Adventi és karácsonyi mesék

 

A terepasztal játékai

Egyszer egy kisfiú kapott a születésnapjára egy terepasztalt. Az édesapja befestette a tetejét szép zöldre, azok voltak a mezők. Hagyott egy üres helyet az egyik felében, hogy oda várost lehessen építeni, majd így szólt a fiához:

- Megvan az alap, a többit már neked kell beépítened!

A kisfiú lelkesen hozzáfogott, előszedte a fiókból a játékait, és elkezdett építeni, hogy a terepasztal egy valódi kis világ legyen házakkal, vonattal, emberekkel. Leragasztotta a síneket, rátette a mozdonyt, a mozdony után kapcsolta a kocsikat. Papírból házakat hajtogatott, ablakot, ajtót festett rájuk. A házakat is leragasztotta. Aztán utakat festett a terepasztalra az autók számára. Az utakra rátette a matchboxokat. A katonáit beültette a házak tövébe, sőt még utcai lámpákat is állított a házak elé. És akkor, amikor egy kis villanykapcsolót felkapcsolt, ezek a lámpák meggyulladtak, bevilágították az utcákat, a vonat pedig megmozdult. A mozdony elindult a síneken, maga után húzva a kocsikat.

De valami még hiányzott. Azt gondolta, hogy egy igazán rendkívüli jelenség is kellene erre a terepasztalra. Segítségül hívta az édesapját, és a hegyoldalban kialakítottak egy kis vízesést. Az egyik hegy tetejéről zuhogott le a víz, odalent egy kanális elnyelte. A színfalak mögött egy ügyes szerkezet ismét fölvitte a vizet, és így hogyha bekapcsolta a villanyt, a vízesés elindult, és állandóan folyt, zúdult lefelé.

Volt még egy figurája, egy félszemű kalóz, akivel nem tudott mit kezdeni, hiszen tenger nem volt a terepasztalon. Mégis arra gondolt, hogy azért a kalóz se árválkodjék egyedül, letette a fűre, majd csak föltalálja ott is magát. És miután mindennel elkészült, kezdődhetett a játék.

Elérkezett a születésnapja utáni első holdtölte, amikor éjszaka a telihold bevilágított az ablakon, és ezüst fénybe vonta a terepasztalt. És ekkor a játékok megelevenedtek. Kinyújtóztak, lélegzetet vettek, körülnéztek a sötét szobában. A kalóz is életre kelt, és kúszni kezdett a fűben. Emlékezett arra, hogy merre van a villanykapcsoló, azt gondolta, jó lenne világosságot teremteni. Odaért, átállította a kapcsolót, és egyszerre fényárban úszott a terepasztal. Kigyulladtak a kis utcai lámpák, a vízesés is elkezdett csobogni. Viszont a város utcáin álldogált egy ősz szakállú öreg bácsi, aki botjával fenyegetve szólt a kalóznak:

- Mit teszel?! Ezt csak a kisfiúnak szabad bekapcsolnia!

De a kalóz harsányan nevetett, és az emberek felé fordult, akik mind hallották a szavakat.

- Halljátok, mit mond? Hol van itt kisfiú? Nincs sehol! Mi viszont élünk, és mozgunk. Csapjunk egy nagy bulit!

A kalóz bement a városba, az italmérésbe, az emberek pedig követték. Leültek, énekeltek, itták a söröket. Jól mulattak. Csak az ősz hajú bácsi állt ott kint a botjával az utcán, és ingatta a fejét. Amikor már odabent eleget mulattak, azt mondta a kalóz:

- Emberek! Vonatozzunk egy kicsit! Fölszállunk a vonatra, és most arra megyünk, amerre mi akarunk.

Föl is tódult a tömeg a vonatra. Elindították, ment a vonat, kanyargott, befutott az alagútba, kijött a túlsó végén. A kalóz volt a mozdonyvezető, és egyre nagyobb sebességre kapcsolt.

Az emberek félni kezdtek, mert nagyon gyorsan mentek a kanyarokban. Mondták is neki:

- Hé, kalóz, vigyázz! Nem szabad ilyen gyorsan menni! - de a kalóz nem hallgatott rájuk. Az egyik nagyon éles kanyar előtt teljes sebességre kapcsolt, belerobogott a mozdony a kanyarba, de nem tudta bevenni, kisiklott, és egyenesen beszaladt a vízesésbe.

A vonat majdnem felborult, megingott, de aztán visszabillent és megállt. Az emberek kapaszkodtak, féltek. A víz nem tudott lefolyni a kanálisba, ráfolyt a mozdony tetejére, és lassan kezdte elönteni az egész terepasztalt. A papírházak megnedvesedtek, falaik között emelkedett a víz, és haladt, haladt a kis utcai lámpák, meg a villanykapcsoló-tábla felé. Azt talán már tudjátok, hogy egy ilyen szerkezetnek nem jó, ha víz éri. De most bizony, elérte a drótokat, amiben az áram ment, szikrázni kezdett a kapcsolótábla, és egyszerre sötétség borult mindenre. Az emberek ott ültek a kisiklott vonat tetején a sötétben, és féltek. És még nagyobb baj történt, mert az egyik szikra rápattant egy házra, és az meggyulladt. Égett a ház, a tűz átterjedt a másik papírházra, és mindenki fogvacogva nézte, hogy mi lesz itt. A bácsika az utcán pedig hadonászott a botjával a kalóz felé: - Látod, mit tettél?

Még nagyobb baj is történhetett volna, de Istennek hála, nyár volt, váratlanul egy szélfuvallat befújt a nyitott ablakon, és eloltotta a hirtelen támadt tüzet. Most már csak a pernye szállt, és lassan beborított mindent.

Másnap reggel fölébredt a kisfiú, odament a terepasztalhoz, és látta a pusztulást. Nem lehetett fölkapcsolni a lámpákat, a házak fele leégett, a vonat kisiklott, a vízesés elapadt, másutt viszont mindent elöntött a víz. A pernye beborította a játékvárost, és égett, fekete papírdarabok takartak mindent. A fiú látta, hogy minden ember ott ül fönt a vonaton, és kitalálta, hogy mi történt. Elszomorodott, és elment a kedve a terepasztaltól. Egy álló hónapig rá sem nézett.

Mivel mindig csak teliholdkor van az a varázslatos éjszaka, amikor megelevenednek az emberek, ezért aztán egy egész hónapig gubbasztottak a vonaton, és várták, hogy a kisfiú majd leveszi őket, és elkezd újra építeni, de nem történt semmi.

Amikor aztán ismét megtelt a hold és bevilágított az ablakon, megmozdultak az emberek a vonatban. Sóhajtozni kezdtek:

- Milyen hosszú idő telt el! S hány hónap áll még előttünk ebben a magányban? Nem lehet így élni, hogy a kisfiú ránk sem néz, valamit tennünk kell!

Az öreg bácsi a botjával közben odatipegett a vonathoz, azt mondta:

- Figyeljetek, emberek! Az elmúlt hónapban szereztem egy dalt. Apró kis vers az egész, egyszerű dallamra. Menjünk ki a város szélére és énekeljük el a kisfiúnak!

Az emberek meghallgatták, tetszett nekik. Valóban könnyű volt megtanulni, kisvártatva már mindannyian kívülről fújták. Úgyhogy az egész nagy sereg leszállt a vonatról, odament a terepasztal széléhez, legközelebb az ágyhoz, ahol a kisfiú aludt, és énekelni kezdtek:

Ez a két sor volt, ennyi telt az öregtől, de ezt elénekelték többször egymás után. A kisfiú fölébredt álmából:

"Kihalt a város, ellhagyottan állunk,
Mikor jössz vissza, kisfiú, királyunk?"

- Mi ez, tücsökzene? - De nem odakintről szólt, hanem bentről. Kikelt az ágyból, odament a terepasztalhoz, és látta, hogy az emberek ott állnak, még a kalóz is énekelt lehorgasztott fejjel. A kisfiúban szánalom ébredt, megszólította őket:

- Jól van, emberek, holnap újrakezdjük! Újból fölépítem ezt a terepasztalt, és helyrehozom, ami tönkrement.

Másnap csakugyan nekilátott, s néhány nap múlva a terepasztal szebb lett s jobban működött, mint új korában.

Advent első hetében azt énekeljük a választott nép szavaival, hogy „...elhagyatottá lett a Szentnek városa, pusztasággá Sion, és árván maradt Jeruzsálem." Ez régen történelmi valóság volt, de ma is az, csak másféle valóság. Mindegyikőnknek van egy városa, amit év közben építünk is, meg rombolunk is. És minden advent elején, ha őszinték vagyunk magunkhoz, be kell látnunk, hogy némely területe bizony elhagyatottá lett.

Távolabbnak érezzük az Istent, aki ezt a belső városunkat megtölti tartalommal, mivel fontosabbnak vélt elfoglaltságaink miatt elfelejtettünk figyelni rá, és rászorulunk arra, hogy ezt a hiányt megfogalmazzuk, hogy szavakba öntsük: a mi városunk is elhagyatottá vált. És akkor, ha ezt a hiányt kiénekeljük magunkból, számíthatunk arra, hogy Isten ezt meghallja, és minden évben újra eljön, hogy megtöltse élettel és tartalommal a mi kihalt városainkat.
 

A kitagadott királyfi

Volt egyszer egy király, s a királynak volt egy gyermeke. Ez a király egy nagy és gazdag ország uralkodója volt, és azt szerette volna, hogy ha az ő birodalmát a fia majd még hatalmasabbra növeli. Ezért kicsi korától kezdve arra taníttatta a fiút, mi minden szükséges a további hódításhoz: hogyan kell az ágyúkat irányítani, karddal vívni, katonákat masíroztatni.

A király azonban egyre jobban bosszankodott, mert a fiú mindig elaludt a tanítási órákon. Hiába magyarázta neki a tűzmester az ágyúk beállításának tudományát, hiába igyekezett a vívómester minél ötletesebb cseleket mutatni neki, a kis királyfit ezek nem érdekelték. Néha odament az ablakhoz, kinézett a várudvarra, nézte az embereket, amint az udvaron dolgoztak.

A király egyre morcosabb lett, és azt mondta a fiának:

- Fiam, így semmire sem viszed! Hogy lesz nekünk még nagyobb és még gazdagabb országunk?

Volt egy nagy gyakorlótér a vár előtt, ahol nem nőtt fű, mert a hadsereg mindennap ott gyakorlatozott: „Jobbra át! Balra át! Hátra arc!" Masíroztak a széles, kopár térségen széltében-hosszában.

Egyik tavasszal, amikor a király kinézett a hálószobája ablakán - onnan jól rá lehetett látni erre a kopár térre - és gyönyörködni kívánt a hadsereg felvonulásában, azt kellett látnia, hogy a kopár területen mindenféle növény, virág, gizgaz burjánzik. Papsajt is volt ott, meg tulipánok nőttek egymás mellett és búzavirág meg bogáncs, sok bogáncs volt a gyakorlótéren.

A király a fejéhez kapott. - Ki csinálta ezt? - és hívatta a kancellárt. A kancellár félve ment be, mert tudta, hogy a kis királyfi volt az, aki még egy hónappal azelőtt teleszórta növénymaggal a gyakorlóteret. Akkor éppen pihent a katonaság, úgyhogy volt ideje kinőni a növényeknek.

- Ha a fiam volt - kiabált a király -, akkor jöjjön be, majd ellátom én a baját! - A kancellár behúzott nyakkal elsomfordált.

A fiú épp ekkor érkezett vidáman, mit sem sejtve:

- Apám! Látta már a gyakorlóteret?

De a királynak szikrát szórt a szeme, és ágaskodott benne az indulat: - Nem vagy a fiam többé! Én belőled nagy hadvezért és világhódító uralkodót akartam nevelni, te pedig nevetségessé tettél engem ország-világ szeme láttára. Tágulj a palotából, de még az országból is!

No, a kis királyfi megszeppent. Vállára vette a tarisznyát, belerakott egy-két hamuban sült pogácsát, elindult az országúton, és sokáig nem látta senki.

A király pedig első haragjában még futárokat sem küldött utána, meg sem nézte, hogy milyen irányban tűnik el az alakja a messzeségben. Hanem előhívatta a hadvezérét, aki egy nagy, dicső marcona harcos volt, és így szólt hozzá:

- Ezentúl te vagy a felelős azért, hogy az országunk még nagyobb és gazdagabb legyen. Támadd meg az északi szomszédunkat meg a nyugatit, aztán majd jöhet a másik kettő!

A hadvezér kiirtatta a sok bogáncsot a gyakorlótéren, s tovább masíroztatta a katonákat. De a szomszéd királyok megneszelték, hogy valami támadás készül, mert sűrű porfelhő terjeng a gyakorlótér fölött. Úgyhogy összefogtak, és amikor a nagy marcona elindította a támadást, már szövetségeseket talált a másik oldalon, és súlyos vereséget szenvedett.

Ekkortól kezdve az ország állapota romlani kezdett. Hadisarcot kellett fizetniük, mert elvesztették a csatát. Az embereknek megfogyatkozott a reményük. Látták, hogy a király öregszik, a királyfi elment.

- Ha a király meghal, nem lesz utóda, hiszen ki tudja, merre jár a trónörökös - mondogatták sóhajtozva.

Nőtt a gabona a mezőn, de nem aratták le, a madarak kicsipegették a kalászokból a magokat. Nagy-nagy szegénységbe süllyedt az ország.

Teltek az évek, a királynak szaporodtak a fején az ősz hajszálak, a szomorúság pedig nőttön-nőtt a szívében.

- Elzavartam a fiamat - bánkódott. - Mit tegyek? Azt sem tudom, hol van, merre jár. De jó volna, ha visszajönne! Én nem bánom, már nagy cserjéket, bokrokat is ültethetne a gyakorlótérre, csak legyen itt!

Egyik nap a király megfáradva lesántikált a lépcsőn a régi gyakorlótérre, amit most megint gaz borított, mert már régóta nem masírozott rajta senki, és kiáltozni kezdett a madaraknak:

- Madarak, szálljatok ide! Repüljetek ide hozzám!

És halljatok csodát, odagyűltek először a fecskék, a verebek, majd a rigók, még a baglyok is fölkeltek, mert hallották a király szavát, és ők is odarepültek álmosan.

- Mi történt, mit kíván az uralkodó? A király pedig megkérte őket:

- Madarak, szálljatok el a négy égtáj felé, és ha látjátok a fiamat, szóljatok neki, hogy visszavárom, jöjjön haza!

A madarak megértették a szavakat, fölrepültek, és elszálltak. A verebek északnak, a fecskék délnek, a baglyok nyugatra repültek, a rigók pedig keletre, s a többiek is a szélrózsa minden irányába.

A király fölment a szobába, ahol annak idején a fia lakott. Szépen berendezett gyerekszoba volt. Szólt az asztalosmesternek:

- Asztalosmester, készíts egy nagyobb ágyat! Ha megjön a fiam, ebben a gyerekágyban már nem fér el.

Ő maga pedig seprűt vett a kezébe, és kitakarított. Lepókhálózott a fia szobájában, megmosta az ablakot, újságpapírral fényesre dörzsölte, és kinézett a fényes ablakon, hogy jön-e a fiú. Minden este megvetette az ágyát, hogy ha éjszaka jön, akkor le tudjon feküdni. Reggel ismét bevetette. Gyakran nem is aludt. Éjjel ott ült, nézte a holdat. Figyelte a kanyargó országutat, hogy feltűnik-e már az a fiú.

Teltek a hónapok, az évek. Egyre nagyobb lett a szegénység az országban, az emberek egyre reménytelenebbé váltak. Hiába szálltak el a madarak, nincs meg a fiú, nincs.

Egy napon aztán a dombtetőn megjelent egy alak. Különös alak volt, széles szárnyú köpönyeget viselt, ami különböző színű foltokból volt összevarrva. Mintha egy csavargó lett volna. Egy kis asztal volt az egyik kezében, a másik hóna alatt pedig egy hangszer, talán hegedű.

- Kicsoda ez, csak nem egy vándormuzsikus? - találgatták a gyerekek.

- Milyen szerzet ez? Garabonciás? - gyanakodtak az öreg nénik.

- Ki lehet, ki lehet?

Aztán az idegen beérkezett a régi gyakorlótérre, és ott megállt. A király kinézett az ablakon, és megdobbant a szíve:

- Ez a fiam lesz! - megismerte a nagy köpeny alatt is. Leszaladt hozzá, volt nagy öröm! Megölelték egymást. De az emberek még mindig nem ismerték föl az érkezőt.

A fiú ekkor így szólt a királyhoz:

- Apámuram! Amint hazatértemben végighaladtam az országon, azt láttam, hogy mindent a szegénység emészt. A házak teteje beszakadt, beroskadt, a mezőn szabadon burjánzik minden, ugarrá lett a termőföld. Éhesek az emberek, mindenhol panaszszót hallottam. Itt ez a kis asztal, csodákra képes! Most figyeljen apámuram!

A királyfi hangos parancsszót kiáltott:

- Teremjen ezen az asztalon minden jó falat! Tejbegríz, spenót, sárgarépa-főzelék, sült csirke s minden, ami szem-szájnak ingere! - Megterült az asztal, minden ínycsiklandozó falat rajta volt.

Jöttek az emberek, nézték: - Szabad ebből enni?

- Szabad - felelte a király -, kóstoljon meg egy kis olajbogyót, néne! - És a néne evett egy kis olajbogyót, mindenki jóllakott.

Igen ám, de hát az ország még mindig szegény volt. Úgyhogy a királyfi levette a köpenyét, földobta a magasba, a sok folt mind szétrepült és lehullott az ország különböző pontjain. Ahová sárga folt esett, ott sárgálló búzatábla termett a helyén, ahová zöld, ott mező, legelő, ahová kék, ott kis tó csillogott, halastó, ahová barna, ott erdő, ahová piros, ott pedig piros cserepes ház. Egy csapásra megújult az egész ország.

De az emberek még mindig csak ültek szótlanul:

- El sem hisszük! Ez a mi országunk? De valahogy az életet is újra kellene kezdeni.

Végül a királyfi elővette a hegedűt is, és játszani kezdett rajta. Amint játszott, az emberek szívébe visszatért a remény, öröm töltötte el őket, lelkesültség. Ekkor nyílt fel a szemük:

- Megjött a királyfi, most ismertük föl! Jaj, de jó, ismét van ura az országnak! Újból rendben mennek a dolgok!

Az emberek vidáman hazaindultak, és az ország megint olyan virágzó és gazdag lett, mint kezdetben volt.

 

Emlék Ithakából

Valahol a nagy szárazföld belsejében élt egyszer egy földműves. Nap mint nap szántotta a földet, vetett, kapált, aratott, csépelt. Minden munkát akkor, amikor elérkezett az ideje.

Boldogan élt volna, ha ott a faluban, ahol lakott, a többi ember távolságot nem tartott volna tőle és a családjától, az idős szüleitől. Alig voltak barátai, mert a faluban azt tartották, hogy ők nem idevalósiak, hanem idegenek. Pedig ő ott született a faluban, s ugyanúgy a szülei, a nagyszülei. De az a hír járta, hogy az ősei néhány száz évvel korábban valahonnan bevándoroltak ide, idegen földről. A falu népében még éltek ezek az emlékek, még mindig nem fogadták be őket igazán.

Egyik nap, ahogy befejezte aznapi munkáját, és még volt néhány órája sötétedésig, fölment a házban a padlásukra, gondolta, hogy talán ráfér egy kis javítás a tetőre. S ott a padláson érdekes dolgokat talált. Az egyik sarokban különös tárgy hevert, maga sem tudta megmondani, hogy mi. Kicsit olyan volt, mintha csont lett volna, kicsit olyan, mintha porcelán, nagyon szép volt, krémszínű, és barna foltok tarkították. Ahogy nézte, nézegette, forgatta, látta, hogy egy lyuk is van a közepében, így valamennyire beláthatott a belsejébe. Mintha valami állat páncélja vagy háza lett volna régen, amiből az állat már kiköltözött. A földműves csak nézte ámulattal. Aztán a füléhez tartotta, és meghallott benne valami búgó hangot vagy inkább csöndes morajlást, amit még nem hallott korábban sohasem. Meghökkent.

- Mi lehet ez?

Aztán ahogy tovább vándorolt a tekintete a padlás lomjai között, meglátott még valami furcsát. Oda volt támasztva a falnak. Úgy nézett ki, mintha gabonaszóró lapát volna, de elég silány fajta lehetett, mert nem fért rá túl sok gabonaszem. Hosszú nyele volt, és valami kanálszerű vége. Forgatta, nézte, töprengett:

- Mi lehet ez? Mihez kezdjek vele?

Ekkor támadt egy gondolata: „Holnap elmegyek a múltba látó emberünkhöz, a falu bölcséhez, és megkérdezem tőle."

Így is tett. Másnap vállára tette a gabonaszórólapát-félét, kezébe vette a furcsa búgó hangot adó csontfélét, és elindult.

A bölcs ott ült a háza előtt.

- Mi járatban vagy, barátom? - kérdezte.

- Nézd meg ezeket a furcsa eszközöket - felelte ő. Meg tudnád mondani, mire valók?

A másik elrévedt, arca mintha hirtelen évtizedeket öregedett volna: a messzi múltba utazott vissza. Nagy sokára megszólalt:

- Én bizony ilyet még sohasem láttam, de a mesterem, az egykori öreg bölcs azt mondta, hogy annak idején a te ősöd, aki idegen földről jött ide, úgy érkezett, hogy ez a gabonaszórólapát-féle volt a vállán s a másik különös tárgy a tarisznyájában. Szinte nem volt semmi más nála, csak ezek. Azután letelepedett itt közöttünk, és dolgozni kezdett.

A mi földművesünk kíváncsiságát egyre jobban felcsigázták a hallottak. Aznap délután ismét fölment a padlásra. Alaposan átnézett mindent, és az egyik nagy teknő alatt rátalált egy könyvre. Nagyon izgatott lett, megfogta a könyvet, levitte, és este a gyertyafénynél olvasni kezdte.

Ez a könyv egy hajósról szólt. Egy olyan emberről, aki nagyon szeretett volna hazajutni a hazájába, de a tenger haragudott rá és nem engedte, hogy hazajusson. Mindenféle kalandokba keveredett, egyszemű szörnyekkel viaskodott, különféle szigetekre került, ahol a matrózait állatokká változtatták. Az emberei mind odavesztek az úton, de ő maga mindenáron haza akart érni.

A földműves olvasta a történetet, és egyre jobban csodálkozott, hogy milyen bátor ember lehetett ez a hajós. De azért is különös volt ez a könyv, mert ő még sosem hallott olyanról, hogy van olyan rész a világban, ahol nem mindenütt csak szárazföld húzódik, hanem víz; sok-sok víz, és nem látszik a vége. Azt is megtanulta a könyvből, hogy ezt tengernek hívják.

Ez a hajós útja során eljutott a föld közepébe is, és ott kapott egy jóslatot. A jóslat így szólt: „Te hajós! Ha hazaérsz valaha, akkor egy evezőt vegyél a válladra, és indulj el, mert a tenger haragja téged mindhalálig üldözni fog. Csak akkor szabadulsz meg tőle, ha egy olyan földre érsz, ahol még soha senki nem látott tengert, ha majd az eveződről azt hiszik, hogy gabonaszóró lapát. Ott szúrd le az evezőt a földbe, építs egy házat, és élj boldogul!"

Amikor a földműves idáig jutott az olvasásban, rádöbbent arra, hogy a bátor hajós az ő ősatyja. És fölébredt a vágy a szívében a kalandok után. Most már tudta, hogy a különös tárgy nem gabonaszóró lapát, hanem evező. És azt is tudta, hogy egy szép napon el kell majd indulnia, fölkerekedni, és megkeresni azt a végtelen sok vizet, amit tengernek hívnak, és neki is tengerre kell szállnia, mert a vágy, a megismerés vágya, hogy új földeket és új országokat lásson, hajtotta őt. És arra is ráébredt, hogy mennyire üres és sivár az élete ebben a faluban, ahol őt mindenki idegennek és bevándorlónak tartja, s bár eddig békében élt-éldegélt, szántott, vetett, aratott, de valami, ami nagyon fontos volt az életéből, hiányzott.

Nem szólt senkinek. Csöndesen összegyűjtötte, amije volt, megtette az úti előkészületeket, és egyik nap az evezőt őséhez hasonlóan ő is a vállára vette, kilépett a ház kapuján, hogy vándoroljon, és visszajusson a tengerhez, ahonnan az ősatyja egykor eltávozott.

Idáig tart a mai mese, és az a feladatotok, hogy ha kedvetek van, folytassátok, fejezzétek be, hogy szerintetek sikerült-e ennek a földművesnek az útja.

Advent első vasárnapján azt énekeljük az első gyertya meggyújtásakor, hogy „Elhagyatottá lett a Szentnek városa, pusztasággá Sion, és árván maradt Jeruzsálem." Egykor régen egy egész nép ébredt rá arra, hogy az élete üres, és sivár; valami, Valaki hiányzik belőle. És föltámadt a vágy ebben a népben, hogy ismét találkozzon az Istennel. De azt nem lehet olyan egyszerűen, mint ahogy az ember a tengerre rátalál. Mert a tengerhez el lehet vándorolni, de Istenhez nem lehet ily módon eljutni. Vele csak úgy találkozhatunk, ha ő maga eljön hozzánk és megszólít. Mi csak a vágyunkat tudjuk szavakba önteni, hogy jöjjön el, mert szükségünk van Rá. Ez a vágy szólal meg az ének refrénjében: „Harmatozzatok egek, felhők hullassatok esőt, és küldjétek el a Megváltót!"
 

Történet Miklós püspökről

Késő este volt már. Miklós püspök megállt az utolsó ház előtt, ahol egy kisfiú lakott, akinek még ajándékot akart vinni. Elbocsátotta a rénszarvast:

- Most már több helyre nem megyek. Menj, rénszarvas, pihenj le és aludj!

A rénszarvas elment, elhúzta a szánt, Miklós püspök pedig fogta a zsákot, teli ajándékkal, és elindult a lépcsőházban fölfelé.

A harmadik emeletre ment. Ott lakott egy Zoli nevű fiú, őt akarta meglátogatni. Ment a körfolyosón, és látta, hogy Zoli ablaka még világos. Benézett, ott volt a cipő az ablakban. Gondolta, óvatosan belecsúsztatja az ajándékot. De mielőtt betette volna, azt látta, hogy ennek a Zoli gyereknek potyognak a könnyei, itatja az egereket, sír.

Miért szomorú ez a Zoli? Igazán elkezdte érdekelni. Miklós püspök körmével megkocogtatta az ablakot, és csendesen odaszólt a fiúnak:

- Mi van veled, miért sírsz?

Erre a kisfiú nagyon megijedt, halkan felkiáltott:

- Jaj, jaj, Miklós püspök, ne adj nekem virgácsot!

- Miért adnék neked virgácsot? - kérdezte csodálkozva Miklós püspök. - Nézd csak, itt van a tele csomag szaloncukorral, dióval meg mandulával, naranccsal, nincs benne virgács!

- De igen, igen! - bizonygatta Zoli. - Engem a mamám ma megfenyegetett, hogy én olyan rossz voltam, hogy csak virgácsot kapok.

- De hát mi történt? - kérdezte Miklós püspök. A gyerek mesélni kezdett.

Az történt, hogy délelőtt szánkózni mentek a kistestvérével. Fölhúzták a szánkót a hegy tetejére, és azon veszekedtek, hogy ki kormányozzon. Aztán csúszni kezdtek a lejtőn. A testvére kormányzott, de Zoli is lerakta a lábát, hogy kanyarodjon a szánkó, és nekimentek egy fának. A testvére beverte a fejét, úgy, hogy kórházba kellett vinni, és most ott fekszik; szegény Zoli meg itatja az egereket a szobában.

Miklós püspök tanácstalan volt. Hogy lehetne megvigasztalni ezt a fiút?

Zoli pedig csak keservesen hajtogatta:

- Jaj, én nagyon rossz vagyok, nem érdemlek mást, csak virgácsot! Ekkor Miklós püspöknek támadt egy ötlete.

- Gyere Zoli - mondta neki -, látogassuk meg a kistestvéredet! Elviszed neki a csomagot.

Zolinak fölragyogott az arca:

- Menjünk!

Kimászott az ablakon, és Miklós püspökkel kézen fogva elindultak.

- Merre van az a kórház? - kérdezte Miklós püspök.

- A papámtól azt hallottam - felelte Zoli -, hogy három villamosmegállóra van innen.

- Akkor szálljunk villamosra!

Most kezdte bánni Miklós püspök, hogy elengedte a rénszarvast, mert vele gyorsabban odaértek volna, így pedig ott fagyoskodtak a villamosmegállóban. Aztán végre megjött a villamos, fölszálltak. Három megálló. Ott zötyögtek a villamoson Miklós püspök meg Zoli. Egyszer csak fölszállt egy ellenőr.

- Miklós püspök! - kérdezte Zoli - Van neked bérleted?

- Nincs - mondta Miklós püspök.

- Miklós püspök! - kérdezte Zoli - Van neked jegyed?

- Nincs - mondta Miklós püspök.

- Hát akkor mit tegyünk?

Jött az ellenőr. - Jegyeket, bérleteket kérem felmutatni! - mondta hangosan, és odaért Miklós püspök elé.

Miklós püspök pedig végső tanácstalanságában előhúzott a zsebéből egy szaloncukrot, betette a lyukasztóba, és kilyukasztotta.

- Tessék! - odaadta az ellenőrnek.

Az ellenőr nagy szemeket meresztett. - Miklós püspök! Milyen ez a villamosjegy? Zselés vagy kókuszos, esetleg marcipános?

- Azt hiszem, marcipános - mondta szégyenkezve Miklós püspök. A kalauz mosolygott, és visszaadta a kilyukasztott szaloncukrot: Jó utazást!

Na, ezután már leszálltak, és tényleg ott is volt a kórház. Elindultak a kapu felé, és egyszer csak megláttak egy táblát:

14 ÉV ALATTI GYEREKEK
A KÓRHÁZ BETEGEIT NEM
LÁTOGATHATJÁK!

- Hány éves vagy? - kérdezte Miklós püspök Zolitól.

- Én bizony csak kilenc - mondta Zoli.

- Mit tegyünk, mit tegyünk? - törték a fejüket.

A kórház előtt ott sötétlett egy bokor. Miklós püspöknek eszébe jutott valami. Kiöntötte a bokor tövébe a zsákjából az ajándékokat, és azt mondta Zolinak:

- Mássz be gyorsan!

Zoli bemászott a zsákba, Miklós püspök a vállára vette. Nehéz volt, nyomta a vállát a zsák, de bement. Bent volt a kórház előterében, ahol a portás megszólította:

- Miklós püspök! Mit keres kend itt a kórházban?

- Kedves portás úr - felelte Miklós püspök -, itt is vannak beteg gyerekek, meg kell látogatnom őket.

- Na, és az a fiú nem érzi magát kényelmetlenül a zsákban? - kérdezte a portás.

Miklós püspök ott pironkodott: - Lebuktam, lebuktam! - gondolta.

A portás folytatta: - Azt hiszi, kegyelmed, hogy én nem látok keresztül az üvegajtón? Ott lapulnak a csomagok a bokor tövében, ott szállt be a fiú. Engedje ki nyugodtan, nagyon kényelmetlen lenne fölcipelni a lépcsőházban.

Úgyhogy Zoli kimászott a zsákból, és fölbaktattak. Ezután már minden egyszerűen ment. Megtalálták Zoli öccsét, Petit. Ott feküdt az egyik ágyban, és be volt pólyálva a feje. Volt nagy meglepetés, amikor Zoli bement hozzá.

- Itt van Miklós püspök is, hoztunk neked csomagot!

Átadták neki az ajándékot. Petinek ragyogott az arca. Vidáman újságolta:

- A doktor bácsi azt mondta, hogy holnap már ki is jöhetek, mert nincsen komolyabb bajom.

leo_mesek-9.jpgMiklós püspök ekkor már nagyon fáradt volt, így hát elbúcsúztak Petitől és elindultak kifelé. A portás ott vigyázott a bokor mellett a csomagokra, nehogy valaki elvigye. Megköszönték neki a segítséget, otthagytak ajándékba egy narancsot és egy marék földimogyorót, majd visszatértek Zoliék lakásához. A fiú megkönnyebbült sóhajjal aludt el, Miklós püspök pedig egymaga ballagott az éjszakában, s arra gondolt, hogy fog csodálkozni másnap a rénszarvas, amikor mindezt elmeséli neki.
 

A bölcsőringató

Egy királyi udvarban sokféle szolgálatra van szükség. Van kamarás, udvarmester, udvari szakács, udvaribolond. Mindezen túl most egy bölcsőringatóra is szükség volt, a király unokájának a bölcsőjét kellett ringatni. Ezért a királyfi kihirdettette az országban, hogy olyan fiatal lányok jelentkezését várják, akik királyi bölcsőringatók szeretnének lenni.

Gondolhatjátok, jöttek is a lányok garmadával, megtelt velük a palota udvara. A királyfi egyenként behívta őket a trónterembe, és mindegyiknek elmondta a feltételeket.

Jött az első lány, meghajolt a királyfi előtt, ő pedig a trón mellett álló bölcsőre mutatott, és így szólt:

- Látod, itt áll a bölcső, ezt kell majd ringatni. De még üres, nincs benne kispárna, se pehelydunna. Ahhoz, hogy királyi bölcsőringató lehess, neked kell megvarrnod a fiam párnáját. El kell menned az ország keleti sarkába, ott lakik egy boszorkány. A boszorkánynak van egy aranytollú lúdja. Három napig szolgálnod kell nála, és ha elégedett a munkáddal, megengedi, hogy az aranytollú lúd tollaival tömd ki a kispárnát. Utána viszont vissza kell vándorolnod az ország túlsó csücskébe, ott lakik egy óriás, akinek vegyeskereskedése van, és egyedül az ő boltjában kapható áfonyakék hímzőfonal. De csak akkor ad belőle, ha nála is három napig szolgálsz. Ha aztán a szolgálatod fejében ad neked a hímzőfonálból, hímezd rá a kék fonallal a királyi család címerét. Ha mindezzel elkészülsz, és bemutatod az elkészült kispárnát, fölfogadlak bölcsőringatónak.

A lány gondolkodott egy ideig, majd megkérdezte:

- Mondja, felséges úr, mit kell majd dolgoznom a boszorkánynál és az óriásnál?

- Ezt majd ők elárulják - felelte a királyfi.

- És mi lesz akkor, ha nem sikerül a szolgálat? Ha azt mondják, hogy nem adnak lúdtollat vagy fonalat? A királyfi bólintott:

- Igen, ezt valóban tudnod kell. Nos, ha a boszorkány elégedetlen lesz veled, akkor varangyos békává változtat; ha az óriásnak nem tetszik a szolgálatod, akkor ő láncra ver és bezár a várának a toronyszobájába.

A lány meghökkent, és gondolkodóba esett. A királyfi mindezt látta, és szelíden annyit kérdezett:

- Ugye, nem könnyű feladat?

- Bizony, nehéznek tűnik - válaszolta kedveszegetten a lány.

- Akkor most arra gondolsz, hogy jobb lenne, ha békében hazamennél és nem fognál bele?

A lány a szája szélét harapdálta, és hallgatott. A királyfi ezzel a mondattal bocsátotta útjára:

- Ne felejtsd el, hogy nem ígértél semmit. Ha túl nehéznek találod a feltételt, nem kell elvállalnod a feladatot.

Elment az első lány, bejött a második. A királyfi neki is elmondta a feladatot az aranytollú lúdról, az áfonyaszínű fonalról, és a lány egyből így felelt:

- Királyfi, én máris indulok! Nekem mindennél nagyobb öröm, hogy szolgálatot tehessek neked.

Így el is indult a lány, megkereste a boszorkányt. Meg kell adni, elég csúf boszorka volt, orra mint a kovászos uborka. A lány odaállt elé, hogy a szolgálatába szeretne állni, mert az aranytollú lúd tollaival akarja a kispárnát kibélelni.

Jól van - mondta a boszorkány -, majd meglátjuk, mit tudsz!

leo_mesek-11.jpgA munka az volt, hogy a jövendőmondó varangyos békáknak kellett szúnyogokat meg legyeket fogdosnia.

A három nap végén a boszorkány elégedett volt a munkájával.

- Jól van, lányom - mondta elégedetten -, kedves varangyaimnak nem kellett koplalniuk. Tépjél a lúd tollaiból annyit, amennyire szükséged van!

A lány megtömte a kispárnát, és szaladt az óriáshoz. Nála áfonyát kellett főznie kétöles kondérokban. Munkája végeztével az óriás is elégedett volt vele, adott neki egy guriga fonalat. A lány ráhímezte a párnára a királyi család címerét, és nemsokára ismét ott állt a trónteremben.

Büszkén mutatta a királyfinak a kispárnát:

- Nézze, felséges úr, teljesítettem a feladatot!

A királyfinak nagyon tetszett a kispárna. Behívatta az apját, az anyját: az idős királyt meg a királynét, valamint az udvari embereket.

- Nézzétek, milyen szép kispárnát varrt és hímzett ez a lány! Ha betesszük a bölcsőbe, díszére válik majd! A lány ott állt, és arra gondolt, hogy akkor ő lesz a bölcsőringató. Igen ám, de az országban mindenki tudja, hogy a királyfinak nincs felesége. Hát, akkor hogyan lehet neki fia? A királyfi azt mondta, hogy „az én fiam bölcsőringatója leszel". Most, hogy idegyűlt az egész udvari nép, jelen van az öreg király, az öreg királyné, a kamarás, az udvarmester... szóval mégiscsak kínos lenne megkérdezni, hogy „Hol van a fiad, meg hogy..." Úgyhogy csak állt, és amikor a csend már kezdett rájuk telepedni, megköszörülte a torkát és megszólalt:

- Akkor engedelmével felséges úr... én elmennék... aztán, ha kell majd a szolgálatom...- és csak állt.

A királyfi egy kicsit szomorúnak tűnt. Talán egy leheletnyit sóhajtott is, mielőtt felelt volna.

- Nos, jó. Ha elmennél, csak eredj! A párna, amit varrtál, mindig itt lesz a fiam bölcsőjében.

A lány hazament, és azóta is meséli az ismerőseinek, rokonainak, barátnőinek, hogy milyen nagyszerű uralkodója van ennek az országnak, s milyen derék ifjú a királyfi, hogy őt, a szegény lányt így kitüntette, hogy az őáltala hímzett párna ott lesz a gyerekének a bölcsőjében. Azt ugyan nem nagyon értette, hogy miért nem lett bölcsőringató, de erről inkább nem beszélt az embereknek.

A királyfi pedig néhány napig szótlanul járt-kelt, aztán így szólt a kancellárhoz:

- Még mindig nincs bölcsőringatóm. Hívjuk be a következő lányt! Bejött a harmadik lány, a királyfi neki is megmutatta a bölcsőt:

- Látod, kispárna már van, de pehelydunna még nincs!

Vele is megismertette a feltételeket, elmondta a veszélyeket is, és a lány, ugyanúgy, ahogy a második, bátran válaszolt:

- Elvállalom a feladatot!

Elment a boszorkányhoz, etette a varangyos békákat. Három napig áfonyát szedett az óriásnál. Mivel ő is derék lány volt, mind a kettő megszerette, a boszorkány megengedte, hogy tépjen az aranytollú lúd tollaiból, az óriás hímzőfőnállal ajándékozta meg, úgyhogy két hét múlva már vitte is a palotába a hímzett pehelypaplant.

A királyfinak ez is nagyon tetszett. Behívatta az öreg királyt, az idős királynét, az udvarmestert, mindenkit.

- Nézzétek! Ez a pehelydunna méltó a kispárnához! A bölcsőben a helye!

A lány a királyfira nézett és megkérdezte tőle:

- Királyfi! Azt ígérted, hogy én leszek az udvari bölcsőringató, ha ezt a feladatot teljesítem. Én készen állok, de hol van a te fiad?

A királyfi szeme felragyogott:

- Még a királyi palotákban sincs másként - felelte -, hogy a kisbabák bölcsőjét az édesanyjuk ringatja. Gyere hozzám feleségül, és te leszel az udvari bölcsőringató!

A lány nem sokat tétovázott, igent mondott. Egy hét múlva megülték a hét országra szóló lakodalmat, egy év elmúltával pedig igazi királyi bölcsőringató lett belőle.

Mária megtanít minket az Istennel való beszélgetésre, ami nem sokban különbözik az emberekkel való beszélgetéseinktől. Az angyaltól megtudja, hogy küldetést kap Istentől: „Gyermeket fogansz, fiút szülsz és Jézusnak fogod elnevezni."

A kérdés - a kissé kínos kérdés - egyből adja magát: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?" Elvégre tudnia kell, miként lásson neki a küldetés megvalósításának. Az angyal meg is felel a kérdésére: „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával."

Istent gyakran olyan hatalmasnak érezhetjük, hogy ezeket a tabuféle kínos kérdéseket nem merjük föltenni neki. És akkor nem történik semmi. Dolgunk végezetlenül hazamegyünk, mint a második lány.

A másik tévút pedig, amikor többet kérdezünk, mint amennyi válaszra szükségünk van, mert aggódunk amiatt, hogy mi lesz velünk, bajunk lesz-e, végig tudjuk-e ezt csinálni. Akkor a király — aki megérzi bennünk a bizalom hiányát — azt mondja nekünk, hogy talán inkább mégse vállald, hogyha kockázatosnak érzed. És akkor is dolgunkvégezetlenül távozunk.

Mária két mondatot mond ebben az evangéliumi történetben. Az egyik egy kérdés, ami bár nehéz, de föl kell tenni a továbblépéshez. A másik mondat, a kimondott „Igen", a küldetés egyszerű, nyílt vállalása. Itt még föltehetné azt a kérdést:- De mi lesz Józseffel, mit szólnak majd az emberek, hogy fogom ezt nekik megmagyarázni, mi lesz velem? - Ezt már nem kérdezi meg, hanem csak annyit mond: „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek be hát rajtam szavaid."

Mindannyian kapunk kisebb-nagyobb küldetéseket Istentől. Talán jobban tudjuk ezeket teljesíteni, ha a tabuktól való félelmünkön túllépve föl merjük tenni a küldetés teljesítéséhez fontos kérdéseket, és nem kérdezünk tovább ott, ahol a kérdezés már biztosítékokkal próbálná helyettesíteni a bizalmat
 

Egy csillag története

A világmindenség teremtésekor az Úristen összegyűjtötte a csillagokat. Köztük volt a mi napunk is. Végignézett a nyüzsgő sokaságon és beszédet intézett hozzájuk:

- Figyeljetek rám! - kezdte. - Gondjaitokra bízom a teremtett világot. Mindegyikteknek adok néhány bolygót. Az lesz a feladatotok, hogy kiárasszátok a fényt, a meleget ezekre a bolygókra, s ezáltal ott élet sarjadjon. Legyenek rajtuk növények, állatok, emberek, mindenféle élőlények nagy változatosságban, gazdagságban.

Ekkor Isten elé járultak a csillagok, s mind kapott a bolygókból, amivel tele volt a zsebe. Kisebb csillagocskák egy-két bolygót, nagyobbacskák ötöt-tízet, óriáscsillagok száz bolygót. Ezután az Úr elhelyezte őket a világmindenségben, ahol jó nagy hely van, elfértek mind. A gondjaikra bízott bolygók pedig ott keringtek körülöttük. De élet még nem volt rajtuk, sivár, kopár volt valamennyi. Akadtak csillagok, amik jó helyre kerültek, ahol nem volt nagyon hideg, némi víz is csillogott a bolygóikon elszórt tócsákban, mások viszont ott dideregtek az Univerzum csücskén, sanyarú körülmények közt. Különbözőképpen indult az életük.

Telt-múlt az idő. Évezredek jöttek-mentek, bizony egymillió év is elmúlt, s a csillagok közt versengés támadt. Némelyikük már négy-öt bolygóján is fel tudott mutatni valami életet. Akadt, ahol már nőtt a petrezselyem, a másikon virágok nyíltak, sőt akadt olyan csillag, amelyiknek legközelebbi bolygóján már az első hangya is megjelent!

Aztán, ahogy tovább teltek az évmilliók, ezek a csillagok elhatározták, hogy százezer évente összegyűlnek, mindenki megmutatja, milyen előrelépést tett az elmúlt időszakban, és akik semmilyen életet nem tudnak fakasztani, azokat megbüntetik, mert rossz csillagok; elveszik a bolygóikat, s magányos, kóbor vándorrá kell lenniük. Otthontalanul, üstökösként járják majd a mindenség útjait.

Az Univerzum szélén volt egy egészen kicsike csillag. Erejét megfeszítve igyekezett ontani a fényt, a meleget, hogy három bolygóján élet sarjadjon, de nagyon nehéz dolga akadt: mindhárom bolygó olyan kis szerencsétlen volt. Néhány csepp víz árválkodott mindössze a felszínükön, egyébként csak mérgező gázok meg nagy kövek.

Jó szándékú társai figyelmeztették:

- Vigyázz, már csak ötven év és összeül a nagytanács, s ha nem mutatsz fel eredményt, kötheted a vándortarisznyát! No, megszeppent a kis csillag, s úgy elkezdte sugározni a meleget, hogy maga is beleizzadt. Nem is maradt el a gyümölcse! A legközelebbi bolygón egyik napról a másikra kinőtt a földből egy kaktusz. Volt nagy öröm!

Jó, jó, nem egy gyümölcsfa, csak holmi tüskés gumó, dehát az is valami! Nem nagy igényű, beéri azzal a pár csöpp vízzel, s ha ritkán is, de szép virágot bont. A kis csillag vigyázott rá, mint a szeme fényére. Büszke is volt. Jöhet már a nagytanács! Megmutatja, hogy ő nem mihaszna, lusta csillaga az égnek!

Már az első bimbó is megjelent a kaktuszon, amikor nagy baj történt. Azon a bolygón ugyanis működött egy mihaszna vulkán, s ez egyszer csak kitört, elborította izzó lávával a föld felszínét, és hamuvá égette a növényt: hiába a tüskék, nem tudott védekezni ellene. Elcsüggedt a kis csillag:

- Mi lesz velem? - sóhajtozott. - Senki sem hiszi majd el, hogy itt volt ez a növény.

Bizony így is lett. Letelt az ötven év, odaállították a tanács elé.

- Na, mutass fel valami eredményt!

Ő mondani kezdte a szomorú történetet, mesélt, de ezzel nem hatotta meg gőgös csillagtársait.

- Add át a bolygóidat! Nem vagy méltó arra, hogy gondjukat viseld! - parancsoltak rá, és felosztották egymás között a három bolygót, pedig nekik már tán ezer is volt akkoriban.

Elindult vándorútra a kis csillag. Még a könnyei is potyogtak, és csóvaként szegődtek a nyomába. Meddig vándorolt? Évekig, évszázadokig, évmilliókig? Annyi bizonyos, hogy egy szép napon megérkezett a mi naprendszerünkbe. Megcsodálta vakítóan világító Napunkat, megszámolta a bolygókat, jót nevetett a Mars vörös ábrázatán, gyönyörködött a Saturnus gyűrűjében, a távoli, pici Plútót pedig először észre sem vette. Legjobban azonban a harmadik bolygó tetszett meg neki. Kék színben pompázott. Óceánnyi víz volt rajta.

- Na - gondolta -, ezt megnézem közelebbről! Nézte a hegyeket, folyókat.

- Ügyes csillag lehet a gazdája - gondolta egy kicsi irigységgel a szívében -, hiszen itt mintha már a teremtés koronája, az ember is színre lépett volna.

Közel repült a bolygóhoz, ahogy csak bírt, csak arra vigyázott, hogy a nagy vonzerő le ne rántsa. Már látta az embereket parányi pontként mozogni odalent. Azok is észrevették őt. Hárman is fölnéztek az égre, meglátták, elcsodálkoztak. S azt is látta, hogy ez a három föltarisznyáz, s elindul a nyomába.

- Lassítok egy kicsit - gondolta a kis csillag -, nehogy nyomomat veszítsék - s szép lassan úszott az ég alján, minduntalan hátratekintve: követik-e még. Követték, bizony! S már nem is külön-külön, hanem együtt, mert ahogy egy irányban haladtak, egy éjjel egy útkereszteződésnél összetalálkoztak.

Így teltek a hetek. Lassan megváltozott a táj. Feltűnt egy város, majd egy kisebb falu, a szélén egy barlanggal. A kis csillag kíváncsi természetű volt, bekukkantott ide is. Elnyílt a szeme a csodálkozástól! A barlangban egy pici csecsemő feküdt állatok etetőjében, mellette egy fiatalasszony és egy férfi: biztosan a szülei. Állt ott még néhány jószág, lehelték a csöpp gyereket, hogy ne fázzék.

- Nagyon hideg lehet ott lent - vélte a kis csillag -, megállok itt egy órácskára, és adok nekik némi fényt, meleget. Le is táborozott az ég alján, észre sem vette, hogy követői, a vándorok is megérkeztek időközben. Hanem azt már hallotta, hogy valaki megszólítja őt, hatalmas, erős hangon, mintha az egész mindenség szózattal telt volna meg.

- Jól van, kis csillag, derék munkát végeztél! - dicsérte meg maga a Mindenség Ura. - Igaz, hogy a kaktuszodat elpusztította a vulkán, mégis többet tettél, mint a nagytanács leghatalmasabb csillagai együttvéve, mert te voltál az, aki megmutatta a világnak Fiam születését. Jöjj velem, most megjutalmazlak!

Isten a tenyerébe vette a csillagot, és elhelyezte országának közepébe, azóta is világít az ott élő embereknek és angyaloknak.
 

A napkeleti bölcsek

Karácsony táján mindig előkerül az az evangéliumi rész, amikor a napkeleti bölcsek, ezek a titokzatos vándorok, meglátják a betlehemi csillagot, és elindulnak, követik Betlehembe. A templomokban úgy is megemlékeznek róluk, hogy kiállítják a szobraikat a jászol mellé. Ott állnak, az egyiknek a kezében az arany, másiknál a tömjén, a harmadiknál a mirha.

Kik is lehetnek ezek a királyok vagy napkeleti bölcsek, nem tudjuk pontosan. De talán az egyik, a Gáspár, az egy olyan király lehetett, akinek minden kívánságát teljesítették, akinek az akaratát udvari emberek százai, ezrei lesték. Hogyha éppen zenére támadt kedve, akkor az udvarmester már intett is, jött a zenekar, húzta a talpalávalót. Amikor látták, hogy Gáspár királynak a figyelme ellankad, már kevésbé örül ennek a zenének, akkor ismét egy intésbe került és lecserélték az együttest, jött egy másik, másféle muzsikával. Ha Gáspár királynak focizni támadt kedve, már elő is állt a nemzeti válogatott, és ő is játszhatott. Persze meg volt hagyva mindenkinek, hogy itt ma csak Gáspár királynak szabad gólt lőni, úgyhogy az ellenfél játékosai is neki passzolták a labdát, és azt vette észre, hogy ha a kapura rúg, akkor a kapus direkt a másik irányba vetődik, nehogy véletlenül kifogja az ő lövését. Így bizony hamar unalmassá vált az élet.

Ahogy teltek-múltak a hónapok és az évek, Gáspár király elveszítette a kedvét. Nem telt már öröme sem a zenehallgatásban, sem a sportban, hanem csak ült a trónteremben és kedvetlenül nézett maga elé. Pedig az udvari emberek változatlanul megpróbálták kitalálni mindenféle szándékát. Gáspárban pedig lassan megérlelődött az elhatározás, hogy világgá megy és új életet kezd. Egyik este, amikor már mindenki aludni tért, kinézett a trónterem ablakán, s meglátta a csillagot az ég alján. Azt gondolta, ez alkalmas idő arra, hogy útra keljen. Lepedőket csomózott össze, leeresztette az ablakból, egészen a földig ért a vége, majd fogta magát, s lemászott rajta. Odalent nyakába vette a vándortarisznyáját, és elindult a csillag nyomában.

A második napkeleti bölcset, aki a jászol mellett áll, úgy hívjuk, Menyhért király. Ez a Menyhért talán egy híres orvos volt. Egy orvos, aki sokféle betegséget ismert, és nagyon sok beteget meggyógyított. Jöttek hozzá az emberek, és nem is kért sok pénzt a gyógyításért, csak annyit, amiből a legszükségesebbekre futotta. Örömmel, szívességből gyógyította az embereket. De hiába híres orvos valaki, vannak olyan betegségek, szenvedések, amiken még ő sem tud segíteni. Ez volt neki a legnehezebb: látnia azt, hogy emberek szenvednek, s hiába szedi össze minden tudományát, képtelen rajtuk segíteni. Arra vágyott, milyen jó lenne, ha találna egy tudós könyvet vagy egy bölcs embert, akitől megkérdezhetné, hogy miért is szenved az ember a földön. Ekkortájt látta meg egyik este ő is a csillagot. Könyveiben olvasott róla, hogy amikor ez a csillag megjelenik, egy nagy királyhoz vezeti a vándorokat, akik követésére vállalkoznak, s arra gondolt, hogy talán ez a király majd válaszolni tud a kérdésére.

A harmadik: Boldizsár. Boldizsár arca fekete. Úgy is hívjuk, hogy a szerecsen király. Valahonnan messziről, talán Afrikából jött. Ki is lehetett ő? Talán egy olyan király volt, akinek megtetszett egy szomszédos ország királylánya, és feleségül szerette volna venni. A királylány apja kihirdette, hogy jöjjenek a kérők, álljanak hosszú sorba, és aki megtetszik az ő lányának, annak adja a kezét. Úgyhogy Boldizsár is föltarisznyázott, és elment, beállt a kérők sorába, de azt látta, hogy mindegyik kérő szomorú arccal bandukol ki a trónteremből, úgy látszik, hogy a királylány nagyon válogatós lehetett. Amikor ő is bekopogott a trónterem ajtaján, és megállt a királylány előtt, elámult annak ragyogó szépsége láttán. De a gyönyörű lány ráemelte a tekintetét, és kinevette őt.

- Te meg mit keresel itt, te kormos képű? - kérdezte. - Csak nem gondolod, hogy hozzád megyek feleségül? Eredj innét, keress egy csillagot, mosd meg a fényében az arcodat, és hogyha a csillagfénytől hófehérré válik a bőröd, akkor gyere vissza! Akkor talán hozzád megyek. Boldizsár erősen elhatározta, hogy ő csak azért is elveszi ezt a királylányt. Nehéznek találta a feladatot, de arra gondolt, hogy nehéz-nehéz, de talán mégsem lehetetlen. Este, amikor feljött a hold és a csillagok, egészen az ég alján meglátta a betlehemi csillagot. Nem tudta, honnan került elő, merre tart, de azt látta, hogy alacsonyan halad. Nagyon megörült.

- Ezt nyakon csípem - határozta el. Vette a királyi lepkehálóját, és elindult a palotából a csillagot követve.

A három király találkozott egy útkereszteződésnél, ahol elmesélték egymásnak, hogy ki miért indult útnak. Majd Menyhért, az orvos így szólt:

- Nem tudom, hogy ti megtaláljátok-e, amit kerestek, mert ez a csillag egy királyhoz vezet, de talán ő orvosolni tudja a ti nehézségeiteket, bajaitokat is, úgyhogy, azt javaslom, menjünk tovább együtt.

Így közösen folytatták útjukat. Mentek-mentek, falvakon, városokon keresztül, míg végül elérkeztek egy barlanghoz. A barlangban ott állt a jászol szalmával bélelten, és a szalmán ott feküdt a kisgyermek, Jézus, mellette Mária és József. A bölcsek köszöntötték őket, s megkérték Máriát, hadd vessenek egy pillantást a kis újszülöttre.

Miközben a gyermeket nézték, Gáspár király arra gondolt, hogy ez a kisbaba mennyire fázhat, hiszen itt hideg van, csak egy ökör meg egy szamár áll körülötte, azok fújják rá a párát, azzal próbálják melengetni. Eszébe jutott, hogy a királyi palástját levehetné és ráteríthetné. Meg is tette, és ekkor hirtelen megvilágosodott előtte, hogy miért volt ő eddig boldogtalan és kedvetlen. Bizony azért, mert mindenki az ő akaratát, az ő kívánságát leste, és mindenki neki akart szolgálni. Neki játszottak a zenészek, a sportolók, de arra nem volt már lehetősége, hogy ő ajándékozzon meg másokat. Hirtelen megérezte azt, hogy ajándékot adni másnak, ez ad értelmet és örömet az embernek. Elhatározta, hogy visszatér az országába, és ezt fogja gyakorolni.

Menyhért király pedig, ahogy nézte a jászol mellett a kicsit, arra gondolt, hogy ez a kisgyerek is felnő egyszer. És mintegy látomásként megjelent neki, hogy ez a kisgyerek, már felnőttként, szintén szenvedni fog, mert az emberek majd keresztre feszítik. De a szenvedése nem lesz fölösleges, mert ezáltal ennek a kisgyereknek az apja, aki maga az Isten, meggyógyítja minden ember szenvedését. Menyhért egyszerre megnyugodott. Tudta, hogy néhány nap múlva visszatér a szegényei közé, gyógyítani őket, de már nemcsak orvosságot ad nekik, hanem el tudja nekik mondani, hogy van valaki, aki azoknak a szenvedéseknek a titkát is ismeri és gyógyítja, amiken ő nem tud segíteni.

Végül a harmadik, Boldizsár, szintén ott állt a jászol mellett, és azt látta, hogy a kisgyerek ránevet. Meghökkent.

leo_mesek-16.jpg- Nahát, ilyen fekete az arcom, és mégis mosolyog rám valaki? Így is jó vagyok, így is szeret engem? Akkor nem kell nekem az a királylány. Találok valaki mást helyette, aki ehhez a kisgyerekhez hasonlóan mosolyogni fog rám. Nem kell nekem csillag meg csillagfény, nem kell nekem az arcomat tisztára mosni, engem így is lehet szeretni! - És hirtelen vidám lett a szíve, és szökdellni lett volna kedve, hogyha nem lett volna olyan méltóságos király.

Kis idő múltán a napkeleti bölcsek hazatértek otthonukba, mindegyik azzal az üzenettel a szívében, amit a jászol mellett kapott az újszülöttől.
 

Az arany, a tömjén és a mirha

A három napkeleti bölcs ajándékot is hozott: aranyat, tömjént és mirhát. Rábízták ezeket Máriára, Józsefre; aztán, mivel öreg este volt már, és hosszú volt a vándorlás, mindannyian nyugovóra tértek. Vagyis mégsem egészen: az ajándékok szemére nem jött álom. Az arany ott csörgött a ládában, a tömjén ott illatozott egy kis dobozban, a mirha pedig egy tégelyben, és beszélgetni kezdtek az éjszaka sötétjében.

- Mi most már egy nagy király tulajdona lettünk - mondta az arany -, igazán előkelő, nem gondoljátok? Én abban bízom, hogy amikor ez a csecsemő felnő, és uralkodni kezd, akkor én a kincseskamrájában leszek, sok más aranypénzzel, ékszerrel együtt, nemes társaságom lesz. A királyhoz, mivel hatalma határtalan lesz, távoli országokból érkeznek újabb kincsek. Meghallgatjuk az ő történetüket is, de mi leszünk a kincseskamrája díszei.
A tömjén pedig azt mondta:

- Akkor, amikor a király majd elmegy a templomába imádkozni, a főpapok engem tesznek rá a tűzre, és az én illatom fogja betölteni a királyi szentélyt. Ezt nem minden közönséges tömjén mondhatja el magáról!

A mirha - nemes növényekből készített balzsam - szintén álmodozott a kis tégelyben, s amikor társai elhallgattak, ő is bemutatkozott:

- Tudjátok-e, hogy én ki vagyok? Velem szokták a főpapokat és a királyokat fölkenni. Ez a Jézus most még kisbaba, de amikor majd nagy trónra lép, megkenik a tenyerét, a homlokát, énvelem. Én leszek az egyik főszereplő, amikor beiktatják a hatalomba.

Így tervezgették a jövőt, s aztán, mivel az ábrándszövésben elálmosodtak, ők is elaludtak.

Másnap reggel arra ébredtek, hogy nagy a sürgés-forgás. Egykori gazdáik, a napkeleti bölcsek már el is távoztak. Mária és József is szedelődzködött, fogták a csacsit, Mária fölült a hátára, a kis Jézust a karjára vette, József pedig gyalogszerrel indult útnak. Az arany, a tömjén és a mirha erősen fülelt, s azt kellett hallaniuk, hogy nem egy királyi palota felé indulnak, amiben ők reménykedtek, hanem valami távoli ország, Egyiptom felé, mert gazdáikra veszély leselkedik. Amint haladtak előre, egyszer csak az egyik kanyarban azt hallották, hogy nem messze mögöttük lovak patája csattog, s ezek bizony már az őket üldöző Heródes katonái voltak. Egymásra nézett Mária és József: most mit tegyünk? A gyermeknek meg kell menekülnie. Mária hátranyúlt a csomagokhoz, elővette a ládikót, amiben az arany volt, és kinyitotta a tetejét. A sok aranypénz mind kiszóródott az útra. Ott hevertek a porban, és gyalázatosan érezték magukat. Mi lesz a kincseskamrával, amiről álmodoztunk? Itt heverünk az országút porában, mint holmi kavicsok? A szamár pedig egyre távolodott a Szűzanyával, Jézussal, s a lépteit megszaporázó Józseffel. A katonák hamarosan odaértek, meglátták a földre szórt kincset, s kiáltozni kezdtek:

- Nézzétek, aranypénz! Gyerünk, szedjük tele a zsebünket! - megálltak, és térdre ereszkedve szedegették hosszú időn át, mert az aranyak egyike-másika nagyon messzire gurult. Így a menekülők egérutat nyertek az üldözőktől. Mégsem lassítottak, sietősen haladtak tovább Egyiptom felé. Estére bizony már nagyon elfáradtak, s ismét csak egy - még a betleheminél is rosszabb - barlangot találtak, ott húzták meg magukat. Mária kevésbé tűnt elgyötörtnek, hiszen ő a szamáron utazott, de József lábát feltörte a cipő, keservesen fájt neki, vízhólyagok borították a talpát.

- Mihez kezdjünk most, szegény József? - aggódott Mária, ám ekkor eszébe jutott, hogy kaptak ők egy kis tégelyben illatos balzsamot a napkeleti bölcsektől.

- Nézd csak, ezzel bekenem a lábadat - szólt, s leoldva József saruját ellátta őt a hűsítő kenettel.

Nem tudom, a mirha hogy érezte magát József lábán, de az előző éjjel ő is másként képzelte a jövőjét, hogy őt majd a fejedelmi palotában fogják kézbe venni, Jézust mint királyt fölkenik vele, nem pedig egy megfáradt vándor lábát borítja majd.

A család nyugodni tért, de Mária szívében még élt az aggodalom, hogy mi lesz a sorsuk, eljutnak-e Egyiptomba, és ott mi vár rájuk. József és a gyermek már aludt. Mária elővette a dobozból a tömjént, és a kis tűzre, amit azért raktak, hogy melegedjenek, rászórta. A kis barlangot egyből betöltötte a tömjén illata. Elmondott egy fohászt, hogy épségben megérkezzenek Egyiptomba, hogy a kicsinek ne történjék baja. A tömjénillattól lassan megnyugodott, és látta, hogy álmában József homlokán is kisimultak a ráncok.

Az úti csomagok között pedig ott maradt a dobozban egy darab aranypénz, egy szem tömjén és egy csöpp mirha.

Azt hiszem, valami egészen másra számítottunk tegnap - szólt az aranypénz.

- Bizony, bizony, meghökkentő dolgok történnek manapság a világban - bólogatott a mirha. - Nem lehetünk biztosak a holnapban.

- Mégis, talán a legjobb helyre kerültünk mindannyian - mondta a megmaradt tömjénszem.

A másik kettő csöndesen bólintott.

- Ideje, hogy mi is nyugovóra térjünk - dünnyögték, aztán már csak a tücskök cirpelése hallatszott az éjszakában.
 

Doren, az esőgyermek

Élt egy király és egy királyné, és született nekik egy gyermekük, egy kisfiú, akinek csodájára járt az udvar népe. Kedves arca, mint egy érett őszibarack, szelíd és mosolygós volt.

Telt-múlt az idő, mígnem egyszer, amikor a kis királyfi már majdnem kétéves volt, egyik éjszaka egy irgalmatlan vihar tört ki. Ő a gyerekszobában, a rácsos ágyban feküdt, a király meg a királyné pedig az uralkodói hálószobában. A kis királyfi, akit Dorennek hívtak, nem tudott elaludni. Sűrűn csapkodtak a villámok, dörgött az ég, és az erős szélben egy fenyőfa ága hajladozott az ablak előtt. Doren úgy látta, mintha a palotakert egyszeriben végtelenné tágult volna, és rajta keresztül sárkányok és óriások közelednének az ablaka felé. A sárkányok kitátott torka tüzet okádott, az óriások rávicsorították a fogukat. A kerti fák látták, hogy Doren megijedt és fél, és megpróbálták fölvenni a harcot ezekkel a szörnyetegekkel. Az öreg fenyő az ágait ökölbe szorítva ütötte a sárkányok fejét. Azonban az egyik sárkány elkapta a fogaival a fa ágát, egy nagy reccsenés hallatszott, és a faág lehullott a mélybe. Ekkor Doren hangosan sírni és sikoltozni kezdett.

A szülei a hálószobában arra riadtak föl, hogy valami baj van a fiúval. Az édesanyja papucsba bújt, átment a gyerekszobába, ahol kétségbeesve tapasztalta, hogy a kisfiú vigasztalhatatlan, reszketve mutogat az ablak felé, és azt hajtogatja:

- A fa, a fa!

Ott ült mellette egész reggelig, és csak akkorra sikerült a kisfiút lecsendesíteni, aki ettől az éjszakától fogva megváltozott. Mintha elfelejtette volna, hogy ő már korábban beszélni kezdett, a tekintete nyugtalanul röpdösött, mint a madár, emberi tekintet nem tudta a hálójába fogni. Ránézett a falra, majd a szőnyegre, aztán az ablakra, de nem sokáig, pillanatokig csak, mintha semmi a világon nem kötötte volna le a figyelmét.

Aztán ismét teltek-múltak a hónapok, és a királyfi négy esztendős lett. Ekkor már a királyi udvarban mindenütt suttogták, hogy valami nincs vele rendben. Még mindig nem tanult meg beszélni, és nagyon különösen viselkedik. Mindenesetre a királyi palota dísztermében sorfalat álltak a hercegek és grófok, nagyon mulatságosan nézett ki, hogy az ország vezető embereinek a kezében kis csomag volt szalaggal átkötve; az egyikben kis nyuszi volt, a másikban mókus, ajándékok a születésnapját ünneplő részére.

Egy kis szobában pedig ott ült a király és a királyné. Az asszony szipogott, hogy ő nem mer kimenni. Doren biztosan megint valami botrányosat tesz, amivel fölhívja magára a figyelmet, legjobb lenne hazaküldeni szépen a vendégsereget, és csak magukban, hármasban ünnepelni; ők már ismerik gyermekük különös szokásait.

- Nem, kedvesem - mondta a király -, menjünk csak! Ma nyugodt lesz, majd meglátod!

Kinyílt az ajtó, és megjelent a királyi pár. Az udvarmester kopogott a botjával, a grófok, a bárók és hercegek pedig vigyázz-ban álltak, úgy nézték őket.

A kisfiú ott szaladt közöttük, és egyszer csak megállt az egyik herceg előtt, kivette kezéből a csomagot, és bontogatni kezdte a szalagját.

- Ne bontsd még ki - akart rászólni az apja -, még nem jött el az ideje, majd később! - De aztán látták, hogy Doren mennyire elfoglalja magát. Szétszakította a csomagolópapírt, ledobta a földre, és a játékot meglátva ugrálni kezdett. Általános volt a tanácstalanság. - Most mit tegyünk? - volt az arcokra írva, de az udvarmester feloldotta a zavart.

- Isten éltesse a trónörököst! - kiáltotta.

Mindenki tapsolni és éljenezni kezdett, és ezután beszélgető kis csoportok alakultak a díszteremben. A barátságos hangulatot ismét egy nem várt esemény szakította félbe. Óriási csörömpölés hallatszott. Doren lehúzta a terítőt az asztalról, és a terítővel együtt az ünnepi tortát, majd beleugorva a torta közepébe, ott táncolt.

Ekkor a hercegeknek és a grófoknak az arcára egy pillanatra kiült a mosoly, aztán utána ismét gyorsan komoly képet vágtak, hiszen tudták, hogy a királynőnek mennyire rosszul esik, ha kinevetik a fiát.

Az anyja pedig odament a kisfiúhoz, kézen fogta, és halkan, de nagyon határozottan így szólt:

- Most már elég volt, Doren, menjünk. - És elhagyták a termet. Ismét teltek az évek, és az udvar népe már csak úgy hívta Dorent, hogy a kis félkegyelmű. Persze csak a királyi pár háta mögött. A király megpróbált tudósokat hívatni a fiúhoz, hogy tanítsák őt, de azok sem bírták sokáig. A kisfiú nem volt képes egy percnél tovább senkire sem odafigyelni, szaladgálni kezdett. Ekkor a sok bölcs, okos tudós azt mondta, hogy megígérhetnék nekik fizetségül a fele királyságot is, ők akkor sem vállalnák tovább ezt a feladatot, és szépen elmentek.

Egyetlen ember akadt a királyi udvarban, egy fiatal lány, aki a konyhán segédkezett, ő határozottan állította:

- Doren nem buta gyerek. Majd meglátjátok, hogy ő okos.

- Na ugyan! - nevettek a többiek - Te is látod, hogy miket csinál! Hogy lenne okos?

De ő kötötte az ebet a karóhoz:

- Higgyétek el, hogy okos!

És elkezdett a királyi udvarban sétálgatni a kisfiúval. Nagy sétákat tettek. A király és a királyné először meg akarták tiltani, hiszen neki nem az volt a feladata, hogy a kisfiúra vigyázzon, hanem a konyhán kellett segítenie. De látták, hogy Dorennek hasznára váltak ezek a séták, mintha nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lenne. Így hát beleegyeztek.

Egyik sétájuk során eljutottak a szökőkúthoz, amelynek az oldalába verssorok voltak vésve. Leültek a szökőkút tövébe, és Doren ujja végigfutott a verssorokon.

- Látod - magyarázta neki a lány -, ezek betűk. Ezekből a betűkből szavakat formálnak az emberek, egy költő pedig verset írt ezekből a szavakból. De most arra felelj, hogy hívnak! - kérte. Mindig megpróbált egyszerű kérdéseket föltenni a kisfiúnak, hátha egyszer mégis megszólal.

Doren elnézett a messzeségbe, miközben ujjai szórakozottan babráltak a verssorok között, és megállapodtak a „D" betűn.

- Igen - mondta a lány -, ez egy „D" betű. Ez a „D", Doren.

A kisfiú ujjai tovább folytatták a keresgélést, és megpihentek az „O" betűnél. Zille - így hívták a lányt - azt mondta:

- Ez meg az „O". Hasonlít a „D"-re, csak a bal oldala nem egyenes, hanem az is görbül. De én az előbb kérdeztem tőled valamit, miért nem válaszolsz?

Ebben a pillanatban a lány megdöbbent, hátralépett egyet, majd az izgalomtól elszorult torokkal biztatta: - Gyerünk, Doren, folytasd tovább!A kisfiú keze pedig tovább keresgélte a betűket, megállapodott az „R"-en, aztán az „E", végül az „N" betűn. Kibetűzte a választ: DOREN.

- Jól van - mondta a lány. - Most akkor arra felelj, hogy milyen nap van ma?

Ismét futni kezdtek a kis ujjak a betűk között, és kibetűzték, hogy „CS.Ü.T.Ö.R.T.Ö.K".

Zille így jött rá arra, hogy ez a kis királyfi valami titokzatos módon megtanult olvasni és írni. Ezután minden nap elmentek a szökőkúthoz, a lány kérdezte őt, és Doren válaszolt. De csak vele volt hajlandó beszélgetni, senki mással. Hiába kíséreltek meg az udvari tudósok lemenni vele a szökőkúthoz, az ujjai nem indultak el a verssorokon.

Aztán ismét telt-múlt az idő, és az egyik téli este feltűnt egy csillag az égen. Olyasmi lehetett talán, mint a betlehemi csillag, mert láttára a király és a királyné elővette úti poggyászát, becsomagolt a bőröndbe, letették a koronát a trónszékre, és így szóltak az udvari néphez:

- Mi most elindulunk. Kedves népünk, magatokra kell hagynunk benneteket. Válasszatok helyettünk új uralkodót, mert nem jó király az, aki az országának a gondjait meg tudja oldani, de a saját fiával más beszélget. Elmegyünk, és magunkkal visszük Dorent is.

És valóban, az idős király és a királyné otthagyták a palotát, kézen fogták a kisfiukat, és elmentek vele. Hogy merre tartanak, és hova érnek, azt nem lehet tudni. A történet itt véget ér.


Ez a mese valóság, ismerem a szereplőit. Ismerem az öreg királyt és a királynét, akik otthagyták a birodalmukat azért, hogy a fiukkal megtanuljanak beszélni. És igazából számunkra már csak egy kérdés maradt. Ha egy nap feltűnne az égen egy csillag, képesek lennénk-e kiszakadni mindennapjaink berendezett világából, ahogy a napkeleti bölcsek kiszakadtak, azért, hogy útra keljünk, és találkozzunk az élő Istennel?
 

Fel