vagyok
Csókoljatok meg csillagok

Csókoljatok meg csillagok
Elváltam én már a világtól
Nem kérek altatót virágtól
Nem kérek én mosolyt a naptól
Bíbor halált az alkonyattól
Csók nélkül meg nem halhatok
Csókoljatok meg csillagok

Csókoljatok meg csillagok
Hallom pirult hangjegyfejecskék
Hogy zongoráztok bűvös estét
Kigyúlladt mák álom honában
Kerengve sűrű koronában
Mily boldogságra virradok
Csókoljatok meg csillagok

Csókoljatok meg csillagok
Ti csöpp pulyák, reszketve fáztok
Hiszen pucéron éjszakáztok
Lenéztek egy testvért szemelve
Jövök már, szívem szám emelve
Örökre meleget adok
Csókoljatok meg csillagok

 

Illyés Gyula: A Naphoz


Lehullsz, arany nap! Vagy dehogyis te hullsz.
Mi fordulunk el tőled! A Föld rohan
szédült kőrhintáján velünk! Mi
távolodunk, repülünk - riadtan

tekintve hátra, mint kanyarokban az
expressz-vonatból, Rád, aki ott lobogsz
most is, ahol tavaly, s tíz éve,
így bizonyítva, beh szűk is a kör,

melyben mi forgunk, egyre vadabbul e
kis sárkorongon, míg csak a gyorsuló
keringés vad centrifugája
arról is a hideg űrbe nem lök.

...Fogózzatok jól össze, tekintsetek
egymás szemébe, hű szeretők, a vég
percéig bámulva - s köszönve! -
amiben éltetek itt, a mennyet.

 

Áprily Lajos: Telehold


Ha rossz szíved hiába altatod,
s a halál árnyékot vet rád, sötétet,
a teleholdra nyisd ki ablakod
s hallgasd a zokogó fülemüléket.

 

Bartalis János:Halvány hold


Halvány hold, merre bolyongsz?
Fekszel, kelsz, rohansz, mint kisértet.
Fehéren jössz fel az erdő mögül.
Miféle búgó rejtelem epeszt?

Halvány hold, merre bolyongsz?
Jársz, kelsz, szűk a határ.
Szél hajt, eső mos.
Nyugtot nem lelsz.
Barangoló lábaid merre visznek?
Halvány hold, halvány hold.

Vízbe hajlasz és selymes fűbe
botlasz. Esel, akadozol.
Ezer darabra tör a ciheres.
Körmölt, karcolt, bús arcod
hiába nézed.
A világ rád se néz.
Halvány hold, halvány hold.


Áprily Lajos : Üstökös


Nézlek, titokzatos "sugár ecset".
Milyen vészt hírdetsz ősi hit szerint?
Az égre jósjelt vetsz, félelmeset,
megborzongatsz s fényködbe tünsz megint.

 

Petőfi Sándor: A naphoz
 

Panaszom van kelmed ellen,
Hallja kelmed, nap uram!
Mi dolog az, sugarával
Bánni oly fukaran?

Elballag kelmed fölöttem
Minden istenadta nap,
Kis szobám kelmedtől mégis
Egy sziporka fényt se kap.

Oly sötét van benne, mint a...
Majd kimondtam, hogy mibe':
Legyen egy kis embersége,
S nézzen kelmed néha be.

Hiszen azt, hogy versírás a
Mesterségem, tudja tán,
Azt is tudja, ily esetben
Nem lehet pompás szobám:

Hogyne tudná, 'sz hajdanában
Kelmed szinte lantot vert,
Még mikor le nem rudalták
Az Olympról Jupitert.

Szánjon meg tehát kegyelmed,
Kedves kollega uram,
S mátul fogva sugarával
Ne bánjék oly fukaran.

 

William Blake: Az esti csillaghoz


Ó, szőke hajú angyala az estnek,
Most, míg a nap megül a hegyeken, gyútsd
Lángra szerelmi fáklyád, és sugárzó
Koronáddal mosolyogj ágyainkra!
Mosolyogj szerelmeinkre, s míg az ég
Kék függönyét elhúzod, hintsd ezüst
Harmattal a virágokat, ha jókor
Álomra hajtják édes szemüket.
A tóban ringasd el a szeleket,
Ints csendet parázsló szemeddel, és
Ezüsttel mosd el a homályt. Hamar, jaj,
Hamar itthagysz: aztán a farkas ordít
S az oroszlán szeme izzik a fák közt:
Nyájaink gyapja szentelt harmatodtól
Csillog: ó, nézd, s vedd oltalmadba őket.

/Ford.: Somlyó György/


Alfred Tennyson: Fordulj keletnek, drága Föld


Fordulj keletnek, drága Föld,
hagyd a nap narancs alkonyát:
a fény eleget tündökölt,
szent csillag, fordulj most tovább,
míg csak fekete vállaid
fölé nem hág ezüst húgod:
a völgyben , mint tükre ragyog
két szem és rajtam őrködik.
Ó, vígy magaddal, szállj, ne késs,
meríts új csillagok elé:
vígy esküvőm reggele és
aztán a boldog éj felé.

/Ford.: Szabó Lőrinc/



József Attila: Rövid óda a kelő Naphoz


Ó, örökszép Nap, te erős, hatalmas
antik istenség, örökifjú Élet!
Fellobog most dús ereimben orcád,
zendül a vérem.

Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
rég-pogányossan dalolok Neked most,
ég-felé tartott tenyerekkel, arccal
állok előtted.

Őseink, ó ládd, néked áldozának -
mért hagyod hát el elesett Hazámat?
Adj erőt e bús magyarokba,Élet!
Élni meg élni!

Ősapámnak bús fia lettem én is.
Rám örökségnek csak a Név maradt már -
s én köszöntelek: ím kiiszom Nevedre
friss-vízű kancsóm.


József Attila: Napszonett


A vén díványon hentereg a nap,
magával hozta erdők illatát
s kinek örömből semmi sem maradt,
vidultan nézem én kopott diák.

Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
Aranyhajával elborítja arcom
lágy csókja éri rezgő ajkam is,
ölébe békén árva főmet hajtom.

-Ó Nap, a csókod új életre kelt,
ha simogat selyem hajad, még élek:
rossz idegem új ösztönökre lelt.

Maradj örökre- éjszaka lesz, félek,
az éjnek oly riasztó árnya van
s ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

 

Juhász Gyula: Himnusz a Holdhoz


Halvány, rejtelmes asszony az egen,
Te delejes nézésű idegen,
Téged dalol ma fájó idegem.

Astarte, ezüst íj az ég ívén,
Felhők fátylán át csillogó szirén,
Nem ér föl hozzád szomorú igém.

Te bújdostál Genezáret felett,
És nézed a szentjános-tüzeket,
Miket a fáradt föld csóvál neked.

Szerelmek és halálok éjjelén,
Te egykedvűn ragyogsz az ég mezén,
Hiába sír hozzád harmat, remény.

Te csak ballagsz az azúr réteken,
Hűvösen égsz a tört tekinteten,
S csillogsz a sírokon és vérteken.

Feléd sikolt az ujjongó gyerek,
Feléd dagadnak zengő tengerek,
Ezüst boglár fekete gyász felett.


Stefan Augustin Doinas: A hold


Mindig éreztem,hogy a hold
olyfajta kettős lelkű lény, amely
egyformán éldegél
vízben és levegőben.
Ma éjjel láttam: hód volt.
És a folyóban rágcsáló ezüstje
fűzfák tündérképét harapta,
s kövek közt házat épített
csókoknak, melyek úgy suhannak el,
mint kék hullám...
Aztán kiment
a partra tompa s oly titokzatos
sipító szóval, hogy másik fele
- vízbeli képe- halk, nyugodt,
léleknek hordozója,
ezt nem értve,
tovább rágcsálta a szomorúfüzek
édes árnyékát lent a mélyben...

/Ford.: Jékely Zoltán/


Mihai Eminescu: A csillagig


A csillagig, mely fent kigyúlt,
Hosszú az út az éjbe,
Ezredév ezredévre múlt,
Míg ideért a fénye.

Talán már régen kialudt
Ott fenn a kék mezőben,
De hozzánk a fény csak ma jut,
Csak most van érkezőben.

A csillag, amely rég halott,
Megy lassan fel az égen.
Míg élt: nem láttam: most van ott,
Amikor nincs már régen.

A szerelmünk is idejut,
Ha elhamvadt a vágya:
A fénye, mikor kialudt,
Követ az éjszakába.

/Ford.: Emőd Tamás/

 

Csuka Zoltán: Jóíze van a földnek


Őszi napok szívják bő mellét
a fák csüggedten elejtik lombjukat
idők zamatja illan
cséplőgépek utolsót köhögnek a
műhelyek előtt
a szőlők széttárt öle becsukódik
hegyek csúcsán koszorúkba rebben a tél
sárkányok és gyerekkiáltások
pettyezik színesre az eget
torkukból az öröm piros lobogója csattan
és újra meg újra elénk zászlóznak
nagy bizakodásaink.


Csuka Zoltán: Az induló nap dicsérete


Áldás néked!
Nap!
Aki feltépted a sötétbe csuklott horizontokat
és sugaraid feldárdázzák az éjszaka tespedését!
Téged hozsanáznak a lándzsás hegyű füvek,
a te színeidet üti vissza a selyemtestű rét,
a jegenyék meggörbítik előtted dacos derekukat,
az utak diadalmasan feléd futnak,
a házak színes tetőkkel süvegelnek,
s üvegszemükből köszöntésük visszalengetik a fényeid,
a lomha hegyek felpipiskednek hozzád,
s a fehér felhők szédülten tántorognak előtted!
Áldás neked, aki indulsz!
Hozsanna!
Nap!
Téged dicsérlek
én!
akiben marcangoló nyugtalanságok lázadoznak,
s akinek lávás vérét égőbbre csiholod ragyogásoddal.
 


Kosztolányi Dezső: Csillagok


Ma téli pompafényben felkelétek,
aranysugárotok a hóra hull,
hadd nézzem a fényt , oly rövid az élet!
Holnapra már tán ott leszek alul ,
s ti így ragyogtok épp a téli esten,
nem tudva rólam, öntudatlanul.

Nyom nélkül itt miért kell mélységbe esnem,
mért rontja szét a sorsveszély a jót,
mért nem marad fenn eltűnő nevem sem,
ha egykoron a sírba roskadok -??
Feleljetek, hatalmas csillagok!

 

Weöres Sándor: A csillagok


Tág tető láng-ormai
nem átallanak a görcsös útnak
díszt és rangot osztani.

Párkányok fehér mosolya,
bontakozó csók bársonya
függ a magasban,forr a mélyben
fájdalom és mámor kerekében.

Kulcsos könyv betű-lelkei
Lóbálják a gyík-fejű lámpát,
az eleven bőr villogását
szüntelen teremteni.

Fal-szegély fény-kútjai
szállnak a lompos ballagásra:
gyík-ujjak mindennapi
zárulása és nyílása.

Tág tető láng-ormai,
kulcsos könyv betű-lelkei
lanyha port puha illanással,
lomhaságot ütem-vonulással
nem szűnnek betölteni.

Hű bivalyként húz az ütem,
vásznak imbolyognak a szélben,
aprón,mint a tengeren,
lángrózsák lehelletében.

Őrzik az eleven bőr varázsát
kulcsos könyv betű-lelkei,
sóvár hús nehéz dobogását,
szárnyat,amint a port veri.

Párkányok fehér mosolya
pőreség izzó havában,
mozdulatlan bontakozásban:
zengő"mindig és soha".

Ó, a fakó föld iszonyú láza!
vázzá száradó virága!
győzik e lázat ontani
tág tető láng-ormai,
égi év örök világa!

Mélyén a ködös áradatnak
ütem bodrai rejlenek,
görcsös útnak rangot adnak.

Tüzes gyík-fej füstöl a légben,
élő bőrön fény-habok:
száz kendő,kalap imbolyog
lángrózsák lehelletében.

Menny betűi,csillagok
rezgő dajka-dalra kelnek:
zöld sűrűségben,mint halott,
hófehéren alszik a Gyermek.

 

Juhász Gyula: A földgolyó dala


A végtelen űrben
Szállok tova én,
Az égi derűben
Én,a koravén.
Aeonokon át száll
Nagy, néma golyóm,
És szótlan átvág
Tört csillagokon.

A végtelen égen
Robog szekerem,
És vélem az élet,
Álom,szerelem.
És örömök és gyász
És gaz és igaz
És temető és nász
És vád és vigasz.
S ha elfog a szörnyű
Világunalom,
Örökös egyröptű
Görbe utamon,
S a káosz ölébe
Vágyom:valami
Megcsendül a mélybe,
Párkák dalai:

"Ki tudja,e vén föld,
E bús utazó,
Világra miért jött,
Mi célra való?
Néha csodafényt ad,
Mely égre ragyog,
S zengenek benne néha
Örök dallamok!
Csak szálljon remélve,
Aeonokon át,
És szülje meg méhe
Mind,mind a csodát!"

 

Ladányi Mihály: Te föld


Te föld,mi jut neked belőlem?
Csak néhány fűszál ,összetörten,
marék hamu fű közt a szélben-
Nem köthetnénk békét ma bölcsen?

Tapostalak- visszatapostál.
Az idő lassan belédrostál.
A hetyke dac,bizony az sincs már.
A fűz búcsút int a Marosnál.

Hát gondoltam: egyezség kéne
erre a maradék időre-
ne tekerd túlgyorsan előre.

Gondoltam,süssön még a Nap rám,
legyen kemencém,rajta macskám,
s jósorsom nyerjem vissza kockán.

 

Juhász Gyula: Földanyánk


Ha majd az égi mezőkre megyek,
A nagy pusztára, hol a tejút vár rám:
A tejút az örök szittya sereg,
Kései, tépett igricére várván,
Ha majd az égi mezőkre megyek.

Megdobban-e a vén rög , a magyar,
A tiszai táj fog-e sírni értem?
Mert megdöfött sok átkozott agyar,
Mert rónáitól olyan távol éltem,
Megdobban-e a szent rög, a magyar?

Hisz pogány gyula módjára szerettem,
És sírva csókoltam fehér porát,
S bár napnyugati álmokba temettem
Tőle a testem, és majd ő fog át,
Hisz pogány gyula módjára szerettem.

És testvérem a búsúló paraszt,
A méla és szilaj, a vére vérem,
A lusta magyar televény maraszt,
Hisz lelkem suttog a nagy jegenyékben,
Hisz testvérem a búsúló paraszt.

 

Juhász Gyula: A hulló csillagokhoz


Nem szeretem a lomha fényeket,
A csillagot, mely álmosan ragyog,
Ti vagytok az én örömöm látványa,
Meteorok a fehér éjszakába:
Suhanjatok csak és zuhanjatok,
Ti züllött csillagok!

Az égi rónán csöndes nyáj legel,
Eónok óta hallgatag ragyog,
-Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
A szent mélységbe fényeket juttatva,
Suhanjatok csak és zuhanjatok,
Ti hulló csillagok!

Békét hazudik a csillagvilág,
A lusta álmok éjjelén ragyog,
-Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
Lobogjatok csak és robogjatok,
Ti bátor csillagok!

 

Platón: Csillagok


Csilalgokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék,
két szemedet nézném csillagom ezreivel.
(Ford.: Szabó Lőrinc)
 


Petőfi Sándor: A csillagos ég


Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
És merengve nézem a sötétkék eget;
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjászületve a magasba röppen,
S keresi a mennyet;

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése
Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között,
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött...
Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled;

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?...
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl nem kísér oda,
Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!...
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

(Szatmár, 1847. augusztus)

 

Orbán Ottó: Az ég


Miből van az ég?
Levegőből.
Láthatatlan malma
szelet őröl.

Hajnalban a lisztje piros,
délben kék,
délutánra kosárban a
fényesség.

 

Szabó Lőrinc: Az ég az ablakon


Szemközt, egy magas ablakon
bukfencet vetve, fönt, a kék
üvegtáblákon megjelent
ma délelőtt az ég.

Fönt, a legfelső emelet
ablaka azt villogta le,
mint egy periszkóp tükre, azt
üzente le, ide

a mély udvarba, ahová
nem jutnak arany sugarak,
hogy bár innen nem látáni, van
ég is és süt a nap.

Egész lelkem az ablakon,
az egész ablakon az ég:
hogy került össze ily hamar
ez a két messziség?

Bántott, kigúnyolt az a kék?
Vagy bíztatás volt, üzenet?
Nem is tudom, oly hirtelen
jött és oly jólesett,

hogy még alig találkozott
szemünk az ablak üvegén,
máris nevettünk csöndesen,
az ég meg én.

 

Szabó Lőrinc: Arany Nap


- Arany Nap, mit mesterkedel?
- Készítem a nyarat.
- Hát még mit? - Fákat gyártok és
tücsköt és bogarat.

- Nekem mit? - Búzát, krumplit és
szőlőt és mogyorót,
s vigyázok rá, hogy legyen a
tányérodon spenót.

- Borzasztó! Azt nem szeretem!
- Nem baj! Ha megeszed,
jutalmul télre fényt dugok
a föld alá: szenet!

 

Hajnal Anna: Ég


Az ég nagy tengeréről,
alkonyi szigetségből,
egy óriási felhő
kinyújtja fehér mancsát,
nagy szőrös jegesmedve...

- Nincs ámulat szívemben -
jár-kel, dörmög magában,
nagy gombszemével rám néz,
s elfoszlik, ha megunta
hiába nyújtogatni
felém fehér bozontját.

 

Sík Sándor: Holdsugár


Hull, hull a holt mezőre
(Jaj, halkan lépjünk!)
A hold ezüst esője.
Halk álom-kezek hintik.

Álmodjunk, mindig.

A hold egy néma álom.
(Csitt, halkan lépjünk!)
Talán ma megtalálom.
Talán az égbolt kéke.

Talán a béke.

Száll, száll suhanva egyre
(Ó halkan lépjünk!)
Nagy, hallgató hegyekre
A hold, a szem, a lélek.

Tán ott az élet?

Mese-fény szerte-széjjel.
(Ah halkan lépjünk!)
Fehér ezüst az éjjel,
A föld, az ég, a lélek.

Álmodom: élek.

 

Sík Sándor: Szembe a Nappal


Ásít a sivatag.
Ezer álnok álmos szemével
Gúnyosan hunyorog a homokóceán.
Állok a porhullámok közepén.
A két karom magasra tárva,
Az ég felé, az ég felé.
És égő szemmel és égő szívvel
Nézek, szembe a Nappal.

Hasad a hajnal.
Az álmos, szürke sivatag fölött
Megvillan a fény és fölkel a Nap.
Bíborosan, aranyosan,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen.
És én, kitárt karral és szívvel,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
Nézek, szembe a Nappal.

Minden sugár énrajtam rezdül át,
Minden dal rajtam csendül át.
Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?
Vagy egy nagy-nagy harmónia,
Dalból, tűzből és élő sugarakból?
Én vagyok-e a puszta lelke?
Vagy az én lelkem a Nap?
Nézek, szembe a Nappal.

Úgy átjár a fény,
Úgy fölissza a lelkemet.
És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
A tüzes, imádságos és szerelmes,
A sivatagra és az én szívemre?
Vagy belőlem forrásozik a Nap?
Kitárt karokkal, magam is tűz,
Nézek, szembe a Nappal.

 

Sík Sándor: Belenéztem a Napba


Egyszer, egy sugaras, pirosló reggelen,
A virradati Napba két szemmel belenéztem.
És ama reggel óta, örökre megigézten,
Járok fényittasan és a Nap jár velem.

Egy csodavillanás, egy percnyi perc alatt
Azon a reggelen a Nap szívembe égett.
S azóta mást se látok, csak egy nagy fényességet,
Csak lángot és tüzet, csak égő sugarat.

Amerre fordulok, a rét rezgő füvén,
És felhős ormain a ködlő messzeségnek:
Ezer picike Nap, ezüst ezernyi fény

Szikrázó szemei győzelmes tűzzel égnek.
És kívül és belül, örökre, szüntelen,
Örvénylik és dalol a tüzes Végtelen.


Giuseppe Ungaretti: Föld


Feltündökölhetne a sarlón
valami csillogás: a lárma
erősödhetne, s enyészhetne lassan
barlangok öblén, és a szél vörösre
marhatná két szemedet, mintha sóval...
Hallhatnád mélyvízbe gerincét
roppanni elsüllyedt hajóknak,
prédája szöktén dühe gerjedt
sirályt a víztükörre csapni...

Búzával: éjekkel napokkal
teli két kezed mutattad,
s anyagtalan titkos falakra
festetten pillantottad meg az ősi
tirrén delfineket - de aztán
hajók nyomán repültek élve.
A nyughatatlan feltalálók
hamvából vagy ma is föld.

Suhoghatnának gyöngéden olajfák
elalvó pillangókat felriasztva
hirtelen -
holtaknak maradsz éber jelenése,
álmatlan jelenléte messzieknek
hamvak ereje-árnyak
sebes remegésében az ezüstnek.

Hadd bömböljön a szél tovább is,
pálmáktól tölgyekig a zúgás
ejtsen örök kétségbe - néma
kiáltása a holtaknak erősebb.
(Ford.: Rába György)


Veikko Antero Koskenniemi: Holdfényben


Csillag-sziporkás, hold-ezüstös éj!
A boldogság ujja sziívünkhöz ér.

Bűvölten nézi önmagát a nyárfa:
színezüst mindegyik levele, ága.

Bűvölten bánatunk elalszik, el
s szívünk a drága csöndre felfigyel.

Az ég fölöttünk tenger, végtelen:
a hold-sajkába szállj be most velem.

Hallod? Az öröklét harangja kondul -
Kikötünk a zengő fényhabokon től...
(ford.: Képes Géza)

 

Ivan Bunyin: Fölszáll a hold


Titkos zizegés az erdő,
csupa langyos lehelet.
Ház előtt fényben derengő
csúcsával a nyárfa megnő,
ég, mint folyékony üveg.

A sötét sűrűben állva
tükrös aranya vakít.
Esőzve reszket a nyárfa,
önti, csillámolva hányja
üveges-gyögy habjait.
(Ford.:Fodor András)


Alexandru Macedonski: Csillagok alatt


A csuda éjben,
mely csendesen borult a tájra,
remegő csillagok világa
szivárog át ágak közében.

Fény-miriádok
rendszerei kelnek ki távol
tejút-ködös, színes világból,
mint hervadt krizantém-virágok.

Mit szem nem ér el,
a célt a lélek vakmerően
átüti csillagfény-mezőben
a gondolat gépfegyverével.

S az éj kivárva
óráját ősi nyugalommal,
megy rendületlen hatalommal
egyik világból más világba.
(Ford.: Áprily Lajos)


Paul Verlaine: Holdfény


Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomorú lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.
(Ford.: Szabó Lőrinc)

 

Vajda János: Az üstökös


Az égen fényes üstökös; uszálya
az ég felétől le a földre ér.
Mondják, ez ama "nagy", melynek pályája
egyenes; vissza hát sohase tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át
a végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
örökké társtalan, boldogtalan!

Imádja más a változékony holdat,
a kacéron keringő csillagot;
fenséges Niobéja az égboltnak,
lobogó gyász, én néked hódolok.

Szomorú csillag, életátkom képe,
sugár-ecset, mely festi végzetem,
akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
te mindenütt egyetlen, idegen!...

 

József Attila: Rövid óda a kelő Naphoz



Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas

Antik istenség, örökifjú Élet!

Fellobog most dús ereimben orcád,

Zendül a vérem.



Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,

Rég-pogányosan dalolok Neked most,

Égfelé tartott tenyerekkel, arccal

Állok előtted.



Őseink, ó ládd, Neked áldozának,

Mért hagyod hát el megesett Hazámat?

Adj erőt e bús magyarokba, Élet!

Élni meg élni!



Ősapámnak bús fia lettem én is.

Rám örökségnek csak a Név maradt már,

S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre

Friss-vizű kancsóm.

(1922. júl. - aug.)
 


A Földhöz


Földanya, boldogok anyja, halandó embereké is,
mindenadó, mindentápláló, mindenemésztő,
rügynevelő, terméshordó, szépévszakú, gazdag,
tarka leány, a világnak, a nemmúlónak a széke,
könnyű szülésekkel szülő sokféle gyümölcsöt,
boldogsorsú, örök, mélykeblű, áldva magasztalt,
jószagú-fű-szerető, istennő, tarkavirágú,
záporeső-váró, ki körül csillagzatok ezre
úszik örök természettel, csodaszép folyamárban.
Nőttes hát minekünk, jókedvű, drága gyümölcsöt
jószívűen, kegyes istennő, boldog virulásban.
(Ford.: Ritoók Zsigmond)


A Holdhoz


Hallgass rám, úrnő, ragyogó, te királyi Szeléné,
Éjifutó, Telehold, bikaszarvú, légben elúszó,
Fáklyavivő, Telehold, te az ég szépcsillagú szűze,
Újranövő és újrafogyó és férfi te és nő,
lószeretők sugaras, növelő, az időnek az anyja,
fénylő, gyászoskedvű, sugárzó, éjbevilágló,
virrasztásszerető, szép csillagok ezreit őrzős
boldogságátadó éjnek, nyugalomnak örülő,
kellemesarcú, szarvhordó, éj éke, világló,
csillagpásztor, uszályhúzó, fénylőutú bölcs szűz,
jöjj, boldog, jószívű, csillagos és sugaraddal
fénylőn ifjú imádóid seregére te őrködj!
(Ford.: Ritoók Zsigmond)


Csü Jüan: A Napisten


Felkel a napkorong, sugara ömölve
a szent erdő felől árad küszöbömre.
Simogatom lovan, indulok lassudan,
halványul a mennybolt, rávirrad a földre.

A sárkányt befogom, ülök mennydörgésre,
hosszú felhő-zászlók lobognak köröttem,
hatalmas sóhajjal szállok fel a ködben,
szívem kétfelé húz, visszanéz a mélybe.

A hajnal mennyei hangjai, színei
jókedvet kelteni áradnak a népre:

A dob megdördül, a lant megpendül,
a harang csendül, állványa rendül,
szájorgona és fuvola zendül,
az ifjú papnő gyors táncba lendül,
mintha kel jégmadár, úgy libeg, szinte száll,
dalol mindenki, zenére perdül,
közös ütemben összecseng minden,
eget borítva jő a Napisten:

Kéklő felhő-köntösöm, szivárvány szoknyám ragyog,
Égi Farkas csillagot megcélzom és nyilazok,
lehorgasztom nyilamat, homály ellen robogok,
fogom Észak Serlegét, benne csöppet sem hagyok,
tartom gyeplőm szorosan, így száguldok magasan,
oszló árny közt, keleten, hol a fény ösvénye van.
(Ford.: Weöres Sándor)

 

Ismeretlen akkád költő: Himnusz a Naphoz


Mi Urunk, aki eloszlatod a sötétséget
és megvilágosítod az ember arcát,
kegyelmes isten vagy te:
fölegyenesíted a meghajoltat,
véded a göngét -
a föld fiai mindenütt a te fénylő orcádra tekintenek!
Jöttödkor egyugyanazon hang mozdul minden élő torkában,
s a fejek is egyféleképpen emelkednek,
amikor első sugárkévéid fölizzanak -
keltedet mindenek örvendezve és ujjongva köszöntik.
Te vagy a távoli egek határán kibomló fény,
te vagy a föld peremén lobogó égi máglya -
ha csak reádpillantunk,
halandó szívünk belereszket!
(Ford.: Rákos Sándor)


Francesko D' Assisi: Naphimnusz


Mindenható, felséges Atyánk, hozzád száll a
dicséret, magasztalás, tisztelet és hála.

Minden a te tulajdonod, s nincs ember, aki
méltó lenne nagy neved kimondani.

Áldott vagy Uram, s kezed minden műve áldott,
legfőképpen öreg bátyánk, a Nap:
az égből néz ő le, és tőle világos a nappal,
és ékes, szépséges ő, tündökletes,
ó, felséges Atyánk, mint te magad.

Dicsérjen téged nénénk, a Hold, meg a Csillagok,
te formáltad őket s mind oly gyönyörűen ragyog.

Uram, dicsérjen téged bátyánk, a Szél,
a levegő, meg a felhő, a derűs ég s a vihar,
te táplálod teremtményeid ezek áldásaival.

Dicsérjen téged kedves hugunk, a Víz,
aki hasznos, alázatos és tiszta is.

Uram, dicsérjen téged öcsénk, a Táz,
vele gyújtasz fényt napszállat után,
szép és félelmetes ő, erős és vidám.

Uram, dicsérjen téged jóságos Földanyánk,
ki hátán hordoz minket s áldásait árasztja ránk:
minek pompás virága a réten: gyümölcse a fán.

Boldogok, Uram, akik szerelmedért másoknak megbocsátanak,
akik betegséget szenvednek el és keserű kínokat,
boldogok, kik békén tűrik a föld nyomorát,
mert elnyerik ők, felséges Atyánk, fényes koronád.

Dicsérjen téged testvérünk, a testi halál,
akiről emberfia nem menekülhet -
jaj annak, kit a végső perc halálos bűnben talál!
Boldogok, kik szent akaratodban megnyugosznak:
a második halált nem kell elszenvedni azoknak.

Dicsérjétek Urunkat, ég a föld seregei,
áldjátok őt és nagy alázattal szolgáljatok neki!
(Ford. : Képes Géza)
 

Fel